Fogarasi József

Hova jutottunk? Tényleg ez március 15. mának szóló üzenete: „a választás tétje nem a kormányzás folytatása, hanem az ország további létezése”?! (folytatás)

 

 

 

Mindez, tényleg elhangzott? Így? Itt? A március 15. központi ünnepségen? A Kossuth téren? A regnáló miniszterelnök szájából? Attól, aki a Soros-pénzen felfalt európai kultúrát idehaza képtelen volt emberi módon megemészteni? Majd gyomorbántalmaitól szenvedve, a magyarság e jeles ünnepe alkalmából a Kossuthról elnevezett „szent” helyen, a téren jelen volt tömeg felháborodása nélkül, ország-világ előtt - nemzeti színű szalaggal átkötötten - választási igét hirdetve azokhoz is szólva, akiket – a hozzá képest másként gondolkodásuk miatt – mélységesen megvet és lenéz? Hitetlenkedve méltatlankodtam magam körül. De honnan ez írói fantázia ily torz szüleménye? Mindez az ötlettömeg egy falusi iskola könyvtárában nem szedhető össze, s rakható egymásra - Egy az ország”, „Rengés hullámok”, „Út a győzelemhez” (Orbán Viktor könyvei, FJ.) - logikai rendet követve? Tán mindezért, a szülői ház könyvtárhiánya szülte könyvéhség - Soros-pénz biztosította - falánk csillapítása okozta gyomorbántalom a felelős? Vajon az éhezést követő gyors jóllakás okozhat-e elme és szellemi károsodást? Vagy a kultúra éhségének falánk kielégítése, a „jóllakás” fizikális érzése eredményezhet-e magas fokú műveltséget, kiművelt emberfőt? E kultúrafalás következményeként napvilágot látott három könyv tartalmi esszenciája - óhatatlanul is - Vörösmarty Mihály néhány ide (is) vonatkoztatható verssorát juttatta eszembe:

 

„… szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.”

 

„Országok rongya! könyvtár a neved.

De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?

Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

Ment, hogy minél dicsőbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.”*

 

Hogy résen kell lennünk - különösen most, a választás előtti kampányidőszakban - azt eddig is sejtettem/sejtettük, tudtam/tudtuk. Arra azonban, hogy esetleg majd még félnünk, sőt netán rettegnünk is kell, mégpedig leginkább a magunk fajtájától, a másiktól (s talán magunktól is), azaz a nagybetűs EMBERTŐL, először tavaly, Szarajevó városában és a környékén tett kirándulásaim során, az ottani emberekkel folytatott beszélgetések eredményeként, a tőlük nyert információk birtokában, illetve továbbgondolásuk során döbbentem rá!

 

Szarajevó hangulatos, történelmi múltat árasztó, színes forgatagú, zsongó-bongó város, amely a távolból és kívülről nézve leginkább egy rendezetlen, de takaros, vegyes - ékszer és bizsu - bolthoz hasonlítható. Mecsetei, templomai, göröngyös hepehupás talajú utcácskái, az osztrák-magyar monarchia idejéből itt rekedt épületei, keveredve a szocialista múltat és a jelen modernitását magánviselő építészeti stílus jegyeivel, barátságról, vendégszeretetről árulkodnak. Itt 300-400 méteres körzeten belül, a négy világvallás felszentelt - a katedrális és a pravoszláv templom, a dzsámi és a zsinagóga - kegyhelyei és „látogatói” szemlátomást - még - ma is jól és békésen megférnek egymás mellett, eltérő szokásaik, ruházatuk, viselkedésük ellenére. A város lakói nem zárkózottak, hamar szóra bírhatók és ügyesen feltett kérdésekkel mindenre mire csak kíváncsiak vagyunk, egyenes és őszinte választ kaphatunk. Különösen, valamelyik helyi kávézó teraszán ülve, kávézgatás közben cseverészve a világ folyásáról. Itt a kávézás ugyanis nem csupán egy magányos „élvezkedés”, inkább olyan, mint egy hosszúra nyúlt szertartás, üresjáratok nélkül. Amíg a kávé tart, a cigaretta füsttől, addig a társalgás is olajozottan folyik. A kávé tehát nem ivóvíz vagy üdítőital gyanánt szolgál, egy hosszú nyelű kis rézkannából kell kitöltenünk a sűrű fekete nedűt a gyűszűnél is alig nagyobb méretű csészébe, majd tartalmát - a beszélgetés során jól gazdálkodva - kicsiket kortyolgatva, ízlelgetve fogyasztani. A felszolgált kávéhoz – szinte minden kávézóban – két kockacukrot, kísérőként pedig egy pohár vizet és gyakran még egy darab szultánkenyeret is kapunk. Amennyiben sok minden érdekel minket, úgy mindezt jól beosztva kell gazdálkodnunk.

 

Szép, kellemes és nyugodt, kora-nyári napunk van, indult a társalgás ezzel az együgyű tartalmú idilli képpel. Igen, csak az ébredés és az azt követő magunkhoz térés emlékrémképei maradnának már el. Amíg ön, a szembeni hegyekre tekintve egy gyönyörű színekben pompázó erdőt lát, addig mi oda, fel, még mindig félve és rettegve tekintünk, kémlelve a fák mozgását, az álcázva lapuló gyilkos fegyverek fényének villanását. Onnan, fentről, három éven (1992-95) keresztül, ágyúk tüze zúdult a városra szünet nélkül folyamatosan, illetve volt szomszédaink, barátaink, embertársaink kiképzett mesterlövészeinek százai tüzeltek spontán, válogatás nélkül e város utcáin, terein minden mozgó célpontra, nem kímélve az asszonyokat, lányokat, férfiakat, gyerekeket, időseket. A sztálingrádi „hivatalos 199” napnál, többszörösen hosszabb ideig éhezve, fázva, víz, villany és gáz nélkül éltünk – mint anno, Sztálingrád szerencsétlen lakossága – és vártunk körbezártan, a világtól elvágva, az emberbaráti segítségre (az ostromzár kívülről jövő feltörésére)! De nekünk senki nem segített. Sem a civilizált nyugat, sem a bigott-keresztény közép-kelet Európa, sem a NATO, az ostoba ENSZ-et már meg sem említve.

