Fogarasi József

Az év arca! „A BOLDOGSÁGTÓL ORDÍTANI TUDNÉK …” Így is lehet örülni Hosszú Katinka olimpiai aranyának!? (folytatás)

 

Jó-jó, de ennyi kitérő után most már talán érdemes, sőt ildomos lenne visszatérni/visszatalálni a kiinduló témához: a boldogsághoz! De hisz eddig is erről volt szó. Boldogság utáni vágy nélkül ki lenne képes az olimpián elindulni, megrendezésére vállalkozni? A győzelemnek, az aranyéremnek csak a boldogság okán leszünk képesek örülni, lelkesedni, lelkendezni, ovációzni, táncot lejteni, bukfencet vetni. Akiből a boldogság(érzés) (vagy legalább az utána való vágyakozás) hiányzik, az önfeledten örülni sem lesz képes sem a saját sem a másik sikerének (győzelmének). E két emberi megnyilvánulás nélkül az emberi élet cél-nélkülivé, értelmetlenné válik. Hogy hiányuk mellett, lehet-e élni, s meddig, nem tudom, mindenesetre nem érdemes kipróbálni. És olimpia nélkül? Mindez lehetséges …

 

Mindennek ellenére - az előbbiek felett - vitát (most) nem nyitok!

 

Mint ahogyan már mondottuk, sokan vannak, akik a boldogság fogalmához, a boldogság „szérumának” megtalálásához – az emocionális elemeknek kisebb jelentőséget tulajdonítva – az „életminőség” felől közelítenek. Leegyszerűsítve a problémát, a megoldást a jó életben, esetleg még tovább szűkítve a keresést, az egyén anyagi gondtalanságában (gazdagságában), illetve a társadalom jólétében, bőségében, a társadalmat érintő intézkedések sikerességében vélik megtalálni.

 

Az elsőként említett „megoldás”jó élet, gondtalanság, gazdagság – működőképességéről és hitelességéről a kicsiny országunk kicsiny színpadán – de a bulvár média hatványozott érdeklődésének és folyamatossá tett közvetítésének köszönhetően – a világ magyarsága előtt játszódó - valóság-sóként kamara-előadás keretében két főre méretezett - bohózat révén mindenki a saját szemei és fülei által, áttétel nélkül győződhetik meg! A Zsuzsanna és a vének (vénsége miatt a többes szám alkalmazása nem sértő) című előadás tartalmi cselekménye szerint a világ magyarságának egyik dúsgazdag és hazatelepült képviselője (hogy megtakarított kevéske pénzével és vagyonával itthon valóban és feltűnő módon dúsgazdag lehessen) tulajdoni tárgyai csillogtatásával elcsavarja (törpe magasságához viszonyítva hatalmas méretű holdvilág fejével mindez egyébként lehetetlen lett volna) a nálánál 50 évvel fiatalabb, szépséges, de gyönyörűségesre kisminkelt – ártatlannak azonban nem mondható és nem is látszó – „Csipkerózsika” fejét. Hősnőnk mindezt a jót és a tejjel mézzel folyó Kánaánt - közepén a kolbászkerítéses mézeskalács házikót - a férjévé vált mesebeli herceg iránti odaadó gondoskodással, kifestéssel fülig húzottan állandóan mosolygó szájával és óriás szempillákkal pislákoló tágra meredő szemeinek nézésével hálálja meg.

 

Csipkerózsika - főzés, mosás, vasalás és takarítás melletti - egyik kiemelt napi feladata, hogy a már mindenen – még cukisan bájos nője szerelmeskedő sztriptíz-vetkőző számain is – elszunyókáló jóságos nagyapójának ingéről a dohánypernyéket elhessegetve az öregurat az „olvasóközönség” számára is élvezhetővé és fogyaszthatóvá tegye az alamizsnáért hozzájuk zarándokló tollforgatók, tökfirkászok és éhenkórász fotográfusok előtt, kiknek főállású feladatuk a részükre folyósított apanázs ellenében a „sztárházaspár” nagyközönség általi érdeklődésének folyamatos fenntartásáról és szinten tartásáról való gondoskodás. Mindegy, hogy mit és hogyan és milyen színben feltüntetve, csak írjanak és tudósítsanak róluk bármikor és a médián belül bárhol képileg is nyálcsorgatva megjelentetve. Ehhez persze szükség van a szépasszonynak kikiáltott kozmetikumokkal egyben tartott seprű és vasalódeszka laposságú hölgyemény folyamatos szájmosoly, vál, dekoltázs, boka, térd, comb és még hosszabb comb, bugyi és anélkül „villantásaira”, többméteres szelfi botra szerelt táblagép méretű tablettel általa készített különböző pozitúrájú képek folyamatos küldésére az állandóan ügyeletet teljesítő szerkesztőségekbe.

