Fogarasi József

NARKISSZOSZ: a tartalom teljesen mindegy … sőt, szinte lényegtelen … az egyetlen cél, hogy harsoghassak, csak ÉN!

2020. március 05. csütörtök

 

… Deák Ferenc Díj; Deák Ferenc-díj; Deák Ferenc Jogász Díj; Deák Ferenc bírói szakági Díj; … Szégyen Díj … stb.?

 

„… a nagyobb szégyen:

átadni,

vagy átvenni …?”

 

„A kitüntetéseket adják, és nem kapják!”

 

 

Írni? Már mindenki tud!? Így e kérdés nem több mint tapsért kiáltó üres közhely. Az olvasni tudásra meg amúgy is csak legyint, mindenki. Lapot sem kunszt csinálni, különösen a „kis zsidó lapocska" (Nyugat) mintájára. Szerkesztő pedig bárki lehet, ha van elég pénze és bejáratott, közvetlen kapcsolata, a hűbéri piramis csúcsán veszteglő, uralkodóhoz. A többi – hírigazgató, főszerkesztő, szerkesztőbizottsági elnök, elnök-vezérigazgató, laptulajdonos-főszerkesztő, médiaguru, médiacézár, lapsámán stb. – önmérséklet kérdése. Hogy tudsz-e helyesen és logikusan (gondolkodni, bocsánat) írni, érthető módon fogalmazni? Szükségtelen igények. Eme feleslegességet az írott média napi megnyilvánulásai tökéletesen alátámasztják. Akkor hát minden együtt van?!

 

Igen, tehát a tartalom – amiről az írás szól, van-e (önálló) mondandója – nem fontos! A lényeg, – a megjelenés külsőségeire, a kísérőjelenségekre – a formára helyeződik. A mű nem azért születik és nyer publicitást, hogy az olvasó az eredményben önfeledten „gyönyörködhessen”, hanem hogy akaratán kívül, a szerző, szerkesztő, „lapbitorló” stb. narcisztikus önimádatának bódító részesévé váljon.

 

Mind ehhez, először is egy „szexi” fénykép szükségeltetik, amely az önimádót – intelligenciáját kiemelve, csak felül fémkeretes szemüveggel az orrnyergen – félprofilból ábrázolja. Követelmény: a kép, az írásmű első oldalán, a mű címe és az írás kezdősora közötti területet uralva, annak mértani közepén nyerjen nyomdatechnikai elhelyezést! E kényszeres önszerelem lényege, hogy az olvasó – aki az adott oldalra tévedve, ha kell, ha nem – a szerzőgéniusz fizimiskája láttán, betöltött funkcióját olvasva, először személyébe szeressen bele és csak ezt követően – amennyiben még van hozzá kedve – fogjon az írásmű olvasásába. További - narkisszoszi - attribútum: a szerző nevének - a fénykép teteje feletti - csupa nagybetűs kiírása, hozzákötve - a tudományosság látszatkövetelményének is eleget téve - az első lábjegyzeti sorszám, amelynek feladata tudatni az olvasóval, miszerint a szerző nem csupán egy lóti-futi akárki, személyéhez a tótumfaktum hierarchiában ugyanis kiemelkedő – más által nem betölthető – pénzes-hatalmi funkció párosul.

 

Ezt követően (már) akár a tartalom is jöhet, alig féloldalnyi terjedelemre méretezve. És a tartalom végén - az írásmű tudományértékkel bíró minősége alátámasztása és igazolása végett - a második, egyben az utolsó lábjegyzeti utalás. Amely az olvasó számára – ha a mű olvasása során eleddig eljutott – egyben meghozza a megkönnyebbülést eredményező kiábrándulást, mármint a szerzőből. Más ugyanis szóba sem jöhet, hiszen ez esetben – a második sorszámú jegyzet tanúsága szerint – önálló mű nem született, Forrás: az adott intézmény honlapja.

