Fogarasi József

BUDAPEST, EGY NEM TUDNI HOVA, MERRE TARTÓ ORSZÁG - szmog-felhő takarta, kátyúkkal tarkított, havas, latyakos, hó-kásás, pöffeszkedő kisebbség uralta s birtokolta, szomorú, letargikus, önnön "bölcsessége" alatt süllyedő - FŐVÁROSA!?

2017. február 06. hétfő

 

 

A világvárosi rangra és nemzetközi elismerésre törő főváros és legfőbb hűbérura még fel sem ocsúdhatott a szmogriadó sikertelen végrehajtásának szégyenéből, s arca másik oldalára máris kapta a következő megrendítő, tekintélyt porlasztó pofont. Ez azonban, az elsőhöz képest is szánalomkeltőbbre és megszégyenítőbbre sikeredett, hiszen a télre - közeledtével - e városvezetésnek a mindenkit lekezelő, fennhangon és hisztérikusan harsogott kiáltványán kívül: „a főváros –elsősorban annak mindenhez legjobban értő és mindent legjobban tudó nagymestere– felkészült a télre” más aduásza nem volt, évek óta! Ráadásul, a város vezetése mindezt a demagógiát még önmagával is elhitette. Így, a meteorológiai előrejelzések ellenére is csak ült kényelmesen, a jól fűtött irodában, ölbe tett kézzel, bambulva bénán, maga elé. A nép, a főváros - birkanyájnál is béketűrőbb - lakossága pedig elhitte – sőt, mi ennél is rosszabb, tényként kezelte – amit a városvezetés a felkészülésről összelocsogott neki. Igaz, az elmúlt években alig volt példa arra a természeti „csodára”, hogy a hideg, hóeséssel és jegesedéssel párosult volna. Ennek meg-eshetőségével – sajnos – most sem számolt senki!

 

Az országban, s fővárosában, a napok óta veszteglő szmog-takaró – amely eleddig rá se hederített a vezetés, magyar mentalitású felkészületlenségből eredő könyörgésére – Putyin elnök (két) hatalmas (1. kép, 2. kép, 3. kép*) légi-járművének – mert neki kettő is jár, egyik a másik álcázását adja – közeledtének hírére, majd érkezésének észlelésekor, szinte azonnal öntakarodót fújt. Felmentvényt adva ezzel a városvezetésnek a reá nehezedő tehetetlenség és szemrehányás következménye és lehetséges felelőssége viselése alól, hiszen probléma egy szál se: mindent megoldottunk, minden megoldódott, miért is tetszik – Tisztelt Ellenzék – minduntalan hőzöngeni? Így aztán mindenki fellélegezhetett: az ország és a főváros vezetése, hogy mégis csak képes „illendő”, azaz egészséges klímával fogadni a nagy testvért, a főváros lakossága pedig azért, mert e látogatás révén - érdemeihez képest ugyan csak igen rövid időre, de - legalább ő is „friss levegőhöz” juthat (majd). Arra viszont senki nem számított, hogy az ildemokrácia egyik legnagyobb bűvészmestere, a szmog kitakarodása segítségével nem csupán „tisztánlátással” fogja „megajándékozni” a fogadó „baráti” ország - s kerítése között a főváros - lakosságát, hanem látogatásával - a fagyos hangulat „barátivá” tételével - enyhülést és olvadást is képes lesz biztosítani (a főváros számára). Így eshetett meg, hogy e „baráti látogatás melege” nem csupán az emberek érzelmére volt képes hatni, ébredést és lelkes tenni akarást korbácsolva bennük az olimpiarendezés - egyre „mocskosabb üzlete” - elleni fővárosi tiltakozó népszavazás aláírásgyűjtési akció sikeréhez, de még a természet szívét is meglágyította: a jegessé és síkossá vált főváros területét - egy hirtelen jött olvadás előidézésével - kiterjedt, egymással összefüggő, hatalmas méretű latyaktengerré változtatva.

 

Hogy melyik a jobb és „élvezhetőbb” – a jeges, csúszós járda és úttest, avagy a mindent elnyelő mélységű kátyú: a hó-kásával, latyakkal borított járda és úttest – eldöntését bízzuk arra/azokra, a/kik mindezt átélték, megaláztatását pedig elszenvedték?! És annak megítélését is, hogy a közlekedő jármű a kátyúba hajtva - hó eltakarítás hiányában - az úttest összes sarának és szennyének az éppen ott álló személy(ek) arcába, ruhájára freccsentésével elköveti-e vagy sem ez álszent állam egyháza által felszentelt/beszentelt Alaptörvénybe (Nemzeti hitvallásába is) foglalt tételének,az emberi méltóság – Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság. Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz – megsértését? E kérdésre a választ – az előbbiekben említettek közül – azonban csak az lesz képes objektív módon megadni, aki életében gyalog is járt-kelt már Budapest utcáin, terein, járdáin, de nem csupán a parlament előtti részen. Egyébként, az elébb említett és elszenvedett sérelmére, ténylegesen bárki, hiába is hivatkozna – akár a bíró orra alá dugva is az említett ország-biblia idézett passzusát – sebére sosem kapna írt és elégtételt. Hiszen a rendszerváltás óta működő „jogállami-igazságszolgáltatás” bírósága személyi állományának nagyobbik része, egyrészt nem rendelkezik tanult és tapasztalt ismeretekkel e jogintézmény - sem szakmai, sem emberi - lényegét illetően, másrészt a szükséges empátiának is híján van! Minek következtében a bírák, e jogintézményt a tárgyalóteremben objektíve sem elképzelni, sem megjeleníteni, sem képviselni, így döntésükbe foglalni sem képesek. Talán az sem a véletlen műve és fintora, hogy a peres felek és más, tárgyalótermi személyek emberi méltóságának súlyosabb megsértői, jelentős részben magából a bírói karból - az ügyeket tárgyaló bírósági tanácsokból, az egyes bírók közül - kerülnek ki.

 

Gondoljunk itt csupán a – szájhagyomány útján terjedő – legkirívóbb esetekre, amelyek során a bíróságok nem csak megsértik, de már meg is alázzák az adott embert, emberi méltóságában. Amikor például a tárgyalást vezető bíró, az adott ügyből, nem csupán „elfelejt” felkészülni, de még csak ismeretekkel sem rendelkezik felőle, majd mindennek sajátos pótlása végett, bírói hatalmával visszaélve, felszólítja a megjelent peres feleket álláspontjuk ismertetésére, hogy az általuk előadottak alapján legalább képbe kerülhessen, valamelyest. Avagy, amikor a bíróság egyáltalán nem figyel a peres felek előadására, mivel az elhangzottak jegyzetelésével, majd pedig azoknak magnóra diktálásával (hangrögzítésével) van elfoglalva. Ennél már csak az a durvább és megalázóbb, amikor a peres fél az írásban kézhez kapott jegyzőkönyv tartalmával szembesülve konstatálja az elképesztő tényt: mindaz mi az okiratban olvasható, köszönő viszonyban sincs a tárgyaláson a felek által elmondottakkal! De ma már az sem számít ritka esetnek – az alsóbb bíróságtól a Kúriával bezárólag – amikor a határozat hirdetésekor az illető bíró akadozva, dadogva, küszködve az értelmes beszéd követelményével, mindenféle szamárságot locsog összevissza, amelyről ráadásul később még az is kiderül, hogy e félálomban összemakogott szentenciákból az írásba foglalt ítélet szinte semmit nem tartalmaz.

 

A bírák, az említettek elkövetéséért azonban még csak erkölcsi felelősséggel sem viseltetnek egyrészt, mivel nincs is kinek, hiszen a bíróság ma már a határozatokat nem a király, a köztársaság, vagy az állam - de még csak nem is a saját maga - nevében hirdeti ki, hanem csak úgy, mintha csupán igét hirdetne! Minderre tekintettel, a jelenleg uralkodó bírói túlkapásokkal (önkénnyel) szemben - a peres felek számára - még az is nagyobb garanciát biztosítana, ha és amennyiben a bíróság a mindenkori államfő, kormányfő néven nevezett nevében, avagy legalább az élő Istenre hivatkozással hirdetne határozatot! Másrészt, a bírák még az általuk ténylegesen elkövetett hibák miatti felelősség viselése alól is mentesülnek, hiszen védekezésük közismert: szinte azonnal a mindent elnyelő és elfedő „bírói függetlenség” mögé bújnak, méghozzá szégyenérzet és lelkiismeret furdalása nélkül!

