Fogarasi József

Az év arca! „A BOLDOGSÁGTÓL ORDÍTANI TUDNÉK …” Így is lehet örülni Hosszú Katinka olimpiai aranyának!?

2016. október 28. péntek

 

„A boldogság olyan, mint a tengerár,

 amely titokzatos erők

 – a Hold, a rejtélyes eredetű szelek, a vízmozgások –

következtében hirtelen felcsap az emberben,

látszólag minden közvetlen ok nélkül is akár,

 és átmossa a szívet és az agyat,

s egyesít a mindenek mélyén rejtőző nagy örömmel,

amelynek végül is a létezést,

az életünket köszönhetjük.”

/Kertész Imre*/

 

Tényleg győztünk!?

 

Elnöki óvatoskodás:

 

de az önfeledt örömugráláshoz nem kéne tán még bevárni mindkét vizeletvizsgálat negatív eredményét is?

 

 

 

„A BOLDOGSÁGTÓL ORDÍTANI TUDNÉK …”

(Fotó: AFP)

 

 

Gyárfás Tamás – a Magyar Úszószövetség elnöke (ülő sor, jobb első) – visszafogott lelkesedéssel ünnepelte

Hosszú Katinka győzelmét a lelátón tomboló magyarok között.

 

 

Elnök Úr védelmében:

 

lehet, hogy - az elefántcsonttorony-elegancia és a nemzetközi diplomácia olimpia-etikett magyar szabályainak köszönhetően - Gyárfás Tamásnak csupán a visszafogott lelkesedésű elnöki ünneplésre – lásd a fenti képet – volt csupán érvényes felhatalmazása!?

 

Ellenben Áder Jánosnak „volt felhatalmazása” …

 

 

Áder János a riói olimpia magyar szurkolói között

 

 

Egyébként nem tudom megítélni, van-e, létezik-e a „boldogságnak” olyan objektív és mérhető foka, magassága, amelynek elérésekor, bármely egyénből (bárkiből) - az éterbe kürtölt ismert sláger** szerint - az ordítás iránti vágy - szinte automatikusan és hallhatóan - a felszínre tör és árulkodó módon szolgáltat információt a szűkebb, avagy a tágabb környezet számára, az ordító személy „boldogságállapotáról”? Azonban ne feledjük - miként minden ingerküszöb, úgy - a boldogságérzet is egyénfüggő, egyéne válogatja. Kinél, mindezen esemény kiváltásához elegendő a rádió kívánságműsorába történt sikeres betelefonálás, míg másoknál, csupán a lottó öttalálatosa képes ilyen állapotot előidézni. Mindenesetre nincs jogosultságom pálcát törni sem az egyik, sem a másik felett, hiszen egyetlen rádióműsorba sem telefonáltam be – de még csak késztetést sem éreztem iránta – és sajnos, telitalálatos lottószelvénnyel sem büszkélkedhetek.

 

Persze, az sem árt egy ember belső boldogságérzetének külső jelekből - arcvonásaiból, tekintetéből, fizimiskájából - történő (megrovó) megsaccolásakor, ha kellőképpen tisztában vagyunk a boldogság-fogalom általánosítható – mindenkire vonatkoztatható – elemeivel. Szociológiai tanulmányaim egyik legnagyobb kihívásának bizonyult egy önként vállalt – azonban előre nem látott, s nem várt, lelki, fizikai gyötrődéssel és álmatlansággal járó – feladat teljesítése. Tíz-tizenöt gépelt oldalnál nem terjedelmesebb „dolgozatban” - a lényegre szorítkozva - kellett összefoglalni a boldogság legfontosabb elméleti-tartalmi elemeit (ha tetszik a boldogság mibenlétét, összetevőit), az egyén (belső) boldogságérzetének-boldogságfolyamatának külső (mások által látható) megnyilvánulási „jeleit” beleágyazva mindezt a feladatot kidolgozó személy(em) boldogságútja legfontosabb állomásainak plasztikus felvázolásába. A 6-8 fős fakultációs csoport mindegyik tagja – a spec. kollt. vezető tanár által felkínált lehetőségek közül – választhatott egy neki tetsző - az előbbiekben említetthez hasonló fajsúlyú - feladatot. Kidolgozására egyetlen hónap állt a rendelkezésre, majd az eredményt valamennyiünknek a csoport egyik következő foglalkozásán szóban be kellett mutatni, „kiselőadásként” elő kellett adni. Könyvtár-könyvtárat követett, könyveket könyvek követték, jegyzeteim száma és terjedelme egyre csak gyarapodott és növekedett, miközben a megszerzett információ és ismerethalmaz ellenére fejemben a téma rendeződése helyett inkább a káosz vált egyre terebélyesebbé és kezelhetetlenebbé. Az idő pedig – kilátástalan küzdelmemre fittyet hányva – mind gyorsabb ütemet felvéve csak csökkent és csökkent, idegesítő és bénító pánikot bocsátva elmémre és teljesítőképességemre. A „mű” végül elkészült, határidőre, és elő is lett adva, emlékezetem szerint nem kevés sikerrel. A kéziratot azonban az óta - többször is - hiába kerestem - sajnos - egyszer sem akadtam rá, pedig ezúttal jól jött volna. Hiányában, segítségként ez esetben is marad a bizonytalan bizonyosságú emlékezet, amely élesedés helyett csak fakul és halványodik.

 