 

Ezzel szemben az aggastyán egyik kedvenc időtöltése a nála kétszer magasabb arájával, Hollywood csillagokkal kikövezett egyik utcáján megjelenni és azon mindenki szeme-láttára pöfékelve végigvonulni, s közben híresztelni kedvenc meséjét, miszerint legutóbb még a gólya is járt náluk. A hírre odatóduló gratulálók ezrei miatt a mesét - végére érve - sosem tudja befejezni, miszerint a látogató madár megpillantva kettőjük boldogságútját, megrémülve és megrettenve azonnal tovarepült. Így aztán a mese hitelessége végett kénytelenek voltak egy gólyát pótló pót-gólyát felkérni a természet adta feladat elvégzésére.

 

Az ifjú ara pedig unalmában egyik vállalkozást indítja a másik után, de mivel saját tehetségével egyiket sem képes hosszabb távon működtetni, azok folyamatosan csődbe mennek. De sebaj, a rendelkezésére bocsátott vagyonkeretből még erre a pazarlásra is bőven futja, ám a rengeteg látszatfeladat miatt egyikre sem marad kellő ideje az adott „munka” örömteli befejezésére. Mindennek következtében Csipkerózsika nem képes a földön járni, képtelen önmaga, saját képessége és tehetsége szerint mért „földi” célok maga elé tűzésére és azok megvalósítására, a cél elérése útjában álló akadályok, saját erőből történő legyűrésére. Így az adott útnak nincs vége az illető személy pedig – eredmény-sikerélmény hiánya miatt – a folyamatos úton-lét köztes állapotában maradva és szenvedve az „újratervezés” „újraindítás” gombját nyomogatva lemarad a cél elérését követő siker miatt belülről kitörő/feltörő lelkesedéssel együtt járó öröm okozta boldogságérzetről, az önfeledt emberi boldogság egész embert eluraló kiteljesedéséről. A kudarcot a példánkban szereplő Csipkerózsika álmát alvó személy esetében nem követi a kudarcélmény negatív hatásaként az emberi depresszió mivel az ölébe pottyant jólét csillogása nem csupán a szem elkápráztatására képes, de - pillanatnyilag még - az elme megtévesztésére is. Mivel azonban emócióiból hiányzik az önféltés, önnön pozícióinak féltése miatt mások iránt érzett ellenszenv, sikertelenségének kívánása, így Csipkerózsikánk arcára nem ül ki, nem fagy rá, a mások sikere, öröme, győzelme miatti csalódás és elkeseredés nyomasztó, elmét elhomályosító belső kisugárzás. Arca, ennek köszönhetően – emberi lényének belső üressége ellenére is – kívülről nézve, így maradhat - Gyárfáséval ellenben - mesterkélten mosolygós, miközben belülről szemlélve öröm-nélkülien boldogtalan. Ez azonban még mindig kevésbé ártalmas, vagy kártékony, úgy az egyénre, mint magára a társadalomra – mondta a már említett sportszakértő ismerősöm – mint „… akik még az önfeledt örülésre is gyávák, azt is önző, egyéni érdeküknek szigorúan alárendelten képesek csak tenni…”.

 

Mindezen elmondottak azonban kényszeresen igazolják az e témában született kutatások hipotézisét, miszerint a boldogság nem egyenes arányban követi a gazdagság növekedését. Egyes témakutatások szerint ugyanis „… gazdag és szegény nemzeteknél egyaránt egy százaléknyi vagyonnövekedés nagyjából ugyanolyan mértékű boldogságnövekedést eredményez. Az e csoportkörben (vagyon, gazdagság, jó élet) végzett kutatások szerint a boldogságra a leginkább ható tényezők: a szociális kapcsolatok erősségében, a munkahelyi sikerben, az egyén által végzett munka, az önmegvalósítás eredményességében, kézzelfoghatóságában, illetve az önerő pozitív hangulatváltó képességében (a negatívra példaként említhető a különböző betegségek léte, avagy a depresszió, romboló hatása) keresendők/találhatók.

 

Egyesek szerint azonban a boldogsághoz, a boldogságérzethez, avagy az oda vezető út megtalálásában a hitnek, a vallásnak is köze, szerepe lehet. Ennek ellenére a Biblia - magáról a boldogságról, mibenlétéről - nem igen tartalmaz kézzelfogható tényeket, kinyilatkoztatásokat ellenben annál többet, például: „Boldogok, akik az Istent keresik, mert megtalálják.” „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mivel ezekben a „tézisekben” nem hiszek, így e kérdést érintetlenül hagyom.)

 

Így hát ismét visszatérhetünk a miniszterelnöki kinyilatkoztatáshoz, annak is a második, a merészebb, a vágyálmi részéhez:

 

"Ha nem lennénk a világ tíz legerősebb nemzete között az olimpiai történelemben, akkor nem volna a mi méretünkkel, a mi gazdasági erőnkkel esélyünk arra, hogy komoly érvet adjunk a világnak, hogy miért kell Budapestre jönnie 2024-ben, ha olimpiát akar látni." „De az is döntő érv, miszerint a világ tíz legeredményesebb olimpiai éremszerző országa közül Magyarország az egyetlen, amely még nem rendezhetett olimpiát.”