 

De akkor hol a teljesítmény, amelyért a szerző fejére a babérkoszorút, markába pedig a manit kéri? Mindez, csupán a cikk - életlen és kicsorbult ollóval összevágott - preambulumának tévedéseiben érhető tetten. Igen, ez esetben a többes szám használata nem minősül eltúlzottnak. Hiszen a rövidke – hat mondat – terjedelmű szerzői gondolatsor valamennyi - írásba merevített része - szerző felületes felkészültségéről, szakmai igénytelenségéről, avagy – kimondani sem merem – az olvasó szándékos félretájékoztatásáról tanúskodik. Az írásmű megfogalmazott állításai ugyanis figyelmen kívül hagyják a minden publikált művel szemben támasztott olvasói igény egyik legfontosabb alapkövetelményét: a leírtak valós, szerző által ellenőrzött, hiteles tényeken alapuljanak.

 

Már, az előbbiekben - önálló munkaként - említett preambulum első mondatában – alapítóként – feltüntetett illusztris szervezetek - szakmai emlékképek alapján történt - nevesített felsorolása sem mentes a tárgyi tévedésektől. Egyrészt, nem az adott szervezetek, hanem és legfeljebb, azok képviselői dönthettek a (nem tudni milyen elnevezésű) „kitüntetés” megalapításáról, amelyhez persze nem ártott volna, ha – jogszabályon, vagy legalább normatív tartalmú, belső szabályzaton alapuló – felhatalmazással is rendelkeznek. A szerző által leírt megállapítás pedig azért is hamiskásan cseng, mivel az adatközlő ügyészi szervezet által átadott egyik dokumentum szerint nem az említett szervezetek, hanem azok képviselői és nem megalapították, mint inkább csak - a jövőre nézve - „tervbe vették” egy, Deák Ferenc emlékét megőrző szakmai díj létrehozását. A szóban forgó kitüntetés azonban sohasem viselte a szerző szerinti megnevezést: Deák Ferenc Jogász Díj. Másodrészt - sajnálatos módon - szerző azon szakmai állítása sem helytálló, miszerint az említett kitüntetés alapításáról szóló döntés meghozatalában az általa első helyen említett „Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága” is részt vett. Mindez, már csak azon egyszerű oknál fogva sem történhetett meg, mivel ilyen megnevezést viselő szervezet (még) abban az időben sem létezett! [Lásd a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény – 2002.12.23. – 2004.04.30. közötti időszak hatályos szövegének – IV. Fejezete címét: „Az Alkotmánybíróság”]

 

Utolsóként említve: szerző - önálló szellemi termékének tekintett - írásában még a harmadik tényező sem állja ki a valóság szakítópróbáját. Az innen-onnan összegereblyézett, ellenőrizetlen hitelességű információk szerint a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága a többi - név szerint említett - hét szervezettel együtt 2003-ban megalapította a Deák Ferenc Jogász Díjat, amelyet – a szerzői írás szerint – 2019-ben a díjazott személynek - kiemelkedő munkásságára, valamint eredményes működésére figyelemmel - Deák Ferenc Díj elnevezéssel a Deák Ferenc Jogász Díj Testület (sic! FJ) ítélt oda. Mindez úgy hangzik, miként anno, a Jereváni Rádió közismert tudósítása: az országban hatalmas méreteket öltött a fosztogatás … helyesbítünk: nem a fosztogatás, hanem az osztogatás! Azaz: a Díj 2003-as alapítására nézve eleddig semmilyen dokumentum nem került elő. Viszont a már említett adatszolgáltató ügyészi szervezet által rendelkezésre bocsátott – aláírásokat nélkülöző – „Alapító okirat” címet viselő dokumentum, 2004. szeptember 9. keltezésű. Az eddigiekben tárgyalt szerzői műben rögzített 2003-as alapítási dátummal szemben már csak azért is ez utóbb említett ügyészi dokumentum tekinthető valószerűbbnek, mivel abban aláíróként az „Alkotmánybíróság” helyesen, Alkotmánybíróságként van nevesítve, a szerző által tévesen említett Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága ellenében. Másrészt, így értelmes magyarázatot kaphatunk azon kérdésünkre is, miszerint a Magyar Országos Közjegyzői Kamara - alapító szervezetként - 2003-ban miért is nem részesülhetett a 2004-ben létesített Díjból? Persze, amennyiben véletlenül előkerülnének a Díj plakettje, kitűzője, okirati elismerése megrendeléséről, kivitelezéséről, költségeinek viseléséről/kifizetéséről szóló dokumentumok, úgy a Díj alapítása tényleges dátumához is közelebb kerül(het)nénk? És addig: marad a Jereváni Rádió szerinti értelmezés lehetősége (is)?