 

Így aztán a változást sürgetőknek – valamennyi jelenlegi és még előbukkanó új állam- és kormányfő önjelölt(ek)nek – lehetséges, hogy nem is a jogállam, a demokrácia, illetve a köztársaság mesébe illő idilli képének felvázolásában kellene maguknak elfoglaltságot keresni, s találniuk. Mint sokkal inkább, a mindezen idilli kép megvalósulását, működésének kiteljesedését gátló, akadályozó tényezői kiküszöbölése ellenszerének, az újsütetű emberi mentalitás mibenlétének – az ellenőrzés, számonkérés és a felelősség viselése, vállalása követelményének – felvázolásában, a mindennek megfelelni nem képes személyek lecserélése, közszolgálatból való eltávolítása lehetséges módjának és eszközeinek megtalálásában. Mindezek hiányában manapság, aligha van okunk a csodálkozásra az emberi méltóság tiszteletben tartása alaptörvényi összetevőit nem ismerő és így alkalmazni sem tudó bírói gyakorlaton, amely még csak egységes és követendő elveket sem képes e témakörben kimunkálni és felmutatni. Pedig, néhány tehetséges, gondolkodni és elmélyülni is képes „útépítővel”, már az alaptörvény megszületése előtti időkben is volt lehetőségünk találkozni, még a bírói pulpituson is. Gondolok itt arra az egri bíróra, akinek volt mersze határozatilag is kimondani - az egyik általa tárgyalt perben - egy másik BÍRÓSÁG - peres felek által támadott - tevékenységéről, hogy az megsértette a felperesek emberi méltóságát. Hiszen – okfejtése szerint – az ember emberi méltósága valahol ott kezdődik, amikor a köszönő embernek a másik visszaköszön, még ha csupán biccentés formájában is! Mindezt azonban akkortájt, sem a feudális virágkorukat élő igen mélyen tisztelt ítélőtáblák, de még csak a Legfelsőbb Bíróság hivatalban lévő bírái sem voltak képesek, sem felfogni, sem pedig megérteni. Így aztán az illető bírót a - már akkor is mindentől: jogtól és önmaguktól is - „független” bírói hivatásrend(?) nem csupán „ledarálta”, de még az önálló gondolkodástól is kedvét szegte (remélhetőleg, nem örökre!).

 

Pedig az emberi méltóság a rendszerváltást követő időkben is alkotmányos védelem alatt állt. Igaz, csupán az „Alapvető jogok és kötelességek” címet viselő és az Alkotmány végén kullogó, XII. fejezetben, s a vonatkozó norma nem is az emberi méltóság megsértéséről, hanem az attól való „megfosztásról” értekezett: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” E liberális „kegy” azonban a jogsértés bizonyítási terhét a sértettre hárította. Azaz, a sértettnek kellett bizonyítania, miszerint őt valaki, a veleszületett emberi méltóságától önkényesen megfosztotta! (Brrr!) E „közröhejnek” számító jogállami passzust – amelyhez a jelenleg is ácsingózó, újsütetű állam- és kormányfőaspiránsok közül néhányan ma is szeretnének visszatérni – később, a márványba vésett és bivalybőrbe bújtatott, Húsvétkor pedig körbeszentelt Alaptörvény állította - a megkívánt módon - a fejéről a talpára, a bizonyítási teher megfordításával együtt!

 

Többek között azzal, hogy az emberi méltóságot - a NER és az új rendszer alapeszméjeként - a Nemzeti hitvallásból levezetve indítja útjára: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.”. Vagyis, ezt az „ajándékot” mindenki, aki embernek születik, az élettől - és nem valami holmi hatalmi intézménytől - mintegy hamuba sült pogácsaként, soha el nem idegeníthető, mindent megelőző prioritásként kapja. Élve születése „tanúsítványaként”! Azaz, erről a „méltóságáról” életében joghatályosan senki nem mondhat le, de e láthatatlan „bélyeget” tőle, senki el sem veheti, mivel ez a méltóság, az EMBERI LÉT ALAPJA! Majd ez elvet a jogalkotó (reményem szerint tudatosan) továbbfejtegetve, az Alaptörvény elejére hozott „SZABADSÁG ÉS FELELŐSSÉG” címmel ellátott – az ALAPVETÉS után következő – második szerkezeti egységben, egyértelmű megfogalmazásban ki is nyilvánítja: „AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.” „Az emberi méltóság SÉRTHETETLEN.”

 

A lényeg, az idézett mondat ez utolsó kitételből vezethető és értelmezhető tovább. Nevezetesen: amennyiben az emberi méltóság egy olyan alapvető jog, amely az emberi lét alapja, s amelyet tiszteletben kell tartani – még ha az alaptörvény az alanyt (MINDENKINEK) nem is nevesíti – védelme pedig - (MINDENKINEK) - az állam elsőrendű kötelessége - hiszen az emberi méltóság sérthetetlen - úgy mindebből objektíve és logikusan következik, a hozzákötődő eljárási evidencia is! A BIZONYÍTÁSI TEHER nem a sértett terhére - bizonygatva sérelmét - hanem a „méltóság” megnevezett megsértőjére esik. Vagyis, a „sértőnek” kell bizonyítania, hogy az Alaptörvény előírása szerint eljárva, tiszteletben tartotta az emberi méltósága megsértésére hivatkozó személy emberi méltóságának és sérthetetlenségének Alaptörvényben foglalt elvét (követelményét!)! Micsoda óriási különbség van az említett két alkotmányos tétel tartalma és szemlélete között!

 

Mindezt a lényegi különbséget azonban a bírói kar és hivatásrend az Alaptörvény hatálybalépése óta (2012.01.01.) nem képes felfogni és ítélkezése gyakorlatává tenni. A megcsontosodott, az új szemléletet és értelmezését befogadni, s magává tenni nem képes ítélkező igazságszolgáltatás ez emberi méltósággal összefüggő ügyekben még mindig emlékezetére hagyatkozva, a régmúlt idők beidegződéseitől vezérelten gondolkodik, tárgyal és cselekszik, illetve ítélkezik! Támaszkodva és pótszerként meghivatkozva az Alkotmánybíróság témába vágó, de – a NER és az Alaptörvény (s Nemzeti hitvallása) szellemiségét nem tükröző – a taláros testület által tartalmilag még nem korrigált - a korábbi alkotmányok és eszmeiségén nyugvó - határozatait. Pedig az Alaptörvény vonatkozó előírása egyértelmű eligazítást ad a teendőket illetően, még az önálló gondolkodáshoz és cselekvéshez nem szokott – sült-galambra váró – bírói jogalkalmazók számára, is: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Tehát, tessenek már végre - mankók nélkül - önállóan, az új és megváltozott normák szerint merni, gondolkodni és - annak megfelelően – talán, cselekedni is!

 

De sajnos, van ennél lejjebb is: ezt az - említett bírókénál - alacsonyabb értelmezési szintet és álláspontot már csak néhány (ügyvéd, jogtanácsos) jogvédő képviseli, akik szerint az Alaptörvény rendelkezései az egyes jogviszonyokban közvetlenül nem alkalmazhatók, amennyiben mégis, úgy az, csupán a közjogias jellegűekben lehetséges, hiszen a magánjogiakra ott van az új Ptk.! (Hogy az ilyeneket miért nem nyeli el a mélytengeri áramlat? Mindjárt magamhoz nyúlok … idéződik fel bennem Hofi méltatlankodó „műfelháborodása”, de aztán az isteni intelem langyos vizére evezve megnyugszom: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”, ismételgetem magamban a vonatkozó evangéliumi tétel 3. sorát, folyamatosan, többször is!)