A boldogság tudományos igényű, egzakt rövidségű definícióját – bevallom őszintén – azóta sem sikerült fellelnem (nagyképűen szólva: összeraknom magamban, legalább a magam használatára). Talán nem csoda és nem is véletlen, hiszen a boldogság, (lehet, hogy kifejezőbb a boldogságérzet szóhasználat) egy olyan „emberi” (mentális?) állapot, folyamat, melynek előidézői, mozgatórugói az emberi érzelmek (ezek közül is a pozitív előjelűek), amelyek - definiálásuk helyett - legfeljebb, ha körbeírhatók. Hiszen megközelítésük és magyarázatuk is csupán több irányból lehetséges: biológiai, pszichológiai, filozófiai, vallási, gazdasági stb. Ráadásul a boldogság érzelmi tartománya nem egysíkú és nem is mozdulatlan: a statikus elégedettségtől/megelégedettségtől egészen az intenzív örömig (mosoly, lelkesedés, ujjongás, ordítás, ugrálás, zokogás stb.) terjedhet. Mindez akár kellő magyarázatként is szolgálhat az egzakt értékű, tudományos igényű és követelményű definíció hiányára. Ellenkező esetben, akár a boldogsághoz vezető út, vagy elérhetőségének láttatása is elvárhatósági igényként lenne támasztható a definiálóval szemben. Legnagyobb sajnálatunkra sem a boldogság, de annak még csak érzete sem „állítható elő” mesterségesen, önmagunk stimulálásával. A boldogság ugyanis – ahogyan a Nobel-díjas író fogalmazott – „… olyan, mint a tengerár, amely titokzatos erők – a Hold, a rejtélyes eredetű szelek, a vízmozgások – következtében hirtelen felcsap az emberben, látszólag minden közvetlen ok nélkül is akár, …” És mindez, még ma is igaz. Mesterséges, kísérleti előidézése, talán még laboratóriumi körülmények között sem járna (teljes) sikerrel.

 

Annyi viszont – feltehetően – mindannyiunk előtt ismert, miszerint a boldogságot csak úgy, egy üzletben megvásárolni, de tolvaj módjára ellopni, az ingyenes egészségügyi ellátás keretében - kórházi betegként - magunkba fecskendeztetni, TB támogatta pirulaként a patikában kiváltva kevés vízzel bevenni, ne adj isten búcsúcédulaként hozzájutva, vallásos áhítat közepette kinyújtott nyelvünk hegyére ostyaként helyeztetve elszopogatni, avagy egyben lenyelve magunkévá tenni sem lehetséges. A boldogság tárgyiasult formában sem érhető tetten. Hiába is akarnánk, illetve szeretnénk megfogni, megérinteni, kézzel érzékelhetetlen. Így aztán felesleges is végigjárnunk a világ legismertebb vagy legeldugottabb múzeumainak zegzugos termeit, a hőn áhított „kiállítási tárgy” – fellelhetőség hiányában – még csak szemügyre sem vehető. De, ha nem lehet kézbe venni, körbejárva megcsodálni, megfogni és megtartani, birtokolva páncélszekrénybe, esetleg széfbe zárni, mások elől elrejteni, eltitkolni, akkor mi célból e csodabogár és miért futkos utána, s vágyik/vágyakozik rá/érte szinte mindenki? Egyáltalán lehet-e nélküle élni, s élete során találkozik-e vele mindenki, esetleg akár többször is, s amennyiben összefutunk vele, később el tudjuk-e engedni, hiányába, avagy távozásába belehalunk-e, létezik-e sírig tartó örök boldogság, s ellentéte: az örök boldogtalanság? Kérdések özöne, amelyre talán nincs is válasz, vagy az ma még csupán felelhetetlen számunkra.

 

Ha a boldogság egzakt komplexitású definiálása lehetetlen vállalkozás, mivel középpontjában - az ember mentális állapotát leginkább befolyásoló - érzelmi tényezők állnak, amelyekre a statikus nyugalom helyett a változó ritmusú, amplitúdóját tekintve pedig a kiszámíthatatlan kitéréseket mutató, hullámzó dinamizmus a jellemző, melyben az ember(állat?) mentális – szellemi, értelmi – állapotával közvetlen összefüggésben álló elemek játsszák a főszerepet, amelyek az emberi tudat által nagyobb részt vezényelhetetlenek: mint például az érzelmi, gondolati, észlelési, memóriabeli stb. örökölt vagy kitartó tanulás és állandó gyakorlás során megszerzett, elsajátított képességek, akkor mi végre a megismerésére való törekvés? Éppen ezért - minderre visszavezetve, avagy ellenükre - sokan vannak, akik a boldogság szérumát - de inkább annak érzetét - leegyszerűsítetten a jólétre, esetleg még tovább szűkítve csupán az anyagi gazdagságra kihegyezve vélik megtalálni. Ez esetben viszont a bemutatott arcnak ki kéne csattannia (szinte fel kellene robbannia) a boldogságtól, hiszen viselőjének úgy a rendszerváltáskor, mint az azt követő időszakban - jól helyezkedve - mindig sikerült „jó időben, jó helyen állnia”, minek következtében van is mit a tejbe aprítania? Vagyis, ha az egyén elérte a maga által kitűzött célok megvalós(ul)ításának köszönhetően az anyagi jólét - „szociális” környezete által is elismert és megcsodált/irigyelt - legfelsőbb fokait, úgy - ha tetszik, ha nem - akár hivatalból is boldognak kell(ene) lennie. Hiszen – az ezen elméletet vallók szerint – ebben az esetben a fenti képen az illető külső és belső életviszonyaiban beállt ideális egyensúlyi helyzetnek köszönhetően, mentális állapotának – a pozitív érzelmek dominanciájaként – nem csupán belső elégedettséget és örömérzést, hanem – a belső aura külső tükröződéseként – felhőtlenül boldog, mosolygós arcot is muszáj, lenne láttatnia. Ezzel szemben, a negatívból előhívott képről egy magába roskadt, kétségbeesetten bepánikolt, negatív tehetetlensége miatt elégtételt követelő, „bosszúszomjról” árulkodó arc, tekint a szemlélőre.

 

