Fogarasi József

KERESZTET*! Mindenhova! … homlokunkra… fenekünk mindkettő ülőpárnájára…

2025. június 22. vasárnap

 

 

Tisztelt magyar NEMES-urak, hatalmat és anyagiakat - nem szégyellve - együtt-bitorló MÁGNÁS-hűbérurak!

 

Szítsuk KÖZÖSEN, tovább, de az eddigiekhez képest sokkal erősebben és hatékonyabban a magyarság ős-nagyátkát: EGYMÁS GYŰLÖLETÉT! A követett mód- és eszközrendszer kiválóan működik, ma már alig van olyan magyar család, amelyen belül hatástalan lenne a FIDESZ-propaganda, és senki senkit nem hibáztatna, gyűlölne, amiért neki nehezebb, kevesebbje van és nincsenek „posztos” barátai, ismerősei, mint az összes többinek.

 

A GYŰLÖLETTEL szembeni kivételt, a családi-idill látszatát, legfeljebb a hatalmi-anyagi vagyonosok képesek fenntartani. A renitens és a „belső” hatalomnak ellenszegülő családtagot egyszerűen „beajánlják” a SEREGBE, amely aztán gondoskodik az illető személy, kellő távolságban tartásáról. Az egységet titkosított küldetéssel váratlanul messzire vezénylik, távolra, Afrika egyik eldugott szegletébe, kimenő nincs, szabadság is nuku, pihenés pedig egy szál se, hiszen állandó veszélyhelyzet van érvényben, így aztán kellő idő sincs a „szabad” ábrándozásra, különben is, ott az egyén valamennyi kommunikációs mozzanata szigorú kontroll alatt áll.

 

Ezzel szemben, a magyar többség – különösen idehaza – a hatalom kívánalmainak megfelelően – okkal, ok nélkül – eredményesen gyűlöli egymást, a másikat.

 

A gyermek a szülőt, a szülő a nagyszülőt, a nagyszülő a többi felmenőt, a felmenők a messzebb lévőket, ők a széles rokonságot, e rokonság a baráti kört, a baráti kör az ismerősi társaságot, azok a szomszédokat, a szomszédok a környező települések lakóit, a települések a nagyobb területi egységeken tartózkodókat, segítségükkel az összes itthon élő személyt, az itthoniak a határainkon túlikat, ők közösen az Európában ténykedőket, az európaiak a tengerentúliakat, a tengerentúliak az teljes emberiséget, az emberiség az igehirdető prófétákat, a próféták az égieket, az égiek a legfőbb teremtőistent, amiért arcmásaként csak gyűlölködő, SELEJT-lényeket volt képes legyártani. De véletlenül se hagyjuk ki a sorból az ukránokat, akiket egyedül MI, honfitársak gyűlölünk (KÖZÖSEN?), mert tagfelvételük ellehetetlenítené a magyaremberek (csak az itthoniak, avagy a bárhol is élők???) gazdasági, pénzügyi, biztonsági és egyéb kockázatmentes gondtalan életét, az anyagilag letarolt és kifosztott ország továbbsemmizhetőségét, az összes rendszerszintű nyavalyáink orvoslását!

 

Így most már érthető: rajtunk már csak a KERESZT segít, mennél nagyobb a mérete, annál hatásosabb; erőt, biztonságot, reményt és hitet sugároz majd, felénk(?). Felállításához még az EGYHÁZ engedélyére sincs szükség, elég, ha néhány kereszténydemokrata-patrióta úgy gondolja. Ezért - honfitársaink támogató szándékának megismerése végett, javaslom - e kérdésben – az alábbiak szerint – tartsunk véleménynyilvánító országló-szavazást!

 

„Támogatja-e Ön, hogy minden magyarember viseljen keresztet a homlokán és ülepének párnáin is, kerüljön kereszt a Gellért-hegyi Szabadság-szobor helyére esetleg csupán oldalára, az Országháza kupolájára, a Sándor-palota főbejárata fölé, a Karmelita tetejére, a Puskás-aréna eredménykijelzőire, a Feri-hegyi repülőtér irányítótornyának csúcsára, valamennyi Vármegyeháza ügyfélbejáratának mindkettő oldalára, a főispáni dolgozóasztalok jobb-szélére, a taláros testület tagjainak nyakába, településeink határkövei helyébe, a magyar települések valamennyi utcájának sarkára. Továbbá, esetlegesen az EU-intézmények állandó- és ideiglenes tanácskozó termeinek közepére?”