 

Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem nem áll össze ez a tejfeles fátyolos ködbe burkolt Hortobágyosan délibábos megfogalmazású, világnak szóló „hadüzenet”, amelyet mennél többször elolvasok, annál inkább idéződik emlékezetembe a jogi egyetemi tanulmányaim során tett vizsgáim egyike, amelyen az általam szakmailag és emberileg is nagyra becsült tudós - Világhy Miklós - professzor véleményt fűzött az előttem vizsgázó „előadásához”: „egyetemi pályafutásom során ennyi badarságot egyetlen hallgatótól, még nem hallottam”.

 

De kerüljünk kicsit közelebb a miniszterelnöki „kiáltvány” szövegéhez, annak is egyes néven-nevezéséhez. A nyilatkozat első része - amelyet fentebb már elemeztünk - hazánkat (Magyarország) néven nevezi, megfogalmazásában, stílusában pedig (még) udvarias és mértéktartó: megint sikerül megelőznünk a nagyobb és gazdagabb nemzeteket. A fő bajom a nyilatkozati első mondattal van, melyben hazánk - nem tudni milyen megfontolásból -„országként” kerül megemlítésre, ezzel szemben, a nálunk nagyobb és gazdagabb területi egységek – amelyeket megelőztünk – (csak?) nemzetelnevezéssel illetődnek? Nem tudom, nem értem, miért e kettősség, hiszen még az olimpiákon való részvétel ürügyén sem tehető egyenlőségjel ország=nemzet közé. E mondat „csúsztatása” ellenben kifinomult politikai érzékről tanúskodik (nem valamennyi nálunk nagyobb és gazdagabb nemzetet előztünk meg, Magyarországnak csupán nála nagyobb és gazdagabb nemzeteket sikerült megelőznie; micsoda cizellált finomságú különbség!). Viszont a második mondat már kezd felhagyni a finomság bíbelődésével, egyrészt hazánk itt se nem országként, se nem nemzetként, hanem a világ összmagyarságaként szerepel már, amely - profán számítás mellett - a világ népességének 0,2 százalékát teszi ki, de ehhez képest – és itt már támadunk, hazudunk és a miheztartás végett számszerűsítünk is – nyolcszor vertük meg a világot (azaz, nem egyszer és nem az olimpián elindult országokat/nemzeteket/sportolókat, hanem mindjárt az EGÉSZ VILÁGOT. A mindenit!). Majd szabadságharcos mentalitással tovább szívózunk és nyomulunk: a Földön élő hétmilliárd emberből nyolcszor bizonyultunk a legjobbnak (tehát nem elégszünk meg azzal, hogy megelőztünk nálunk nagyobb és gazdagabb nemzeteket, illetve hogy a világot nyolcszor megvertük, nekünk ezt másként is dokumentálnunk kell: hétmilliárd emberből nyolcszor bizonyultunk a legjobbnak; a magyar - elvitathatatlan tekintélyt biztosítva magának - így vág rendet az őserdőben!).

 

Néhány pillantást azért vessünk a nyilatkozat második gondolati egységére is, higgyük el, megéri! Itt már nem csupán keményedünk, de parancsolunk is. Mindenekelőtt leszögezzük: a világ tíz legerősebb nemzete között vagyunk (nem tudom e kontextusban miként értelmezendő a „legerősebb” kifejezés; csak remélni tudom, hogy nem katonai és nem gazdasági értelemben). Igaz, később kiderül, hogy e magunk adta magunknak minősítés csupán az olimpiai történelemben bír jelentőséggel (nyilván az 1896-tól számítandó újkori olimpiákról van szó). Majd e gondolatmenetre építve a magyar kormányzati hatalom előlép a maga- fogalmazta paranccsal: a világnak 2024-ben Budapestre kell jönnie (ahogyan a hatalom sem az ország, sem Budapest népét nem kérdezte meg akar-e, szeretne-e, örülne-e, ha 2024-ben olimpiát rendeznénk, úgy a világot sem invitáljuk, vagy hívjuk ez eseményre, hanem parancsba adjuk: a világnak Budapestre kell jönnie!). Majd a nyilatkozat, ahogyan csúsztatással indult, zárul is: egyrészt a világ összmagyarsága (Magyar)országgá szelídül, másrészt dacosan kijelentjük - a világ tíz legeredményesebb olimpiai éremszerző országa közül - az egyetlen ország (vagyunk), amely még nem rendezhetett olimpiát.(Személy szerint nincs tudomásom, hogy mindezt bárki, bármikor is megtiltotta volna, avagy ez irányú kérelmünket egyszer is elutasította volna!).