Amennyiben viszont a boldogságot – az előbbiekben kifejtettekkel szemben – nem csupán egyetlen pillanatnak, illetve „múló” állapotnak tekintjük, hanem folyamatként szemléljük, úgy e folyamatban – előidézésében, fenntartásában (megőrzésében) – nélkülözhetetlen szerepet kell tulajdonítanunk az ember által kitűzött céloknak, az elérésükhöz (megvalósításukhoz) vezető útnak, az azon megtett minden lépésnek, azaz a részcélok megvalósulásának, az azokkal való elégedettségnek is. Ebbéli megközelítésben (talán) maga a boldogság-fogalom, mibenléte is könnyebben definiálható? Ez esetben a cél, mint ok és egyben okozat, a célválasztás és a kitűzés motivációi, valamint az eléréséhez vezető út folyamata, a menet közbeni akadályok folyamatos leküzdése, valamint a megvalósulás okozta tényezők örömgerjesztő mozgatórugói, kitöréshez, robbanáshoz vezető (ordítást, önfeledt ugrálást kiváltó) előidézői is fontosak lehetnek, tehát vizsgálandók. Ebben az értelemben a boldogság nem más, mint a céljaink eléréséhez vezető út (boldogság-út), a kitűzött cél elérése, megvalósítása (megvalósulása), a boldogság kiteljesedése, „bensőnk” kisugárzása, mások számára láthatóvá, érzékelhetővé tétele/válása. Egy lehetőség örömünkhöz, lelkesedésünkhöz, „boldogságunkhoz” mások általi csatlakozására, örömünkben történő osztozására (szélsőséges esetben irigyléséhez, kisajátító eltulajdonításához). Tehát mondhatnánk, illetve tehetnénk fel a kérdést: nincs boldogság ember nélkül, boldog ember pedig nincs cél, cél(ok)kitűzése nélkül, nincs boldogság akadályok és leküzdésük nélkül, a kitűzött cél elérése, megvalósítása/megvalósulása nélkül? Vagyis az emberi boldogság nem más, mint cél, és az eléréséhez - a hozzá - vezető úton. az akadályok folyamatos leküzdése! E kettő emberi cselekvés együttese vezet csak el a belső feszültség levezetéseként a belülről kitörő külső - mindenki által látható - megnyilvánulásokhoz: az örömhöz, a lelkesedéshez, az artikulálatlan ordításhoz, az idétlennek tűnő ugráláshoz, a boldogságérzetnek az egész embert eluraló, a világot bíborszínben láttató önfeledt, emberi boldogságérzéshez, a boldogság be/kiteljesedett (megvalósult) állapotához.

 

Akiben viszont nem csap fel – akár ok nélkül is – a szívet és az agyat átmosó boldogság tengerárja (lásd a fenti Kertész idézetet) annál nem lesz ami egyesüljön a mindenek mélyén rejtőző nagy örömmel. Azaz, az illető személy boldogság hiányában nem lesz képes örülni sem a maga, sem a mások teljesítette eredménynek. Pedig hát az Elnök Úrnak is lett volna oka az önfeledt örülésre és ugrálásra? Ha másért nem hát azért, mert az általa „menedzselt” magyar „vizes sport” már a riói olimpia első teljes versenynapján (augusztus 6.) – az úszóversenyek nyitónapján – Hosszú Katinka révén és elsősorban neki köszönhetően - a női 400 méter vegyesen 4:26.36 perces, hatalmas világcsúcsot jelentő győzelmével - a hivatalossá sosem nyilvánított éremtáblázaton - az ostobaságok legnagyobbikaként - az olimpiai érmekért és helyezésekért vívott országok közötti hiúsági (öldöklő) csata eredményeként Magyarország számára megszerezte a második aranyérmet. Sőt, mielőtt még bárkinek is lett volna ideje ebből az Elnök Urat letaglózó „örömből” felocsúdnia, már megvolt Hosszú Katinka második, majd harmadik aranyérme, Magyarország „dicsőségét” hirdetően pedig a negyedik aranyérmünk is!

 

Mindennek ismertében (talán) már „kézzelfogható” a két örömtípus - a hivatali, a méltóság és távolságtartó és az érzelmi, az érdemi teljesítményen alapuló, a magunk által kitűzött cél elérésekor kitörő, örömben és lelkesedésben is láthatóvá váló boldogság - közötti, „vérlázító” (olykor felháborító) különbség!

 

Mennyire más és szimpatikusabb, egyben szeretetreméltóbb és csatlakozásra csábítóbb (buzdítóbb), a fenti képek által tükrözött „hivatali örömködés” ellenében az alábbi képen megnyilvánuló, a tisztes felkészítésre alapított, a kiteljesedő teljesítményt díjazó, őszinte lelkesedés és szinte már önkívületi állapotot tükröző, erőt átadó biztatás.

 

 

Shane Tusup – Hosszú Katinka férje és edzője – öröme

(Fotó: Szabó Miklós)

 

 

És MEGVAN!!! A megnyugtató/megnyugvó boldogságú elernyedést láttató, nyugtázó öröm, képi lenyomata.

 

 

A győztes – olimpiai aranyérmes – teljesítményt nyújtó Hosszú Katinka,

és az eredmény elérésében közvetlen módon közreműködő

férj és edző, öröme és boldogság

 

 

De hát az Elnök Úr is – sőt az egész szövetség, az elnökség, az egyes szakosztályok (említettek hivatali bürokratái), az edzők, a technikai személyzet, a kiszolgáló háttérintézmények alkalmazottai és nagy létszámú segítői, valamint a tiszteletdíjasok és a tanácsadók, illetve a besegítő segédek és munkatársai, a takarító és őrző-védő stb. személyzet, mind, mind – a siker kovácsa. Nemde bár? Nem feltétlenül! Ők csupán egy -„nélkülözhetetlen?” - technikai kapcsot képeznek a siker és annak kivitelező-teljesítői között. Létszámuk és a sikerből való anyagi részesedésük azonban feltűnő módon fordítottan aránylik a siker megvalósítói munkaterhéhez és a sikeresek által „megtermelt” anyagiakból való részesedés nagyságához. Nyilvánvalóan az utóbb említettek kárára. Különösen igaz ez az összefüggés a sikerhez - a küzdők gerjesztette oldalvíz segítségével - odasodródó egyéb látható és láthatatlan juttatásokat és más személyfüggő előnyöket, a siker által hasznot eredményező kapcsolatokat illetően, amelyekből a siker „robotosainak” legfeljebb, ha „mértékkel” jut. S ha ezekből mégis csurran cseppen részükre néhány morzsácska, úgy idejük nincs hasznosításukra, jövőbeli „beruházásként” való gyümölcsöztetésükre, nyugdíj kiegészítésként történő befektetésükre és kamatoztatásukra. Nekik minden idegszálukkal a „termelésre” és „a selejt nélküli” eredményre kell koncentrálniuk, különben nincs siker és dicsőség (és emiatt majd később már nem fognak kelleni másoknak, végül senkinek, ezért esetükben igaz a mondás: „megállni és sírni csak a győztesnek szabad”). Minderre visszavezethetően „munkanapjuk” (és igen gyakran „szabadnapjuk?”, is) tizedmásodpercre, és óraműszerűen van beütemezve. Ők a minőségi termeléssel vannak elfoglalva, míg a rajtuk és belőlük „élősködők” hada: kizsákmányolásukkal. Így aztán nem véletlen, hogy „rabszolgaságuk” folyamatára, annak módjára és mértékére csak igen ritkán van idejük és lehetőségük rálátni, nemhogy mindabba beleszólni.