 

Természetesen a jó-szándékot nem vitatva, miszerint az alapítóként megjelölt szervezetek meghatalmazott képviselői – Deák Ferenc a „haza bölcse”, a „haza prókátora” (1803. október 17.) születése 200. évfordulója apropóján – fejüket összedugva – titokban, önállóan? – nem kezd(het)tek volna gondolkodni egy, Deák Ferenc nevét viselő „kitüntetés” alapítása lehetőségén, illetve adományozásán? Kétség csupán a megvalósíthatóság, a kivitelezhetőség körül merül(het) fel, hiszen 2002 májusát követően az ország, a kormány- és hatalomváltás „zűrzavaros” állapotának kellős közepén leledzett. Egy ilyen esemény pedig - a magyar szokásokat ismerve és megtapasztalva - a hatalom távozóit, illetve érkezőit inkább a szekértáborok növelésére, mintsem az egység építésére inspirálta. Talán ezzel is magyarázható, hogy ebben az időszakban az ország társadalma és „vezetőinek személyi köre” - Deák Ferencet illetően - nem égett harminchat fokos lázban, de izgalomban sem. Deák Ferenc egyébként – miként Görgey Artúr – is (mindig?) megosztotta a nemzet hazafias lelkesedéssel született katolikus magyarságát. Az utóbb említett személyt a szabadságharc elárulójaként, az előbbit pedig a nemzeti szuverenitás feláldozójaként illett (illik, napjainkban is) emlegetni (megbélyegezni). Így aztán adódhat a jogos kérdés: az összeboruló szervezetek vezetői közül kinek is lett volna hazafias érdeke, bátorsága az ügy gyakorlati és anyagi kivitelezése politikai kockázatainak felvállalása? Nem véletlen, hogy az un. Deák Ferenc Díj Testületnek ma sincs sem közhiteles legitim „gazdája”, sem - funkcionálásának - hivatalos nyilvánossága.

 

Mint ahogyan e kérdésre adható érdemi válasz valós tartalma sem fejthető meg a szóban forgó „esemény” főszereplőinek kicsinyes és kétes értékű kaméleoni színeváltozásait eredményező okok ismerete nélkül, úgy a következő talány sem: vajon az említett szerző miért – „írótevékenysége” nagy hatalmú főnöke és – nem szakmai gyökere földijének méltató bemutatására vállalkozott, holott a médiafelületet biztosító sajtóorgánum szakmaisága is ezt indokolta volna? Annál is inkább, mivel a szerző személye is az említett szakterületet összefogó - bár mára szervezetileg szétesett, működésileg pedig nem létező - alapító szervezetnek köszönheti, hogy - annak egyik volt vezetőjeként - egyáltalán részesülhetett az említett Díjban?

 

                Persze, azzal is tisztában kell lennünk, miszerint a hatalmasságok hadállási territóriumuk legkisebb mértékű csökkentését sem tűrik. De, szabályok nélküli játékuk korlátozására irányuló törekvéseinket sem nézik jó szemmel. Hogy léteznek, saját NER államuk alkotta jogszabályok, amelyek rendelkezéseivel tevékenységük ellentétes, hát aztán? Vallják: e szabályok megtartásának ellenőrzési joga egyedül őket illeti meg, ők viszont tisztában vannak kötelességeikkel: mikor, mi és/vagy ki(k) ellen kell fellépniük, mely kérdést szintén egyedül ők jogosultak eldönteni. Egyáltalán - horkannak fel azonnal - hogy jön ahhoz bárki, hogy őket mindezekre, akárcsak emlékeztesse is? Pedig hát e nagyságos-méltóságos hatalmi körnek is – előbb vagy utóbb, de inkább mielőbb – tudomásul kell vennie – legalább – az alaptörvényi verdiktet: az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek. E névtelen mindenkibe – bármennyire derogálónak is tűnik – ők is beletartoznak! Azaz, a tükörbenézés számukra is kötelező, következményeitől (még) ők sem mentesülhetnek! Amennyiben pedig mindezt – mármint hogy egy jogállamban a kitüntetések osztogatása-„fosztogatása” (a raktár polcainak roskadozása ellenére) jogszabályi legitimáció hiányában hatalmi pozícióból sem megengedett – önszántukból megérteni képtelenek, úgy pozícióikból, majd a hatalomból is távozniuk kell! A jogsértő hatalmi tevékenység ugyanis nem minősül(het) bocsánatos – elnézéskérésre sem méltatott – bűnnek.