 

E fenti kitérőre csupán azért volt szükség, hogy kellő ürügyet teremtsünk a meditálásra. Többek között: a kormány és az új rendszerváltók önnön hangoskodásaiból kitetsző üzenetek, az egyes állami tisztségekre jelölt személyek által kiizzadt és kinyilatkoztatott idilli látomások – az akárhányadik köztársaság megálmodása, az igazi demokrácia, a korrupció nélküli jogállam, az újra visszatért feudális hűbériség megszüntetése, egyes képviselők vagyonbevallásában olvasható nincstelenség és a „való világ” ennek ellenkezőjét visszaigazoló milliárdos tapasztalati tények közötti összefüggések – megfejtésén és értelmezésén! Azokról a tényekről, amelyek legtöbbször mind-mind arról a tanúskodnak, miszerint a mostani „álmodozók” korábban is ott áll(hat)tak azok között, akiknek akkori álmaik eredményeit most ugyanők, legújabb ígért álmaikkal igyekez(né)nek lebontani!? Hát nem érdekes ez az álmodozói körforgás? Vagy tán „emberanyagban” tényleg ennyire „szegény” lenne ez az ország, hogy az álmodozók körét még az eltelt két évezred sem volt képes lecserélni, vagy legalább frissíteni? Hiszen az e személyi kört szemlélő számára ma is úgy tűnik, mintha a főálmodozók mindig ugyanazok lennének, avagy legalábbis ugyanabból az álmodozói hatalmi körből kerül(het)nének (csak) ki? De hát hol vannak az új álmodozók, akik a korábbi álmodozókat félretéve – az álmodozás és vagyoni gyarapodás mételyével még be nem szennyezett – új személyeket kiállítva és megnyerve ügyükhöz, képesek egy tényleges minőségi változás produkálására? Mert higgyük el, a hiba legtöbbször nem az üres formában, vagy csupán a struktúrában leledzik, mint inkább a feladathoz kiválasztott, a formát tartalommal megtöltő, a struktúrát lendületbehozó – az önmagukat már lejáratott személyek által kiválasztott – homo sapiens alkalmasságában, rátermettségében, tettrekészségében, illetve hiányosságaiban keresendő!

 

Hiszen valljuk be őszintén, az eddigi magyar demokratikus jogállami berendezkedések egyik legszebb álma volt az, amelyet az emberi méltóság sérthetetlenségéről álmodtunk, majd kinyilatkoztattunk: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.” „Az emberi méltóság SÉRTHETETLEN.” Csak hát ennek tartalmi és kivitelezendő lényegét sem a tágabb jogalkalmazói kör, sem pedig – legnagyobb sajnálatunkra – a szűkebb, az igazságszolgáltatást gyakorló - bírói, ügyészi, közjegyzői, bírósági végrehajtói - szervezeti rendszer személyi állománya nem volt képes ez eddig felfogni, vele azonosulni és/vagy kivitelezni, illetve e tételnek gyakorlati érvényt szerezni. Az előbbiekben nevén nevezett álom azonban azt is bizonyítja, miszerint nem biztos, hogy a most kritizált jogállami eszme, struktúra és intézményrendszer minden tekintetben a teljes átalakítását igényelné, azaz, hogy e téren vissza kellene mennünk a nullára! Természetesen az nem képez vitát, miszerint a - NER-ből levezetett eszmei, tartalmi felfogásra épített intézményrendszer - jelenleg működő jogállam, említett államszervezési tételeken nyugvó gondolkodási és cselekvési személyi és szervezeti egységei igénylik a felülvizsgálatot, a lényegi változtatást. Azonban mindennél nagyobb és jóval bonyolultabb az a feladat, amelyet mindezen változtatás előzményeként - elengedhetetlenül - szükséges megcselekedni. Gondolok itt az - 1989-es rendszerváltó fordulatkor - igazságszolgáltatás, majd a közigazgatás teljes személyi állományának elmaradt „infúzióra” kötéses felfrissítésére, és ezzel egy időben soraikból, a megkövült, begyepesedett gondolkodású, a szakma és az informatika modern ismereteit nélkülöző, vagy alkalmazni nem tudó, a jogállami tevékenységet szolgálatként felfogni és végezni nem képes személyek kiszűrésére, más - társadalmilag hasznos - tevékenységre történő átirányítására.

 

E megújuló folyamat részeként azonban mielőbb meg kell találni és ki kell dolgozni a közpénzből finanszírozott közszolgák – az előbbiekben megnevezett igazságszolgáltatási és közigazgatási feladatokat ellátó személyi állományt is ideértve – teljes körére kiterjedő - a felelősség vizsgálatát és a megállapított felelősséggel együtt járó szankciókat is magában foglaló - ellenőrzés komplex rendszerét. Olyan rendszert, amely alkalmas a durva szakmai és etikai hibákat elkövető, korrupt és az elvtelen kapcsolatokból, személyi összefonódásokból vagyongyarapodáshoz jutó személyek - említett közszolgálati körből való - kiszűrésére is.

 

Ebbe a feladatkörbe sorolódik - a bírói függetlenség elvének tiszteletben tartása mellett - annak megakadályozása is, hogy az igazságszolgáltatásban dolgozó, hatalmaskodásukkal, szubjektív fellépésükkel, szakmai hibáikkal jogsértést megvalósító, anyagi kárt (is) okozó, hivatásrendi személyek, felelősségük megállapítása elől ne menekülhessenek a „bírói függetlenség” védőernyője alá, illetve e „magasztos” elv ne nyújthasson és biztosíthasson védelmet a bírói kar egyetlen elvtelenségéhez sem.

 

További feladat, hogy a leendő - akárhányadik sorszámozású - magyar köztársaságban, a jogszakos egyetemi (főiskolai) hallgatók esetében - a korábbiakhoz képest - jóval nagyobb figyelem és anyagi támogatás helyeződjön az idegen nyelvtudásra, valamint a szakmai-gyakorlati ismeretek minőségi oktatására, majd számonkérésére. (Azaz, semmi esetben se kerülhessen a felsőoktatásba olyan hallgató vagy oktató, aki legalább egy idegen nyelven kommunikálni nem képes. Szakos diplomát pedig csak az a hallgató vehessen kézhez, aki az EU valamelyik tagországának - a tanult szaknak megfelelő - egyetemén legalább egy félévet igazoltan végighallgatott, s tárgyaiból eredménnyel levizsgázott. Mindennek következtében egyetlen kormány se rendelkezhessen jogszerű felhatalmazással „diplomamentési akció” meghirdetésére és/vagy levezénylésére!)

 

A közigazgatási szakemberképzés terén viszont azonnal vissza kell állítani a képzés korábbi, civil jellegét, belátva a közszolgálatra létrehozott, házilag összebarkácsolt egyetemi struktúra és képzés elhibázott eszmeiségét, eredményességének kudarcát, középpontba állítva ismét - az államtudományi jelleg helyett - a közigazgatás-tudomány elméletének és gyakorlatának oktatását. A tévedésüket fel nem ismerő, be nem látó vezetőktől és oktatóktól pedig - könnyes búcsú nélkül, de - mielőbb el kell köszönnünk.

 

A hatalom megszerzése céljából - tisztánlátás hiányában, programhirdetés nélkül - kétségbeesett módon (és eszközökkel) egymásnak feszülő erőknek, valamint az új köztársaság és jogállam mély-alvásából még fel nem ébredt állam- és kormányfő önjelöltjeinek pedig üzenjük meg:

 

eljött az ébredés ideje!

 

Az általuk hirdetett, demokratikus jogállam megvalósítására csábító mozgósítási „hívószám” nem a - demokráciáról és a jogállamról megálmodottaknak a „spontán” módon összeverbuvált hallgatóság előtt, emelkedett - pátosszal átitatva elmondott szónoklatinak hittételeiből rekrutálódik. Sokkal inkább a polgárok - a mindennapi hétköznapok valóságában, ügyeik intézése során, a hatalom gyakorlóiról, az állam és szervezeteinek polgárral szemben tanúsított magatartásáról, viselkedéséről, kulturáltságáról, ügyeik intézési folyamatáról alkotott véleményének, tapasztalatainak, elégedettségi mutatóinak - egymás közti beszélgetéseik során kicserélt és nyilvánosságra hozott vélekedéseikből ismerszik meg!

 

Aki mindezzel nincs tisztában és nincs az említett vélekedések birtokában,

az ne áhítozzon, s főleg ne vállaljon

közéleti tisztségre történő jelöltséget!

 

Most, hogy már nagyjából értjük, jelen írásommal mit is szeretnék üzenni, s mire is szeretnék kilyukadni – hiszen soha nem a betűket csupán felismerni vélő, az egymás mellé rakott szavakat, mondatokat legfeljebb összeolvasni tudó emberekhez igyekeztem szólni, mint inkább a leírtakat értő, azokat továbbgondolni képes, véleményüknek pedig merészen hangot is adó, cselekvésre kész személyekhez, így – illő a szájbarágást abbahagyva témánk elejéhez visszakanyarodnom. Nevezetesen, - az EMBERI MÉLTÓSÁG emelkedettsége „mámorából” felocsúdva - a fővárosban - a kátyúkat, az úttesteket, járdákat, tereket, tömegközlekedési megállóhelyeket elöntő - az olvadó jég és hó keverékéből képződött latyak okozta káosz miatti jogos emberi felháborodás hétköznapi megnyilvánulási eseteinek „megénekléséhez”.