 

Ennek „köszönhetően” a rájuk és eredményeikre épített struktúra és annak „intézményrendszere” az évek, évtizedek múlásával vízfejet képezve egyre csak dagad és növekszik, míg élősködő vezetésének tagjai, kiváltságosai, láthatatlan személyes kapcsolataik és érdekeltségeik révén szétválaszthatatlanul összeláncolónak. Vezető(i)je eközben elefántcsonttornyukba zárkózva még önmaguk számára is megközelíthetetlenné, kritizálhatatlanná, elmozdíthatatlanná válva, nélkülözhetetlennek, sőt pótolhatatlannak kiáltják ki magukat. Az elnöki pozíció - a szervezet feudális megmerevedése, megkövült struktúrája és működési mechanizmusa következtében - hitbizománnyá alakult, a szék pedig uralkodói trónná emelkedve bebetonozódott, miközben a „demokratikusan”, a „magyar lelkületnek megfelelő” nyílt szavazással megválasztott „székbeülője”, székéből mára, kimozdíthatatlan széktulajdonossá erősödött. Önként való távozása – hűbéreseinek „hűsége” és a „nyílt demokrácia” hatástalansága miatt – belülről már nem „oldható” meg. Külső, segítő erőre van szükség, olyanra, akinek a már említett „selejtmentes eredmény” megtermelésében meghatározó, pótolhatatlan szerepe van és belelát a zsongó méhkasba, továbbá rendelkezik az említett külső támogatással, amelynek segítségével – végső esetben – még a földrengés előidézése sem lenne lehetetlen vállalkozás számára. Amelynek hatására - az összeomlott romok alól - jobb belátásra jutva, önként távozhatna a megkövült, változásra/változtatásra képtelen vezetőség, lehetőséget teremtve ezzel, hogy az eltakarított romok helyén egy - az eredmények „megtermelőit” jobban és emberibb méltósággal szolgáló - új struktúra és intézményrendszer épülhessen fel.

 

Mindez a kivételes csillagállás az úszósportban pillanatnyilag adott. Ezért e „kegyelmi” állapotot vétek lenne elszalasztva nem kihasználni! A cselekvésre elszánt erők előtt legyen intő példa a Magyar Kajak- Kenu Szövetségnél (MKKSZ) 2012-ben elkezdődött „erjedési” folyamat, amely az óta is jelen van a szövetség háza táján, bár a vezetésnek a robbanást akkor sikerült elkerülnie, elindítóját - Douchev-Janics Natasát - méltatlan módon „bedarálnia”, a többieket pedig „jobb belátásra” bírnia. E 20 éve fennálló „beltenyészet” okozta feszültségek előbb-utóbb azonban már ott sem lesznek eltussolva kiolthatók, mindenki torkán ellenállás nélkül lenyomhatók. A robbanás bekövetkezte megjósolható: csupán az évek, évtizedek múlására kovácsolt érdemekre hivatkozva aligha lesz már mód a további maradásra Az időtényező által konzervált állapot és „vasbeton” intézményei - áttörhetetlen akadályként - nem állhat útjába a haladásnak; a korszerű szemlélet bevezetését, az elmúlt 20 évet felváltó modernebb struktúrák kiépítését, az új edzés- és vezetési módszerek alkalmazását egyre hangosabban sürgető többség előtt. Ráadásul a riói olimpián elért eredmények is azt bizonyítják, hogy szövetségen kívül, más módon is van „élet”, a siker pedig a – túlfizetett elnökségek, túlméretezett létszámú szövetségek – nélkül is elérhető. Annál is inkább mivel mindkét szövetség - „belső megkövesedett szemléletű” - olimpiai vezetése csődöt mondott és kudarcot vallott, árnyat vetve a magyar olimpiai szereplés egészére. Mindemellett ma már az is nyilvánvaló, hogy a felszínre tört hiányosságokra és kudarcokra, változást sürgető elégedetlenségekre, kritikákra mindenütt oda kell figyelni. Vagyis a felmerülő kérdésekre érdemes válaszolni, a személycseréket, módszerváltást szorgalmazók javaslatai mellett pedig szó és cselekvés nélkül nem lehet, nem szabad elmenni! Különösen nem, ha az ország-vezetés 2017-ben vizes VB-t, majd 2024-ben - ne adj Isten - még (valóban) olimpiát is szeretne/akarna magának rendezni.

 

Szerencse – tette hozzá sportban szakértőnek számító ismerősöm egyik találkozásunk alkalmával – hogy e (magyar) népnek és kicsiny országának – az elmúlt évtizedek alatt megöregedett és bebetonozott, magát (önkritika nélkül) „hozzáértőnek” valló és tekintő mihaszna sportvezetők mellett – van egy „kedves” és sportszerető, agilis, mindenre odafigyelő szabadságharcos vezetője. Aki, nem csupán rajong a sportért (különösen a fociért), de kellő méretű „kincsestárral” is rendelkezik és a hozzá megkívánt döntési hatásköröket sem nélkülözi. Igaz, ezekben a kérdésekben – vitát nem nyitva, népét nem megkérdezve – ellentmondást nem tűrő határozottsággal és gyorsasággal szokott dönteni, amelyet az idő majd igazol …

 

Még alig, hogy túljutottunk a riói olimpia véget érni nem akaró megnyitóünnepségén - a sportolók zászlót lengető stadioni bevonulási látványának álmosító hangulatától szabadulni nem tudó - kis országunk lakóit máris egymás után érték a sokkolónál sokkolóbb hatásokat kiváltó - információkat gyártó - magyar média objektív valóságot nélkülöző, tényeket elferdítő csúsztatásai. Mindennek köszönhetően az ország népe, de talán az egész magyarság is egyszerre volt képes módfelett örülni és - a média által még a megszokott magyar túlzásokat és lódításokat is túllicitáló manipulációit magáévá téve - a realista gondolkodást félrelökve, mellkasát verdesve, üvöltve, harsogva lelkesedni. Hiszen a magyar illegitimációban a második legerősebb helyet elfoglaló média - a magyar vágyálmi képzelgésben „végeredménynek” is elfogadható - tényként kürtölte világgá a - számunkra ugyan hízelgő, de a játékok egésze szempontjából csupán szerény részeredményt képviselő - csúsztatott szenzációt: „Harmadikok vagyunk az éremtáblázaton”.  Avagy a blikkfangos - bár a fülnek aranypénzként csengő, szívet melengető, szemet nedvesítő - címet viselő írást: „Hátborzongató az éremtábla: … Csak az Egyesült Államok és Kína előz meg bennünket.” (Brrrr! Sicc!) Igaz, az olimpia végéig e bulvár stílusban megfogalmazott „csúsztatott” és „hátborzongató” értékelést” senkinek sem sikerült – nem is akarta – felülmúlnia!