 

Továbbá, a hatalmi ágak alkotmányos elválasztásának elvével és gyakorlásával még az említett jogszakmai, hivatásrendi koncentráció – kitüntetésbe csomagolt sajátos formája – sem egyeztethető össze. Különösen nem, ha e - női nemet kirekesztő - hivatásrendi „koalíció” egybekovácsolója maga a férfisovinizmus. Hiszen a jogásztársadalomra - senki által - nem kért módon rátelepedett, képviseletét ellentmondást nem tűrően kisajátító, maguk közé az - élet fejlődő-változása következtében létrejött - új szakmai hivatásrendeket (példának okáért: a végrehajtókat) sem (be)fogadó Testület egyetlen hölgytaggal sem büszkélkedhet. Mindez, a részükről természetesnek ható „jelenség” sajnálatos módon a Testület által – a nyilvánosság kizárása mellett – gyakorolt „kitüntetéspolitika” eredményében is visszatükröződik: a kitüntetettek között a női nem aránya - a 2019. évvel bezáróan - a 17%-ot sem éri el.

 

De más, nem kívánatos furcsaság is akad e Testület háza-táján. Elsősorban nem a Díj átadásának ünnepi időpontjának kitűzésére kell gondolni, amely inkább igazodik a hatalmi hierarchiában legpozicionáltabb hivatásrendi „vezér” elfoglaltságához, ráérős szabadidejéhez, mintsem a Díj elnevezéséhez nevét adó – helyesebben szólva nevét vett – Nagy Magyar, születése napjához. Akadnak azonban ennél nagyobb bajok is. Létezésüket árulkodó jelek bizonygatják: mint például a Testületen belül fejét felütő klikkesedés; az uram-bátyám jellegű kapcsolatok felerősödése; a javaslattételi és döntéshozatali tevékenység átláthatatlan belterjessége; a Testület működése folyamatából a szakmai-, hivatásrendi-, társadalmi nyilvánosság kizárása; információ hiány (káosz): a Testületet alkotó civil-alapítói szervezetek törvényes, illetve a képviselet egy adott időpontú ellátására felhatalmazással rendelkező személy kilétét illetően stb.

 

Egy bejegyzés- és állandó jellegű székhely-nélküli Testület esetében mindig izgalmas a kérdés: üléseit vajon hol tartja, üléséről előzetesen - legalább - a szakmai nyilvánosság miért nem értesülhet, illetve az ülések és a döntéshozatallal összefüggő dokumentumok miért nem nyilvánosak. Továbbá, a díjátadó ünnepségeknek miért mindig egyazon alapító szervezet – magára vállalva annak összes költségét – ad otthont, miért nem lehet mindezt rotációban megoldani, költségeit pedig az alapító szervezetek – amelyek még működnek – befizetéseiből fedezni?

 

Avagy, miért csak egyes – és nem valamennyi – hivatásrendi vezető kiváltsága, hogy akárhányadik születésnapi évfordulóján – udvarias, invitáló átrendelésre – megjelenhessen az egyik mindenható állami szakmai hivatásrend székhelypalotájában a személyét érintő ünnepi köszöntő meghallgatása és az azt követő kötetlen formátumú baráti csevegésű eszmecserében való részvétel céljából? Hogy mindezen klikkesedési folyamatot demonstráló hivatásrend-vezetői összeborulás kívánatos, illetve etikus lenne, vitatom! Bizonyos életkor elérését követően az illető személyt ugyanis már nem marasztalásra, hanem hely- és helyzetváltoztatásra kellene invitálni, a köszöntő után régi helyére már ne is menjen vissza, jöjjenek a fiatalabb és új szakemberek, talán az élet rendje is ezt sugallja, az idő múlásával? E törvényszerűség követelménye még a bírók esetében is érvényesül, legtöbbször zokszó nélkül. Mindennek ismeretében, talán mégsem kellene egy másik szakmai hivatásrend „túlkoros” képviselőjét - szónoki retorikával illúziót ébresztve - az újrázásra biztatni: vezetésével a hivatásrend még sokáig táncoljon a penge élén, erkölcsileg megalapozott alternatívákat tárva a többi szakmai hivatásrend elé. Mindez, fordított esetben lehet, hogy a törvénysértésre történő felbujtás törvényi tényállását is kimerítené? Esetleg, azon is érdemes gondolkodni: etikailag nem az lenne indokolt „követelmény”, hogy ne az ünnepelt menjen az ünnepi köszöntő meghallgatása céljából a „szépeket” mondó személyhatalmasság székhelyére, hanem fordítva: a köszöntő személy keresse fel „otthonában” az ünnepeltet?!

