„Itt élned, halnod kell” – múltunk, jelenünk, szégyenünk? Egy város, kegyeleti mentalitás nélkül! Szegény, Magyarország! (folytatás)

Főmenü

„Itt élned, halnod kell” – múltunk, jelenünk, szégyenünk? Egy város, kegyeleti mentalitás nélkül! Szegény, Magyarország! (folytatás)

: 2016. október 13. csütörtök

Az Időkerék látványa akarva-akaratlanul is előhozta az idő múlása kapcsán a régi és a még régebbi emlékeket, élményeket, megszépítve, kissé átírva és egymásba mosva az egyes idősíkok határait, a meg nem történt események részleteit beépítve a megtörténtekébe. Mint mondták anno 60 évvel ezelőtt mindketten itt voltak a téren, tétlen szemlélőként nézték a Sztálin szobor ledöntése és szétdarabolása, valamint a szomszédos épületről a vörös csillag leverése történéseit. Nagy volt a nyüzsgés, de mindenki tudta és tette a dolgát, nem volt szükség parancsra, utasításra, központi irányításra, a közös munka mozgató és összetartó ereje a vak gyűlölet volt valami, aztán valakik ellen, melynek először a tárgyak, a szimbólumok, majd az emberek estek áldozatul, hogy kik, hát a mások, akiket természetesen nem közöttünk kellett keresni, később a közülünk valók sem úszták meg a szelektálást. Kérdezték, láttam-e az eseményeket: nem, volt a válaszom, hiszen akkor még gyerek voltam, de a Sztálin szobrot még láttam teljes nagyságában valamelyik május 1-jei felvonulás alkalmával, mivel akkor a szülőktől elvárták, hogy gyermekeiket is magukkal vigyék a felvonulásra. Később, szintén az egyik május1-i rendezvényen, már csak a szobor hűlt helye és talapzati emelvénye köszönt vissza a felvonulóknak.

Szüleink ismerték egymást – vették vissza a szót – innen nem messze a körúton túl laktunk, nem azonos kerületben, így más-más iskolába is jártunk. Ők mondták mikor összejöttek, nem jól van ez így, mindenki mást akar, lőni, gyilkolni az ávósokat, és a „kommunistákat”, de hiszen ők is valami ilyesmik voltak, ők is a változást akarták, csak ők „csendesen”, tárgyalva, közben fokozatosan kiszorítani a hatalomból a bolsevikokat, mert azért volt különbség magyar és bolsevik „kommunista” között. De hát mit is akarunk tulajdonképpen, kérdezgették egymástól az összejövetelek alkalmával? Szabadságot! De mi is az a szabadság, mi is jelent valójában? Hiszen egyikük sem volt egyetlen nap erejéig sem külföldön, hogy látta és tapasztalhatta volna, mi a különbség az itteni és az ottani szabadság között? A Horthy rendszerben sem volt szabadságuk, akkor is üldözöttek voltak pártalapon, most meg még ki is akarják nyírni őket, szintén pártalapon, magyar a magyart. Ki érti ezt? Az utcákon zászlót lengetve össze-vissza rohangálnak és lövöldöznek is ráadásul, „Aki magyar velünk tart” kiabálták a teherautókon lévők, majd ölelgették egymást, ha sikerült valakit magukkal csábítani. Jó, jó, de hova? És miért, s mi célból? A cél eléréséhez valamiféle rendre és rendező elvre is szükség lenne, hangoztatta apám, többször is. Majd megtiltotta, hogy egyedül kimenjek az utcára, s ha ez mégis elkerülhetetlen lenne, soha ne hallgassam meg és ne is kövessem az „Aki magyar az velünk tart” jelszavakat kiabálókat! Később megértettem, hogy miért, egy ilyen faj-magyar (a házmester) súgta meg a másik faj-magyarnak, hogy ő tudja, mi bolsik vagyunk, csak tagadjuk és bujkálunk, az emeleti lakásunkra vetett szemet az egyre bővülő családja számára. Mígnem decemberben, valamikor Mikulás és Karácsony között, jött valaki, s mondta, vagy csomagolunk és jövünk azonnal, vagy többé nem igen lesz lehetőség a határon átmenni. Nem csomagoltunk csak mentünk, azonnal, mindent hátrahagyva. Bécsben aztán nem adventi boldogsággal és karácsonyi szeretettel vártak, s fogadtak minket, de már az is valami, hogy legalább nem üldöznek, és bujkálnunk sem kell, mondogatta gyakorta apám. Ott aztán, a kolóniában megtapasztalhattuk, hogy mi is az a szabadság és mit is jelent valójában az „Aki magyar velünk tart” lelkesedés. A kimenekült magyarok a táborban szervezeteket és különböző magyarkodó bizottságokat hoztak létre, pénzt kérve és szedve az általuk nyújtott vagy csupán ígért „szolgáltatásaikért”. Megpróbáltak beszervezni, e célból gyakorta zaklattak minket. Nem sikerült, így aztán egyre nehezebbé vált az ottani életünk. Apám ráadásul az egyik szerevezőben egy budapesti ávóst vélt felismerni, aki szerinte korábban nyilas is lehetett. A beszervezett besúgók – akik lényegében egymást súgták be kitalált történetek alapján – különböző előnyökhöz jutottak, aminek következtében a besúgás megélhetési iparággá nőtte ki magát. Egyik nap Charlotte édesapja járt véletlenül a magyar kolóniánál, ott akadt ránk, neki nyomdászként már 1957 elején volt munkája és voltak használható kapcsolatai is, így aztán rövid időt követően sikerült neki - szó szerint értve - kimenekítenie minket a táborból, a magyarok közül, a „magyar besúgó testvéreink” karmaiból.