 

A szerb „fasiszták” a kéksisakosok őrállásai, felfegyverzett megfigyelőpontjai, katonái, szeme láttára vitték el e város és a környező települések lakóinak százait, ezreit és mészárolták le Srebrenicában. Európa történelme megismételte önmagát: Auschwitz feltámadt a rémálmok valóságaként Szarajevóban és Srebrenicában. Azzal a pici különbséggel, hogy itt, minálunk, nem épültek krematóriumok, lassú, kínzó szenvedés után biztos halált garantáló barakkok, villannyal „fűtött” drótkerítéssel körbevédett táborok. Itteni felebarátainknak, ilyen és ehhez hasonló kényelmi apróságokra nem volt érkezésük, esetükben az elérendő célt, a bármilyen eszköz bevetése szentesítette. Szarajevó, illetve Bosznia lakosságát mielőbb megsemmisíteni: ezzel a gondolkodással és cselekvéssorral semmiféle időt rabló létesítményépítés nem fért össze, csak az értelmetlen embergyilkolás. Hiszen az utcákon, tereken elhagyatottan, gazdátlanul kóborló állatokra (kutyákra, macskákra, lábasjószágokra stb.) még az orrlövészek sem pazarolták értékes lőszereiket! Az EMBER, itt valóban bizonyítékát adta: a legértelmesebb élőlény egyben, a legvadabb és legdurvább GYILKOLÓGÉP! Az itteni Auschwitzban, a fentről tüzelőket még az sem érdekelte, hogy kiszemelt áldozatuk itt lent, a mellén, visel-e a megkülönböztető jelzést: „kanárisárga csillagot”? E felejthetetlen „emléket” míg élünk, sosem bocsátjuk meg: embertársainknak! Szarajevóban nincs család, ahol ne gyászolnának lemészárolt, illetve eltűntnek nyilvánított családtagot, vagy rokont.

 

Pedig nem kértünk, s követeltünk senkitől semmit, csupán élni szerettünk volna: kicsit jobban, kicsit önállóbban, kicsit a magunk elképzelései szerint, mesélte mindezt a szabadidejében - „feketén” vállalkozva - idegenvezetőnek felcsapott bölcsészdiplomával rendelkező hölgykalauzom. Abban a hitben és reményben, hogy Titónak sikerült a dél-balkáni területen élő különböző nációkból nemzeti emberkollektívákat kovácsolnia, döntöttünk – Szlovéniához hasonlóan – hogy kikiáltjuk a Jugoszláviától való függetlenségünket. Lett is ebből hatalmas ribillió, mindezt, a nacionalista, a szerb Balkán-birodalom megvalósításán álmodozó szerbek nem nézték tétlenül. S bár a Bosznia-Hercegovina függetlenségéről szóló 1992-es tavaszi népszavazás eredményét nemzetközi szinten több ország is elismerte és még az ENSZ-be is felvettek minket, a nagyobb részt szerb irányítás alatt álló jugoszláv népi hadsereg hatalmas erőkkel és hadigépezettel támadta meg földünket, embertelen, brutális etnikai tisztogatásba kezdve. A közel három évig tartó, puszta létezésünkért küzdő háborúban – a szerbek által szó szerint értve, hermetikusan körbezárt (1. kép) – 1992. május 2. után Szarajevó városába már lehetetlen volt a normális ki- és bejutás, az élelmiszert és a fegyvert a repülőtér alatt ásott földalatti folyóson (2. kép3. kép, 4. kép) hoztuk, vittük emberfeletti küzdelem és körülmények között. Az oda-vissza utat én is megtettem, többször is. Gyerekként – a magasság és a testsúly miatt – ugyanis mindez könnyebb volt. Európa oly büszke civilizált nyugati fele, beleértve a NATO-t is nem tudott mit kezdeni a szerbekkel, Magyarország úgyszintén tétlen maradt. Tito és az USA közötti jól ismert barátság maradékaiban bízva, fordultunk segítségért az amerikaiakhoz, és a béke iránt rendíthetetlen elkötelezettségéről ismert II. János Pál pápához (a felállított szobor: - 5. kép, 6. kép - örök-hálánk jelét őrzi). Mindketten segítettek! Bill Clinton amerikai elnök közvetítésével jött létre a Daytoni békeszerződés, amely 1995. december 14-én került aláírásra Párizsban, az Élysée-palotában. Ezzel a három évig tartó öldöklés ugyan véget ért, de az így előállt béke még mindig nem vált feszültségmentessé, hiszen a hatalmukat vesztett szerbek – a „zsákmány” reményében – ma is ugrásra készen állva várakoznak a határainknál. Mi, akik átéltük a háborút, odahaza még ma is kis kézicsomagot tartunk készenlétben, ha ismét kitörne a konfliktus és menekülnünk kellene, bár nem tudjuk, hogy hova? Fel északra nem igen mehetnénk, hiszen az utat kerítés zárja el előlünk és nem biztos, hogy „jó szomszédaink” menekültként és nem migránsként kezelnének bennünket bár, hogy e két elnevezés között mi is a lényegi különbség, nem igen értjük, s tudjuk?

 

A hatalom és a róla lemondani képtelen emberi ragaszkodás közötti szoros összefüggés megértése terén csak másnap sikerült egy lépéssel előbbre jutnom. Újdonsült, tervező-mérnöki diplomával rendelkező, több nyelvet is jól beszélő, középkorú idegenvezetőm ugyanis igyekezett velem megértetni a jelenlegi béke ingatag jellegének okait. Az első: a jelenlegi ország alakulat a Daytoni békeszerződés értelmében két egységből/entitásból áll: az egyik – a területileg nagyobb – egységet a horvátok és a bosnyákok alkotta Bosznia-hercegovinai Föderáció, míg a másikat a szerbek alkotta Boszniai Szerb Köztársaság képezi. A Föderáció fővárosa Szarajevó. A Bosznia-hercegovinai Föderációnak három elnöke (egy elnök és kettő alelnök) van, akiket négy évre választanak, és akik rotációs alapon nyolc havonként váltják egymást az elnöki székben (így, egy választási ciklusban mindegyik személy kétszer ülhet az elnöki székbe).