 

A legtöbb érdekes, méltatásra is érdemes város rendelkezik valamilyen, a külföldi turisták által rábiggyesztett sármos jelzővel, mint például: Párizs a fények városa, Prága a száztornyú város, Bécs a muzsika városa, Szentpétervár Észak Velencéje stb. ez Budapest esetében „az ezer kátyú világvárosa” titulusban ölt testet. Hogy e ránk aggatott címmel lehet-e, érdemes-e kurucos hévvel pöffeszkedve büszkélkedni, döntse el mindenki saját maga. Minden esetre a tény az tény, mely tény ráadásul évek óta, makacsul tartja magát. A tél végének közeledtével e kátyúk miatt Budapesten személy-gépkocsival még a jelentősebb kerületek kiemeltnek számító útjain is kínszenvedés közlekedni; gépkocsit rongáló, tördelő - kikerülésük pedig vezetés közbeni mérgelődő - zötykölődő „szórakozást” biztosító tevékenység.

 

Néhány évvel ezelőtt, de még a NER időszaka alatt, azaz a jelenlegi dölyfös, mindenkinek odamondogató, hózentrágeres főpolgármester regnálása idején – önszántamból – körülbelül 500-700 darab fényképfelvételt készítettem a főváros különböző kerületeinek útjain található jelentősebb és kevésbé jelentősebb méretű, esetleg tankcsapda nagyságú és mélységű kátyúiról. E képeket aztán – isten tudja mi okból és célból – a tervezett kommentek hozzáfűzése nélkül, valahova archiváltam. Most, közülük néhányat, akár mementóként, avagy okulásként talán „nyilvánosságra” is hozhattam volna, de mivel változásukat idő hiányában, illetve az őket elfedő latyak miatt nem volt lehetőségem ellenőrizni, így tisztességből, a probléma érzékeltetéseként csupán az erzsébetvárosi Bajza utcában találhatók közül mutatok be egyet, kettőt. (Teszem ezt azzal az epés megjegyzéssel, hogy ha e fővárosrész exhibicionista polgármestere fizimiskájának és pózolásainak bemutatására áldozott jelentős hasábterjedelmet képviselő „Erzsébetváros” címen havonta megjelenő helyi lap kiadásának, valamint a szokásos sátoros ünnepek alkalmából – ki tudja mely pénzeken – küldött polgármesteri üdvözlőlapok költségeit az önkormányzat a kerületben található és újraéledő kátyúk szakszerű kikezelésére fordítaná, úgy most, e képek sem nyerhettek volna közzétételt. A képeken látható kátyúkat - elhelyezkedésüket, kiterjedésüket, mélységüket illetően - álmomból felriadva sem tudnám más kerületek kátyúival összetéveszteni, létezésüket pedig – hazugságként beállítva – tagadni.)

 

 

        

 

 

        

 

 

 

Keddről szerdára virradóra aztán – az égieknek is köszönhetően – hirtelen nagyot fordult e sokat szidott kátyúrendszer állampolgári megítélése. Az említett időszakban ugyanis Budapest bármelyik bérházából kilépve – egyik pillanatról a másikra – talpáról a fenekére került az időjárás változásáról mit sem sejtő, korán kelő, dolgára siető állampolgár. Tekintve, hogy a keddi ónos szitálás következtében nedvessé és egyben csúszóssá vált utak, járdák teljes felületét a szerda reggeli fagyos hideg egybefüggő jégpáncéllá változtatta. Így fordulhatott elő, hogy a balesetveszélyes és sokat szidott kátyúrendszer egyik pillanatról a másikra – mindenféle hatósági engedély és közreműködés nélkül – áldásos és közlekedést segítő eszközzé változhatott. Hiszen az utakat és járdákat hirtelen befedő hatalmas kiterjedésű korcsolyapályán a korcsolyázni és csúszás közben egyensúlyozni nem tudók számára az egyetlen kapaszkodást és talpon maradást biztosító reményt már csak e kátyúk jelentették, amelyek érdes szélű egyenetlen mélyedésükkel, eltérő nagyságú szigeteket képezve, meg-megszakították a főváros közterületein kialakult, végeláthatatlan jégmezőt.

 

Természetesen – ahogy ez magyar honban lenni szokott – vész és feladat idején ameddig a szem ellátott egyetlen segítő hó-jégmunkás, vagy közterületet karbantartani akaró gépi eszköz nem bukkant fel. De legalább a kerékbilincs alkalmazása biztosította elvtelen és tisztességtelen hasznot hozó munkálatok is szüneteltek. Némi öröm, a főváros adta és biztosította ürömben, állapították meg a csúszkálók közül többen is. Mindeközben, a Budapest „rendjére” ügyelő, éles szemmel és füllel őrködő, összes illetékes hatóság és közpénzen jól fizetett munkatársi gárda – a 2024-es olimpiai játékok akaróit kivéve – behúzott nyakkal és füllel, intézkedési impotenciában szenvedve, búvóhelyén rejtőzködve kémlelte az eget és kiguvadt szemmel olvasta az időjárási viszonyokról tudósító híreket. Előbújni azonban egyetlen intézkedni tudó és akaró rendőr vagy közterületes sem akart, igaz ehhez az akcióhoz még a társasházak fizetett járdatakarítóinak sem fül-lőtt a foguk, ők a jég majd a hó teljes elolvadásáig és felszáradásáig szerszámot sem vettek a kezükbe, nehogy megkérgesedjen.

 

Mindenki - a sült galambra várva - a Putyin hozta „enyhülésben” reménykedett. A főváros tehetetlenségtől szenvedő városvezetői, de még az un. ellenzék is, sőt még a tettrekészségükről oly híres békemenetesek is békésen békén maradtak. Az írni és tudósítani tudó zsurnaliszták pedig undorral néztek pénzt és megélhetést biztosító pennájukra: mintha valamennyien egyszerre kaptak volna kezükbe merevgörcsöt!? Mindez a - főváros tömeg- és személyközlekedését is lebénító - „természeti katasztrófa” sokkolta városvezetési tehetetlenség, még a - főváros vezetője által néhány nappal korábban elrendelt - szmogriadó betartását ellenőrző hatóság „szívtelen” intézkedésének könnyfakasztó történetét megéneklő lantművészt sem tudta „munkára” csábítani. Közel-távol sehol egy felelősséget firtató cikk, egy ellenzéki megmozdulás, de még a „volt országgyűlési képviselő” titulusát feltüntető, hetente legalább egyszer (de minek?) jelentkező Lendvai Ildikó sem érzett küldetést e szörnyű, felháborító és elfogadhatatlan fővárosi és ország-állapot szakszerű „ostorozására”. Igaz, miért is jött volna lázba, s lendületbe, hiszen ez ügyben - regnálásuk alatt - ők sem értek el jobb eredményt?! (Megjegyzem: az ő idejükben - szerencséjükre - ilyenfajta „természeti katasztrófa” nem is állt elő. Ez esetben viszont illenék csendben maradni és a közlésre szánt langyos tartalmú meséket az újság nyilvánossága helyett – előle – inkább a „volt országgyűlési képviselő” íróasztalfiókjának mélyére csúsztatva elrejteni, hiszen „e mesék” a „hogyan tovább, mi legyen” kérdésekre adott válaszként sem értelmezhetők. Akkor közlésük vajon mi célt is szolgálnak, mire is biztosítanak gyógyírt, a megélhetésre, miként anno, a „volt országgyűlési képviselőség” is?!)

 

S valóban, az orosz elnök érkezése hírére – a korábbi testvéri barátság jótékony hatására emlékezve – az idő „önmagától” is enyhülni kezdett. Az olvadó jégpáncél - szerda délutántól csütörtök reggelre virradóan - sár és latyaktengerré változtatta a járdákat, tereket, utcákat és még a gyalogosátkelő (4. kép) helyeket (például az V. kerületi Alkotmány utcában) is. Majd követve a példát, a kátyúkat kitöltő, olvadásnak indult jég is örömmel adott helyet a közcsatornák által el nem nyelt undorító sárnak, latyaknak és a járdákról az úttestre lapátolt hókásának. Mindez, a természet nyújtotta „csoda” pedig lehetőséget biztosított a - csupán saját emberi méltóságukat ismerő és tisztelő - magyar autóvezetők számára, gyermekien játékos kedvük kiéléseként, a kátyúk tartalmának a járókelők arcába, nyakába, ruházatára történő zúdítására, egyházi „szenteltvíz” hintése gyanánt. De legalább e „játékban” a - gyalogosan közlekedő - polgárok számára megadatott a valódi választás lehetősége: megadóan elviselik e rájuk zúduló játékos kedvű hideg-zuhanyt, avagy a dolgot menekülésre fogva térdig süllyednek a mindent elborító latyaktengerben.