Körülbelül tízen valahány évet „vendégeskedtünk” Ausztriában – vette át a szót Charlotte kettőjük élettörténete további alakulásának folytatásában – megtanultunk németül és valamelyest angolul is, majd adódott a lehetőség és „szerencsét próbálva” ketten Los Angelesbe vándoroltunk. Szüleink aggódva óvtak minket az ottani „magyar” kolóniáktól, meg a magyarok különböző világszervezeteitől. Ugyan próbálkoztak megkörnyékezésünkkel, de nem álltunk kötélnek, még a környékükre sem mentünk, rendezvényeiket pedig - amely néha torzsalkodásba torkollott - nem látogattuk. Aztán szüleink üzentek: 1989-ben a Kádár rezsim bukását követően, Nagy Imre újratemetésének (1989. június 16.) eseményeire a bécsi „magyar” szervezetek háromnapos utazást szerveznek Budapestre, látogassuk meg őket és velük együtt „ugorjunk” át Budapestre - a szervezést és a költségeket átvállalják - már régóta szeretnének hazalátogatni, de egyedül nincs „merszük” meg az igazat megvallva, kedvük, hangulatuk sem. Nem igen tetszett az ötlet, az USA-ban a magyar események fogadtatása és tálalása vegyes és kétes érzelmeket ébresztett bennünk, de végül szüleink kérésének eleget téve Bécsbe, majd Budapestre látogattunk. A szervezés borzasztóra, azaz igazi magyarosra sikeredett, kiderült, a szerevezők a szállást ugyan lefoglalták, de a visszaigazolást nem firtatták, így Budapesten nem volt szállásunk, e problémát mindenkinek magának kellett megoldania, saját pénzből, hiába volt már előre minden kifizetve, „természetesen” ezeket az összegeket utólag sem kaptuk vissza. Kezdeti honvágyunk ezzel szerte is foszlott. Biztos voltam benne, soha nem költöznék vissza Magyarországra, de talán látogatóba sem jövök többé, futott át agyamon akkor e gondolat. Aztán jött az újratemetés „demonstrálása”, az egész csupán külsőségeiben volt „reprezentatív és kegyeletadó”, de hol maradt a többi száz, ezer, tízezer áldozat emléke és koporsója? Kizárt, hogy őket egy jelképes „hatodikkal vagy hetedikkel” el lehetne intézni, ez így nem tisztességes, gondoltuk utólag mindketten. A beszédek tartalmilag dagályosnak, pöffeszkedőnek, kivagyiskodónak tűntek, előadói bár Kossuthi hévvel, de Metternichi mesterkéltséggel szónokoltak, különösen a legfiatalabb beszéde, illetve annak kódoltsága hordozott magában egyszerre gúnyos és félelemébresztő felhangokat. A fejedelmi többes „MI” használata pedig egyenesen visszatetszést keltett és ijesztően, kirekesztőn hangzott, különösen egy ifjú szájából! Stílusa és habitusa Antonius elhíresült beszédét juttatta eszembe, de a megnyilatkozó személyiségére húzva: „Dicsérni jöttem „önmagamat”, nem pedig temetni!” Megborzadtam, még ma is kiráz a hideg, ha e mondatra és a hozzá párosuló gesztikulálásra és kézmozdulatokra gondolok: „Ebben a hatodik koporsóban nem csupán egy meggyilkolt fiatal, hanem a MI húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik ….” Nem értettem tisztán, melyik húsz évről is van szó, az elmúlt, avagy a leendő húszról, és miért csak a „MI”, a kiválasztottak évei fekszenek ott, a koporsóban, s miért nem VALAMENNYIÜNKÉ, sőt azoké is, akik már nem lehetnek itt?

Charlotte itt megállt és egy pillanatra abbahagyta saját „szónoklatát” mintha gondolkodna még valamin, mondja, vagy inkább ne, avagy csupán erőt merített magából a folytatáshoz? Nem sikerült megtudnom. Szüleink – folytatta a megkezdett gondolatot? – e temetést követően már nem jöttek többet Magyarországra. ’56-ról is csupán kétszer váltottunk szót. Utoljára akkor, amikor a félévszázados jubileum (2006) alkalmával azt olvastam valahol, hogy a forradalmat a „Pesti srácok” vívták és az utolsó napokban már testükkel védték Budapestet a szovjet túlerővel szemben. Megkérdeztem tőlük, kik ezek a Pesti srácok? Hiszen amikor október-novemberben lementem az utcára nem láttam srácokat, még suhancokat sem? Ne törődj vele, hogy mit írnak az újságok, rengeteg szamárság van a lapokban, jó néhány újságíró a rejtekéből, elő sem mert jönni, nemhogy látni mert volna bármit is, utólag meg már, ahogy fogynak, a szemtanúk úgy növekszik a csupán visszaemlékezni tudók száma. De mégis, kik lövöldöztek akkor az utcákon, erősködtem tovább. Sajnos magyar a magyarra, gyűlöletből, majd pártállásra tekintettel, aztán már irigységből is, így „kelt el” a mi lakásunk is. De honnan szereztek fegyvert? Feltörték a laktanyákat, lopták ahonnan lehetett, meg „előbújtak” rejtekhelyeikről, a partizánokkal együtt a volt csendőrök, ávósok, hogy mentsék a bőrüket, nemzetőr karszalagot is viseltek és lőtték a társaikat nehogy azok lőjék le őket. Azt azért nem árt fejedbe vésned, 56 nem egy romantikus szerelmi dráma volt, hanem a magyarság tragédiája, soha ne ismétlődjék meg, és azt sem árt, ha tudod, a budai srácok sem voltak kevésbé tökösek, csak az ő tetteikre kevesebben emlékeznek, és egyáltalán nem írnak róluk. Ezt követően az apám nem volt hajlandó velem többször az ötvenhatos eseményekről beszélni.