 

Ez viszont sajnos azt jelenti, hogy székváltáskor nem csupán az elnök személye változik, de a korábbi csapat is kicserélődik, hogy milyen mélységig az a személyi összefonódások nagyságától és szövevényességétől is függ. Jelenleg, igen magas nálunk a munkanélküliség aránya, a megélhetés egyik legbiztosabb forrását az állami alkalmazotti munka képezi. Az elnök személyével azonban az őt „kiszolgáló” alkalmazotti személyi kör is távozik, helyét az új elnök emberei foglalják el, a következő 8 hónapra. Ez a körforgásos bizonytalanság aztán nemkívánatos személyi összefonódásokhoz és a korrupció mértékének növekedéséhez vezet. Mindenki igyekszik jól helyezkedni és családi, rokoni, baráti kapcsolatokat keresni, találni, s ápolni mindhárom elnök személye körüli csapat tagjaival, annak reményében, hogy az elnöki székcserét követően minél többen a helyükön maradhassanak, ma én neked, holnap pedig te nekem fogsz majd segíteni elv - elvtelensége - alapján. E kényszerkapcsolati láncolat viszont nagyfokú állami korrupciót involvál. Egy dolog ugyanis az állami fizetésből egyedül megélni és egy másik dolog a családot is eltartani. Ez utóbbi, már sokkal nehezebb, különösen, hogy az állami munka mellett tiltják, de legalábbis nem nézik jó szemmel, ha valakinek még vállalkozása is van. Ezért ezt mindenki igyekszik titkolni, illetve nem hivatalos formában csinálni. Ennek következtében, aki csak teheti, vállalkozását vagy a környező országokban építi ki/fel, vagy itthoni vállalkozása feletti szembehunyás miatt kenőpénzt kénytelen adni az illetékes állami alkalmazottnak. Mivel ez utóbbi kitudódása az állami alkalmazott állami munkahelyének végleges elveszítését is okozhatja, ezért aztán a nagy rizikó miatt, vagy nagyon sokba kerül az ilyen személy megkenése, avagy az illető megkörnyékezhetetlenné válik. Ez utóbbi szituáció, pozitívuma ellenére, a sok tehetetlen csókos nyomásának köszönhetően – kiknek keze maffiaszerű szervezetük révén, a politikai vezetés legfelsőbb szintjéig is eljutva – róka fogta csuka … helyzetet teremt, amely szintén az illető személy kényszertávozását (kirúgását) eredményezheti.

 

Miként, egy másik idegenvezetőtől megtudtam, Boszniában, de legalábbis Szarajevón belül a legkifizetődőbb vállalkozás a turizmushoz kötődik, nevezeten az idegenvezetői tevékenységhez. Állítólag, e szakmában a fizető képes kereslet az év szinte bármely szakában biztosított, és a „turista” mindig fizet, mégpedig készpénzzel, mással nem is igen tehetné, mivel az e tevékenységet űzők többsége adóbevallást nem készít, számlát sem ad, aminek logikus következménye, hogy az elszámolás - nélkülözve a papíros munkát - nyomot sem igen hagy maga után. Így aztán a kártyás fizetés lehetősége szinte majdnem mindig kizárt. Ami pedig a kedves vendéget illeti: szabadon válogathat az irodák, illetve a „magánvállalkozó idegenvezetők” ajánlatai között. Állíthatom, mindkettő forma megbízható, igen rugalmas, egyben udvarias és kulturált szolgáltatást nyújt. Fizetni csak a szolgáltatás végén kell és az minden esetben megfelelt az előre kiközvetített, avagy kialkudott árnak és pénznemnek (hazai fizetőeszköz, illetve EUR). A gépkocsik rendben voltak, a megbeszélt időt tartották, és nyelvi nehézségeink sem igen támadtak, annál is inkább, mivel legtöbbjük vagy nyelvtanárok, vagy az idegen nyelveket jól beszélő személyek voltak. Az általuk adott szakmai, történelmi stb. információk naprakészsége, illetve hitelessége azonban már nem minősíthető teljesen kifogástalannak. Gyakran kaptam magam azon, miszerint egy-egy esemény, sztori története, avagy pontos dátuma nem illeszkedett a korábbi, de másik idegenvezető által elmondott „tényanyaghoz”. Ez azonban szinte senkit nem zavart, persze mindez, akár a nyelvi kommunikációk közötti fésületlenségekre is lett volna fogható. Mindenesetre az itt leírtak hitelessége, elsősorban csak tőlük kérhető számon.

 

Az általam egybegyűjtött információk szerint, a bosnyák vállalkozók jelentős hányada - számomra meglepetést okozva - magyarországi vállalkozásokkal áll társas, illetve üzleti kapcsolatban. A magyar vállalkozásokról/vállalkozókról alkotott véleményük azonban megdöbbentett. Nem voltak jó véleménnyel a magyar emberek üzleti mentalitását, megbízható- és szavahihetőségét illetően sem. A legdurvább minősítésű kritikával a magyarországi korrupció nagyságát, mértékét és gátlástalanságát illették. A legkiterjedtebb korrupció az állami, önkormányzati cégek által kiírt közbeszerzésekhez köthető. Már az érdeklődésed során megmondják, hogy kinek és mekkora összegű kest kell leszurkolnod ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak veled. És ez még nem minden, gyakran csak a pályázat elnyerését követően derül ki, hogy még egyéb feltételeket is teljesítened kell: például akárhányadik alvállalkozóként ezt vagy azt be kell vonnod a munkába, valakit/kiket papír nélkül alkalmaznod kell, utólag pedig egyéb árnövelő tényezőket is köteles vagy bejelenteni, esetleg máskor is a rendelkezésre kell állnod (valaki számára)? Aztán az sem biztos, hogy az elnyert munka összegét egy összegben, határidőre és elismervény ellenében veheted át, pedig a kifizetések nagy részét Uniós pénzek fedezik. A korrupciós szálak –elmondásuk szerint – ma már nem csupán egy-egy emberhez, hanem kiterjedt kapcsolatú „családokhoz” (klánokhoz) köthető, ha nincs hozzájuk megfelelő személyes csatornád jobb, ha nem is próbálkozol a pályázattal. A százmilliós nagyságrendet meghaladó összegű pályázatok kitöltéséhez viszont már a politikai, hatalmi körök „adnak útmutatót”. Velük viszont nem lehet alkudozni, diktálnak, ultimátumuk el nem fogadását később, egész egzisztenciád, de akár testi épséged, vagy életed is bánhatja. Védelmet úgy sem kapsz sehonnan, hiszen a hatalom által még az ügyvédek nagy része is meg van véve, kilóra.