 

 

Persze itt vannak az örök elégedetlenkedők, az örök magyarkodó-magyarvédők, akiknek semmi nem elegendő, akik a gyermekek kereszténylelkületének megóvása/megvédése érdekében minden áldozat meghozatalára harcosan készen állnak. Ők az örök „kötözködő-keresztkedők”. Szerintük, az államegyház nem tesz meg mindent gyermekeink védelme terén. Határozott álláspontjuk: az ukrán veszélyhelyzetre figyelemmel, az ördöggel (Sorossal és Brüsszellel) szemben folytatott küzdelmünk során sokkal többet kell tennünk, mint eddig tettünk. Vagyis, a hit, védelmező ereje garantálásaként, valamennyi születendő magyar kisded jobb-karjának csukló alatti bőrfelületén kerüljön elhelyezésre a megáldott kereszt sziluettje.

 

A felállított keresztek függőleges és vízszintes felületein pedig magyar rovásírás hirdesse az örök-élet hitét és örömét. De hát a kereszt mindig is a gyász, a halál, az elmúlás szimbólumaként volt ismert és rögzült mindannyink fejében? Élet és öröm a keresztből még sohasem sarjadt. Jézus is csupán a keresztre feszített testének gondos levételét s megtisztítását követően vált képessé a feltámadásra? Az élet igenléseként talán valami mást, érdemdúsabb, emberi cselekvést kifejező jelképet kellene keresni, s találni? Olyat, amely utódainkon keresztüli továbbélésünk objektív lehetőségének reményteljes biztosítékára utal!? Amelynek igenlése vitán felüli, minek következtében talán szavazólapra sem lenne szükség, elég lenne a Pusztaszerre szervezett közfelkiáltásos békemenet-összeröffenés is. Ráadásul az eredmény hitelességének tanúsítása még közjegyző(ke)t sem igényelne!

 

Annál is inkább, mivel a jövő, örök-szabadságot és jólétet sugalló „átjárójánál” – a történelmi hitelességet nélkülözve, őseink szilaj hitére, centralizált egyházintézményt nem ismerő „vallására” fittyet hányva – a vérszerződés „szent” oltárkövén elhelyezett KERESZT – nemtörődöm illetlensége és tiszteletlensége – a Vereckei-hágón benyomuló nyugat- és Brüsszel-sóvár őseinknek kín és fájdalomokozás mellett, a jól megérdemelt békés öröknyugodalom élvezetének biztosítása helyett, testi-lelki örök-nyugalmuk folyamatos felbolygatását eredményezi. Pedig, a honfoglaló magyarok utódaitól joggal lenne elvárható, őseik kulturális-, hitvilágának elégséges ismerete, s a hozzá kötelezően párosuló kellő tisztelet tanúsítása.

 

 

forrás: internet

 

A Vereckei-hágó azonban nem csupán a honfoglaláskor bírt „jelentőséggel”, hanem időben jóval később is, hiszen az 1241-es tatárjáráskor a mongol egységek is ezen az úton beszivárogva tették romhalmazzá a magyarok lakta Kárpát-medencét. Tehát, a fő-táltosi oltárra, a keresztény hittől elbódult utódok által időben jóval később – az oltár valós hitelét rontva – odabiggyesztett KERESZT visszaható virtualitása sem volt képes a magyar „seregeket” megmenteni a pusztulástól. Persze az is igaz, hogy a magyarember saját fajtájával, „testvérével” szembeni gyűlölete a maihoz hasonlóan már az-időben is tetőfokán lángolt. Inkább az ellenségnek drukkoltunk, mintsem saját seregeinknek. Mindezt - az utókor számára - a korabeli krónikások is feljegyezték: „A király eközben buzdította övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra; és nem kevés zászlót osztott ki saját kezűleg a főemberek között. A magyarok pedig, bízva sokaságukban, mindebből gúnyt űztek, de … nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára; ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént.”