Az újratemetés után mi is csupán egyszer, egy otthoni utazási iroda szervezésében, valamikor 2000, 2001, vagy 2002-ben voltunk Budapesten, ekkor ismerkedtünk össze egy Argentínában élő magyar származású házaspárral, akinek a vállalkozásába egynegyed részt betársultam, azóta kétlakiak vagyunk. És egyetlen magyar szervezet sem próbálta Önöket látogatásra bírni, érdeklődtem kíváncsian? Ma már nem igen vannak nálunk magyar, különösen ’56-os magyar szervezetek, amelyek viszont még léteznek, azok vezetői sosem voltak Magyarországon és nem is kívánkoznak oda, igaz a magyar nyelvet sem igen beszélik, legfeljebb egy kicsit, ha értik, és inkább csak saját tiszteletdíjuk összekéregetésével, illetve adománygyűjtéssel vannak elfoglalva, mint a kinti magyarság összetartásával. Tagságuk meg már annyira öreg, hogy még a „tagdíjat” sem képes önállóan befizetni, nemhogy érdemleges tevékenységet kifejteni, hangzott az egyszerű válasz. Dehogynem, hiszen 2014-ben is megkerestek minket, vágott közbe a férj, nem emlékszel, arra agitáltak, hogy regisztráltassuk magunkat és éljünk a magyar választójogunkkal, nézett kérdően a feleségére? De, tényleg, kapott homlokához az asszony, amikor azonban megtudtam, hogy azt az ifjút kellene a „trónon” tartani, akinek a temetési beszédén felháborodtam, nyomban kitessékeltem őket az ajtón, meg azért is – szólt ismét közbe a férj – mert nem voltak képesek velünk magyarul szót váltani és sokkal fiatalabbak is voltak, mint mi. Ennek ellenére egy ’56-os szervezet tagjának vallva magukat járták a magyarokat és agitálták őket. Mondtam is nekik angolul, mivel a magyart úgy sem értették volna: Mi, 56-osok utólag is szaporodunk, … miként korábban a partizánok!

Mindeközben egy zöld-színű táblához értünk, amelyre a hölgy, mint egy bűnjelre, azonnal rámutatott, majd a tábla elé tessékelt. Néhány nappal ezelőtt itt jártunk és ezt a táblát is megnéztük, de úgy az Ötvenhatosok terét, mint az Emlékművet hiába kerestük rajta? Mindez igaz, mondtam válaszként, hiszen ez a tábla a Ligetprojekt 2018 megvalósulási tervét mutatja (1. kép) amely tervben már nem kapott helyet sem az Ötvenhatosok tere, sem az eseményt szimbolizáló Emlékmű, de az Időkerék sem. És mi lesz a sorsuk, kérdezték mindketten szinte egyszerre? Elbontják és „elhordják” mindegyiket. Hova? Ha szerencsések, akkor a budapesti szabadtéri Szoborpark Múzeumba, illetve mai nevén a Memento Parkba, rosszabb esetben a hulladéktelepre (a roncstelepre). A Múzeum Park Budapest XXII. kerületében (Budafok) a Balatoni út és a Szabadkai út kereszteződésénél található, míg az utóbbi helyszínről nincs ismeretem. Ellenben, az említett helyek fellelhetőségét előjelzi itt ez a fekete márványtábla, böktem rá a kezemmel (2. kép, 3. kép) és az ’56-os események szimbólumává vált, középen lyukas nemzeti színű zászló (4. kép) mutattam fel, a lengő zászlóra. Charlotte azonban nem hagyta magát: igen, de ez a tábla sötét színe miatt számunkra, a mi szemünkkel olvashatatlan, a zászló pedig, amennyiben szélcsend van, úgy nem leng semerre és akkor a lyuk sem látszik rajta. Amikor a múltkor itt voltunk, szélcsend volt, a zászló pedig, mint egy kipukkadt luftballon, lógott alá árván és anyátlanul. A tényekkel szemben nem érdemes vitatkozni, tártam szét karjaimat megadva magam, így hát javasoltam, járjuk körbe és vegyük szemügyre az emlékművet.

Szín-hely: Budapest Főváros – XIV. Kerület, Városliget – Dózsa György út – Ötvenhatosok tere (volt Felvonulási tér) Ötvenhatosok emlékműve

Charlotte már az első lépéseket követően kifakadt: ennek a műnek a megszemléléséhez, „birtokbavételéhez” kellő távolságra lenne szükség, ismételte önmagát, többször is, ellenben e tér telis-tele van parkírozó gépkocsikkal (5. kép, 6. kép, 7. kép, 8. kép, 9. kép), amelyek a mű élvezetét lehetetlenné teszik. A jövő-menő (10. kép), zajongó gépkocsik még a kellő elmélyedésben is zavarják a műélvezőt. Másrészt durván megsértik a tér, az Emlékmű, és az általa szimbolizált forradalom emlékét is, de azt is mondhatnám, hogy „megszentségtelenítik”! Mit szólnak ehhez az ’56-os szervezetek, ha vannak még ilyenek, és a kormány, a város miért nem tesz valamit, miért nem kerítik körbe a teret, illetve miért nem őrzik? Vajon, ha a tér Horthy, Wass Albert, avagy Mindszenty Pehm József szobrát, illetve emlékét őrizné a tér akkor is autóparkolóvá válhatna? Vagy ’56-al itt már mindent meg lehet csinálni? Sok, sok jogos kérdés, de inkább szemrehányás, amelyben a kérdezőknek igazuk van, adtam a választ a felelősök helyett, de ez az állapot így megy hónapok és évek óta, persze az is igaz, hogy időnkét a teret védő megrongált, helyéből kitépett, letört oszlopokat (11. kép, 12. kép, 13. kép, 14. kép, 15. kép, 16. kép) valakik helyreállítják, de az „ügyeskedők” még a helyreállított oszlopokat is kikerülik, szabálytalan módon, a körív mentén szabadon hagyott helyre ráhajtva (17. kép, 18. kép). A tér folyamatos őrző-védelméről azonban valóban senki nem gondoskodik, és ezzel az áldatlan állapottal szemben a kellő erejű és hatékonyságú tiltakozás is hiányzik. Pedig a tér területi nagysága adott és a kellő műélvezetet is lehetővé tenné, amennyiben a téren nem lennének parkoló személygépkocsik (19. kép, 20. kép).