 

Ezért választás ide vagy oda, de a regnáló hatalom egykönnyen nem fogja magát megadni. Fel- és kiépített hatalmához, megszerzett vagyon milliárdjaihoz, státusszimbólumaihoz, kivételes kiváltságaihoz foggal és körömmel fog ragaszkodni, akármilyen eszközzel, a gátlástalan fondorlatot sem kizárva. Hiszen az erő- és szakszervezetei a kezében vannak, vezetői és tábornokai tőlük kapták kinevezésüket, esküjük is hozzájuk köti. Könnyebb feladat volt a pártállami nómenklatúrát lebontani, a szovjet katonákat „hazaküldeni”, mint majd lesz a regnáló, önhatalmú rendszer „leszerelése”, kiszolgálóinak hatástalanítása. E feladat elvégzésre az egymással is civakodó, program- és koncepció nélküli, erőtlen és szétforgácsolt ellentábor, az ingadozók választópolgárok megnyerése nélkül biztos, hogy képtelen lesz! És azt a tényt sem szabad elfelejteni – hangsúlyozták többen is – hogy egy esetleges választási győzelem esetén az erő- és eszközrendszerével - az új kormány eskütételéig - még a leváltott hatalom rendelkezhet, másrészt a kormányzás rúdját/kerekét is ők tekergethetik, mégpedig a „régi”, saját módjuk és akaratuk szerint.

 

Idegenvezetőim többsége, a magyarországi hatalmi viszonyok megdöntését követően egy lehetséges veszélyforrásként leselkedő - a titói hibára vészesen emlékeztető - tényhelyzetre is felhívták a figyelmemet. Titót állítólag, a bosnyákok és a horvátok is kellő kritikával illették, amiatt, hogy a Jugoszláv Néphadsereg fontosabb fegyvernemei élére a tábornoki kar személyi állományát, nagyobb részt csupán a szerb katonákból verbuválta. Aminek következményeként - Tito halála után - a Jugoszláv Néphadsereg könnyűszerrel kerülhetett a nacionalista szerbek jelentős befolyása, illetve - később - hatása alá. Ezzel is magyarázható, hogy 1991-ben Szlovéniát és Horvátországot – a jugoszláv államszövetségből való kiválásuk megakadályozása végett – a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg minden különösebb gond és lelkiismeret furdalás nélkül megtámadhatta, majd frontális támadást indíthatott Bosznia-Hercegovina, valamint Szarajevó városa ellen.

 

Mindezen hiányosságok és melléfogások ellenére Tito marsall 1980. május 4-én bekövetkezett halála óta mind a mai napig, Bosznia-Hercegovina, továbbá Szarajevó városának lakói körében rendkívüli népszerűségnek örvend. Nem csupán Jugoszlávia II. világháború utáni egybekovácsolására, de a gátlástalan Sztálini szovjet befolyás terjedésének megakadályozására és az el nem kötelezett országok mozgalmának megteremtésére is emlékezve. Bár kétségtelen tény, tekintélyelvű „uralma”, sajátságos személyi kultusza miatt, sokan kritizálták/kritizálják, de családi dinasztiát nem akart, s nem is hozott létre és Jugoszlávia királyává, vagy császárává sem akarta magát koronáztatni. Mérsékelt „diktatúrája” az ellenfeleket csupán elszigetelte, vagy kiszorította a közéletből, de nem tette el őket láb alól. Mindezzel szemben Magyarországon, immár egy valódi személyi kultusz kezd kialakulni, valódi hűbérurakkal és alattvalók tömegével, és még a köztársasági államforma despotikus királysággal való lecserélésének veszélye is fennáll. Sőt, a hatalom bitorlói – egybenőve a törvényes hatalommal – békemenetes mozgalmárjai és teoretikusai, illetve az önmaguktól is elrugaszkodott, jogászkodó fullajtárjai súgására és unszolására Brüsszellel, Soros Györggyel és az Európai Unió tagállamaival szembeni ellenpólus létrehozásaként – álmaikban – ma már a V4-ek-ből álló, szövetségi császárság intézményesített formájának megvalósítását dédelgetik. Erre tekintettel, az április 8. választás egyik fő célja, az álmodozó hatalom felébresztése/észhez térítése, valósággal történő kényszerszembesítése.

 