 

Tehát, a puszta hittől elvakultan, mindenféle ésszerű cél nélkül vezérelten, bárhova és akárhogyan is, a csupán „odabiggyesztett” KERESZT nem véd meg semmitől és senkitől. Belőle, mint az elmúlás szimbólumából élet nem fakad, utód nem születik, egymást követő nemzedékek nem fognak felsorakozni. Vagyis a KERESZT önmagában nem sokat ér, egyedül élet-érdemlegeset nem képes produkálni, azaz igényli az értelmes, kiegészítő segítséget. De hát mi legyen e segítség, amely az elmúlással szemben inkább az élet lehetőségére, születésére, stabilitására fókuszál? És ez az a pont, ahol és amikor, a képbe belépve, az öncélú szegecselés helyett az alkotó művészet - amely a vízszintesen és függőlegesen egymásra helyezve összekalapált két fadarab egyoldalú absztrakciójával szemben - képes gondolatokat, egyéni látásmódokat akként formává gyúrni, hogy általa a nézőben, a szemlélődőben – ha átvitt értelemben is, de – az élet igenlése, akarása megkérdőjelezhetetlenné váljon. Mindennek a kívánságnak, elvárásnak a Kossuth-díjas Boldi szobrászművész eddigi alkotásai között akár több is megfelelhet. E sorból elég csupán a Csillagnéző műalkotást előhívnunk és a művész gondolatainak gránitba, de inkább patinázott bronzba öntött tárgyiasult absztrakciója, kérdésünkre megad(hat)ja az egyértelmű választ.

 

 

kép: Marjai János /24.hu

 

Ráadásul, a példaként említett alkotás képes érdemi „tartalommal” kiegészíteni az Alaptörvény - ostoba módú - ex katedra kijelentő-imperatívuszát. Említett norma a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját védve kijelenti: a családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony, majd a tudomány álláspontjával szemben egy - csupán - hitbéli ténykérdést ellentmondást nem tűrő módon törvényi rangra emel: „Az ember férfi vagy nő.” Ezt követően tapasztalati alapú igazságként hozzáteszi: „Az anya nő, az apa férfi.”

 

Mindezzel az általános sarlatánsággal szemben a bemutatott műalkotás a hitbéli képzelgés és a tapasztalati valóság mezsgyéjén mozogva a lényeget - bár profán módon, de - a valósággal egyezően aposztrofálja: az ember akkor nevezhető férfinek, ha érdemleges szerszámmal rendelkezik, és a hímvessző tulajdonos-birtokosával egyetemben képes az égbe meredve akár a csillagok nézésére is. Persze a merevedő hímvessző még nem emeli automatikusan az ilyenként férfinek titulált személyt az apák soraiba. Hiszen, ehhez a minőséghez biológiai adottság, nemzőképesség is szükségeltetik. Éppen erről folyik a diskurzus a Csillagnéző és az égiek között: a családalapításhoz nem kér égi segítséget szeplőtelen fogantatás formájában, ő a biológiai-természet adta módon és formában, élvezettel kíván közösülni az általa – és nem az Isten szerint – kiválasztott hölggyel/nővel/asszonysággal. Akit, amennyiben kettőjük biológiai órája egybeesve engedi, anyává szeretne tenni. Persze attól, hogy valakit nőnek titulálnak, még egyáltalán nem biztos, hogy képes anyává válni. De ez nem (sem) Istenfüggő, leginkább természeti, biológiai kérdés. Mindenesetre ez az egész folyamat a hitbéli szeplőtelen fogantatáshoz képest, inkább tekinthető élőnek, természetesnek és főleg emberinek. Ezzel meg is lenne az élettelent, az elmúlást, a temetőt szimbolizáló KERESZTBE életet, utódot, nemzedéket lehelő megoldás kulcsa: valamennyi létesítendő KERESZT függőlegesen leszálló ágának talapzata egészüljön ki a Csillagnézővel!

 

Persze, ettől a kis „fabarkácsolástól” még senki ne várjon csodákat. A művészet továbbra sem fog megszabadulni a KERESZT hitbéli szimbolikája által életet elnyomó, élőket rettegésben tartó, államhatalmat befolyásoló, alkotószabadságot korlátozó mivoltától. A hitbéli feudális dogmákkal szemben az élet, szerelem, barátság, szeretet szabadsága sem válik elsődlegessé, vagy legalább észszerűbbé. Az alkotóművész is csupán gondolatvilágában lehet szabadon csapongó, merészet álmodó. Kivitelező, megvalósító alkotói szabadságát a továbbiakban is akadályozni, befolyásolni fogják az élet természetes elemei: a pénzhiány, az anyaghiány, a műtermi adottságok, a megrendelések természetes akadályai, a fogyó idő, energia, a fizikai, egészségi állapot romlása, elhasználódása, amely tényezők azonban még így is, a viszonylagosan objektíve-függő tényezők közé sorolhatók.