 

 

   

 

 

            

 

 

    

 

 

Mert hát ez esetben még a menekülés is áldozatot követelt, hiszen ameddig a szem ellátott száraz és biztonságos út-, járda-felület – vagy legalább egy hétszilvafás szigetecske – közel-távol sehol nem mutatkozott (5. kép). A lakóházak kapujából kilépve sem! Pedig ott, a házfalak mellett húzódóan - a biztonságos gyalogosközlekedés végett - legalább egy „egyemberes” szélességű sávot illet volna a tulajdonosoknak csúszás- és latyakmentes állapotban fenntartaniuk. Szinte azonnal és automatikusan – kivéve a „hatalmasokat” – sírta vissza mindenki a régi, jól „bevált” és bejáratott, működőképességét bizonyította házmesterbesúgó rendszert és hálózatot. Róluk, ha máshol nem, de legalább a kabarékban lehetett élcelődni vagy viccelődni, mert hát ők, ugyebár valódi hús-vér „emberek” voltak, nem úgy, mint újdonsült mai „jogutódaik”, a társasházak közös képviselői által zsebből fizetett és mindenre kapható, alkalmi „fantommunkásai”? Cserébe viszont, ma valóban - felszabadultan és „félelem nélkül” - röhöghetünk, de inkább csak kínunkban: mennyire rászedett minket ez az általunk hőn áhított „rendszerváltás”, amelynek álszent – színektől és pártoktól független – korifeusai - a jogállamiság és a demokrácia leplébe csomagolva - önként és dalolva vállalt segedelmünkkel és akarásunkkal varrták a „SZART” a nyakunkba.

 

Az „átkosban” azért – a természet most kierőlködött eredményéhez képest – egy-egy hóesés, jegesedés, vagy olvadás esetén – tegyük szívünkre a kezünket – szinte gongütésre, minden házból azonnal és egy időben jöttek elő azok a fránya besúgó házmesterek/házfelügyelők lapáttal és más hó eltakarító szerszámokkal a kezükben és, ha munka közben figyelték és jegyzetelték is a látottakat, azért a házak előtti járdaszakaszon munkájuknak látható eredménye is volt. Mert különben jöttek a rendőrök, büntetni (s talán információt is cserélni), de mindez momentán akkor senkit nem érdekelt, a járdán lehetett gyalogosan közlekedni! S ráadásul mindezt – mármint a házmesteri hálózat fenntartását és működtetését – az „állam-bácsi” (még) finanszírozta is! Ma viszont? Van helyette szabadság (s a kormányváltók ígérete szerint ebből még több is jöhet), de mi lesz a leeső hóval és a járdán képződő jég, az elolvadt latyak eltakarításával, erről, s ellenőrzéséről ki fog gondoskodni? Hogyan tetszenek mondani? Hogy ma nincs minden háznak állam által fizetett hivatalos besúgója, és nincs mindenki minden adatát tartalmazó lakónyilvántartó könyv, sem? És – tessenek mondani – ezt, ki nem SZARJA le? Ellenben van: suttyomban lemásolt és bármikor bármilyen célra elővehető és hasznosítható választási névjegyzék, népszavazási aláírásgyűjtő jegyzék, a nemzeti konzultáció kérdőíveinek visszaküldéséből összeállítható címjegyzék. Továbbá vannak, nevekkel együtt naponta lefényképezett postaládák, mobiltelefon-hívásokat követő és regisztráló híváslisták, utazási irodák és vállalkozások által összeállított és féltve őrzött utas listák, a repülőtereken és a határállomásokon pedig - önkéntes felajánlásunk alapján - arcunkat, íriszünket, ujjlenyomatunkat rögzítő és felismerő rendszerek stb., soroljam tovább?

 

De feltett kérdésünk megválaszolásától se hagyjuk magunkat eltéríteni: ki, kinek a pénzéből és felelőssége mellett fogja a járdáinkat – legalább hó és/vagy ónos eső esetén – tisztán és gyalogosközlekedésre alkalmas állapotba hozni, s tartani? A válaszra – „Morzsa kutyánk, hegyezd füled,” módra – muszáj odafigyelnünk!

 

Kilépve az egyik társasház kapuján, s bokáig elmerülve a latyaktengerben

 

 

         

 

 

kérdezte valaki, a harmadik háznál a - járdán éppen egy járható sávot alakító - háromfős brigádtól: mielőttünk mikorra fogják a sártengert eltakarítani? A kapott válasz meglepő volt: Mamika, mi nem utcaseprők vagy hómunkások vagyunk, akiket a közterület felügyelők kényük-kedvükre odavezényelhetnek, ahova csak akarnak. Mi alvállalkozók vagyunk! Ott dolgozunk, ahova a vállalkozónk irányít azt követően, hogy megállapodott a társasház közös képviselőjével és a kialkudott összeget átvette, majd abból a részünket, kesben mi is zsebre tettük. De akkor miért nem tetszenek a mi közös képviselőnkkel is beszélni? Nem mi keressük meg őt, ő keres meg minket, illetve hívja fel a mi fővállalkozónkat, ám mi csak társasház-rendszerekkel foglalkozunk, amelyekhez egy-egy utca összes társasháza kezelése tartozik, foghíjakat nem vállalunk! Önök pedig egy foghíjat képeznek. Így a megoldást maguknak kell megkeresniük. De hát mi hiánytalanul fizetjük a közös díjat, amiben a hó és latyak eltakarítása is benne van!? Mindezt tessék odahaza megbeszélni és rendezni. Attól tartok, e foghíj ténye, a tehetetlenség és rugalmatlanság eredményének is köszönhető. Ez esetben viszont meg kell várni, míg a latyak a járdáról az úttestre, s majd onnan az el nem dugult közcsatornába távozik, önszántából. Erre megvan minden remény, hiszen Putyin érkeztével az idő is javul és már olvadásra fogta magát.

 

Ugye, tudnak követni, akkor most emlékezzenek arra, amit az elébb, a „nép által hőn áhított” rendszerváltás szeretetcsomagjáról mondtam, amely csomagot - a következményekkel nem számoló rendszerváltók (uram bocsásd meg nekik népük nem ismerésének bűneit) - önként és dalolva vállalt segedelmével és akarásával, „SZAR”-ként varrták a polgárok nyakába. A „NÉP” nem óhajtott „rendszerváltást”, a nép ugyanis az értelmiség hibájából nem volt felkészítve a liberális jogállamisággal együtt járó „szabadság” fogadására és különösen nem, az un. piacgazdaság „átlagegyént” sújtó várható következményeire: az egyén teljes anyagi csődjét okozó katasztrófára. A népnek – akkortájt – a „rendszerváltás” kifejezés tartalmi mibenlétéről még halovány-lila fogalma nem volt, nemkülönben a liberális demokratikus jogállamiság hétköznapok gyakorlatában is megjelenő várható hatásairól, jogi követelményeiről, illetve lehetséges következményeiről, magyarán szólva: a nép, jelentős része azt sem tudta minderről a lehetséges „valóságról”, hogy eszik-e, vagy inkább csak isszák. Mint-ahogyan e nép ma sincs tisztában, azzal, amit a regnáló hatalom reá, a népre hivatkozással, a nép érdekében - „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” nevezve - vele (a néppel) akar felépíttetni, majd működtetni!? Bár e nép (mármint a magyar), ha baj van, a segítséget még mindig fentről az államhatalomtól és odafentről a mindenhatótól várja, bízva és reménykedve bennük. Nem véletlen, hogy tudatlan naivitása – amely e társadalom vezetőinek kollektív bűne – következtében bedől mindenféle maszlagnak és elhisz, s követ bármilyen mértékű és mélységű demagógiát, jöjjön is az jobbról, vagy balról, kormányoldaltól, avagy a kormányt leváltani akaróitól!