Igaz, léteztek/léteznek(?) más érvek és érdekek is. Legalább is 2010 előtt voltak ilyenek. Lehet, hogy az akkori „ostobaságok” az új önkormányzati vezetés részéről újraélesztést nyernek? Magyarországon minden lehetséges! Még „a mást is lehet másként csinálni”, különösen, ha „zöldbe csomagoljuk”, mindnyájan tudjuk, a zöld szín a „szabad” szó, jelként funkcionáló szinonimája, égisze alatt „mindent szabad”, „az ellenkezőjét is” és még csak „párbeszéd” sem szükségeltetik hozzá! Így aztán egyszerre lehet tiltakozni a Liget „zöldfelületének” rombolása és pusztítása ellen (21. kép), illetve parkosítás helyett támogatni – ingyen vagy jutányos áron – a Felvonulási tér „parkolóvá tételét”, beleértve az Ötvenhatosok terét is. Hisz az egészre amúgy sincs semmi szükség, a Liget projekt sem nevesíti, sem az említett teret, sem az emlékművet. A 60. évforduló pedig csak álca a pénzek szabad és legális lenyúlásához: a teret és „tartozékait” - pénz nem számít alapon - a jelenlegi állapotából kiemelve és rendbe téve „kirakatba” emeljük az évfordulóra, két év múlva pedig mindezt „eltakarítjuk”, természetesen újabb költségvetési források felhasználásával? Amit 2006-ban felépítettünk és a népnek átadtunk, azt 2009-ben már gépkocsikkal akartuk elárasztani, majd vérszemet kapva fizetőssé és/vagy sorompóssá tenni, fütyülve a kegyeleti jogokra és etikai vonatkozásaira. Ha a „tarhálás” parkolási díjként nem lehetséges, nevezzük környezetterhelési díjnak, jelszó mellett.Még kész szerencse, hogy jöttek az önkormányzati választások, az ismert eredménnyel, majd 2014-ben az ellen-eredménnyel. Így a régi témát elő lehet venni és felmelegíteni, az sem baj, ha az egész – a Liget projekt miatt – csupán tiszavirág életű lesz?

Mindeközben, akarva-akaratlanul is felidéződött bennem a teret átszelő, valamikori sétautam szokatlan incidense is. Az egyik napsütötte nyári napon a Dózsa György útról a zebrán átkelve a térre érve a megszokottnál is kuszább kép fogadott. Az emlékmű előtt rengeteg személyautó parkolt. Nem tudtam elképzelni, milyen rendezvény is lehet - hétköznap lévén - a környéken, hogy mindenki – a szabályokat megszegve – itt, az állítólag védett területű emlékmű előtt tette le személy-gépkocsiját. Utamat, a téren a szabad hely után kereső-kutató, kiszámíthatatlan módon cikázó személygépkocsik keresztezték. Némelyikük - mit sem törődve az emlékmű előtti téren(?) sétáló, nézelődő, bámészkodó gyalogossal - rosszallásának hangot adva még rám is dudált, amiért jelenlétemmel akadályozom a megüresedő „parkolóhely” észrevételében, majd annak - támadó anyatigrisként történő - birtokbavételében és elfoglalásában. De kérem – szóltam vissza méltatlankodva – ez egy járműforgalom, de még a parkolás elől is elzárt terület, itt gépkocsival tartózkodni sem lenne szabad, nemhogy közlekedni, néztem körbe segélykérően, egyenruhás rendőrt keresve? Nem találtam! Meg is kaptam a magamét: maga vén f…sz, - legalább nem tegezett, már ez is hordoz magában némi, kezdetleges műveltséget, gondoltam, majd folytatta - mielőtt okvetetlenkedve a felnőttek dolgába ütné az orrát, elébb vételezzen magának egy látáspótló okulárét, aztán azzal körbenézve azt is látni fogja, amit most nem, a közlekedést e helyen semmilyen tábla nem tiltja! Majd – eltaposásom nélkül – továbbhajtott. Való igaz, néztem körbe, közel-távol sehol egy közlekedést (behajtást, átmenő forgalmat) tiltó tábla, de vajon mi ennek az oka? Az emlékhely létesítői talán figyelmetlenségből, erre nem gondoltak?

Persze, ha valaki jobban körbenéz – nyugtatgattam magam – akkor láthatja, hogy az emlék-műhöz tartozó teret - talán még az átadáskor - ízlésesen kivitelezett oszlopokkal vették körbe, védve az alkotást az autós betolakodóktól. Csak hát ezek az oszlopok a történelmi idők óta kitörve, elgörbítve, helyükről kiemelve feküdtek - árván és gazdátlanul - a tér hepehupás kövezetén. Mindezt a vandalizmust – képekkel is illusztrálva (25-29. sz. képek), egyik – korábbi írásomban is közzétettem azzal a megjegyzéssel, miszerint ez az áldatlan állapot már aligha fogható az akkortájt minden bajok okozóira, a migránsokra, hiszen ők a rendőri kordon miatt idáig el sem jutottak. Talán, ha az emlékmű be lenne kamerázva – elmélkedtem tovább – esetleg többször sétálnának errefelé a közterület éber felügyelői, avagy a rendőrség több időt szakítana e nemzeti kegyeleti hely ellenőrzésére, netalántán a békemenetesek hazafias érzülettel (is) megáldott tagjai e „munkából” jobban kivennék a részüket (mondjuk a budapestiek, hogy más települések „menetelőit” - a költségvetést kímélve - ne kelljen ideszállítani). Ráadásul az említett módok segítségével talán még a rongálók kilétére is fény derül(het)ne? Mindezt a pusztítást vajon miért is nézi tétlenül a fővárosi és az illetékes kerületi önkormányzat vezetése, vagy akár a kormány témafelelős miniszterelnök-helyettese, esetleg minisztere? Ja, hogy a tér és az emlékmű még egyik egyház által sem lett fel/megszentelve? De vajon melyiknek is kellett volna mindezt megtennie, hogy a műalkotás elnyerhesse az égiek pártfogását? Lelki füleimmel már akkor is hallottam az ellenvetést – fölösleges e cinizmus – mindenki tisztában van a ténnyel: az őrzés humán és technikai biztosítása igen sokba kerül. Miért, a Szabadság-téri két emlékmű folyamatos készenlétet igénylő őrzése talán ingyenes? Nem beszélve az alig látogatott futballpályák rendfenntartásának költségéről, s mindez mi itt a téren látható micsoda szégyen az idelátogató külföldiek előtt, morgolódtam magamban, ismét.