 

Mindezek mellett, ellenére? Jogos lehet a kérdés: volt-e avagy kellett volna, hogy legyen, NÉPI felhatalmazása a miniszterelnöknek e fenti tartalmú nyilatkozat megtételéhez? És e kérdésből, illetve lehetséges válasz(ai)ából fűzhető tovább, az ország boldogsághoz vezető útjának miniszterelnöki keresése, majd azon, a kedves vezető által vezette végighaladást követően a célt elérése és a siker birtokában, a boldogság megszerzésének eufóriát sem nélkülöző örömteli ugrálások közepette kitörő nagy össztársadalmi boldogságérzet megnyilvánulása, hatásaként pedig a végső, a kívánt állapot elérése a világ magyarsága boldogsággal való azonosulása közepette történő örömkönnyek melletti teljes ellazulásának bekövetkezte. De van-e és mekkora különbség a két „Csipkerózsika” boldogságállapota között? Az elsőben „Rózsika” attól boldog, hogy hercege őt mi mindennel halmozta el érdemek hiányában, egyéni gondolkodás, célkitűzés, munkaráfordítás, a boldogsághoz vezető utat eltorlaszoló akadályok elhárítása nélkül is. Így aztán egyéni teljesítés és eredmények hiányában őszintén örülni sem képes, melynek következtében elmarad „a mindenek mélyén rejtőző nagy örömmel való egyesülés …” a boldogság kiteljesülése, beteljesedése. Ezzel szemben a másik „Rózsika” - célkitűző tehetsége ellenére - a veszélyesebb, neki ugyanis van intellektusa és önálló akarata is, sőt egy nyugtot nem hagyó nagy-nagy álma is, ő ugyanis önző módon nem önnön magának akar örömet okozva boldogságot szerezni, hanem másoknak, az országnak, „népének”, a világ összmagyarságának. Ellentmondást nem tűrő fixa ideája, hogy „előválasztásként” 2017-ben vizes VB-t, majd – mivel örökké az ország vezetője akar/szeretne(?) lenni, a 2022. évi választásokat megelőzően – 2020-ban a 35. Úszó-, Nyíltvízi-, Műugró-, Műúszó- és Óriástoronyugró, és a 2020. évi Vízilabda Európa-bajnokságot***, végül pedig önmaga sikerének megkoronázásaként 2024-ben az olimpiát rendezteti meg Magyarországgal, amiért a világnak Budapestre kell jönnie! S az említettek eredményeként mindenkinek: meghívónak és meghívottaknak egyaránt kitörő lelkesedés és határtalan öröm mellett még boldognak is kell(ne) lennie! Tehát, kigondolt „játékával” a nem magának, hanem a másoknak (tudatalattijában) szerezte öröm hatására (neki köszönhetően) mindenkinek, AZ EGÉSZ EMBERISÉGNEK, az emberiség által nem kért, de kapott ajándék okozta „öröm” következtében BOLDOGNAK, KELL LENNIE!

 

És mindez – amellyel szemben a finnyáskodó „ellenzék” csupán nyafog és fanyalog, de érdemben nem lép fel – miért is félelmetes és hátborzongató? Gondoljuk végig és elmélkedjünk az említett két boldogságtípus lényege közötti különbségen! Még a legkegyetlenebb anya - a belső gének diktálta kényszerűségből - (de talán az apa) is, mielőtt akár a saját önző örömére, saját ízlése szerint ajándékot venne „szerettei” közül gyermekének felteszi neki a kérdést, még ha azt csupán költőinek szánja is: mit szeretnél ajándékba kapni (születésnapodra, névnapodra, húsvétra, karácsonyra stb.)? De ki tette fel e kérdést és kinek: szeretnénk-e olimpiát kapni ajándékul? E tekintetben még a csodaszerként emlegetett NÉPI KONZULTÁCIÓ is elmaradt! Azaz, e kérdés esetében miért nem volt senki kíváncsi a polgár, a város és az ország-lakó, a magyar nép, a főváros lakossága, a Kárpát-medence magyarsága, a világ összmagyarsága és (végére hagyva önző magamat) személyem véleményére, kívánságára? Pedig az önző anya és a jóságos vezető közötti ajándékosztás (vásárlás) tekintetében igen mély szakadékként kibékíthetetlen ellentmondás feszül: a példaként felhozott „önző anya” a gyermekének szánt, de lényegében magának vásárolt ajándékot a saját pénzéből vásárolja meg, ezzel szemben a „kedves vezető” mindezt közpénzből, az adófizetők pénzéből cselekszi, vagyis az „ajándékot” az ajándékozottakkal fizetteti meg! Önzőségem, mindebből az „ajándékból” NEM KÉR!

 

Terjedelmi okokból ezúttal kénytelen vagyok eltekinteni az írásom elején megemlített „dolgozatban” felvázolt saját „boldogság-utam” még vázlatos bemutatásától is, pedig érdekes lett volna megismerni azt a párhuzamvonalat, amely mentén az egyén és a társadalom boldogsága hat egymásra: természetesen a kiegyenlít(het)etlen erőviszonyoknak köszönhetően az utóbb említett súlya és akarata meghatározó és megkerülhetetlen jelentőségű az előbb említettre nézve.