 

Nem így a szubjektívek! Ezen elemek kerülnek előtérbe, kapnak a hatalom részéről biztatást, anyagi, erkölcsi (egyházi) támogatást, amikor a nagyobbrészt autokrata hatalmi vezetés szigorítani, általa ellenőrizhető keretek közé szeretné/akarja szorítani az alkotói szabad, önálló gondolkodást, annak tárgyiasuló formába öntését, az eredmény megtekinthetőségét, nagyobb nyilvánosság általi hozzáférhetőségét, kiállítása korlátozását; nem ritkán megakadályozását, esetleg megtiltását. Mennél szűkebb, olvadásban lévőbb a hatalmi autokrácia legfelsőbb szintű körének létszáma, annál nagyobb nyomás nehezedik a szubjektív elemek előtér-bekerülésére; a hatalmi-igazgatási bürokrácia mozgásba hozását vezénylő, irányító funkcionáriusokra. A múltbéli feudalizmus intézményrendszerének, a Magyari Zoltán-féle bürokratikus közigazgatás visszaálmodásának teljes körű realizálása érdekében, a tiszta látását elvesztő egyszemélyi legfelsőbb nemzeturalkodó, trónjának stabilitása végett, nem fogja restellni a hiten alapuló, a hitből táplálkozó szimbólumok korlátlan bevetését, a legfontosabb egyházvezetők lekenyerezését, hűbéresi alattvalóvá silányítását. A pénzcsapok elzárása, adósságunk egyre nagyobb mértékű növekedése, a jólét akadályaként az ukrán szabadságharcosok EU általi általános támogatása kimondásával szembeni kétségbeesetten fuldokló kapálózásunkra alapított demagógpropaganda hazai hatástalansága, előbb-utóbb az állandósult „veszélyhelyzet” magasabb szintre emelését, erősebb fokozatra kapcsolását, a szabad mozgás és cselekvő-gondolkodás teljes térvesztését fogja eredményezni. Szinte biztosra vehető: a választás előtti szokásos anyagi-mézesmadzag akció hatékony bevetésére komoly pénzügyi forrásaink nem lesznek. Figyelemmel az Európai Unió Bíróságán történt pervesztésünkre, a jogerős ítéletben foglaltak teljesítése szándékhiányára, az ezt erősítő durcáskodó, hepciáskodó és pöffeszkedő kormányzati (MAGYAREMBERI) magatartásunk miatt az Unióval szembeni tartozásunk az elmúlt időszakban – a 200 millió euró büntetés mellett a nem teljesítés miatt kirótt napi egy millió euró összegű bírságösszeggel is számolva – közel 570 millió eurót, azaz közel 230 milliárd forintot taksál. Ebből mintegy 167 milliárd forintnyi büntetés már végrehajtásra került. Mi pedig nemhogy eleget tennénk a Bíróság jogerős ítéletében foglaltaknak, egy perindítást fontolgatunk: ezúttal az Európai Unió Bíróságával szemben, a tökéletes pervesztés ismeretében. Hiszen az Európai Bíróság ítélete meghozatala során semmilyen szabályt nem sértett, ráadásul egy ilyen per nem irányulhat az ügy újraindítására, és nem eredményezheti a jogerős ítélet módosítását. Tehát a NER korszerűtlen, korrupt intézménye recsegve-ropogva összeomlása előtt áll és maga alá temetheti a restaurálásán, korszerűsítésén, megerősítésén munkálkodó „főnököket, munkásokat, rabszolgákat”! Az ország (az adófizető polgárok) pénzügyi hiánya ma már akkora összegű, amelynek kimondása, értelmes felfogása, a napi, a saját családi költségvetés összegével történő egybevetése - de csupán viszonyítása is - még a képzettebb, pénzügyi kérdésekben járatosabb emberek számára is szinte felfoghatatlan, értelmezhetetlen feladatot eredményez. Érzékeltetésképpen: ebből az összegből kis túlzással, de az egész magyar egészségügyi és oktatási alrendszer anyagi problémái megszüntethetők lennének. A nyugdíjasok pedig nem kényszerülnének a megszégyenítő összegű (30.000-Ft), könyöradománynak számító élelmiszer-utalvány „hálálkodó” átvételére!