Ez idő alatt, kalauzoltjaim érdeklődve, kétszer is körbejárták és tüzetesen szemügyre vették az emlékművet, majd hozzám fordulva, kétségbeesve jegyezték meg, de hát ez egy rozsdahalmaz (22. kép, 23. kép)? Ha egyik-másik rozsdaoszlopnak (24. kép, 25. kép) jobban nekidőlnénk, talán szét is esne, vagy lehet, hogy alkotói az egész művet direkt hagyják a rozsda által szétrohadni? Majd nekem szegezték a kérdést: és mit ábrázol ez a mű, egyáltalán van címe, esetleg valamilyen – a nézelődő elől gondosan elrejtett – jelentése, szimbolikus üzenete? Van, válaszoltam határozottan, de őszintén megvallva, magamtól egyikre sem jöttem volna rá. Errefelé sokan nevezik „rozsdásodó sündisznónak” melyből a fényes rész az állat feje és orra; mások „selejtes - vagy agyonhasznált - női hajkefének”; a rosszmájúak „rozsdásodó(rozsdaette) selejt-ezüstnek”; a gyűlölködők pedig egyszerűen csupán „Gyurcsány vaskeféjének”, amennyiben van további ötletük, lehet a sort bővíteni, tettem hozzá. Egyébként a szakszerű, hivatalos magyarázat és indokolás szerint - melyet fejből idézni csupán vázlatosan és minden logikai sorrend nélkül tudnék, ha kívánják, elmondhatom. Nem úsztam meg: -

a szimbólum egyik, valóban rejtett eleme a mű elhelyezkedésében rejlik: az emlékmű terjedelmét tekintve ugyanis a Sztálin szobor helyén és a szemközti Dózsa György úttal pontosan 56-fokos szöget bezárva került megtervezésre és megépítésre. Jelentéstartalma szerint, lopakodó elemekből eggyé forrt legyőzhetetlen erőmonstrum (rozsdaette vasdarabokból kiöntött, kopásálló ezüstacél ékóriás) (26. kép), illetve az összefogó magyarságot jelképező az átlagember magasságából többszörösére növekvő rozsdás vasdarabokból kifényesedő vasoszlopokból egyesülő acélék (27. kép), amely - mint látszik is, mutattam a talapzat kövezetére - a tér bazaltkocka burkolatát felhasítva megtöri a kommunizmus hatalmát, uralmát (28. kép) fújtam ki magam az egy szuszra elmondott mondat után, majd még hozzátettem. Az alkotás kiegészítő elemei – amelyeket az előbb már megszemléltünk – az emlékmű baloldalán olvasható – fekete-márványba vésett szöveget tartalmazó – ismertető tábla és a zászlóárbocra felhúzott, ’56 szimbólumává vált, középen lyukas, nemzeti színű zászló. Az ellenzők, a kritikusok, az ’56-osok egy része szerint az ék, az előbbieknek éppen az ellenkezőjét szimbolizálja: a szovjet csapatok túlereje begyűri a forradalmárok ellenállását (mások szerint az ék az ötvenhat novemberében létrehozott és ék-alakban menetelő Munkásőrségre emlékeztet). E vita eldöntésében nem tekintem magam kompetensnek, zártam az ismertetést.

Szín-hely: Budapest Főváros – XIV. Kerület, Városliget – Dózsa György út – Ötvenhatosok tere (volt Felvonulási tér) Ötvenhatosok emlékműve

És az a sok száraz falevél (29. kép, 30. kép, 31. kép), valamint az oszlopok között eldobált szeméttárgyak (32. kép, 33. kép, 34. kép, 35. kép, 36. kép) és kupacok, azok is a szimbólum jelképrendszeréhez tartoznak – hátha még a kutyagumit, illetve a kutyák által levizelt és ezáltal „színesebbé” vált rozsdás oszlopokat is sikerülne észrevennie, mi mindent kellene még végighallgatnom, gondoltam magamban – avagy mindez csupán egy modern díszlet kellékei, és egyáltalán, miért lehet az oszlopok közé bemenni és közöttük sétálni, hangzott a nem éppen költőinek szánt kérdés? Ez, tiszteletlenség és lehetőséget ad az oszlopokat megvilágító lámpatestek észrevétlen megrongálására, tönkretételére (37. kép, 38. kép, 39. kép, 40. kép, 41. kép, 42. kép), ezért az oszlopokat körbe kellene keríteni, vagy legalább meg kellene tiltani az oszlopok közé való bemenetelt, fakadt ki önmagából Charlotte. E javaslat nem megvalósítható, mondtam ellent Charlotte-nak. Hiszen az alkotás nem csupán nonfiguratív, de egyben „kreatív” jellegű is. Jelképrendszerének lényegéből pedig éppen az következik, hogy az egyes oszlopok közé - hátulról közelítve - egy darabig közibük lehet menni és még haladni is lehet közöttük, majd e lehetőséget – az oszlopok közötti távolság egyre szűkebbé válásával – maga az alkotás zárja ki annak érzékeltetésére, hogy a forradalom kezdetén egyedül harcoló emberek egyre közelebb kerülve egymáshoz soraikat összezárva egy áttörhetetlen ékben eggyé forrva már képesek a kommunizmus rémuralmának megtörésére, megsemmisítésére.