 

Az igazi kérdés persze az, van-e boldogság-útja ennek a magyar társadalomnak? Minek következtében fel vagyunk-e készülve a várható nagy-nagy örömre, s ez öröm okozta társadalmi boldogság fogadására? Társadalmi feszültségeinket képes lesz-e velünk feledtetni a várható örömként ránk zuhanó boldogságáradat és annak súlya, „felelőssége”? Hiszen a - helyettünk - kitűzött cél szerint 2024-ben a világnak kell Budapestre jönnie (azaz a fogadó fél még csak nem is az ország, hanem csupán egyetlen város: Budapest), ráadásul ki nem mondott szándékaink szerint (is) valamennyi olimpiai számban a Földön élő hétmilliárd emberből mindannyiszor a legjobbnak akarunk bizonyulni! Ekkora boldogságcunamiban történelmünk során még sohasem részesültünk. Nem lenne jobb, ha egyelőre kezdetként kisebb dózissal és csak néhány morzsaszemmel is beérnénk?

 

Ugyanis magyar történelmünk „boldogságútja” csupán szerény számú boldogságállomásról tanúskodik. Igaz a történelmi folyamat mindjárt egy ilyennel kezdődik: a Csodaszarvast üldözve – „útmutatásának” köszönhetően – őseink rátaláltak, megtalálták az állandó hazát, csaptak is nagy, világraszóló örömünnepet. Aztán jött I. István, aki államalapító királyságával, no meg a kereszténység ránk kényszerítésével és néhányunk felnégyelésével - egy időre - el is vette kedvünket az örömködéstől és a felhőtlen boldogságérzés élvezetétől. Mire az általa okozott kábulatból magunkhoz tértünk már nyakunkon voltak a tatárok. Feldúlt, elpusztított és kirabolt országunkat újjáépítgető magyar királyaink pedig jobbára, az építkezéssel egyidejűleg saját maguk öldöklésével voltak elfoglalva, ennek is köszönhetően ki is halt a vérrokonság. Idegen királyok jöttek, uralkodásuk alatt nagyobbrészt csak a kiskirályoknak meg az oligarcháknak volt okuk, kedvük és lehetőségük a dorbézolásba fulladó boldogsághoz. Egy rövidebb ideig tartó társadalmi nyugalmat, csendet, kedvet az örülésre és a boldogságra csupán a nép fiaként érkezett Mátyás hozott. Nem véletlenül az egyetlen királyunk, akihez annyi jelző – a jóságos, az igazságos – és szájhagyomány útján terjedt, mind a mai napig fennmaradt népmese kötődik. Halálával azonban az általa teremtett boldogságfolyamat is megszűnt és az ország három részre szakadásával évszázadokig idegen (török, német) uralom alá kerültünk, amely csupán a szabadságharc leverését követő kiegyezéssel ért véget egy újabb boldogságállomás létesítésével hazánk boldogságútján. Ezt követően aztán megint hosszú ideig csend és fájdalom következik: I. világháború, Tanácsköztársaság, Trianon, Horthy, II. világháború, Szálasi, Rákosi, 1956., Kádár (a citált időszakokra nézve döntse el mindenki maga, volt-e vagy sem és mettől-meddig terjedően saját „boldogság-állomása”).

 

A rendszerváltással fellélegeztünk, azt hittük eljött számunkra is a Kánaán, most már itt az idő és a lehetőség a munka szerinti meggazdagodásra, az élet felhőtlen és boldog élvezetére. Életünkből a Himnusz rögzítette ború és balsors nemsokára eltűnik és helyébe az öröm, a boldogság költözik. Csak rajtunk múlott, hogy nem így történt! Kormányok jöttek, mentek s alig változott valami. Jó néhányan egyénileg valóban meggazdagodtak, a törvények pedig csupán azért születtek, hogy látható oszlopot biztosítsanak a jogszabályok jobbra vagy balra való elkerüléséhez. A politikusok és a hon anyái és apái a parlamentben összevissza, de leginkább saját egyéni érdekeiknek megfelelően nyomogatták az igen-nem gombokat, kivéve, amikor nem volt idejük és kedvük a parlamentben megjelenni és köz-szerepelni. Ez alatt az ország közgondolkodása, struktúra és intézményrendszere, igazságszolgáltatása, közigazgatása a feudális kor szintjére süllyedt. A korrupció, a hazugság, az emberi aljasság, a tisztesség hiánya pedig a szemünk előtt és láttára, tudtunkkal soha nem látott méreteket öltött. A felelősök felkutatása, megtalálása és felelősségre vonása azonban rendre elmaradt, hangoztatva a kollektív felmentés érvét és indokát: minden, ami itt történt/történik köztudomású és közismert (volt), senki nem titkolt el senki elől semmit, nem a „bűnös” a hibás, amiért itt minden a régi és semmi nem változik és semminek nincs következménye! Konklúzió: a társadalom a kollektív boldogság fogadására, hatásainak elviselésére, amelyet egy esetlegesen rendezendő vizes-világbajnoksággal, majd egy nyári olimpia rendezésével érkez(het)ne hozzánk, nincs kellően sem felkészítve, sem felkészülve. Mindezt a „felkészületlenséget” és fogadáshiányt egy, a témában kiírt és lebonyolítandó népszavazás feketén-fehéren kimutatná. Nem véletlen, hogy a jelenlegi hatalom és kormányzat - mint ördög a tömjénfüsttől - fél ettől és hallani sem akar róla. A kedves vezető ugyanis már eldöntötte, illetve beleszeretett és belelovalta magát az örömérzés és örömszerzés e formájába, amely az „ajándékozás” e fura módjának köszönhetően eljuttatja majd őt, s - jóságának és önzetlensége révén - az általa vezényelt és vezetett társadalmat is az egyéni és a kollektív boldogság legmagasabb stációjába, a nirvánába. Sajnálom magunkat, hiszen az álom és megvalósulásának/megvalósításának csődje és anyagi terhe – „néhányunk” kivételével – megint minket, a többséget fogja terhelni és a mi boldogságérzetünk eltűnéséhez, illetve megsemmisüléséhez fog vezetni, miközben mindenki fennhangon fogja majd harsogni a felmentvényt: „miért csodálkozunk, hiszen mindenki mindent tudott, minden közismert és köztudomású volt és senki nem tiltakozott ellene.”