 

E pillanatra és csúcsteljesítményre ugyanis minden magyar embernek - no meg az egész világnak - az olimpia végéig, augusztus 20. kellett epekedve várnia. Amikor is az olimpia egyik vizes helyszínén - a női K.-4 500 méteres versenyén - a Szabó Gabriella, Kozák Danuta, Csipes Tamara, Fazekas-Zur Krisztina összetételű kajaknégyes - feltéve az „i” betűre a pontot - nem csupán aranyérmet nyert, de győzelmével - megszerezve a magyarok számára a 8. aranyérmet - Magyarországot az országok közötti érem- és pontversenyben mindjárt az éremtábla előkelő 12. helyére repítette. E napon hangzott el a fenti „értékelések” übereléseként, a Rióban tartózkodó és az utolsó magyar aranyérem megszületésének eseményét a helyszínen igaz hittel végig izguló, drukkoló, sportot szerető „Kedves Vezető” szájából a megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatás: "nyolcszor vertük meg a világot." Semmi bajom, ha egy politikus „fellépésekor” – legyen az akár a V4-ek vezérszónoka is – közönsége előtt nagyképűen nagyzol és/vagy észt-vesztően csúsztat, elhangzó szavai és mondatai azonban a tényekkel legyenek (legalább) köszönő viszonyba! Hiszen az öröm és lelkesedés hevében minden ember képes megzavarodni és minden marhaságot összezagyválni. Bár mindezen örömmámor mentséget képezhet mindenki számára, a miniszterelnök azonban e mentséget nem húzhatja magára, különösen nem, ha saját bevallása szerint is „minden napja a sporthírek elolvasásával kezdődik”. Ennek ismeretében még inkább elfogadhatatlan az általa adott nyilatkozati tartalom, amely nem csupán csúsztatás-gátlóval nem volt ellátva, de még a közismert tényadatokat sem volt képes tisztelni.

 

 

Orbán Viktor gratulál a győztes(ek)nek

(Hosszú Katinka és férje Shane Tusup)

 

 

(Az viszont „érdem”, hogy tudott örülni és mosolyogva gratulálni a győztes/ek/nek, sőt még az olimpiai aranyérmet is – az ingyen szereplés reklámlehetőségét megragadva – szívesen a nyakukba akasztotta volna, amelyre Gyárfás Tamás – a MÚSZ és minden jelentősebb nemzeti és nemzetközi szervezet alelnöke – még arra sem érzett késztetést, hogy Hosszú Katinka 3 olimpiai aranyérme közül legalább egyet saját kezűleg akasszon a nyakába.)

 

 

Hosszú Katinka

 

 

Hosszú Katinka

 

 

Mivel nem tisztem az egzakt szintű adatszolgáltatás, ezért csupán - a tisztességes eligazodás kedvéért - ismereteimre és emlékezetemre hagyatkozva, bátorkodom vitába szállni a hevenyészett módon és csak frázisszerűen megfogalmazott nyilatkozati tartalom egy részével.

 

Legjobb tudomásom szerint a világnak jelenleg kb. 250-270 olyan területi egysége van, amelyre rámondható/fogható az önálló/független ország/nemzet/társult/de facto/vitatott stb. államiság. Ezzel szemben a brazíliai Rio de Janeiro város rendezte 2016. évi (augusztus 5-21.) XXXI. nyári olimpiai játékokra csupán kb. 210 ország jelezte részvételi szándékát (hogy ebből ténylegesen mennyien vettek részt arról nincs hiteles információm). De már ennyi ténybeli kapaszkodó is elegendő ahhoz, hogy tévedés nélkül kijelenthessük: Magyarország egyszer sem verte meg a világot, de még csak annak összes „országát” (államát) sem! Másrészt nem csupán Magyarországnak, de a magyar sportolóknak sem sikerült az olimpia 25-30 sportágában és annak kb. 50-60 szakágának mindegyikében indulási kvalifikációt szereznie. Ezzel nyilvánvalóan így lehetett más részt vevő „ország” is. Ez esetben viszont már az is bizonyítást nyert, miszerint csupán néhány sportág jöhet számításba, amelyben „megvertük a világot”, de a nyilatkozatban megemlített 8-as mérőszám még így sem stimmel, hiszen a nyolc aranyérmet nem nyolc, hanem csak három különböző (vívás, úszás, kajak-kenu) sportágban nyertük el. Ennek következtében a „világverés” számszerűségénél már csupán az említett három sportág lesz figyelembe vehető. „Világverő” dicsőségünk azonban még ehhez képest is szánalmasabb képet fog tükrözni, amennyiben dicsekvésünkben a többes számot alkalmazzuk: „megvertük”. Hiszen, a jelenlegi közemlékezet szerint a szóban forgó 8 aranyból - Szász Emese, Szilágyi Áron (vívás 1-1 egyéni), Hosszú Katinka (úszás 3 egyéni), Kozák Danuta (kajak-kenu K-1 500 egyéni) - hatot az említett sportágak nevesített sportolói egyéni számokban nyertek el. Így, esetükben a „megvertük” szóhasználat nem, legfeljebb csupán a számtani műveletet követően fennmaradó egyetlen sportág (a kajak-kenu), két számában elnyert aranyérmünk tekintetében lesz helytálló! E soványka tényre azonban ráhúzni a többes számú - „megvertük a világot” - kijelentést, már a megmosolyogtató szintet is meghaladja. Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, miszerint a kajak-kenu sportág két (K-2 500 m és K-4 500 m) sportszámának döntőjében sem állhatott rajthoz az összes kvalifikációt szerzett ország valamennyi sportolója (nem beszélve a taktikázás és egyéb okok miatti lehetséges visszalépésekről) akkor már mindenki érteni fogja, hogy miben is rejlik a politikusi csúsztatásba bújtatott kettős- és többes mérce tényeket elferdítő volta. Azaz, még e számok döntőiben sem a „világot” hanem csupán a rajthoz állt országok képviseletében (színeiben Brr!) elindultakat/elindultakét sikerült „legyőznünk”! Mindezzel az eredménnyel azonban dicsekvés helyett már csak szép csendben és félrehúzódva szabadna bárhol is előállnunk, különösen akkor, ha erre hivatkozva kívánnánk/szeretnénk előhúzni és bevetni a nép által meg nem erősített 2024. évi olimpiai játékok megrendez- hetőségének/ésének Jolly Joker kártyáját.