 

És mindez – kérdezhetnénk jogosan – hogyan is függ össze a hó, az olvadó jég következményeként az utakat, tereket, járdákat ellepő, de senki által el nem takarította latyakkal és hókásával? Az értelmes válasz megadásához vissza kell kanyarodnunk a rendszerváltás bevezette piacgazdasághoz, az állami vagyon - átgondolás nélküli - privatizálásának becézett mértéktelen rablációjához, amelynek következményeként egyesek nagyon, de inkább igenagyon meggazdagodtak, míg mások, igen-sokan hoppon maradva, a társadalom vagyonosodási ranglétráján fokozatosan lejjebb és még lejjebb csúsztak. Nevezetesen, ahhoz az időponthoz, amikor a jókor, jó helyen – ráadásul az adott pillanatban gyorsan átcsoportosítható szabad-tőkével és majdnem hogy ingyen hozzájutott hatalmas méretű hitelösszegekkel is rendelkező – sorban állók még csak figyelemre sem méltatták a csőd-bement, lepusztult, kezeletlenül és gazdátlanul maradt – a hatalom új birtokosai számára azonban nyűgöt jelentő – állami bérlakás-vagyont. Ezért, hogy az új gazdagok megszabadulhassanak tőle, s a vele járó problémáktól, karöltve az újdonsült (a várható szabadság adta gondtalan jövőtől megrészegült) kormányzóhatalommal, a vagyongazdálkodás terén tapasztalatokkal, kollektív és magántulajdonosi tudattal nem rendelkező „néptagoknak” dobták oda. Mézesmadzagként meglebegtetve vele a „gazdagodáshoz”, vagyonosodáshoz/gyarapodáshoz vezető út megnyílásának lehetőségét, időt azonban nem hagyva számukra az „üzleti” lehetőség önként való akarásának átgondolására és vállalására. Így aztán - megkérdezésük és válaszuk bevárása nélkül, döntési segítségként fenyegetésként megfogalmazva a tanácsi bérlakások bérleti díjának egekbe szökkenő megemelésének lehetőségét is - ez az „ajándék”, egyetlen törvényalkotásnak nevezett tollvonással, „társas-háztulajdon” jogcímen, „SZARKUPACKÉNT” lett a nép nyakába varrva, visszavonhatatlanul!

 

Az istenadta nép fia és leánya tehát úgy lett egyik pillanatról a másikra a tanácsi bérlakásbérlőjéből a gombamódon szaporodva létrehozott társas-házközösségek lakástulajdonosává, hogy tudata még csupán azt volt képes felfogni és kódolni, miszerint a megvásárolt lakástulajdon ajtaját becsukva, ami azon belülre kerül, az mind az övé és ahhoz másnak semmi köze! Míg az ajtón kívül rekedt, a társasházat „kiszolgáló” tartozékok – és anyagi terheinek viselése – esetében, az előbbi képletet megfordítva szónokolt és cselekedett: ezekhez neki semmi köze, azzal a közösség – vagyis a többiek – azt csinálnak, amit csak tudnak és akarnak, illetve amit a másikak tiltakozása és ellenállása nélkül még meg lehet csinálni. Mindennek is köszönhetően sokan közülük, a társasházi közös (pince, padlás, tető, udvar, függőfolyosó, légakna stb.) vagyon tárgyaiból, eszközeiből szinte azonnal annyit „privatizált” a maga számára amennyit csak lehetett és amennyit a béketűrőbbek még ellenállás nélkül hagytak, vagy engedtek neki.

 

E téren is kicsiben minden úgy ment, amint azt a nép egyszerű gyermeke az állami vagyont elprivatizáló nagyoktól látta, s megtanulta, azzal a pici különbséggel, hogy itt a kényszer-szülte tulajdonostársak egymást és önmagukat is meglopva - a legkisebb anyagi ellentételezése nélkül - tették mindazt, mit a „nagyok” (a dolgozó emberek által megtermelt állami vagyonnal) is tettek! Így aztán az ígéretesnek hangoztatott rendszerváltás céljainak megvalósításához – ugyan, mint az ingatlanvagyon büszke magántulajdonosai, de – üres közös-kasszával kezdek hozzá. S e helyzet, az idő múlásával csak rosszabbodott. Miközben a tulajdonközösségként nem funkcionáló (életképtelen) közösséggel (önnön magukkal) szemben a tulajdonostársak – a társasház működését/működtetését illetően – jogaikat és igényeiket hangoztatva, követelőkként lépnek fel, aközben – a 22-es csapdájaként – a közös költséget nem fizető tulajdonostársak költségrészeit viszont, mintegy előfinanszírozva – a társasházi rendszer át-, és kidolgozatlanul történt bevezetése miatt – nekik kell/kellett viselniük (futva reménytelenül e pénzük megtérülése után). Ráadásul, amíg a házmesteri/házfelügyelői „besúgórendszert” a rendszerváltás előtti időszak alatt az „állambácsi” fizette/finanszírozta, addig e rendszer eredményként elkönyvelt felszámolásának következményeként előállt személyzet nélkül és így ellátatlanul maradt feladatok teljesítéséről maguknak a társasház-közösségeknek kellett gondoskodniuk, de most már – az új jogállami demokrácia és piacgazdaság törvényei szerint – a maguk díjazta és foglalkoztatta közös képviselő által, a társasházközösség költségvetése tehertételeként.

 

Továbbá, az állam e történet folytatásaként - a jogállami piacgazdaságnak köszönhetően - minden felelősség nélkül még a társasházi rendszerből is kifarolhatott. Az állam ma már - a korábbi bérbeadói, bérleményt kezelő, fenntartó és működtetői szerepkör helyett - a társasház-közösségekkel szemben – köszönhetően a rendszerváltásnak és az elhamarkodott állami/önkormányzati vagyon privatizációjának – feladatot előíró, kötelezettségeket megfogalmazó, ellenőrző, számon kérő, szankcionáló hatósággá lépett elő! Megvalósítva ezzel a „cserbenhagyásos gázolás” tipikus esetét: egyrészt a társadalom - a nyugdíjasokat is beleértve - legszegényebbjei nyakába zúdíthatta a korábban finanszírozhatatlan tanácsi bérlakás-állományi vagyon jelentős részét, úgy hogy e „teljesítményéért” még díjazásban (vételárban) is részesülhetett. Másrészt kellő – anyagi és jogi – gondoskodás nélkül, előre megfontolt szándékkal (tehát tudatosan) magára hagyta a közös költséget fizetni nem képes, valamint az e miatt e költségeket is magára vállalni kényszerülő, de kellő biztonsági tőkével és anyagi tartalékkal nem rendelkező, de még fizetőképes tulajdonostársakat is! Harmadrészt, a jog segítségével – az újdonsült tulajdonosok bevonása nélkül – kialakított egy olyan „közös képviselő” hálózati rendszert, amely vállalkozói kultúra és hagyomány, illetve emberi kvalitás hiányában a társadalom korrupciós rendszerének fejlődőképes melegágyává válhatott. Mindez már több mint meggondolatlanság, avagy politikai tapasztalathiány: ez már emberi felelősségért kiáltó, BŰNELKÖVETÉS!

 

Erre a „csekélyke súlyú” – van ilyen? és ha igen, ki a jogosult, hogy erről a tanúsítványt kiállítsa? – bűncselekményre azonban már sem az ügyészség, sem a rendőrség, de még a NAV sem figyel fel, legfeljebb legyint egyet. Talán nem véletlen, hogy az említettek miért is játsszák el a három majom (nem látok, nem hallok, nem beszélek) szerepét, egyszerre? Hiszen közöttük is akad, aki ilyen, múltból örökölt társasházi rendszerben lévő lakásban él és lakik. Ez esetben viszont biztos, hogy már az „illető” is találkozott e sajátlagos tulajdonközösség működési hibáival, a hozzájuk köthető sajátos korrupcióval? Így hát kinek ne lenne ismerős a társasházi közgyűlések emelkedett színvonalú hangulata? S ki ne élte volna még át a rendszerváltás által tulajdonossá „ütött” hozzászólók ostoba és tudatlansággal teli, időt rabló és sehova sem vezető okoskodásait? A határozatképtelenség miatt megismételt közgyűlések értelmetlenségét? Az agyon kozmetikázott jegyzőkönyvek és határozatok körüli - akár tettlegességgé is fajulható - vitákat, összetűzéseket? A ki, kit képvisel meghatalmazások megfejthetetlensége miatti tanácstalanságot? A szavazás érvényességéhez megkívánt tulajdoni hányad kiszámítása körüli hajcihőt? A tulajdonostársi nemtörődömségből fakadó, tartózkodásban is megjelenő, továbbá a mit is kellene csinálni széttárt karokkal jelzett tehetetlenséget vagy tömény mélységű tudatlanságot? A közös képviselő felkészületlenségét, avagy „csalafintaságait”?