 

Mindezek mellett/ellenére, a riói olimpia magyar szempontú sikertelenségét mégsem szabadna szó és cselekvés nélkül hagyni. Hiszen a kudarc okainak személyi felelősei még mindig közöttünk vannak, mégpedig „büntetlenül”, régi, busásan megfizetett pozícióikban. Senki nem a fejüket akarja, csak a tények objektív értékelését, a kialakult helyzet tisztázását és a „mihasznák” távozását.

 

Eléréséhez – egyelőre – elegendő lenne Rio, magyar szempontból szomorú és lesújtó számadata nyílt elemzését követően a tanulság megfogalmazása, a sportvezetés hibáinak és „egyes” olimpiai csapattagok negatív szerepléséhez, eredményéhez vezető okainak egyértelmű feltárása és kimondása. (E folyamatot akár egyetlen kérdés feszegetése is elindíthatná: például, az elnöknek - nemzetközi pozíciói ellenére - miért nem sikerült elérnie és kiviteleznie, hogy Hosszú Katinka első – Magyarország második – aranyérmét a világ nyilvánossága előtt személyesen átadva „elsőként” gratulálhasson a sportoló teljesítményéhez és sikeréhez, úgy a sportág, mint Magyarország nevében?) Ezt követően további kérdések feltételére talán már nem is lenne szükség. Helyettük tekintsen mindenki a fotó által hitelesen megörökített - a sportág vagy inkább a sportszakosztály „katarzisát” tükröző - „örömteli” elnöki arcra (lásd az írás elején lévő fotókat): szemrevételezze, tanulmányozza és értékelje legjobb meggyőződése szerint.

 

A riói nyári olimpia országunk számára - számszerűségét tekintve - valóban 8 aranyat eredményezett. Hogy mindez sok vagy kevés, döntse el mindenki egyénileg. Ám, akit a nyolcas szám puszta tényszerűsége nem elégit ki és kíváncsi az összetevőkre is, az ezek segítségével képes lesz mélyebb összefüggéseket is meglátni, azokból tanulságokat levonva következtetéseket megfogalmazni és arra építetten változtatásokat, személycseréket sürgetni. Minderre, különösen azoknak lenne szükségük, akik részesei a 2017-es vizes VB és a 2024. évi budapesti olimpia megrendezése ki- és megálmodásának. Ellenkező esetben kötelező számukra - a realitás-érzékeny tisztánlátás végett - az álmokból való felébredés és kijózanodás. Mindehhez a folyamathoz - ébredést segítően - az alábbi négy témára hívnám fel a figyelmet:

 

A riói aranyérmek számüzenete: a 8 aranyéremből 6 egyéni számokban (2 vívás, 3 úszás, 1 kajak-kenu) született (75%). A fennmaradó 2-ben pedig az adott csapategységek (kajak-kenu: K-2, K-4) tagjaként az egyéniben aranyérmet szerzett sportoló is részt vett (8-ból 8-ban, 100%). A 8 arany közül 7-nek a „gyöngébbik” nem a tulajdonosa (87,5%). A 8 aranyérem csupán 3 sportág (vívás, úszás, kajak-kenu) között oszlik meg (37.5%). Az említett 3 sportág, külön-külön számítva is egynél több aranyérmet szerzett: a vívás 2 aranyat (25%), az úszás 3 aranyat (37.5%), a kajak-kenuban 3 aranyat (37.5%). A 3-3 aranyat hozó 2 hölgyet (Hosszú Katinkát úszás, Kozák Danutát kajak-kenu) pedig – bizonyítva, hogy a túlméretezett létszámú, vitákkal, problémákkal terhelt sport-szakosztályokon „kívül” is van lehetőség az eredményes felkészülésre/felkészítésre, az aranyérem (és mindjárt három arany) megszerzésére – férjük készítette fel (jóval kisebb anyagik mellett!). E számszerű összefüggések ismeretében már objektíve is kimondható: a két utóbb említett, agyonajnározott „sikersportág” (úszás, kajak-kenu) nem hozta a tőle elvárt eredményt: azaz a reménykedve várt éremzápor helyett csupán esőcseppek hullottak.