 

A magyar miniszterelnök azonban az előbbiekben említett 8 „világveréssel” összefüggésben még más sületlenséget és értelmetlensége miatt elgondolkodtató kijelentést is tett:

 

„Magyarországnak megint sikerült megelőznie nála nagyobb és gazdagabb nemzeteket.” "Ha a világ összmagyarságát számítom, akkor az a világ népességének 0,2 százalékát teszi ki. Ehhez képest nyolcszor vertük meg a világot. Nyolcszor bizonyultunk a Földön élő hétmilliárd emberből a legjobbnak." "Ha nem lennénk a világ tíz legerősebb nemzete között az olimpiai történelemben, akkor nem volna a mi méretünkkel, a mi gazdasági erőnkkel esélyünk arra, hogy komoly érvet adjunk a világnak, hogy miért kell Budapestre jönnie 2024-ben, ha olimpiát akar látni." „De az is döntő érv, miszerint a világ tíz legeredményesebb olimpiai éremszerző országa közül Magyarország az egyetlen, amely még nem rendezhetett olimpiát.”

 

Nem tudom van-e értelme s mi célja ezeknek az előbbiekben nevesített, különböző értelmezési tartománnyal rendelkező - egymással és mással sem összehasonlítható - „mérőszámokkal” való képletes, de azért sértő sárdobálásnak, a sehova nem vezető számháború formájában vívott, de minálunk vérre menő szabadságharcos álküzdelmeknek, kivagyiskodásoknak?

 

Tény, ami tény, beszéljen is akárki akármit és akárhonnan is a legfelsőbbtől a legmélyebbig, a riói olimpia számunkra szolidan fogalmazva – az érmek számát tekintve is – nem úgy sikeredett, ahogyan vártuk és terveztük, őszintén és röviden szólva – a ráfordított látható és bújtatott összegekre is figyelemmel – KUDARCOT és CSALÓDÁST okozott! Különös tekintettel a két „csodának” kikiáltott húzó, de az utóbbi években a személyi problémáktól forrongó – a múlt árnyékából kilépni nem tudó, bebetonozott vezetésű – szakágra, az úszásra és a kajak-kenura gondolva. Ezért illethető a miniszterelnök szájából az olimpiai versenyek egyik magyar-győztes helyszínén elhangzott hevenyészett, felszínes és sommás megfogalmazású értékelése - még az aranyszámok tükrében is - hamisnak, csúsztatásnak, hazugságnak: "Ha a világ összmagyarságát számítom, akkor az a világ népességének 0,2 százalékát teszi ki. Ehhez képest nyolcszor vertük meg a világot. Nyolcszor bizonyultunk a Földön élő hétmilliárd emberből a legjobbnak." Erre a számmisztikára duplán igaz a mondás: „Kis hazugság, nagy hazugság, statisztika!” Ráadásul e sikernek álcázott kudarc, elfedi a létező és a szőnyeg alá sepert problémákat is.

 

Mert mi az, hogy, illetve mit jelent a „világ összmagyarsága” kifejezés? E kettő szóból álló részmondat-zagyvalékból a „világ” még csak-csak értelmezhető lenne, a nem-tanultak számára is, de a világ (területi) egységei - országai/nemzetei, de facto államai stb. - amelyeket állítólag legyőztünk, már kevésbé, hiszen e „területi egységek” mást jelentenek jogilag (nemzetközi-jogilag pláne) és mást az olimpiai kvalifikáció szempontjából. Az „összmagyarság” kifejezés pedig egyenesen szemfényvesztő – kereszténydemokrata – politikusi népbutító badarság-demagógia! A „világ népessége” (hétmilliárd ember) a népszámlálási adatok – ahol ilyen összeírás egyáltalán létezik – alapján, a matematika és a statisztika módszertanának egyszerűsített bűvészmutatványai segítségével, talán még leírható számokkal, de a „világ összmagyarságáé” épelméjű felelősséggel biztos, hogy nem! Ugyan ébredjünk mán fel, ha pedig ez megtörtént, akkor térjünk végre eszünkhöz, amennyiben mindez lehetetlen, legalább magunkhoz! Honnan-e bűvészkalapból elővarázsolt százalékszámításnak csúfolt végeredmény: 0,2 %? Vajon milyen egzaktnak minősülő szubjektív kritériumok alapján tetszettek bárkit is az „összmagyarsági” entitásba besorolni? Születési, házassági, állampolgársági, tanúbizonyítási, a Bibliára tett eskünyilatkozati okirat alapján; igazolási eljárás segítségével; lakóhely, tartózkodási hely, választási, népszavazási nyilvántartásba történt betekintéssel; a magyar nyelv beszélése, értése, azon való kommunikáló-képesség szerint; Rigó utcai vizsgabizottság által kiállított nyelvvizsga-bizonyítvány bemutatásához kötötten; avagy a „magyar szív” meglétének orvos-diagnosztikai magállapításának köszönhetően; vagy a „magyar hit és lelkület” egyházzsinati hitelvekkel történt egybevetése révén; netán elég volt a besoroláshoz, ha valaki kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt kijelentve, „magyarnak vallotta” magát?