A hatalom azonban egy igen érdekes „játékszer-jószág”, mindaddig, amíg hozzá nem nyúlnak, kézbe nem veszik, alaktalan, hangtalan és semleges. Alakváltozása, megszólalása az őt dédelgető, szeretgető, magára öltő, „magáévá” tevő - otthonról a génjeiben hozott, majd tanult, fejlesztett, csiszolt műveltségétől, képzettségétől, kreativitásától, habitusától, emberi attitűdjétől, álmodó, de az objektív törvényszerűségekre tekintettel levő, a súgók szirénhangjaitól meg nem részegülő - személy gondolkodásától, akaratától és tevőleges cselekvésétől függ. A hatalom önmagában azonban csupán egy semmire sem képes, „tehetetlen” massza. Így hát azt kell vigyázni, hogy a hatalom, gyakorlására alkalmatlan, arra méltatlan személyhez ne kerülhessen, illetve az ilyenné vált személytől az mihamarabb elvétessen. A hatalom tehát nem egy talált, elcsenve megszerzett, gazdájának megdörzsölésére működésbe lépő „csodalámpa”. Megszerzésének és megtartásának – leegyszerűsítetten – két lehetséges módja van, a hozzávezető út pedig a despotizmus, avagy a demokratizmus kockáival van kikövezve. A kettő kombinációja öszvérmegoldást eredményez. Nem véletlen, hogy a követésére képtelenek által folyamatosan kritizált, a hangoskodóbbak részéről szidott, de létező és működő demokráciákban - így az USA-ban is - egy és ugyanazon személy a nép felhatalmazásával egymásután maximum kétszer öltheti magára e „gúnyát”, amelynek rendeltetésszerű viselését előírások szabályozzák, míg a rendellenes kopásért, fakulásért, elszakadásért stb. – a „példakép-országokban” – a ruhaviselőt anyagi, erkölcsi felelősség terheli! Így aztán nem a véletlen eredménye, hogy az „említett” országokban a kétszeri ciklust meghosszabbító, időtartamának kibővítésével trükköző, végtelenített, az illető haláláig terjedő, tiszteletbeli elnöki mandátumok nem léteznek/létezhetnek. De náluk még az illető „kedves” személy hatalomban maradása/tartása végett a kívánalmaihoz igazított választási rendszerek/intézmények/technikák sem válhatnak életképessé.

 

E gondolati körben maradva hívták fel beszélgető partnereim a figyelmemet, a Tito elnök iránt – ismert hibái ellenére – még ma is lépten-nyomon megnyilvánuló, a lakosság által kifejezésre juttató „szeretetkultusz” jelentőségére. Mint mondták, a nép – tudva ugyan az elnök luxus iránti vonzódásáról, tekintélyelvűségének „gyengeségeiről” – de Titóban - a halála óta eltelt több mint 37 évnyi „feledés” ellenére - még ma is tisztelik természetes intelligenciáját, szónoki képességeit, gyors, az objektivitásokat nem nélkülöző határozott helyzetfelismerésen alapuló világos döntéseit. Illetve soha nem felejtik, hogy (II.) Jugoszlávia lakossága neki köszönhette az ország egységét, tekintélyét, fejlődését, békés, nyugodt és félelem-nélküli hétköznapjait. Mindez, ráadásul annak ismeretében még tovább értékelődik, ha és amennyiben a Tito halála utáni időszak Jugoszláviájára is vetünk egy pillantást: Titót követően e szövetségi állam élén több elnök (miniszterelnök) is állt, de egyik sem volt képes a titói örökséget továbbvinni. Szinte valamennyi utódból hiányzott az integrációhoz szükséges emberi tekintély, a jó értelemben vett erő és elkötelezettség. Mindennek következményeként az országban eluralkodott és hatalmas méretűvé duzzadt az értelmetlen, az egyes emberek közötti gyűlölködést szító nacionalizmus, amely végső soron az ország széteséséhez, az egyes tagállamok közötti véres polgárháború(k) kirobbanásához vezetett. A nacionalista gyűlöletet keltő propaganda hirdetői öncélúan, a széteső ország egyre nagyobb felét akarták le és maguk alá gyűrni. Macedónia kivételével szinte valamennyi utódállam harcolt a másik (többi) utódállammal szemben. A szomorú eredmények ismertek: elég csak a hároméves szerb-bosnyák háborúra, illetve Szarajevó, Mostar, Srebrenica stb. városok, települések pusztító romba döntésére gondolnunk. Mindez csupán azért, mert egy maroknyi, magát hatalmasnak képzelő kisebbség uralkodni akart a többi (a többség) felett. Az okozott sebek még ma sem gyógyultak be, a félelem, a másiktól való rettegés, még mindig ott lapul az emberek zsigereiben, a hegyeket aggódva kémlelő tekintetekben.

 

Hogy mindennek a - Tito elnök iránt érzett, 1980. május 4-én bekövetkezett halála óta eltelt nem kevésnyi időszak ellenére - szűnni nem akaró, a népből fakadó, a nép részéről önzetlenül megnyilvánuló, őszinte hála- és szeretethangulatnak közvetlenül is a részese lehessek illetve, hogy az egészet át is élhessem felajánlották: ingyen és bérmentve elvisznek az egyik legismertebb Tito-zarándokhelyre. Mégpedig a Neretva-völgyi Jablanica városába, ahol Tito halálának évfordulója alkalmából megemlékezések lesznek. Ott egyben megtekinthetem majd a II. világháborús Neretva-völgyi csata elhíresült, lerombolt hídjának még látható maradványait, valamint a partizánharcoknak emléket állító múzeumot is. Az invitálást köszönettel elfogadtam. A Szarajevóból Jablanica városáig vezető kocsikázás ideje alatt aztán azt is megtudtam, amire egyébként kíváncsi is voltam: mivel Tito születésének hivatalos dátumát (május 7. illetve május 25.) lezárhatatlan viták övezik, ezért a „népi hála” nyilvános és ünnepi kinyilvánításának lehetősége konszenzussal, az elnök halálának napjára (május 4.) helyeződött. Mindennek a „megegyezésnek” pedig (talán) azért sem volt különösebb akadálya, mivel az elnök mind születési, mind elhalálozási dátumnapja, azonos (május) hónapban található.

 

Később, az egyik velünk utazó – történelemtanári diplomával és „Európa-történelme” szakos oklevéllel is rendelkező – „idegenvezető” megjegyzéséből az is kiderült, hogy nekünk, magyaroknak egy ilyen - hasonló jellegű - népi-hála- és szeret megnyilvánulás kimutatása végett történelmünkben egészen Mátyás királyig (1458-1490) kellene visszamennünk. Mint kiderítettem, az illető hölgy újkori történelmünk tekintetében Horthyt nem tekinti államfőnek, az azt követő időszak állam és kormányfői pedig nem vittek véghez „népi hálát” vagy „népi szeretet” kiérdemlő tetteket. Orbán Viktor esetében viszont – határozott véleménye szerint – már 10 év elmúltával sem fog senki emlékezni: még a nevére sem, nemhogy a cselekedeteire. A két személy (mármint Tito és Orbán) – szerinte – azonos lapon nem is említhető! Tito a Balkánon, a II. világháborús romok országait népakaratra, erős államszövetséggé kovácsolta, míg Orbán Viktor Szent István országának szétdarabolására, lakossága egymással szembeállítására törekszik, mégpedig egy sajátos és öncél érvényesítése érdekében. Igen ám, de Jugoszlávia ma már nem létezik és, hogy helyette mi van, azt mindannyian látjuk, igyekeztem replikázni, ellenben Magyarország létezik! Még, talán, nem sokáig …zárta a hölgy a vitát. E sokat sejtető talányosság további, kettőnk általi boncolgatására azonban már nem kerülhetett sor, megérkeztünk Jablanica városába.