 

Az olimpiai sportágakban - a riói aranyak (nők 87.5% - férfiak 12.5%) tükrében - a sportágak vezetésében és működtetésében a nők szerepének jelenlegihez képesti megtöbbszörözése nélkül nem szabad világjelentőségű sportesemények megrendezésére ajánlkoznunk, illetve pályázatilag jelentkeznünk. (A sportban, a nemek közötti égbekiáltó és visszahúzó erejű aránykülönbség okai sajnos, félfeudális-kereszténységű, maradi gondolkodásunkban keresendők, még napjainkban is. Hazánkban – társadalmunkban – azonban mindennek praktikus és anyagi hagyományai, mélyre nyúló pártpolitikai gyökerei vannak.

 

Hazánkban a sport – még ha kivesszük is belőle a pártpolitika kedvenc játékszerévé süllyedt labdarúgást, akkor is igaz a megállapítás, miszerint – kellően el nem ítélhető módon kettészakadt: élsportra, versenysportra és tömegsportra (ha ez utóbbi, sportértelemben létezik egyáltalán). Az elsőként említett sport-alcsoport tovább differenciálódik: nagy világversenyeket visszatérő rendszerességgel rendező - olimpiai, VB - és ilyenekkel kevésbé "büszkélkedő" sportágakra. Az előbbiekbe sorolható sportágak – ma már – mérhetetlen mennyiségű állami és szponzori támogatásban részesülve polipszerűen szerteágazó és elviselhetetlen súlyként nehezedő intézményrendszert és jól-fizetett személyi apparátust (vezetést, csúcsvezetést és láthatatlan számú tiszteletdíjast) cipeltetnek a hátukon a kizsigerelt, az e „színvonal” megőrzéséhez szükséges eredményeket megtermelő sportolókkal, akik részére azonban mindebből a „jóból”, csupán morzsákat osztanak vissza. A kizsákmányoltak és kizsákmányolói közötti távolság növekedése miatt az előbbiek egyre kevésbé képesek a „boszorkánykonyha” tevékenységébe belelátni, szabadidő és demokratikus „választás” hiányában pedig az irányítók közé fizetett, „tiszteletdíjas” közreműködőként, avagy választott tagként, vezetőként, tisztségviselőként bekerülni. A kéz-kezet mos alapú összekacsintás, a sportolók állampolgárságot is eredményező adásvételével összefüggő átláthatatlan anyagiak, s a velük járó korrupció, a vezetők egymást fedező elvtelenségei, robbanáshoz vezetve (úszósport, kajak-kenusport) rányomták bélyegüket a sportolók olimpiai felkészülésére, majd a sportág olimpiai eredményére is. Azonban ne feledjük: az „öröm-nélküli” és szeretethiányos környezetet, s a feszültségektől sem mentes sportági légkört anno megunva döntött a két - fentiekben említett - hölgy, hogy kiválva a sportági szövetség kusza szálaival mesterkélten összekötött intézményi hálózatból önállóan, férjeik segítségével fognak az olimpiára felkészülni. Az eredmények őket igazolták, amely nyilván nem tetszően és kellemetlenül érintette a két sportág egészét, távozni nem akaró vezetésével együtt. A csata és zaja azonban az olimpia befejeztével sem ült el, sőt talán még fel is erősödött az ismert tétek miatt. Most már a kérdés csak annyi, az ország olimpiai és hatalmi vezetése segítségével az áhított vizes VB várható sikere(?) és a 2024-es olimpia rendezési jogának elnyerése végett, a felszínre került „szemetet” érdemes, szabad-e - mintha mi sem történt volna - a szőnyeg alá seperni? Majd később, a felelősséget elhárítva a felelősségre vonást pedig elkerülve az úszóknál jól bevált módszer szerint arra hivatkozni, miszerint mindenről mindenki tudott. Ami igaznak igaz, csakhogy az intézkedési jogosultsággal rendelkezők ezzel a módszerrel egy tisztességes jogállamban eredménnyel már nem védekezhetnének. Ezért szükséges, hogy az olimpiai eredmények értékelése tükrében az érintett sportág (tejes) vezetése távozzon és adjon helyet egy sikeresebb, újonnan választott vezetésnek. E közben persze azt se felejtsük el, hogy az olimpiai felkészülés hevében, az úszósportban szökőárként feltört problémákat egyetlen ember nyakába varrva az illetékesek mára még a bajok létére utaló nyomokat is eltüntették (a névadó neve már mindenünnen leveretve és eltávolíttatva hever a szeméttelepen, miként ez történt a minden probléma okozójával, a vörös csillaggal is ’56-ban a szabadságharc során).