 

De hisz a felsoroltakból nem is mindegyik elegendő a magyar csapatba történő olimpiai besoroláshoz, hát még az induláshoz. Ráadásul némelyik „feltételt” az országok „vezetői” olyankénti (megalázó, tisztességesnek sem nevezhető) alkuval egybekötött módon adják-veszik, mint ahogy ezt annak idején a kufárok tették, illetve a kínai (avagy a régebbi rabszolga, vagy Teleki téri) piacon (volt) szokás és jellemző? Jusson itt eszünkbe a Janics Natasa körüli adok-veszek, emberhez méltatlan, az emberi (hát még a magyar) méltóságot durván sértő pénzügyi „alkufolyamatokra” és szégyenteljes végeredményére, illetve a napjainkban is beszédtémát képező Hosszú Katinka kettős állampolgárságához kapcsolódó véleményekre és mendemondákra. Mindkét sportolót, ha az adott sportvezetés, illetve országszín-vezetés politikai, anyagi érdekei úgy kívánják (magyarként) gondolkodás nélkül magukhoz ölelik, míg érdekeltség hiányában maguktól képesek lennénk még „ellökni” is!? Kérem, igazítsanak ki, ha tévednék.

 

Így aztán ennek, a csupán olimpiai szempontból szemlélt és mámorban értelmezett „összmagyarság” terminus technikusnak az égvilágon semmi értelme és köze a „magyarság” valódi jelentéséhez. Manapság a különböző világversenyeken a sportolók már nem „magyarként”, magyar lelkületű-szívű emberlényként, hanem színeket viselve, színekhez tartozóan, színekben gondolkodva, színek által fizetetten számítanak - az indulási lista szerint lajstromozva - magyarnak. És csupán a „hivatalos” színnek minősítve, azaz „magyar színekben” állnak/állhatnak rajthoz! Kizárt, hogy nem vesszük észre: a sportban (csak??) a „…ság” szóhasználat és értelmezés valamikori magasztossága alantas, (egyeseknek) busás jövedelmet biztosító, pénzügyi tranzakcióvá süllyedt és silányodott. Vannak versenyzők, akik életük, sportpályafutásuk során elnyert és vitrinben őrzött aranyérmeikre pillantva első látásra - a kétes értékű, sorozatos „tranzakcióknak” köszönhetően - nem képesek felismerni és megnevezni, hogy az adott érmet kinek, mely „területi egység” színeiben is indulva nyerték is el? Így azután érmeiket - az utókor számára történő egyértelmű felismerhetőség és beazonosíthatóság végett - kénytelenek az indulás „hivatalos” színeibe csomagolva ráírás mentesen, az adott nyelv nem beszélése és értése miatt („Nyelvében él a nemzet!?”) őrizni és tárolni. És mi a helyzet, amennyiben később az adott ország neve, területe (lásd például: NDK, NSZK) megváltozik? Marad a jól bevált kettős vagy többes könyvelés, nyilvántartás: versenyző, csapat (és tagjai?), előd-, utód, megszűnt terület/ország, szív, gerinc, hit, érzület stb. szerint!? Akkor hát mitől függően is dobog az egyébként tejesen másodlagos testben az a megkülönböztetetten híres és sokat emlegetett „magyar szív”? Kérem, mondja meg valaki –ennek a szemet, fület, gondolkodást, rációt, emóciót, hitet, lelkületet felkavaró vagy elkápráztató (túl) LIHEGÉSNEK - van (mi) értelme??

 

Ezért személyemben – ha nem is teljes mellszélességgel – a Puzsér Róbert féle véleményt is méltányolom. Sokakkal ellentétben, neki legalább van véleménye, s az sem utolsó szempont, hogy azt le is merte írni, majd készen állt az abban foglaltak megvédésére, méghozzá nyílt vitában. Önmagában már ez sem semmi ebben az ilkereszténydemokratikusan diktatórikus országban, ahol az olimpia rendezéséhez az ország vezetésének nincs szüksége a „NÉP” véleményére, még csak „nemzeti konzultáció” formájában sem!? De mi is ez a Puzsér szindróma?

 

Szerinte:

 

„Ami Magyarországon az olimpiai aranyak körül zajlik: botrány. Aki úgy véli, hogy a négyévenként előadott aranyhajhászat valamiféle erős országmarketing, az temetkezzen az emlékeibe: ugyan kinek vált vonzóvá az NDK, csak mert a világ második legeredményesebb országa volt az olimpiákon? Aki az aranyláznak a tömegsportra gyakorolt jótékony hatásával érvel, legyen szíves, nézzen szét maga körül ebben a szorongó és depressziós, elhízott, nikotinista, alkoholista országban”

 

„A világraszóló olimpiai arany egy hazugság. Míg egy úszó vagy egy kajak-kenu aranyéremnek semmiféle társadalmi haszna nincs, addig az országot terhelő költségei tetemesek. Megnyomorított gyermekek élete, állások százai, sportlétesítmények és utaztatások költségei – melyek nagy részét az adófizetők állják. Aztán jön a nagy verseny, amit még ha olimpiai döntő, sem néznek tömegek, a lelátókon is főleg a sportolók családjai és gyermekkori barátai foglalnak helyet. És következik az ünneplés jobb kézben a cigivel meg a távirányítóval, bal kézben a sörösüveggel. Jöhet a miniszterelnöki és a polgármesteri vállveregetés, a fotó meg a boríték – ami megint egy halom pénzbe kerül az adófizetőknek –, aztán az aranyérmesek harmincöt éves koruktól hátra is dőlhetnek, az ország ugyanis eltartja a bajnokait: ők már nyugdíjasok. Ellentétben a szívsebésszel meg az ápolónővel. Az arany hazai árfolyamát érzékeltetve: egy magyar sportoló ötször akkora összeget kap érte, mint egy amerikai. És mi a haszon? Semmi.”

 

„Az országról alkotott képet egyáltalán nem befolyásolja sem az úszás, sem a kajak-kenu, sem a vívás, ezekre a sportágakra a tömegek ugyanis nem kíváncsiak. Hiába versenyzünk az éremtáblázat élmezőnyében Kubával és Kínával, attól még Svájcban, Dániában vagy Kanadában ezerszer jobb élni. Az olimpia egy expó, egy kirakat, mi, magyarok pedig bebeszéltük magunknak, hogy ha bevásároljuk magunkat ennek a kirakatnak a szélére, olyan sportágakba fektetve emberéleteket, pénzt és energiát, ahol minimális a nemzetközi konkurencia, akkor többé nem egy koszos balkáni nyomortelepnek fognak látni minket a világ népei, hanem valamiféle földi paradicsomnak. Észre kéne venni, hogy egyetlen ember nem jött még az olimpiai aranyérmek miatt Magyarországra – aki jön, az Budapest fekvése, építészeti öröksége és éjszakai élete, a Balaton édesvize meg az ország olcsó egészségügyi szolgáltatásai miatt jön. Magyarországot senki nem fogja tisztelni azért, mert egy magyar nagyon gyorsan úszta le a kétszáz vegyest.”