 

A kocsiból kiszállva, a helyszínről alkotott elsődleges benyomásom - a látottak alapján - visszaigazolták a tényt: jó helyen járok, itt rövidesen, valóban Tito elnökhöz köthető megemlékezésre fog, sor kerülni. Mindezt, a látott tárgyi emlékek - „kegytárgyak és kellékek” - is hitelesítették: emlékkő (7. kép), Titóról készült kisebb nagyobb méretű bekeretezett fotók (8. kép), fényképek; Titót ábrázoló festmény; koszorúk sokasága, amelyek szalagjain Tito és a reá emlékező személyek, intézmények, települések stb. neve volt olvasható. Továbbá, Tito személyéhez köthető „kegytárgyakat” árusító standok; ünnepi emelvény virágokkal és hangszórókkal „díszítve”; eszem-iszom dínomdánom pultok; zsibongva rohangáló gyerekek; ünnepi díszbe és korabeli katonai egyenruhákba öltözött emberek, kik felső ruházatukon különböző kitüntetéseket viseltek. A háttérben a szocreál stílusban megépített (borzasztó látványt nyújtó) múzeum (9. kép), baloldalt pedig a hegyoldalba kétségbeesve kapaszkodó, a Neretva folyó vizében fuldokló, lassan az enyészet által megsemmisülő, felrobbantott híd maradványa (10. kép, 11. kép, 12. kép), szemben vele a betontalapzaton, a hidat állítólag utolsóként elhagyó vonatszerelvény mozdonya volt látható (13. kép, 14. kép) A szállingózva érkező, öltözékében vegyes, színében tarka „tömeg” láttán – minden sértő szándék távol álljon tőlem – az otthoni rendszer-váltáskori első országgyűlés ülésére érkező honanyák és honatyák toalettjének emléke sejlett fel bennem. A padlás vagy a pince mélyén a molytól védett naftalintól illatozó ládafiákból elővett menték, magyar-cifra, különböző történelmi időszakból származó Bocskai mintás és sújtásos öltönyök, katonai, csendőri, cserkészi egyenruhába kényszerített méretes férfiak, daru- és kócsagtollas fejvédők, oldalt függő dísztőr, szablya, kard és egyéb, a viselőjének származásra utaló tárgyak.

 

Ellenben, itt a helyszínen, a híd felrobbantásának számos válfajú történetével ismerkedhettem meg a különböző nyelveket beszélő, különböző szakmai és történelmi/történeti felkészültséggel rendelkező „tolmácsok” és „idegenvezetők” által előadottak alapján. Az egyik szerint, a hős Tito, a partizánvezér - akinek partizánjait a németek a neretvai offenzíva hadművelettel (1943. március) a hegyekbe szorítva, megsemmisítésre alkalmas módon bekerítettek - hadicselhez folyamodott. A folyót átívelő, a vasúti közlekedésnek is helyet adó hidat megsemmisítésnek álcázva felrobbantatta, károkat okozva ezzel a végső támadásra készülő német egységeknek. A németek a cselt - ostoba módon - „beszopva” felhagytak a támadással, azzal a „jelszóval”, miszerint a partizánok híd nélkül a hegyi csapdából amúgy sem tudnak kimenekülni, így a kiéheztetett partizánok rejtekhelyükről előbb-utóbb előbújva, megadásra kényszerülnek majd. Tito és partizánjai azonban a német erők távozását követően, a - cselnek megfelelően a - kisebb sérüléseket szenvedett hidat kijavították, és a hegyekből leszivárogva, átosontak a hídon. Mire a németek a cselt észrevették, már bottal üthették nyomukat.

 

A másik verzió szerint a németek robbantották fel a hidat, de a partizánok a hegyekből egy, csak általuk ismert ösvényen keresztül egyesével el tudták hagyni a helyszínt, majd a hidat ténylegesen is felrobbantották. Később, a hidat a németek – ugyan nem korhűen, de – helyreállították. Ez a híd egészen 1968-ig a helyén volt és ellátta a neki szánt feladatokat. Tito azonban 1969-ben egy hollywoodi film A neretvai csata - Franco Nero, Orson Welles, Szergej Bondarcsuk, Yul Brynner főszereplésével - (és persze saját dicsőségének az utókor számára történő) megörökítése végett, engedélyt adott a filmbeli jelenetek realista módú ábrázolásának hitelessége kedvéért a híd katonai erők általi felrobbantására. A robbantás „szakmailag” ugyan sikerült, de a felvételek a füstfelhők miatt élvezhetetlenné váltak, illetve elmosódtak, amelynek következtében e jelenet a filmben nem kaphatott helyet. A hollywoodi filmipar az eseményt azonban utólag, egy filmgyárban reprodukálta és beillesztette a filmbe. A híd viszont már nem épült fel, így ma is a folyóba rogyottan látható, kitéve az enyészet általi teljes megsemmisülésnek.