 

Mindennek ismertében, hatalmi rendszerünk egyszemélyi vezetésű legfelsőbb szintű operatív törzse aggódva szemléli az egyik legfontosabb barát otthoni, de leginkább külföldi érdekei érvényesítése végett felvállalt kockázatainak anyagi nyelvre lefordítható összetevőit: országa határain túlnyúló eseményekbe történő beavatkozásait, vállalásait, a különböző szintű és méretű fegyveres konfliktusokban. Mindemellett, vajon marad-e, jut-e nekünk is valami pénzügyi természetű morzsácska, amelynek segítsége révén a fennálló hatalmi berendezkedés további 4 évre megtartható, vagy legalább a teljes megsemmisülése megakadályozható lenne, hangzik a jól irányzott költői kérdés? Egyben értetlenül állunk, egyes ottani jelenségek előtt. Továbbá, külön fejtörést okoz számunkra a tengerentúli patrióta autokráciaelnök „engedékenysége”, a személyével szemben - vezetése és ideológiája ellen - megnyilvánuló tiltakozó, tüntető demonstrációkkal szemben tanúsított „megértő” magatartása. Részünkről ugyancsak kódolhatatlan a szabad gondolkodás, véleménynyilvánítás, művészeti alkotószabadság parttalanságából fakadó, különböző indíttatású tiltakozáshullámok gerjesztette társadalmi „rendetlenség” „békés” tűrése, továbbá, a végrehajtó hatalom, ezen belül a rendfenntartó erők - mindezzel szembeni - önmérsékletről árulkodó viselkedése.

 

Egy Közép-kelet Európai autokrata - diktátori mentalitással megáldott - személy szemszögéből nézve a „hazai rend és nyugalom demokráciájában” elképzelhetetlen és kivitelezhetetlen lenne az amerikaiak június 14-i kettős (Donald Trump 79. születésnapi és az amerikai hadsereg fennállásának 250. évfordulójának) ünnepsége alatt megnyilvánult ellentétek „békés egymásmellettisége”. Többek között, a születése- és a katonai évforduló alkalmából rendezett – az egész világ által nézett – csinnadrattaünnepség alatt az ünnepelt és az ünnepség díszelnöki tisztét betöltő személy el-elbóbiskoló (Don SZUNDY) fejmegrándulásának, illetve ennek kontrasztjaként, a katonai egységek fegyelmezetten elegáns, erőt sugárzó vonulásának látványa. Valamint az ezzel egy időben a hírcsatornák által élőben közvetített, Amerika-szerte rendezett autokrácia, egyeduralkodói mentalitás megnyilvánulása elleni békésnek egyáltalán nem nevezhető szervezett, avagy spontán megmozdulásainak, tüntetéssorozatainak sokkoló, tényszerűségi látványa. De az is csupán az amerikai autokrácia-demokrácia sokszínű sajátosságának keretén belül valósulhat meg, miszerint az ünnepségre készülő kontinensnyi országban - miközben mindenki a haját fésülgeti, nyakkendőjét igazgatja, a kamerák számára előnyösebb oldalát igyekszik megmutatni, aközben – a MŰVÉSZ, a művészet, az alkotóművész független szabadsága érvényesülése objektív követelményének eleget téve, olyan művet alkosson/alkothasson, amely - gigantikus méretű szobor - által alkotói, mindenki számára egyértelmű félreérthetetlenséggel reagálnak az Egyesült Államokban (is) egyre jobban erősödő önkényuralommal szemben.

 

Az alkotók által a Nemzeti Parkszolgálatnak írt kérelmükben annak adtak hangot, miszerint „A washingtoni felvonuláson (mármint 2025. 14-én.; szerk.), olyan jelenetek lesznek, amiket csak autokratikus, elnyomó rezsimekben, így Észak-Koreában, Oroszországban és Kínában láthatunk”, ezért a szobor célja, hogy felhívja a figyelmet az ilyen típusú autokratikus vezetők elnyomó politikájára, mint amely Donald Trumpé is.”