 

„Az ország nyomorúságos erkölcsi állapotát jelzi, ahogy az aranyhoz, a heti kétszeri megistenüléshez meg a részegen fölböfögött himnuszhoz szoktatott proli sokszor már az ezüstöt látva is húzza a pofáját, az atlétákat és a lövészeket pedig számon se tartja, holott ők semmivel sem teljesítenek kevesebbet, csak hát ott nagy a nemzetközi konkurencia. Az aranylázban égő magyarság ezeket a sportolókat félrelöki és lenézi. Akinek nem jut arany, annak nem jár nagy ház, szép autó és kegyelemkenyér élete végéig. Mehet dolgozni, minimálbérért gyerekeket edzeni. Mi mindenkit hátrahagyunk. Csak azokat becsüljük, akik a dobogón állnak. Holott épp ők azok, akik pályára tették a karrierjüket – ha azonban nem kivételeznénk velük minden erőn és gazdasági racionalitáson felül, akkor ugyan mi rángatná be a sok fanatikus szülőt az uszodába, mi hajtaná őket, hogy gyermekeikből élsportolókat, és ne orvosokat, mérnököket, tanárokat vagy informatikusokat neveljenek?”

 

„A közösségi nyomorúság következő szintjén a magyar ember már úgy tekint félanalfabéta, agyondoppingolt és gyermekkor nélkül felnőtt figurákra, mintha azoknak az edzőtermei fizikai meg irodalmi Nobel-díjakkal volnának kitapétázva. Olimpiai bajnok vagy? Légy köztársasági elnök, légy országgyűlési képviselő, légy polgármester, légy nagykövet! Nyilván érteni fogsz hozzá, hiszen senkinek nincsenek olyan hátizmai, amilyenek neked voltak húsz évvel ezelőtt. Az élsport elszívja a levegőt a kultúrától és a tudománytól – színházak vagy egyetemek helyett stadionok épülnek, az uszodabérletek megfizethetetlenek, de legalább grundok sincsenek, nehogy valaki esetleg megpróbáljon amatőr módon megmozdulni. Mindenre bejelentkezik az élsport: lefoglal, elvesz és kisajátít, mert nagyon kellenek az olimpiai aranyak. Nekem nem."

 

"Magyarországon nem illik az olimpiai érmek értékét megkérdőjelezni, szigorúan tilos felvetni, hogy az állam túl sokat költ a versenysportra, míg szinte semmit a tömegsportra, nem szabad rámutatni arra, hogy miközben a magyarság az olimpiai aranyak költségei alatt görnyed, nemcsak nikotinista, alkoholista, kórosan elhízott és depressziós, de nyomasztóan gyakran lesz öngyilkos. Rákosi és Kádár elvtársak jól megtanították az ország népének, hogy lesz szíves befogni a pofáját, és áhítattal csodálni az élsportolókat, aztán meghalni tíz évvel a nyugati átlag előtt.”

 

„Az olimpiai érmeket azért veszi körül itthon ekkora hisztéria, mert a legtöbb itt élőnek ez az egyedüli hozzáférése a nemzettudathoz. Nem ismerik sem a magyar történelmet, sem a magyar kultúrát, hát mivel azonosuljanak?” … „A proli csürhe az olimpia két hete alatt megszívja magát négy évre való nemzeti érzéssel, hiszen nem lát többet a magyarságból, mint egy nagyon fényesen csillogó érmet meg az ahhoz tartozó világraszóló hőst…”

 

E megjegyzések okán talán érdemes lenne eltöprengnünk Puzsér Róbert szavainak igazságtartalmán. Bár meg kell jegyeznem értelmes emberként – tanáremberként? – többet is törődhetne, jobban is odafigyelhetne megszólalásaira. Nem a megszólalás tartalmára gondolva teszek kifogást. Az ember néha csak durva és/vagy trágár módon képes véleményének kellő módon hangot adni és odafigyelést kierőszakolni létező vagy nem létező hallgatóságából. De az ember csak szavaiban, mondataiban, megszólalásaiban lehet durva. Stílusában, előadásának modorában ellenben ügyelnie kell az „értelmes és érthető intellektusra és annak megnyilvánulási eleganciájára” (is). Ha ugyanis valaki beszéde során nem tud érthetően artikulálni és e miatti „zavarában” szavait, mondatait csupán hadarva, habzsolva képes közreadni - egyszerre szenvedve gondolati tolulásban és szájrekedésben, mivel gondolkodásának mozgása gyorsabb, mint nyelvének pergési üteme (bár ez utóbbi teljesítmény is lenyűgöző) - úgy a hallgatónak az az érzése támad, mintha a beszélő személy száját elhagyó szavak, mondatok a szájból való kitöréskor nem lennének elég gyorsak ahhoz, hogy megelőzzék a gondolatban már megfogant, de még ki nem mondott szavakat, mondatokat. Mindennek következtében a kimondott szavak és mondatok követhetetlenségük miatt érthetetlenné/értelmezhetetlenné válnak. E kis „hibának” köszönhetően Puzsért hallgatni borzalmas, sőt rettenetes. Azt is mondhatnám: kínszenvedés! Ilyenkor jön a kikapcs. Ezért őt inkább csak olvasom, mint hallgatom. Aki viszont ilyen „betegségben” szenved (amely ugyan nem ragályos) és ellenállhatatlan (leküzdhetetlen) vágyat érez a média-közszereplésre, annak bizony (nem ártana) meg kellene tanulnia az élvezhető és elviselhető előadás fortélyait (akár logopédus segítségét kérve és igénybe véve) is. Ehhez kellő indíttatást (magyarul lökést) adna, ha legalább néha visszanézné és/vagy visszahallgatná önmagát, amely egy tanárember esetében nem csupán igény, de egyben – hallgatóságot kímélő – kényszer is kellene, hogy legyen!

 

*Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991-2001.Budapest, Magvető, 2016. 286 p.

**Dobos Attila – Szemes Iván: A boldogságtól ordítani tudnék

 

(folytatás)