 

De ne legyünk szőrszálhasogatók, hiszen mindez és talán még ennél cifrább esetek is azért fordulhatnak elő, mivel e nem létező, de létezéséhez foggal-körömmel – minden eszközt felhasználva – izzadva-verejtékezve ragaszkodó Testület az elmúlt 16 év során egy informálisan összeeszkábált szervezeti-működési szabályzatot, illetve ügyrendet sem volt képes elfogadni és azt legalább a szakma nyilvánossága elé tárni. Akkor meg mire e kitüntetési eufória, s hol marad a szakmaiság veretes büszkesége, a „hivatás és rend” követelményéről már nem is beszélve? Deáki hagyományokra ne hivatkozzon az, aki, amely szervezet (Testület) az ország jogállami követelményeinek sem képes/tud/akar megfelelni!? Vajon az említett kritériumok híján alapított és adományozott „legmagasabb szakmai rangú” kitüntetés rendelkezik/rendelkezhet-e valamilyen módon, valamilyen eszközzel mérhető és kinyilvánítható tisztes „értékkel”, erkölcsi reputációval, ha és amennyiben a kitüntetés adományozásának eljárási rendje nélkülözi a szabályozottságot, az ellenőrizhetőséget, a nyilvánosságot?

 

Hiszen a már említett, nem létező - 2016 óta érdemi működést sem tanúsító - „hivatásrendi” civilszervezet úgy vesz részt a Testület kitüntetés-odaítélési tevékenységében, hogy minderről - a jogi és etikai fogyatékosságról - a magasztos Testületnek fogalma sincs. Így aztán jogos a kérdés: vajon e csupa-jogász csúcsvezetőből álló Testületnek az elmúlt évek során hogyan sikerült kiválasztania majd elfogadnia a kitüntetésben részesülő hat személyt, ha a Testület egyik „alapító” tagszervezete a saját részéről jogszerűen javaslatot nem terjesztett/terjeszthetett elő; a Testület munkájában pedig nem vett részt (2x2 ami néha 5, esetünkben 6, amely ténylegesen csak 5)? A Testület azonban mindezen létező hiányosság ellenére döntést hozott a kitüntetésben részesülő személyekről, sőt mi több az adományozók aláírásait tartalmazó oklevél kíséretében a Díjakat ünnepélyes keretek között át is adta – a mindezen jogsértésekről mit sem tudó, kiérdemelt – „boldog” tulajdonosainak. De hát ki írhatta alá az oklevelet a nem létező civilszervezet részéről, avagy helyette? S e tényt a Testület többi tagja, a testület elnöke, titkára – a törvényesség megcsúfolásaként – vajon miért tűrte, hagyta, szó nélkül? Mi ez, ha nem „bűncselekmény”? Mindenki szeme láttára? Szégyenfolt a deáki hagyományok tisztességén.