 

A Parkszolgálathoz írt levél küldetése, elolvasását követően – a magyar szokásrendtől eltérően – nem az iratmegsemmisítőben ért véget, hanem hatására engedély született a szobor - nem is akárhol, hanem - Washington történelmi parkjában, a National Mallon történő felállítására és néhány-napos mindenki általi megtekinthetőségére (2025. június 19-22.).

 

A műalkotáson – amely egyébként alig több mint 2,5 méter magas – az látható, amint a Szabadság-szobor fején egy aranyszínű, felfelé mutató hüvelykujj alatt kettéhasad a nemzeti jelkép, alatta a felirat: „Dictator Approved” (azaz: „Diktátor jóváhagyva”).

 

Fotó: Allison Bailey | Forrás: NurPhoto via AFP

 

     

                Fotó: Mandel Ngan / AFP                  Fotó: ALLISON BAILEY/NurPhoto via AFP

 

A műalkotás talapzatának egy-egy oldalán kis plakettek is elhelyezést nyertek, melyeken a világ néhány „kedves” vezetőjének Trumphoz intézett hízelgő nyilatkozatai olvashatók:

 

Vlagyimir Putyin orosz elnöktől: „Trump elnök egy nagyon okos és tehetséges ember”;

 

Jair Bolsonaro korábbi brazil elnöktől: „Nagyon sok közös értékünk van. Csodálom Trump elnököt”;

 

Kim Dzsongun Észak-Korea vezetőjétől: „excellenciád”-nak;

 

Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől: „A leginkább tisztelt, a leginkább rettegett ember Donald Trump.”

 

Forrás: Reddit

 

E kettős ünnepség magyar szenzációját mégis az képezte, miszerint szemedet hiába nyomkodtad könnyesre, tágítva pupilládat a végtelenségig, az ünnepségen közel-távol, ameddig a szem ellátott, egyetlen felismerhető tárgyat sem voltál képes - egyes, kettős, avagy András - keresztként azonosítani. Mind az ünnepség, mind a felvonulás nélkülözte e szimbólumot, miként az e tárgyakat cipelő-vonszoló hit- és emberrabszolgákat is. Sőt, látható módon, az eseményen az EGYHÁZ - pásztorai révén egyházi egyenruhába bújva, avagy civil-álruhába rejtőzve - sem képviseltette magát. Úgy tűnt senki nem is hiányolta őket. Állítólag az USA-ban az állami adminisztráció nem rendelődik az egyház alá, az egyházi intézmények és személyzete pedig nem kullog/kuncsorog szolgai módon az állami hatalom hátára, avagy oldalára kapaszkodva, alamizsnáért könyörögve. Mégis működik a rendszer, akár demokráciaként, akár autokráciaként. Mindez nálunk, szinte teljességgel elképzelhetetlennek, különösképpen pedig megvalósíthatatlannak tűnik!?

 

Nálunk a KERESZT és az EGYHÁZ nélkülözhetetlenek az állami eseményeken, különösen a hívők állami befolyásolhatóságát biztosító közvetítő-közreműködő szerepkörük miatt. Az elmúlt 35, ezen belül különösen az utóbbi 15 év alatt az állam és az egyház kart karba öltve, tolta-segítette egymást a propaganda és demagógia vetésében, majd aratásában. Így aztán nem csoda, hogy az ember sem az állam, sem az egyház világából nem igen számíthat(ott) érdemleges segítségre, támogatásra. Ellenben nap, mint nap kénytelen volt végignézni a szeme előtt lejátszódó szinte mindennapossá vált, korrupciós, avagy csupán urambátyám szintű elvtelen akciókat, amelynek hasznából mindig kimaradt, míg az állam adósságának teherviselésében való részvételét illetően mindig utolérték az illetékes hatóságok. Hát rendjén van ez? Akár van kereszt a Gellért-hegyi Szabadságszobor összes oldalán, akár nincs, a rövidebbet mindig az egyszerű ember húzza, miközben milliárdok sorsa tekintetében a kormány és feje sértődöttségi alapon, patriótás dactól, hepciáskodástól vezérelten, meggondolatlan és felelőtlen módon hoz egyéni, önérdekeltségen alapuló döntéseket. Ma már teljesen világos: a NER magabiztossága összeroppant, amely pökhendi, tehetetlenségi zavarában még egy szivárványos rendezvény ügyében sem képes bohózat nélkül, objektívgerincű állást foglalni. Reszket minden eseménytől és mindenkitől, akinek véleménye van és azt ki is meri mondani. Csupán a KERESZT mindenhatóságában bízik, ezért állíttatja az önmagát erdőként körülvevő keresztfák tömkelegét kérdezetlenül és kéretlenül, szinte mindenhova. A kegyelmi botrány óta az egyházakban és vezetőiben már kevésbé bízik, feltétlen módon. Hát hova jutottunk, kérdezi szinte mindenki, egyrészt önmagától, másrészt a másik embertől, függetlenül attól, gyűlöli-e vagy sem az illetőt? Az emberek (mármint a magyaremberek) már az ukrán ügyben sem hisznek a kormánynak, merthogy látják és érzik, ezt az akciót egyetlen egyház, felekezet sem vállalja be, inkább hallgat, még az állam véleménynyilvánító szavazási akciójában való részvételre, a szavazólap visszaküldésére sem buzdítja a hívőket, sem a szószékről, sem azon kívül.