 

A híd sorsának igaz történetét tehát ezúttal sem sikerült megismernem. Úgy jártam vele, mint 2017 márciusában - a grúziai Goriban - Sztálin szülőfalujában, a nagy diktátor-vezér életét bemutató múzeum meglátogatásakor. A róla, de inkább egyik kezének maradandó sérülése történetéről szerettem volna „hiteles” információhoz jutni: a bal, vagy a jobb keze-feje sérült-e meg, illetve a sérülést mikor szerezte, születésével egy időben, avagy baleset, fegyveres összetűzés, esetleg más esemény során? Azonban mást mondott minderről az angol, mást a német és megint mást a francia nyelven tolmácsoló idegenvezető. Így az általam leszűrt ismeretanyag csupán arra szorítkozhatott, miszerint Sztálin az egyik kezét a „nyilvánosság” elől mindig elrejtette a kabát ujjában, a nadrág vagy a zakó zsebében (15. kép, 16. kép, 17. kép), illetve kerülte a kézfogást. A hibátlan keze azonban minden valószínűség szerint a jobb lehetett, pipáját is szinte mindig ezzel emelte a szájához (18. kép, 19. kép). A múzeumban viszont található/látható volt olyan festmény, illetve fénykép, amelyen Sztálin a pipáját a bal kezével fogva pöfékelt (20. kép, 21. kép). Kérdésemre a legmeglepőbb választ azonban az orosz nyelvű idegenvezetőtől kaptam: az igazságot senki nem ismeri, aki pedig tudta az nem beszélt, illetve nem mert róla beszélni.

 

A téren a kezdődő ünnepséget, az egyes megemlékező beszédeket, a koszorúzást és az emlékező műsort nem vártam meg. Egy másik gépkocsival visszamentem Szarajevóba. Másnap, bár megígértem az egyik idegenvezetőnek, hogy reggel majd velük megyek Srebrenicába, mégsem mentem el a találkozóra. Ez az egész napos kirándulás ugyanis már nem fért bele az elképzeléseimbe. Szerettem volna Szarajevó történelmi múltat árasztó utcáin még sétálgatni, egy-egy hangulatos ház udvarába betekinteni, kávézás közben beszélgető partnereimnek sok-sok kíváncsiskodó kérdést feltenni és annak okát, célját, értelmét meglelni, vajon a „rézművesek” utcáit elfoglaló árusító standokon miért van annyi - szuvenírként megvételre kínált - töltényhüvelyekből készült tank, rakétakilövő, toll és más írószerszám?

 

Így aztán, a tömegmészárlás helyszínének közvetlen megszemlélése helyett, a közvetett „élményszerzés” mellett döntve a Szarajevóban megnyitott emlékkiállítás és az ott vetített közel félórás dokumentumfilm megtekintésének adtam prioritást. Az itt látottak is kellőképpen megviseltek (22. kép, 23. kép, 24. kép, 25. kép, 26. kép, 27. kép, 28. kép). Csupán Szarajevó ostroma közel 11.541 áldozatot követelt, akik közül több mint hétezer személy 1992-ben halt meg. Sehogy sem tudtam napirendre térni a megtörténteken. Milyen ember, egyáltalán emberi lény-e az az embernek látszó ÁLLAT, aki - és itt az állatot megkövetem, hiszen az állat a saját fajtáját, ölő, megsemmisítő szándékkal csak egészen ritkán közelíti, s támadja meg - bármilyen hatalmi céltól vezérelve, képes ártatlan emberek (gyerekek, nők, férfiak) válogatás nélküli „kinyírására” parancsot adni, mi több orrlövészként védtelen és senkinek nem ártó embereket célba véve lepuffantani őket. Illetve, saját fegyvere ravaszát lesből meghúzva, az általa kiválasztott célpont eltalálásában, haláltusájának végignézésében örömet, szórakozást lelni? S mindezt csupán abból az okból megcselekedni, mert az illető személy nem szerb, vagy nem hithű katolikus. Vajon a hatalom birtoklása tényleg mindenkit elkábít, megrészegít és hülyévé tesz? Az élő példák többsége hál istennek, nem erről tanúskodnak. De akkor a „hatalmat”, miként a fegyvert, sem lehet, szabad mindenkinek/bárkinek a kezébe adni. Mielőtt ez megtörténne, célszerű lenne a hatalom gyakorlására feljogosítandó személyt alkalmassági vizsgának, vizsgálatnak alávetni. A hatalom ugyanis nem szolgálhat öncélt, de a másik ember likvidálására, megfélemlítésére, a másként gondolkodók feletti hatalmaskodásra, sarokba szorítására, testi-lelki nyomorba döntésére sem használható fel. Éppen ellenkezőleg, az előbbiekben említettek szolgálata eszközeként kell, hogy funkcionáljon. Következésképpen, nem vagyok hajlandó egy beteg ember, hatalmi tébolyának engedelmeskedve senkit, sem gyűlölni, utálni, sorainkból kiközösíteni, csupán azért mert az illető Soros György, Brüsszel, avagy ENSZ névre hallgat! Ha pedig az illető mindezt felfogni képtelen, úgy ezt a szolgálatra feljogosító eszközt demokratikus módon vissza kell tőle venni, teljesítésének megtagadása esetén, vele szemben, akár törvényes erőszakot is alkalmazva! Hivatkozva e jogállam Alaptörvényének egyik legfontosabb tételére:

 

„C) cikk

(1) A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik.

(2) Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.

(3) Az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására az állam jogosult.” [Alaptörvény C) cikk]

 

Álláspontom szerint az államnak mindezt megtennie nem csupán jogosultsága, de kötelessége is!

 

Szarajevó tekervényes utcáin bolyongva arra lettem figyelmes, hogy az utcák kövezetén, egymást szabálytalan ütemben követve, különböző alakzatokat felvéve, de mindegyik piros színt viselve un. „pacák” láthatók. A több mint félórás sétám alatt, amennyiben a számolást nem vétettem el, 12 darab pacaszerű foltot számoltam össze. Mi végre, e máshol a világon eddig általam nem látott jelenség, tettem fel a kérdést önmagamnak? Hiszen az itthoni járdahibákra/töredezésekre/egyenetlenségekre felfestett foltok sehol nem egyszínűek, s nem kizárólag pirosak (29. kép, 30. kép), alakzatuk pedig precízen követi a járda megtöredezett aszfaltjának vonalait, ellenben festője-rajzolója, az úttestre sohasem téved? A jelenségre önmagam nem tudtam magyarázatot adni. A választ végül az egyik önkéntes „idegenvezetőtől” kaptam meg. Mint mondta ezek a foltok (pacák) mementót képeznek, örök emléket állítva az adott helyen az orvlövész golyójától megsebesült, illetve életét vesztette embernek. A foltok alakja a golyó által eltalált/halálosan megsebesített ember vértócsáját, illetve a sebesülten menekülő személy vércseppjeit jelképezik (31. kép, 32. kép. Az arra haladó embert egy-egy perces megállásra és emlékezésre, elgondolkodásra késztetve: a hatalom keltette gyűlölet értelmetlenségén, eredményén, mihez vezetésén. Aki mindezt megteszi az talán sohasem fog a gyűlöletkeltés eme eszközéhez nyúlni, mások esetében pedig (talán) fellép vele szemben. A békére akartuk e fura „festménnyel” a figyelmet felhívni, hiszen az emberi életnek egyedül békében van értelme, sokkal nagyobb értéke, mint a háborúban.