 

Jelen esetben, e „játék és szabályai” mindenki előtt ismert és (köz)tudott: egy társasházi munkát mikor, miért és melyik „vállalkozói kör” nyeri el és miért ad a másik egy kamu „felülvállalós” árajánlatot; kik a számlát nem kérő és adó, feketén vállalkozó személyek és cégek; az elnyert munkákért mikor, kinek és mennyit kell visszaosztani; melyek a kéz a kézből, zseb a zsebből vándorló látható pénzmozgások; miért ugyanazon láthatatlan fővállalkozói kör nyeri el a hólapátolás és latyakeltakarítás valamennyi alkalmi feladatát (amelyet azután egyazon létszámú munkásaival, azonos időben - a hóesés alatt, de - több helyszínen már képtelen teljesíteni, annak ellenére, hogy az összes munka elvégzéséért járó gázsit még a munka elvégzése előtt át/felvette)? Így talán már az is érthető – de el nem fogadható – hogy Budapest egyes társasház előtti utcajárdáiról („foghíjairól”) miért is nem sikerült sem a jeget, sem a havat, sem az olvadást követő latyakot időben le/eltakarítani? Illetve a problémát mindenütt és egy időben ráadásul ingyenesen miért csak a természetnek sikerült megoldania?

 

Mindez azonban arra mégsem ad elfogadható és a felelősség viselése alól is felmentő, érdemi magyarázatot, hogy az illetékeseknek vajon miért is nem sikerült a középületek előtti járdaszakaszokról a latyakot a reggeli általános munkakezdés idejéig eltávolíttatniuk: lásd például a Markó utcai bíróságok, az újpesti fittnesz-centrum (6. kép), avagy az erzsébetvárosi volt BM Kórház Városligeti fasor és Bajza utcai szakaszáról készült képeket (7. kép, 8. kép) és az alábbi tény-képeket:

 

 

     

 

 

      

 

 

Az pedig - az előbbiekhez képest is - már egy új, vizsgálandó és megválaszolandó kérdés, miszerint a főváros tömegközlekedése megállóhelyeinek járdafelületéről (9. kép) a hó, jég, majd az olvadás következtében keletkezett sár, latyak és tócsa, a szerda és a csütörtöki napokon akadályt és balesetveszélyt képezve vajon - takarítás hiányában - miért is maradhatott a „helyén”?

 

 

 

     

 

 

A trolibusz gépi hangja nagyon udvariasan és kulturált módon megszólalva ugyan felhívta a leszállni készülő utasok figyelmét a megállóban lévő hó és jég okozta csúszásveszélyre, a baj azonban ennek ellenére bekövetkezett. Néhány utas a troli középső, míg mások a hátsó ajtón szálltak le. A troli távoztával azonban minden kapaszkodásra lehetséges eszköz nélkül maradva, ott álltunk mindannyian a megállóban egy kásás, hó borította, bizonytalan kinézésű és stabilitású „szigeten”, valahol a járda és az úttest találkozási pontjánál, de hogy pontosan hol, azt nagy-biztonsággal nem tudtuk megítélni. Éppen ezért szemünkkel egy közeli, valamilyen gázlóféleséget kerestünk, ahol - a járdáról az úttestre lépve legfeljebb csak bokáig elsüllyedve a hókásában - némi szilárd, jéggé fagyott stabilabb hódarabon lábunkat megvetve majd újból körbenézhetnénk, kiszemelve a következő szilárdnak tűnő grádicsot, s így, egyik szigetecskéről a másikra ugrándozva – vélekedtünk hangosan – talán épségben „kelhetnénk át” az utca másik oldalára. És ekkor bekövetkezett az, aminek be kellett következnie: az egyik utastárs lába alól kicsúszott az instabil, jeges talaj, aminek következtében az illető személy, fenekének teljes terjedelmével beletottyant a latyakba. Kívülről nézve biztosan mókásan hatott a jelenet, ahogyan az elcsúszott utas talpra állításában segíteni akaró emberek bokáig a latyakban ide-oda csúszkálva, önmaguk egyensúlyát keresve egymást is rángatva, tétova mozdulatok közepette igyekeztek segédkezni elcsúszott társuk talpra állításában. Ráadásul – teszem hozzá, de csak igen halkan – az illető „áldozat” sovány, szikár alkatú férfiember volt. Belegondolni sem mertem a szituba: mi lett volna, ha én terülök el a tócsában, vajon hogyan és hány ember segítsége kellet volna a talpra állításomhoz?

 

Mindeközben a kabaréba illő bohózat jelenete is megérkezett: irányunkban közlekedő két személygépkocsi képében. Vezetőik, mit sem sejtve a trolibuszmegálló környéki állapotokról - ugyan nem gyors tempóban, de - az általuk nem látható latyakkal teli kátyún áthaladva annak tartalmát ránk zúdították. Bevallom őszintén, a váratlanul jött hideg-zuhany nem csupán rosszul esett, de úgy éreztem, hogy e jelenettel emberi mivoltomban is megaláztak. Hogy kik? Nem csupán a cselekményt indirekt módon előidéző autósok, mint inkább a főváros és vezetése, illetve a város biztonságos tömegközlekedéséért felelős cégek és vezetői, akiknek feladatuk lett volna a megállókban és közvetlen környékükön a felgyülemlett hó, sár, latyak eltávolítása, a megállóhelyek biztonságának megteremtése.

 

Tudom és hallom is - Mélyen Tisztelt Bíróság - az összes verdiktet: ez a cselekmény nem olyan súlyú, amely alkalmas lenne az emberi méltóság megsértésére … és különben is … eltúlzottan tetszik érzékenynek lenni!? De hát Tisztelt Bíróság, itt és most, az én és nem az Önök objektíve szubjektív emberi méltósága megsértésének megítéléséről van szó, próbálok igazam mellett teljesen feleslegesen érvelni, hiszen fordított helyzetben talán Önök is érzékenyebbek lennének a most produkált kincstári és lélektelen zsinórmértéküknél, amelyben a kívánatos és elvárható empátia leghalványabb szikrája, még csak nem is pislákol? Persze az is igaz, jut eszembe, mély-tudatalattimból elemi erővel feltörően. Egy olyan országban, nemkülönben fővárosában, ahol az említettek álszent és hazug vezetése (önkormányzó testülete) a „nép”, a lakosság, az adófizető polgárok semmibe vételével, lenézésükkel, meg nem kérdezésükkel, véleményük lehetséges negatív előjelére fittyet vetve - még a tőlük elvárható keresztényi szégyenérzetet is nélkülözve, pofátlan és tisztességtelen módon, szemrebbenés nélkül - „megmerte” lépni a több százmilliárdra rúgó, a város – Budapest – nevével fémjelzett olimpiarendezésünk jelentkezési pályázatának NOB-hoz történő benyújtását, ott én, miért is tépem a számat? A magam semmit nem érő és semmit nem számító, emberi méltóságom megsértése miatt, hivatkozva és igényt tartva az Alaptörvény biztosította állam általi (jog)védelemre és elégtételre? Ja, hogy ez esetben a bíróságoknak és más jogvédő hatóságoknak - munkát okozva - dolgozniuk és talán még izzadniuk is kellene a tényállás tisztázása, a jogsértők kilétének felkutatása és azonosítása, majd kötelezése végett? Bocsánat, nem gondoltam, hogy az igazságszolgáltatás a semmittevésért van/lett kitalálva?! Avagy, az Alaptörvénybe kőbaltával vésett álom – „Az emberi méltóság sérthetetlen.” „AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.” – az igazságszolgáltatás nélkül is megvalósul(hat)? E csodában, még én sem merek reménykedni, nemhogy komolyan számolni vele!

 

Na és – hallom a kommentet – már más embert is öntöttek le … és kapott fejére, nyakába hideg-zuhanyt … mégsem „dőlt össze az összes zsinagóga”!? Mindez – amennyiben emlékezetem nem csal – egy videoklip tanúsága szerint (is) valóban, már mással is megesett, gondolok itt arra az ostobának is alig tekinthető és nevezhető jelenetre, amelynek keretében, néhány száz, ezer (ennél több biztos, hogy szóba sem jöhetett) támogató választói szavazat reményében Falus doktort, Tarlós István főpolgármester egyik – a „baloldal” egységes – kihívóját, házának udvarán, lovának háttal állva, az eseményre illő módon beöltözve és várakozva, tényleg nyakon öntötték, egy veder vízzel! Majd ez eseményt követően, a „sérelmet” elszenvedett fél, a hideg-zuhanytól felébredve, még nyilatkozatot is adott a nyilvánosság előtt: „A ló az egy nagyon strapabíró, nagyon kedves,nagyon unalmas, tulajdonképpen nem okos állat.” tudatva így, mindenkivel, miszerint „pártpolitikai ambíciói nincsenek”. Mindennek ismeretében, tegyük fel magunknak a kérdést: e produkált „méltóság” (talán nem is) méltó a védelemre!?