Azt hiszem sikerült velük megértetnem az emlékmű jelképrendszerének lényegi üzenetét, mivel „értekezésem” közben, fejükkel serényen, igenlően bólogattak. Idegenvezetői teljesítményemmel meg voltak elégedve. Hálásan köszöntek mindent és megemlítették: megismerkedésünk örömmel töltötte el őket, majd kezet nyújtva elköszöntek tőlem, mondván ők még egy kicsit mennek „nosztalgiázni”, a Városliget belsejébe. Már elváltunk egymástól, amikor eszembe jutott valami, utánuk eredtem és visszacsábítottam őket a tér Dózsa György út felöli gyalogosátkelőjéhez, mondván olyat fogok nekik mutatni, melyet – mint ötvenhatos magyarok – sem elfelejteni, sem megemészteni nem lesznek képesek. Majd hozzáfűztem: remélem e tábla (43. kép) még a 60. jubileumi ünnepi megemlékezésen is ezen a helyen fog állni és fogja óvatosságra inteni az eseményre érkezőket!

(Szerintem, nem csupán a tábla szövegére, de az alatta elhelyezett és megtelt szemétgyűjtőre is érdemes néhány pillantást vetni!)

Az emlékhely területén

mindenki csak saját felelősségére

tartózkodhat!

Sajnos, a tér közvetlen környéke (44. kép) és a Dózsa György út másik - Damjanich utca felöli - oldala sem mutatta szebbik arcát, a szemetes kosarak és tartályok dugig voltak szeméttel, amelyek egész-nap ott virítottak mindenki szeme-láttára (45. kép). Ki tudja, mikor sikerült e szemétgyűjtőknek terhüktől megszabadulniuk?

Persze egy nemzet, egy ország, egy főváros, egy kerület (vezetése és lakossága) Ötvenhat iránti tiszteletlensége nem csupán abban nyilvánulhat meg, hogy eltűri a fővárosban, az Ötvenhat mártírjainak emlékére emelt központi emlékmű közvetlen előterében, illetve az Ötvenhatosokról elnevezett téren a hangos, zajos, és kipufogógázokkal szennyező,folyamatosan parkolóhelyet kereső gépkocsik jelenlétét, de abban is, ha mindezen állapot fenntartását „nem tevésével” elősegíti. De még az is a kegyeletsértés kategóriájába sorolódik, ha ’56 utódai nem képesek a felállított szimbólumok (emlékmű, emléktábla, zászló, díszmegvilágítás stb.) folyamatos őrzéséről, karbantartásáról, tisztán-tartásáról, az idelátogatók kegyeleti elmélyülését elősegítő és lehetővé tevő körülmények (beleértve a mozgásukban, látásukban, hallásukban korlátozott személyek esélyegyenlősége) megteremtéséről, a térre látogatók, a téren tartózkodók emberi szükségleteinek kulturált módú kielégítéséről (sem) gondoskodni. Talán nem tévedek: egyre inkább úgy tűnik, mintha a mindennapjainkban, a hatalom mindennapjaiban, ’56 ténye és emléke már csupán megtűrt, elviselt, zavaró tényező lenne és csak a kerek évfordulókra koncentrálva tisztítanánk meg a „kirakatot” és raknánk ki az ablakba kisuvikszolt cipőinket az égi mannára várva lelkiismeretünk megnyugtatása végett. Úgy vagyunk ezzel is, mint a keresztényi/keresztyéni szeretettel: minden évben három napig tart, de akkor e három nap alatt sziruppá varázsolva mindenhonnan ezt csepegtetjük. Agyonnyomjuk vele magunkat, s egymást is, a szeretet súlyával ránehezedünk a másikra, ha kell, ha nem, kiköltekezve „megajándékozzuk” egymást, eszünk, iszunk, - halat, vadat - mi szem szájnak ingere, közben még énekelünk is, himnuszt: egyházit, székelyt és nemzetit. Mindehhez manapság házi tűzijáték is dukál, petárdákat is durrogtatunk, kicsiket-nagyokat, kinek-kinek mi dukál vagyona nagysága szerint. Kint az utcákon meg sorban állnak a szegények és a nincstelenek az egy-tál ételért, meg a Jézuska hozta két szelet bejgliért, az osztók közé pedig egy-egy órára (talán) a politikusok és a hatalmasságok is beállnak majd, hadd fényképezze őket a pártatlan média, hiszen közszereplők, mindezt amúgy is tűrni kötelesek. Az ágrólszakadtakat pedig a külföldiek, a turisták fényképezik, ők nem közszereplők, mindezt a megalázást nyomoruk miatt viszont kénytelenek elviselni, bár jogaik nekik is vannak, éhségük és szenvedésük azonban mindezt mélyre nyomva tartja. Kiszolgáltatottságuk, kitaszítottságuk, jogaikat is feledtetik velük.

Valami ilyesmi lesz a 60. évfordulóra készülve is? Hiszen a teret és tartozékait év közben nem csupán az autósok és a kutyások nem kímélik, mások sem. Gondolok itt a város azon vezetőire, akik a teret – az utóbbi években – szinte minden hétvégére busás haszon ellenében „kiárusítják”, és amely bevételből aztán szinte semmit nem csorgatnak vissza a rendezvények által tönkre tett tér és tartozékai felújításra, karbantartására, takarítására, nem beszélve a környék lakosságáról, akik mindezt a „jót” elszenvedik, miközben lakóhelyük a rendeltetésszerű használatra napokat kitevően alkalmatlanná válik. Csak néhányat említsünk közülük: a Hősök terére szervezett tüntetések, demonstrációk, békemenetek, tiltakozó felvonulások, kerékpár és autósrendezvények, lócitromokat eregető deli huszárok díszlovaglása, rendőrség napja, tűzoltók napja. Nemzeti Vágta, amikor bútorraktárrá változik a tér (46. kép, 47. kép, 48. kép); az ARC 2016 óriásplakát-kiállítás, amikor a téren hagyott autók közé plakátok épülnek be, melyeket kerülgetni kell vigyázva a vissza-pillantó tükrökre és amely rendezvény még az újonnan létesített kerékpárutat is eltorlaszolhatja (49. kép, 50. kép); vagy éppen a SPAR futóverseny, amely a teret és az emlékmű közvetlen környékét zsibvásárrá alakította át, mérhetetlen mennyiségű szemetet hagyva maga után (51. kép, 52. kép, 53. kép, 54. kép, 55. kép, 56. kép)!