 

Az pedig már csak hab e szégyentortán, hogy a közigazgatász-jogászi hivatásrend által kitüntetésre kiszemelt személynek a kitüntetést az ünnepségre valahonnan beszivárgott ismeretlen személy úgy ad(hat)ta át mindenki szeme láttára, mintha ő lenne az adott civilszervezet legitim képviselője. Pedig – a készített és napvilágot látott képek tanúsága szerint – „fizimiskája” sem a civilszervezet bejegyzett, sem a megválasztott elnök személyével nem azonosítható. Így a vajon, ki (volt) ő kérdése, egyelőre megválaszolatlan. A GDPR „védelmi” szabályai ugyanis e fantom személy mások által történő nevesítését nem teszik lehetővé, e jó magyar ember, önmaga nevesítésére pedig nem vállalkozott: „… tisztelettel kérem Önöket jogszabályhely megjelölésére, amely alapján az Önök kérdésére hivatalosan válaszolnom kellene”.  A nem hivatalos formában történő válaszolás lehetősége viszont fel sem merült az Úriember cselekvés- és gondolatvilágában? Vajon miért is nem?

 

Hova jutottunk, e szégyentorta-evőversenyben? És még hova juthatunk, hiszen e tortából a raktárban - nem tudni kinek a jóvoltából és azt sem, hogy milyen pénzügyi forrásból, de - van elég (tartalék). A tortaevés iránti vágy pedig - szemmel láthatóan - nem csökken. Mindenki a jussát akarja: a kitüntetést adományozó hűbérurak vazallusainak számszerű növelése, míg a várományos hűbéresek annak bizonygatása végett, miszerint az adott hivatásrenden belül – mások ellenében – ŐK, még valakik! Mindeközben hidegen hagyja a „játék” mindkettő oldal jogászszereplőit, a játéktevékenységüket kívülről szemlélő jogász és nem jogász emberek értékítélete: miszerint, ez az egész „kitüntetés-szeánsz” nem más, mint szánalmas ripacskodás, amely még a „színjátszás” színvonalminőségét sem képes megütni. A színjátszásnak ugyanis szigorú törvényi és etikai szabályai vannak, eminnen mindez hiányzik! Hiszen az igényességet és a tisztességet az urambátyám-összeborulás nem képes pótolni. E kitüntetési folyamatban a jogállam megkövetelte törvényesség és tisztesség szabályainak megtartása mellett az érintett hivatásrendek összes szereplőjének a látszatra is ügyelnie kellene, emlékezve a népi-keresztényi szólásmondásra: nem elég törvényesnek, tisztességesnek lenni, annak is kell látszani! A játékban lehetőséget kapott jogászság azonban mindkettőre fittyet hány!? Gondoljunk csak a kitüntetendő személyek kiválasztási folyamatának átláthatatlanságára, a javaslattétel szabályozatlanságára, a törvényi feltételek hiányára, avagy a két kitüntetés (Deák Ferenc Díj, illetve Deák Ferenc-díj) szégyenteljes - kommunikációs - összekeverésére, amely miatt az igazságügyi miniszter még csak nem is tiltakozott, de helyreigazítást sem kért. Március idusa viszont közeledik, a miniszter alapította kitüntetés (Deák Ferenc-díj) azonban mások által - formailag - már átadásra került.

 

De hogyan is válhat valaki a Deák Ferenc Díj „boldog” tulajdonosává? E kérdés, a javaslattételi folyamat, a Testület működésének és döntéshozatalának szabályozatlansága; a nyilvánosság kizárása és a vonatkozó törvényi előírások semmibevétele miatt objektíve megválaszolhatatlan. Említettek hiányában – a jogos kíváncsiság kielégítéseként – marad a szóbeszéd, a népi mendemonda, a nevüket nem vállalók megjegyzésmorzsái, valamint az eseménnyel összefüggésben nyilvánosságra került dokumentumok elemzése és az azokból levonható szubjektíve objektív következtetés. Mindebből ezúttal szűrjük ki a szokásos trendeket: a kitüntetettek kor szerinti, nem szerinti arányaiból, területiségük megoszlásából, aktív vagy már nyugdíjba vonultak stb. mutatóiból összeállítható statisztikákat. Helyettük koncentráljunk inkább a szenzitív, a „kényesebb” kérdésekre.

