Fogarasi József

„Amit az ember a haldokláshoz választ, az az igazi otthona”…

 

 

Szerencsétlen „harci” tett volt, e félre sikerült és félre érthető/értelmezhető mondatot a nemzet halhatatlan művészbálványa szájába adni. Bizonyosat ugyanis nem lehet tudni: a művésznő ajkát ténylegesen elhagyta-e valaha is ez a mondat? Hiszen mindez a kesernyés hitvallás nem egy élő, párbeszéd közben fogalmazódott meg, majd hangzott el a művésznő részéről, hanem csupán - a művésznő halálát követően - egy újságírói összegző-visszaemlékező riportmonológ részeként látott napvilágot. Minek következtében a művésznő e szájába adott mondattal szemben már nem tud védekezni, avagy tiltakozni, ha szeretne sem. Így aztán, ha kell, ha nem, ha akarja, ha nem, ez a mondat szállóigévé válva bevonul a Szállóigék örök múzeumába, elfoglalva a magyar halhatatlanok ABC szerinti helyét a T betűsök részére kialakított Parnasszuson, a megalkotó-szerző nevének feltüntetésével: Törőcsik Mari!

 

 

Mindeközben, az előbbi idézet - „hazafias” jellegű - tartalmának ellentételező cáfolataként, emlékeim közül felidéződött bennem egy néhány évvel ezelőtti szomorú emlékkép. Egyik, volt iskolapadtársam üzent a kórház kezelőorvosa által: SOS látogassam meg őt a kórházban. Végrendelkezni szeretett volna, de szemmel láthatóan nem volt magánál, orvosai szerint már haldokolt és félrebeszélt. Betegágya mellé ülve, egyik kezét a kezembe véve, fejéhez pedig közelebb hajolva megpróbáltam megérteni, vagy legalább megfejteni a száját időnként elhagyó szó/mondatfoszlányokat. Zalán, hangzott az első szó, alig érthetően, de számomra minden kétséget kizáróan értelmezhetően. E szó (név) azonban nem Vörösmarty közismert hőskölteményére (Zalán futása) utalt, ahogyan a mellettem álló ügyeletes orvos „tolmácsolta” felém, hanem a Kovászna megyei - néhány-száz lelket számláló - falura, ahol született és gyermekkorát élte, egy ideig, amíg a családfő, magyar fülnek „ellenségesen” hangzó neve miatt a hazafiúi magyarok, a székelyek el nem üldözték őket. Innentől kezdve gyűlölte a székelyeket, az igaz-magyarokkal együtt. Ennek köszönhetően életében soha nem látogatott Székelyföldre, de Erdélyt és még Romániát is messze elkerülte, utazásai során. Békéscsabát követően Budapestre, Angyalföldre költöztek, itt koptattuk együtt az iskola padjait. Aztán útjaink különváltak, több évre (évtizedre) és csak az orvosegyetemi felvételi alkalmával futottunk ismét össze, barátságunk új lendületet vett. Ötször próbálkozott, sikertelenül. Megélhetési lehetőségei apjától „örökölt” neve és ötvenhatos „érdemei” miatt korlátozva voltak. Megunva az ország-vezetés képmutatásait a ’70-es évek végén Svájcba disszidált, ahol elvégezte az orvosi egyetemet, majd szakorvosi végzettséget szerezve az egyik francia-határ menti településen építette ki/fel jól jövedelmező magán orvosi praxisát. Magyarországot csupán üzleti célból kereste fel. Hazájaként soha nem nevezte meg Magyarországot, de Zalán települést sem! Hogy mit tekintett otthonául nem volt megfejthető számomra, találkozásaink és beszélgetéseink alkalmával egyszer sem utalt rá, de még csak szóba sem hozta ezt a „szófogalmat”.

 

 

Egy kongresszusi részvétel miatt, átutazóban kívánt néhány napot Budapesten tölteni. Nagy hirtelen és váratlanul érte itt a súlyosnak diagnosztizált agyvérzés. A kórházban már nem tudtunk egymással értelmesen kommunikálni. Otthon akarok meghalni, ragadta meg karomat, magához közelebb húzva, fiával összetévesztve, földrajzilag pedig támpontot nem adva. Hamvaimat – rebegte akadozva és alig hallhatóan – a svájci magyar határ mentén szórjátok szét! Hangzott utolsó akarata, utasításként. Válaszomat nem fogta fel: földrajzilag Svájcnak Magyarországgal nincs közös határa! Már nem tért magához. Hogy e normatív kérése/üzenete hogyan és mily módon nyert végrehajtást, hírként nem jutott el hozzám.

 

 

Budapest, 2021. április 26.

 

 

 

 

 

 

 

 


 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 65
a héten: a héten: 322
a hónapban: a hónapban: 1699
összesenösszesen351364
az oldalt jelenleg nézik: 7

Megosztás