 

Csak hát ácsi, hiszen a két „történeti” esemény közé még véletlenül sem lehet egyenlőségjelet tenni, illetve egyiket a másikkal párhuzamba állítani! Ugyanis nem mindegy hogy eszem-e azt a valamit, vagy veszem, mint ahogyan az sem, hogy eszik vagy isszák-e az adott dolgot, de az már különösen nem mindegy - ha akármilyen hátsó gondolattal és szándékkal is, de - az osztogatók helyett a fosztogatók közé állok be! Azaz, a trolibuszról leszállt utasokat nem beleegyezésüket előre megkérve, tudtukkal, választópolgári voksok gyűjtése végett és az eseményre rákészülve, egy meleg nyári napon, kellemes napsütésben állva, gatyára és papucsra vetkőzve és szinte már áhítozva a hideg-zuhanyra, öntötték le azzal a bizonyos vödör vízzel, hanem most, télvíz idején, családiasnak semmiképp sem nevezhető körülmények között és nem ivóvíz- minőségű hideg vízzel, hanem sáros, koszos, undormányos, útszéli latyakkal! Így már tán érthető, a közöttük húzódó, égbekiáltó különbség?

 

Persze – most jutván eszembe – azon talán érdemes lenne elgondolkodni, vajon saját emberi méltóságomat saját magam akár akaratlagosan akár csak gondatlanságból, jogi megítélést maga után vonva ténylegesen meg tudnám-e sérteni úgy, hogy miatta az Alaptörvényre és Nemzeti hitvallására utalva joggal igényelhetném az állam jogvédelmét, az államnak e védelem elsőrendű kötelezettségére hivatkozva? Illetve a saját emberi méltóságom magam általi megsértése eseteire kiterjed-e a sértést okozóval szemben a sértett védelmére rendelt és hivatott méltóságvédelem írott és íratlan szabálya és követelménye? Miért ne? Hiszen a legújabb kori, tudományosan és pártpolitikailag is megalapozott, fideszes jogalkalmazói logika és gyakorlat szerint mindezt, létező jogi szabály nem tiltja! Ráadásul a NER és az alaptörvényi dogmatika szerint … az emberi lét alapja az emberi méltóság. Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz … AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége. Vagyis, amennyiben az illető személy EMBER, vagy legalábbis ez illetőt mindenkinek - önmagamnak önmagamat is - EMBERNEK kell tekinteni, úgy ez illető személy az emberi méltóságáról - még ha ezt szeretné is megtenni - mindenkire (magára is) kiterjedő érvénnyel nem mondhat le! Már amennyiben a társadalmi közösség, a család stb. által kitaszított - önmaga létfenntartásáról már csupán kéregetéssel gondoskodó (migráns), csöves, hajléktalan, utca és térlakó - „lényt”, a természet állatvilágának „törvényi normái” szerint, még – mivel az emberi létvilágból az állatiba történő süllyedése még nem fejeződött be – EMBERKÉNT lehet számba venni!?

 

De hagyjunk fel ez értelmetlennek tűnő(?) szofisztikus filozofálgatással és figyelmünket ismét fordítsuk a latyakkal „megöntözött” - a sártengerből segítséggel felálló, szofisztikával nem bajlódó ellenben nyomdafestéket nem álló káromkodások közepette az ország, de leginkább a főváros vezetőire, fel-, lemenő élő és már halott rokonaira, az összes pártra és korrupt „békeharcosaira”, az egyház valamennyi néven nevezett szentjére, a mindenszentekről és még az aprószentekről is megemlékező szitok-szóáradatot produkáló - úriemberre! Üvöltve, kiabálva, káromkodva, csupa nagybetűvel, tette fel többször is a költői kérdést: hol a ..CSÁ-ban vannak, de inkább bujkálnak, lapítanak azok a ..HADT közterületesek, akik, amikor kerék bilincselni kell/lehet, azonnal láthatóvá válva pénzszerző módon cselekednek és intézkednek? És miért nincs az utcán egyetlen intézkedő rendőr, tűzoltó, katasztrófavédelmes, határ-rendész és határvadász, TEK-es, CÖF-ös és hol vannak az egyébként mindenhol megjelenő békemenetesek, valamint az újságírók, különösen az, aki az olimpia ellenes tüntetés jegyzéket aláíró személyeket „hazaárulóknak” merte nevezni, ezek most, miért nincsenek itt, a gáton? A felállásban segítő személyek próbálták nyugtatgatni a „szónokot”, nem sok sikerrel, majd pedig magyarázati okát adni, hogy az említettek közül ma, Putyin elnök érkezése napján, ki, melyik gáton is teljesít egész napos szolgálatot, aminek következtében az illető személy kijelölt „állomáshelyét” nem hagyhatja el és így képtelenség tőle elvárni, hogy tevőlegesen vegyen részt a nagy magyar, össznépi, alkalmi hó és latyak ellapátolásban? Majd folytatódott tovább, a most már a saját lábán is megállni képes személy össznépi – mindenki mondja a magáét – alapon történt informálása: a rendőrök momentán, biztosítják Putyin elnök elhaladási útvonalát, több kilométeres körzetben, a TEK-esek a lehetséges terrorveszélyt igyekeznek elhárítani, a katasztrófa-védelmisek az elnöki útvonalat övező házakról leeshető tárgyakra felügyelnek, a közterületesek civilbe öltözve az elnök és kíséretének kifütyülőit igyekeznek semlegesíteni fütyülést némító szerek bevetésével, a békemenetesek még nem lettek riasztva és mozgósítva, az újságírók a fűtött sajtótájékoztatók várható helyszínein melegedve várakoznak kiérdemelt szendvicseikre, a hazaárulózó Bencsik István pedig nem is hazaárulózott, csupán érthetővé tenni és megmagyarázni igyekezett valamit: „… ez nem bűncselekmény szintű hazaárulás … Ez egy olyan picike kis hazaárulás, ami látszólag veszélytelen, súlytalan, hiszen odamegyek, aláírom, hogy ne legyen olimpia. (...) Pici bűn, de bűn a szó lelki értelmében.”

 

De akkor legalább az a ….SZOTT közgyűlés és annak tagjai, élükön a latyakban sosem közlekedő tutit megmondó Tarlóssal,  miért nincs itt, a helyszínen és miért nem lapátolja, kotorja és tisztítja a főváros utcáit, útjait, járdáit? Miközben választópolgári minőségemben én itt állok, talpig sárban, latyakkal leöntve, emberileg pedig megalázva, mutatott az illető személy mindkét kezével önnönmagára elkeseredetten. Ki és mikor fog nekem mindezért elégtételt szolgáltatni, úgy anyagilag, mint erkölcsileg? És hát, mikorra érti meg az a sok önjelölt miniszterelnök-jelölt és a mögöttük megbúvó pártok és pártocskák vezetői? A népnek - nem csupán papírra vetett és onnan olvasható köztársaságra, demokráciára, jogállamra és emberi méltóságra van igénye és szüksége, hanem mindennapi megbecsülésre, korrupt-mentes közigazgatásra és közszolgálatra, a jogot ismerő, alkalmazni tudó, objektív és empátiával ítélkező bíróságra - népet tisztelő, a népet „alázattal” (hatalmaskodás és arrogancia nélkül) szolgáló vezetőkre van (lenne) végre szüksége.

 

Azt hiszem, az ott állók közül többen értették ennek az alapjában véve jó szándékú, de magárahagyottsága miatt elkeseredett, zsémbes ember káromkodásai mögött meghúzódó vívódásnak a lényegét: ha a kisembertől kérnek valamit, neki ugrania kell, ha viszont ő kér a hatalomtól vagy képviselőitől valamit, kérését meg sem hallgatva senki nem segít neki (talán még LE sem SZARJÁK)! Mindez ugyan apróságnak tűnik, az un. „nagy dolgokhoz” képest, de életünk sok-sok ilyen – havas, jeges, latyakos – apróságból áll és tevődik össze, ezért nem mindegy, hogy ezek az „apróságok” milyen indulatokat, érzéseket gerjesztenek az emberekben.

 

 

Így hát ne feledjük! Inkább ismételjük! Egyre hangosabban, hogy a hatalomra törő újdonsült „Grál lovagok” is meghallják és megértsék:

 

 

az EMBERI MÉLTÓSÁG

 

- csupán „papírra” írottan -

mindannyiunk mindennapjainak részleteiben/ből

- tetten nem érhető módon -

nélkülözve,

 

„SZART” sem ér

 

 

Budapest, 2017. február 6.

 

 

 

*Fotók: MTI Kovács Tamás