 

Fentebb már szóba hoztuk az alapító tagokból álló Testület legitimitását kikezdő civilszervezet nemlétezését, működésének teljes hiányát, amely tény közel négy éve senkit nem zavar. Leginkább, magát az érintett szervezetet nem, hiszen a dokumentumok által rögzített adatok szerint e szervezet a Testület felé rendre megnevezi az általa kitüntetésre javasolt személyt, amely javaslatot aztán a Testület – ellenőrizetlen eljárásban – „szentesít” miáltal a kitüntetés a Testület nevében átadhatóvá válva, átadásra kerül. Így a kitüntetés „legitimálódik” (a népi hiedelem szerint). A kitüntetést átvevő személynek azonban tudomással kell bírnia a tényről: a kitüntetést átadó nem azonos az adott civilszervezet bejegyzett, illetve megválasztott elnökével, minek következtében a kitüntetés legitimitással nem bírhat! Ne feledjük, a szereplők mindegyike, jogi diplomával rendelkezik. Az átadó fantomszemély kiléte pedig, adatvédelem ide, vagy oda, de a „felismerő-programok” segítségével előbb-utóbb nevesíthető lesz. Viszont addig sem árt, ha tudjuk: e szervezet a kitüntetést - alapítása óta - valamennyi korábbi elnökének átnyújtotta, még az alelnököt is beleértve.

 

Említett kitüntetési tényfilozófiától némiképp különbözik a Testület három állami tagszervezete által követett gyakorlata. Bár, az említett ceremóniában a vezető szerepet betöltő állami szervezet vezetője korábbi elődjeinek szintén megszavazta és át is adta e kitüntetést. A másik kettő - taláros - szervezet azonban már csínján bánt e „szuper-lehetőséggel”. Közülük az egyik, a korábbi elnökökre nem terjesztett elő javaslatot, még a kitüntetést alapító esetében sem tett kivételt. Rossz-nyelvek szerint legszívesebben magát javasolná a Díjra, ez esetben viszont - a Testület jóváhagyását követően - a kitüntetést önmagának kellene átadnia. Ez viszont már (talán) zsenánt lenne számára? A második szervezet esetében árnyaltabb a kép. Az első elnök kivételével az összes többi átvehette a Díjat. Az elsőtől azonban „tartanak”, hátha nem venné át a kitüntetést, avagy az átadóval nem fogna kezet, ne adj Isten – és ez képezi a legnagyobb dilemmát, nem is a szóban forgó szervezetet, mint inkább a Testületet érintően – felkiáltana: a KIRÁLY MEZTELEN! Micsoda blamát és megsemmisülést jelentene ez a tisztességben „megőszült” jogászi hivatásrendek – távozni nem akaró – vezetői számára! Ezért aztán rendre más, „érdemesebb” személyt keresnek, lehetőleg a már elköszöntek közül. Sajnálandó, hogy a legutóbbi emeritus tekintélyű személy átvette a Díjat, minden averzió nélkül, holott az AB által kreált legújabb jogforrás szerint is alkotmányos követelmény, hogy a jogszabályokat a legmagasabb szintű jogalkalmazó szervek saját magukra nézve is alkalmazzák! Ennek hiányáról a Díjazottnak is tudomással kellett bírnia.

 

Egyébként az utóbbi kettő szervezet kívülről nem fogad el javaslatot, a házi pletykák szerint belülről sem, a javasolt személy kiválasztása az első számú vezető kiváltságát képezi, hogy mindez milyen normatív szabály alapján illeti meg őket, arról a hiteles források mélységesen hallgatnak. Pedig érkeztek hozzájuk javaslatok, népszerű személyekre, a „szösszenet” fáma szerint a javasolt személyek a kormány számára azonban nem voltak „kedvesek”. Így aztán a válasz is elmaradt, nehogy a válaszban megjelölt jogszabályi hely alapján kiderülhessen a király meztelensége, mármint a jogállam törvénytelensége. Hiszen e szervezeteknek a kitüntetés adományozásáról egyedi határozatot kellene hozniuk, majd pedig e döntést a Hivatalos Értesítőben közzétenniük. De ők minden jog és törvény fölött állnak, még a NER sem parancsolhat nekik, csupán egyetlen élő parancsolójuk van a „vezér”, aki a szemükben Isten felett áll! Így hát érthető a mezítelenség valóságától való félelmük. A szembesülés azonban nem lesz elkerülhető: még e földi élet keretében sor kerül rá!