 

A töltényhüvelyekből készült tankok,

 

 

       

 

 

 

 

pusztító harci eszközök, szuvenír szerepéről is érdekes okfejtést, magyarázatot sikerült kapnom, a helybeliektől. Mégpedig e „műtárgy” készítőinek egyikétől: kellemes napsütésben, kényelmesen ücsörögve és kávézgatva, a bolthoz közeli presszó szabadtérre néző teraszán (33. kép, 34. kép). Az egyetlen gondot közöttünk csupán a nyelvi kommunikáció nehézsége okozta, de kisegítőkkel ezt is megoldottuk. Tetszik tudni, kezdődött a történet mesélője részéről szemmel láthatóan örömmel és jókedvvel. Annak idején a barlangokban lakó őseink is készítettek a barlang falaira rajzokat, „festményeket”, kézlenyomatokat. A tudomány mai képviselői szerint ezek a rajzok egyfajta fohászt, mágiát, reménykedést tükröztek, mégpedig az adott „művész” és a barlang lakóinak, vagyis közösségének vágyát, a valóság számukra kedvező kimenetelű befolyásolása végett. E rajzok legtöbbször állatokat – mamutot, kisebb méretű (barlangi) medvét, kőszáli kecskét, bölényt, rénszarvast, lovat stb. – ábrázoltak, olyanokat, amelyeket le akartak győzni, zsákmányként megszerezni, hazavinni és megenni, megszelídítésükre akkor még nem gondoltak, de nem is lett volna hozzá erejük, vagy merszük. A biztosabb siker érdekében ezeket az állatokat a rajzokon nyilakkal meglőve, dárdákkal megdöfve, indákkal gúzsba kötve ábrázolták, azaz mintha már legyőzték és megszerezték volna. E rajzokkal kifejezett mágia jelentette számukra az adott állat legyőzését, birtokbavételét, az általa okozta, tőle eredő félelemtől, rettegéstől, kiszolgáltatottságtól való biztos megszabadulást. Azaz végre fellélegezhettek: ez is megvan, ezt is túléltük, most már van élelmünk és rettegnünk sem kell.

 

A töltényhüvelyekből összerakott tankok, aknavetők és egyéb fegyverek makettként való megjelenítése is valahol, ezt az ősi kultuszt és szertartási hitet akarja előhozni: ezeket a lőszereket és gyilkoló gépeket már legyőztük, megszereztük és maketti méretekbe zártuk, szuvenír szerepre kárhoztattuk őket. Már nem félünk és rettegünk tőle, kézbe vehetjük, megtapogathatjuk, „dísztárgyként” pedig oda tehetjük, ahova csak akarjuk, de szem előtt tartva, szem elől nem tévesztve, nézésünkkel szuggerálva: „azt csinálod, amit mi mondunk” felkiáltással! Egyben állandóan emlékeztetve magunkat, a tárgy készítőjét és szemlélőjét a soha el nem felejthető tényre és lehetőségre, miszerint ezek a tárgyak valósággá válva, szörnyűséges gyilkolásra, öldöklésre képesek, amennyiben kikerülnek mágikus, szuggeráló hatalmunk alól. És minderre a szuvenírt hazavivő turistát is emlékeztesse, éljen is a világ bármely térségében: az ilyen harci eszközök az emberi kéz és elme „jóvoltából” bárhol a földön megelevenedhetnek és működésbe léphetnek, úgy ahogyan itt, Bosznia-Hercegovinában, Szarajevóban, Srebrenicában tették, anno! De ezt már a tárgyat vitrinbe záró turista sem fogja hagyni, engedni, reményeink szerint, zárult a történet. Így legyen, fejeztük be a társalgást általam egyetértően!

 

De ekkor én már gondolatilag otthon voltam és a regnáló HATALMAT a szobám falára rajzolva-festve kezdtem - mindannyiunk számára - birtokba venni, demokratikus formában: azaz nem átlőve és gúzsba kötve, hanem a 2018-ban esedékes választásra készülve. Pedig ekkor még csak 2017 májusát írtuk. Ma már azonban 2018 márciusa van és hol is állunk a „rajzolásban” …? Csak reménykedünk, miközben még félünk is? Higgyük már végre el: a remény a győzelemhez kevés lesz, de önmagában a „rajzolás” is!

 

Mindannyian jól tudjuk:

  

HÚSVÉTBÓL sosem lesz KARÁCSONY,

a fenyőt pedig megvárni,

 – még, ha nélküle nincs is KARÁCSONY –

sem időnk, se türelmünk!

 

Minderre tekintettel az „összeborult” győzteseknek

- a fentebb írt feladatok megvalósítását követően -

az új választás időpontját azonnal ki kell tűznie!

 

/ „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,” **/

 

 

FOHÁSZ

 

Könyörgöm, hagyjuk már a rajzolgatást, a "vadászathoz" az idő, amúgy is kevés!

 

 

(az írás eleje)

 

 

Budapest, 2017. március 17.

 

*Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban. Hét évszázad magyar versei. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1951. p. 372-374.

**Ady Endre: Fölszállott a páva. Ady Endre összes versei. . Szépirodalmi Könyvkiadó. 1965. p. 98-99.


 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 140
a héten: a héten: 811
a hónapban: a hónapban: 2923
összesenösszesen433723
az oldalt jelenleg nézik: 1