De nem kell félni vagy megijedni, mindenkit megnyugtathatok, a „kirakat” méltó módon fényleni, sőt csillogni is fog, a „díszlet” pedig már készül tárgyakban és emberekben (még a lelkekben) is, 1956. október 23. 60. évfordulóján mindent beleadva fogunk emlékezni és ünnepelni. Beszédek is lesznek, zászlók is, fegyveres felvigyázók is (57. kép), s talán még himnuszra is fogja futni!? Pénz nem számít alapon, hiszen ’56 emlékéből még igen sokan szeretnének „legálisan” hasznot húzva meggazdagodni.

A CAFE FREI teraszán (58. kép) kávézgatva lelki szemeimmel szemlélve az előkészületeket, az ünnep előtti nyüzsgés forgatagát, a fontos és még-fontosabb, valamint a legfontosabb emberek jövését-menését, kémlelve az égiek akaratát, tisztulhat-e vagy sem az égbolt, vajon lesz-e napsütés? Eközben három témakört érintve meditálok és kalandozok, saját gondolataim között.

Honnan is olyan ismerős e nagy készülődés és fontoskodó sürgésforgás? Rövid idő elteltét követően aztán beugrik az első emlékkép.

A szocializmus pártállami időszakát éltük, amikor egyszer csak megcsörrent a piros-telefon „K” vonala és jött az előzetes információ, XY elvtárs a településre látogat. Az illető vagy PB-tag, esetleg KB titkár volt, de legalább KB-tagnak kellett lennie, mivel ennél alacsonyabb rangnál, „beosztásnál” nem járt a nagy előzetes herce-hurca. A bejelentés megerősítését követően aztán megkezdődhetett a település, illetve azon utcájának/utcáinak rögtönzött felújítása, rendbetétele, kicsinosítása, amelyiken az illető magas rangú vendég a településre érkezik, majd az adott helyszín(ek)re látogat és átad, felavat valamit. Végszükségben az adott település vezetői a filmeseket szokták segítségül hívni. Mondván, a település azon részén, amerre az illusztris vendég elsuhan, fekete gépkocsijával vetítsenek oda valami szépen mutató hátteret, hadd dicsekedhessünk el a település fejlődésével, hogy aztán legyen kézzelfogható alapja a további támogatáskéregetésüknek (a vetített beruházások befejezéséhez). Ilyenkor szinte mindig sikerült az adott települést úgy kiglancolni, az érkezés útvonalát feldíszíteni, az érintett utcaszakaszt kátyúmentessé tenni, a látogatással célba vett épületet és környékét kitatarozni, renoválni, évelő-növényekkel körbeültetni, hogy a neves személyiségnek még az álla is leesett a csodálkozástól.

Nem hitte volna, hogy távol a fővárostól létezhet ilyen takaros és egyenletesen fejlődő település, abból a kevés pénzből, amennyivel a település vezetése kénytelen gazdálkodni. Így hát a neves vendég fontolóra vette az ország, zsebében lévő pénztárcájának a megnyitását, s abból valamicske többletalamizsna juttatását. Majd, amikor a díszbeszéd megtartása végett átkísérték a szomszédos, majdnem újraépített és festett, mázolt tornacsarnokba lélegzetét visszafojtva csak ámult és bámult. Az ünnepség utáni fogadást követő szűk „baráti” körben folytatott beszélgetéskor pedig személyesen még arról is meggyőződhetett, miszerint e településen a külcsínhez kellő belbecs is párosul. Föntről jött elvtársunk – még jelképes ajándékot is kapott, melynek átvétele közben – úgy döntött magában, hogy jobban belenyúl az ország pénztárcájába, mint amennyire odahaza felhatalmazást kapott. Majd kimenve a mellékhelyiségbe – amely létét jöttének köszönhette, de vendégünk minderről mit sem tudott – olyan összkomfortos élményben volt része, amelyre odahaza is csupán vágyott - díszített csempeburkolat, permetet fújó illatosító, sárgaréz kilincsek, zárak és keverős csaptelep, amely segítségével önmaga állíthatja be a hideg és meleg víz keverésével a kézmosáshoz szükséges víz hőfokát, majd a neki előlangyosított kéztörlőbe törölhette kezét - elérzékenyült. Hatására úgy döntött - saját bevállalásra - az előbbiekben általa, gondolatban önkényesen megemelt támogatási összeget a duplájára növeli. A pénz – ünnepi alkalmakkor – nem számít, mindez úriemberek között meg amúgy sem képezheti beszédtémát, ettől megkönnyebbült, egy kő esett le a szívéről, s hálálkodott a Sor(o)Snak, hogy fogadására a település nem egy (BEK döntőre is alkalmas) futballstadiont építtetett. Persze ma már, ez sem okozna különösebb gondot: hisz, Magyarország fejlődik, Magyarországon a reformok működnek?

De hát mit is ünnepelünk, inkább mire is emlékezünk – amúgy hivatalosan – és miért ez alkalomból az „ünnepi” méretűvé dagasztott adakozó kollektív pénzosztásnak nevezett pénzszórás? Zavarodtam össze, – jogászként – mindent az előbbi emlékképek közötti kalandozásra fogva? A kérdés ma már nem kérdés? Minden egyértelmű? Köszönhető ez a keresztény-demokratikus, de inkább csak mentalitású hatalomnak, amely tisztába és homogénné tette ’56 emléknapját, levakarva róla a korábban szimbiózisként rácsimpaszkodott – de a mai újmagyarság által vállalhatatlanná ármánykodott – III. Köztársasághoz való kötődést azzal, hogy Alaptörvény hatályon kívül helyezte a Magyar Köztársaság állami ünnepéről szóló (1991. évi VIII. tv.) törvényt – amelynek 1.§ még akként rendelkezett, miszerint „október 23-a, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napja.” – s helyébe újat nem alkotva, a kérdést ellentmondást nem tűrően önmaga rendezte: „Magyarország nemzeti ünnepei: … október 23. napja, az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékére.” [Alaptörvény, J cikk (1) bekezdés c) pont]. Tehát akkor mégis ünnep? Nem! Ez az ünnep az emlékezés napja! Ezzel a „zsenialitással” – már, mint az Alaptörvény megalkotásával és hatályba léptetésével – az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékéről nem csupán a Magyar (III.) Köztársaság 1989. évi kikiáltásának ünnepnapját(?) sikerült leválasztani, de együtt-kezelésüket is be/meg lehetett szüntetni [sutba dobva általa Magyarország történelmi „köztársaságainak” (III. sorszámmal illethetősége) joghatályos folytonosságát, államiságunk komolyságát].