 

                Jaj, de félre ne értsenek, hiszen itt már nem az említett kitüntetések körüli törvénysértésekről van szó! Az Istenért se műveljék ezt, velem! Írásommal nem a NER, de még Ninive pusztulását se akarom. Még nem, hiszen jelenleg a dózer sem látszik, nemhogy a mit is akarunk építési szándék? Így aztán egyáltalán nem biztos, hogy a romok helyébe valami jobb, valami szerethetőbb – amivel netán tán, azonosulni is lehetne – épülne. Csupán a gondolkodó emberi – keresztényi tömjént, pártszínt, nemzeti mázat stb. nélkülöző – autonóm idegrendszerem zsigeri reflexe mozgatja ez írást létrehozó kezemet és ujjaimat. Amelynek eredményterméke: ez így nem mehet tovább! – lázadása. Igenis lázadás! - a pofátlan képmutatókkal, színüket váltókkal szemben. Ha meghívtak minket - nyájasan vagy erőszakkal az asztalhoz ültetve - játszani, akkor hát mindenki, még ők – hatalmasék – is tartsák, magukat az általuk diktált szabályok alkalmazásához és megtartásához! Ha pedig ez láthatóan, tisztességes módon és körülmények között nem megy, úgy mindenkinek, ki e játékban még képes aktívan részt venni emberi kötelessége a törvénytelenséget, a csalást, az ármánykodást szóvá tenni, történjék utána bármi! Az igét ismerjük: „A szó tiéd, a fegyver az enyém.”, de a tények sem mellőzendők: A szó erősebb a fegyvernél. Ismerve a szavak erejét, semmilyen emberi közösségben cinkos - mert vétkesek közt cinkos aki néma - nem akarok lenni! Azonban körbenézve - e kerítéssel is védett, hazának nevezett országban - igen csak népesnek látszik a cinkosok tábora, sajnos ennél is számosabb a némáké! Felelősségük viszont óriási!

 

                Miközben a „király” folyamatosan – előre, hátra, az irányt nem tudni, de – lépeget, peckesen és öntelten, NER szabta új ruhájában, amely hiába takarja, már nem fedi a jogászság közreműködő segítségével megalkotott - jogállamot sértő, vele össze nem egyeztethető - „törvényes-törvénytelenségeket”: visszamenőleges hatály, 98%-os különadó; személyre szabott, névvel ellátott lexek (Borkai, Mocsai, Szapáry, Szász, CEU, Rácz Zs., Dézsi, L. Simon, stb.); bírói döntéseket felülíró egyedi törvények; stb. Minderre figyelemmel, a legközelebbi népi-konzultációs körmeneten már nem egy ártatlan kisgyerektől kell(ene) elvárni a megvilágosító-felvilágosítás harsogó bekiabálását, hanem - legalább - az esküt tett jogásztársadalomtól.

 

- De hiszen nincs is rajta semmi! - szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek.

- Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? - súgta az apja a többiek fülébe, amit a gyermek mondott.

- Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyerek azt mondja, hogy nincsen rajta semmi!

- Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a tengernyi tömeg.

 

Szégyellnivaló lenne, ha a felelősségre vonás – a földiről van szó – időpontjában megismétlődhetne a történelem, és a felelősségre vont személy akként védekezhetne, miszerint mindezt a felépítményt (a NER és intézményrendszeréről van szó) három ciklus alatt csak a lelkes és teljes magyar jogászi hivatásrend személyi állománya, hatósági és karhatalmi intézményei segítségével - hívásuk által az egyházak erőn felül önként felajánlott támogatásával - volt lehetséges legitim módon létrehozni, cselekvően működtetni. Hiszen e nemzeti, segítő erő ismerte a legjobban az országot, népének emberi gyarlóságait, nyáj-szellemét, alattvalói tűrőképességét, egymás elleni kijátszhatósága szabályait és trükkjeit; a törvényhozás-kormányzás-igazságszolgáltatás kiskapuit, a törvénytelenségeken történő gátlástalan lovaglás lehetőségeinek teljes tárházát, elméleti és gyakorlati módját, eszközeit!

 

Természetesen mindez a felmentéshez (majdan) nem lesz elegendő, de a jogi büntetés és a lelki penitencia korlátlan enyhítéséhez igen! Így hát tessenek (el)gondokodni! Vagy forradalmat csinálni ...

 

Budapest, 2020. március 05.