 

Így hát igen sokan szeretnék, ha itthon is akadna olyan bátor alkotóművész, aki egyedül, avagy alkotói kollektíva keretébe tömörülve vállalkozna egy, a június 14-i amerikai születésnapi eseményre készített szobor szimbolikájának mintájára hajazva, olyan magyar vonatkozású ihlet meglátás-megfogalmazására, amely az alkotóművész általi vázlatos körvonalazódást követően szoborformát öltve, tárgyiasulhatna. Minek következtében megszemlélhetővé, köztéri szoborként kiállíthatóvá válva, a parlamenti ciklus utolsó („szabad”) augusztus 20-i államünnep eseménysorozata csúcsaként, a magyar parlament előtti téren felállítást, bárki által, megtekinthetőséget nyer(het)ne.

 

Nem valami bonyolult, ideológiai talajból gyökerező, átvitt értelmű szimbólumrendszert tükröző alkotásra gondolunk, mint inkább egy egyszerű, mindenki által érthető, megfejthető gondolatkisülésre, amelyre rátekintve, a nézők minden eddiginél nagyobb számszerűsége szinte azonnal és egyöntetűen kiálthatna fel: IGEN! Jövőnk és utódgenerációink megvédése végett most már, végre, CSELEKEDNÜNK KELL!

 

Ha az összevissza handabandázva- blöffölő, szabadságharcos-indiántörzsfő „sorsdöntőnek” szánt, de vészt hozó szónoklatában megemlített 6. koporsó a belé-tuszkolt NER-t kiszolgáló hűbérurak és csatlósai élettelen, s még élő testeinek nyomasztó súlyával, Szent István királyunk gründolta, halálakor Szűz Mária oltalmába helyezett, ezeréves államiságunkra rázuhan - és MI e veszély elhárítására nem vagyunk felkészülve - úgy államiságunk, valamint emlékének ércszilárdságú mű-együttes szimbóluma, darabjaira hullva fogja – múltunkkal együtt – jövőnket, s vele, leendő nemzedékeinket megsemmisítve maga alá temetni.

 

 

Siránkozás helyett azonban most már végre jöjjön a „búcsú” és - visszaemlékezésként - a NER két ELHÍRESÜLT aranybetűs jelmondata, amely a koporsó egy-egy oldalán elhelyezett plaketten olvasható. OKULÁSKÉNT, az utókor számára!

 

 

„Ha - észreveszed, hogy - döglött lovon ülsz, szállj le róla!”

 

A FIDESZ azonban nem vette észre: mindvégig döglött lovon ült. Azaz, az általa gránitszilárdságúra gyúrt NER, mindvégig döglött lóként viselkedett! A lovas, e tényt azonban még ma sem képes felismerve elismerni és a döglött lóról magától lekászálódni. Pedig

 

 

… a MESÉNEK és kísértő RÉMÁLMÁNAK

 

itt van VÉGE!

 

 

„Hiszen a bizalom olyan, hogy gyalogosan érkezik, és lóháton vágtat el.”

 

 

a BIZALOM azonban még a ló kimúlása előtt ELVÁGTATOTT, de GYALOGOSAN!

 

Budapest, 2025. június 22.

 

*APROPÓ: Mégis lesz óriás kereszt a Gellért-hegyi Szabadságszobor talapzatán. Népszava online, 2025.06.19.