A mágia hatott: ember (párt, egyház) legyen a talpán, ki az Alaptörvény hatályosulása (2012. január 1.) óta bizton tudja a választ: véget ért-e a III. Köztársaság időszaka, illetve lehet-e (már) IV. Köztársaságról beszélni, s ha igen, időben mikortól? Ez aztán az igazi - 22-est is felülmúló - 22-es csapdája. Hiszen a III. Köztársaság 1989. október 23-án történt kikiáltására csak az 1989. évi XXXI. törvénynek köszönhetően – a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló, többször módosított 1949. évi XX. törvény egységes szövegét megállapító 1972. évi I. törvény felülírását követően – kerülhetett sor. Ennek következtében módosulhatott (változhatott) az Alkotmány korábbi – „1. § Magyarország: népköztársaság. 2. § (1) A Magyar Népköztársaság szocialista állam.” – rendelkezése a következő szövegre: „1. § Magyarország: köztársaság. 2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, amelyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek.” Majd, ez utóbbi, (1) bekezdés mondata - 1990. június 25-ével kezdődően - tovább „szelídülve”, „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”-ra rövidült.

Mindezt, az Alaptörvény NEMZETI HITVALLÁS című hatályos szövege a következőképpen deklarálja:

„Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.

Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.

Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

Az Alaptörvény ALAPVETÉSE értelmében:

„A) cikk

HAZÁNK neve Magyarország.

B) cikk

(1) Magyarország független, demokratikus jogállam.

(2) Magyarország államformája köztársaság.”

„R) cikk

(1) Az Alaptörvény Magyarország jogrendszerének alapja.

(2) Az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek.

(3) Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”

Summa summarum: az 1949. évi kommunista alkotmányt nem ismerjük el, kinyilvánítjuk érvénytelenségét. Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától számítjuk, ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.

De hát tessék mán világosan is megmondani: meddig kommunista az a fránya 1949. évi alkotmány? 1972-ig, 1989. október 23-ig, 1990. május 2-áig, vagy 2011. december 31-ig? És mit kell azon kinyilatkoztatás alatt érteni, miszerint 1990. május 2. napját tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének?

Azt, hogy a gránitszilárdságú Alaptörvény által a „köztársaság” mint meghatározó „mértékegység”, hazánk hivatalos (anyakönyvi) megnevezéséből/nevéből eltűnt? Ma hazánk neve „csak”: Magyarország.

Az említett „köztársaság”, mint irányt mutató „mértékegység” az ország nevéből, az államformába lett száműzve: „Magyarország államformája köztársaság.”

Azt azért - ugyebár - senki nem vitat(hat)ja, hogy az említett két normaszöveg - Magyarország: köztársaság, illetve HAZÁNK neve Magyarország, államformája köztársaság. - közé mégsem tehető egyenlőségjel? Egy legális névváltozáshoz az említettekhez képest, pedig (ennél) sokkal több kell!?

Ja? Hogy a „mérkőzés” már meg van nyerve, de sajnos a hosszabbítás még tart és ott még sok minden történhet? Hiszen még csak a „hetedik” percnél tartunk, és a nyolcadik (kilencedik, tizedik …) még hátravan? De nem kell a baloldalnak izgulnia, a bíró már ismeri a - nekünk tetsző - „végeredményt”!?

De van-e, s ha nincs, lesz-e és honnan, elég pénz az ünnep megrendezéséhez, azaz ’56 szomorú eseménye 60. évfordulóján a méltó és tisztes emlékezésre? E felett 2016. január 22. óta azonban már nem kell görcsölnünk: a Kormány 1017/2016. (I. 22.) határozatában döntött „Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékéve keretében megvalósuló programokról és az azok megvalósításához szükséges források biztosításáról” és e döntés a Magyar Közlönyben 2016/9. számában 2016. január 22-én közzétételre került (és a 614.-615. oldalakon, mindenki által olvasható is).

„3. A Kormány felhívja a nemzetgazdasági minisztert, hogy az emberi erőforrások miniszterével együttműködve gondoskodjon

a) a 2016. évi központi költségvetésben a programok megvalósításához szükséges 4680 millió forint, valamint a civil szervezetek, közintézmények, önkormányzatok és egyéb szervezetek programjai pályázati úton történő megvalósításához szükséges 7470 millió forint biztosításáról,

b) a 2017. évi központi költségvetés tervezése során a programok megvalósításához szükséges 520 millió forint, valamint – a programok finanszírozására rendelkezésre álló források figyelembevételével – a civil szervezetek, közintézmények, önkormányzatok és egyéb szervezetek programjai pályázati úton történő megvalósításához szükséges 830 millió forint rendelkezésre állásáról.”

De hisz ez temérdek pénz! Na és? Ki fogja ezt megtermelni? Magyarország fejlődik, Magyarországon a reformok működnek. És Brüsszel? Brüsszelnek ehhez semmi köze! Himnuszra fogja futni? A pénz nem számít! És melyikből? Az attól függ, hogy mennyibe kerül. „Bruttó” vagy „Nettó”? Ha bruttó akkor a Civilekéből, ha nettó, akkor a Központi költségvetésből! És a Pántlika? Az a Központi tartalékból!