 

Végül, e negyedikként említendő témának talán sikerül alvó lelkiismeretükből felébreszteni a ráció és előrelátással nem rendelkezőket is. Vajon, ha a családban beteg a gyerek és nincs pénz a gyógyszerre a féltve őrzött családi ezüstöt elővéve a zaciból az érte kapott pénzzel távozva vajon az ékszerboltba megyünk-e csillogó aranytárgyak vásárlása céljából, avagy a gyógyszertárba gyógyszerért? Éppen ezért óriási lesz a felelőssége és a vele járó büntetés mértéke az ország és a főváros sport és politikai–hatalmi vezetése azon tagjainak, akik az üres frázisokkal félrevezetett emberek családi ezüstjéért zaciban kapott és a tőlük átvett pénzüket – megkérdezésük és jóváhagyásuk nélkül – néhány ember hóbortjának megvalósítása és finanszírozása végett kétes értékű és csillogású aranyérmék vásárlására és nem az egészségügy, illetve az oktatás fejlesztésére, a nyomor csökkentésére fordítják. Különösen, ha még azt is elhiszik, miszerint „A világon mi leszünk a legjobbak, mindenkit le fogunk győzni, az összes aranyérmet mi fogjuk megnyerni, az éremtáblán mindenkit, ki nálunk nagyobb, népesebb, s gazdagabb megelőzve, az első helyen fogunk végezni …stb.” és a hozzájuk hasonló, ostoba frázisok hangoztatásának hatáseredménye jogilag pótol(hat)ja az említett témákban a teher vállalására és viselésére való tömeges rábólintást jelentő sikeres népszavazás igenekben megnyilvánuló egyetértő végeredményét, illetve ennek hiányát. S mindeközben csak fogy és csökken az említett jogintézmény gyakorolhatóságára nyitva álló idő.

 

Persze az is lehetséges, hogy ez időmúlás nem engem fog igazolni és a nagy nemzeti magyarságörömre, felhőtlen boldogságra (a boldog békeidők visszatérésére) oly nagyon vágyakozó, kiéhezett - de a demagóg jelszavakkal félrevezetett és így a boldogságra hiába áhítozó - nép, mindkét világverseny megrendezését (talán még többét is) népszavazástól függetlenül is ki fogja, követeli magának. Ebben azonban az „ellenzék” és a mást akarók tehetetlensége is benne lesz!

 

Mindenesetre én sarkalatos törvénybe foglalt kivétel nélkül érvényesülő általános szabályként írnám elő: senkiről nem nevezhető el semmiféle közösségi hely, intézmény, tárgy, dokumentum stb. az illető személy halálától számított 100 éven belül.

 

Ellenben az nem zavarna, ha az említett két sportszövetség megöregedett és elfáradt veteránjait - Gyárfás Tamást, Baráth Etelét, Hargitay Andrást vagy Fábiánné Rozsnyói Katalint (Kati nénit) - akár a magyar (esetleg a nemzetközi?) vizes sport szentjévé is koronáznák, vagy róluk, saját birtokukon utcákat, tereket, ösvényeket, intézményeket, tárgyakat neveznének el, avagy a róluk mintázott és kivitelezett életnagyságú szobrukat házi (személyes) használatú kiállításaikon bemutatnák, esetleg saját pénzükön égi panteont emeltetnének maguk köré. Óhajom csupán annyi, mint a többségé: sportáguk kudarcát elismerve álljanak (végre) fel és távozzanak költségvetési és sportpénzekből finanszírozott pozícióikból! S velük együtt mindenki, akinek sporttevékenységéből hiányzik az objektív odaadás, valamennyi sporttárs eredményéhez való azonos és önzetlen viszonyulás …

 

… a mosoly, az öröm, a lelkesedés, a vidámság …

a boldogság, az emberi lét,

az emberi lény attribútuma(i) …

 

Nélkülözői …

 

„… a saját életükből sem kérnek részt, mert gyengék és gyávák ahhoz,

hogy megéljék az életüket és a halálukat, az emberi sorsot;

ezek az emberek jönnek és mennek, mint a hullámverés buborékjai,

 s eltűnnek nyomtalanul,

csupán néhány fizikai-biológiai törvényszerűségnek köszönve a létüket,

mint ahogyan felbukkantak …

 

Aki nem volt boldog nem tud meghalni.”****

 

 

Emlékeztetőként:

 

 

az ENSZ 2012. június 28. közgyűlése

"a boldogság keresése az emberi lét egyik alapvető célja"

hangsúlyozása mellett

 

március 20-át a Boldogság Világnapjának nyilvánította.

 

 


SMYLE

a boldogság legismertebb szimbóluma

 

(az írás eleje)

 

Budapest, 2016. október 28.

 

 

***Lásd:  a - Kormány 1489/2016. (IX. 15.) Korm. határozatát - Magyar Közlöny 2016/138. számának - Határozatok Tára - 68688. oldalát

****Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991-2001.Budapest, Magvető, 2016. 160-161 p.

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 104
a héten: a héten: 775
a hónapban: a hónapban: 2887
összesenösszesen433687
az oldalt jelenleg nézik: 1