Fogarasi József

Az "objektív" igazságszolgáltatás – önszembesítő – gyöngyszemei (I.)

2015. augusztus 03. hétfő

 

I.

 

Nehezen érthető, de még nehezebben emészthető: amennyiben az uralkodó rendszer – ahogyan úton-útfélen hirdeti – állítólag rendelkezik azzal a bizonyos kicsinyke műszerrel, amely képes folyamatosan mutatni a helyes és követendő irányt, miért elégszik meg csupán e műszer fizikális birtoklásával, amikor a mágnestű kilengéseire figyelve, a szerint is cselekedhetne? Avagy miért nem cseréli le az iránytűt egy tájolóra, amellyel legalább az irányszög bemérhető lenne?

 

De hagyjuk e bonyolult dolgokat, hátha nem mindenki járt iskolába, vagy az uralkodók egy része is – a ténylegesen megszerzett és elsajátított – tudás helyett csupán „bizonyítvánnyal” (oklevéllel, tudományos fokozattal) rendelkezik, aminek következtében ez okfejtés aligha jelent többet számukra egy érthetetlen, illetve követhetetlen – s talán felesleges – papolásnál. Ehelyett – a dolgok közepébe csapva – nézzük inkább a tényeket!

 

A jelenlegi rendszer eligazodásának – saját hitvallása szerint is – egyetlen iránytűje a NER, amelynek – nevesített – öt tartóoszlopa közül a „rend” lenne hivatott biztosítani a társadalom nyugodt és kiszámítható működéséhez/működtetéséhez szükséges intézményi, dologi, személyi feltételeket. Nem vitatható: mint elvárás mérhető és stabil „rend” nélkül még az objektív és tisztességes igazságszolgáltatás is legfeljebb csak írott malaszt marad.

 

Nosza, nézzük mire is vagyunk oly büszkék? Elsősorban az Ősökre: arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot. Azt azonban nem tudjuk, tart-e még e szilárdság, illetve milyen állapotban is vannak a lehelyezett alapok, s rajta a magyar állam? Az állapotfelmérés – miként az lenni szokott – ugyanis ezúttal is elmaradt. Mindez azonban senkit sem zavar(t), hiszen ha valami szentnek, s egyben magyarnak van kikiáltva, akkor annak stabilitása örök és megkérdőjelezhetetlen, különösen egy keresztényi elveket hangoztató kurzus keretei között élő/létező nép számára? Legalábbis ezt sugallja a NER sziklaszilárd tartóoszlopaira épített Alaptörvény?

 

Mit is? „ … a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése …. népuralom – pedig – csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.” Mindebből az idézetből főleg a „közös cél” és a „csak ott van” mondatelemek érdemelnek kitüntetett figyelmet. Ezen kinyilatkoztatás szerint ugyanis úgy tűnik – mintha – hazánkban (neve szerint Magyarországon) a polgárnak (vajon ő kicsoda?) és az államnak (egzakt definíció hiányában: az uralkodó hatalomnak) van/lenne közös célja (hogy ez miben leledzik arról ismereteim szerint eddig még nem hirdettek nemzeti konzultációt). A tény azonban tény: az Alaptörvény – nemzeti konzultáció hiányában is – képes volt e közös célokat – a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság – kifürkészni és nevesíteni;mértékét pedig az említettek kiteljesítésében meghatározni. (Nem semmi a teljesítmény: mindennek papírra vetése, majd ellentmondást nem tűrő parancsként történő elfogadtatása és életbeléptetése a fentiekben említett állítólagos „társ” – mármint a polgár – megkérdezése és meghallgatása nélkül?) Mindenesetre akárhogy is van a rend és az igazság kiteljesítése a polgár és az állam közös célja! Ezt az állító kijelentést azonban már most, jól véssük az agyunkba (mikénti érvényesülésére még visszatérünk, mégpedig példákkal illusztrálva)!

 

A népuralom kiagyalása és nevesítése is érdekesen tekergő és saját farkába is harapó gondolatmenetről árulkodik. Hiszen „csak ott van”, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.” Tehát e népuralmat (még?) keresni sem érdemes ott, ahol az említett tartalmú és eredményű - méltányos, visszaélés és részrehajlás nélküli ügyintézés - állam általi szolgálat hiányzik. Hogy nálunk van-e vagy nincs, illetve érvényesül-e vagy sem a népuralom hál, istennek nem igényel különösebb fejtörést. A kérdésre a választ a fentiekben már megadtuk: ha létezne népuralom vajon ki lehetett volna a népet hagyni a „közös cél”-ok meghatározásából? Aligha! De még mielőtt elmerülnénk, illetve túlzott jelentőséget tulajdonítanánk a „hit” világának, lapozzunk az Alaptörvényben tovább: a Nemzeti hitvallás óhajok szülte szentenciák területéről a mindenki által betartandó és mindenkitől megkövetelendő normákat megfogalmazó Alapvetés világába és szembesítsük az ott találtakat a korábban említettekkel!

 

A közhatalom forrása a nép. Tehát az említett népuralom szóba sem jöhet, legfeljebb csak a hatalom gyakorlása, de még ez sem, hiszen a nép csupán forrása a hatalomnak, s ezen belül is csak a közhatalom ered tőle (a két hatalmi forma egymáshoz való viszonyára és a kettő közötti tartalmi különbség mibenlétére most nem térek ki). A népnek a hatalom gyakorlásához tehát végkép semmi köze: hatalmát ugyanis választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja. Amennyiben pedig e kivételesség kapcsán eszünkbe jutna a népszavazás intézménye és lebonyolításának szánalmas procedúrája, úgy nyugodtan kijelenthetjük: a népnek a hatalomból semmi sem jutott/maradt. Ha viszont megpróbálna ősi jussához hozzájutni, úgy szembetalálná magát a jog tilalmával – Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. – és az állam erőszakintézményeivel (Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.). Ezzel, a hatalomból kiszorítottak számára - a népuralomból és a polgárt szolgáló (majdani) államból - csupán a hit és az álmodozás, ami megmaradt.

 

Mindez talán így van jól, s egyben így helyes is. István azonban – bár erről nem szól az alaptörvényi fáma – nem csupán szilárd államot, de kemény (és igazságos?) jogot is hátrahagyott, többségükben büntető tartalommal. De ne méltatlankodjunk, hiszen az időben sem a keresztényi hitvilágra sem a „jogállamra” nem voltunk felkészül(ít)ve. Pogány őseink honnan is tudhatták volna, mit is jelenthet és milyen jóval is kecsegtethet (majd) a kereszténydemokrácia uralma, a hatalommegosztás, a jogállam és az állam - polgárát szolgáló - jótékonykodása: a polgár ügyeinek méltányos, visszaélés és részrehajlás nélkül intézése? Így hát szükség volt a jog „igazságára” és drákói szigorára (felnégyelés, karóba húzás, fül-, orr-, kézlevágás stb.), az értetlenkedők és az engedetlenek - keresztényi hevülettől fűtött - rendszabályozására.

 

Ma már azonban – köszönhetően Istvánnak – egészen más a helyzet: Magyarország független, demokratikus jogállam, ahol az állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik. Ennek megfelelően, a törvényeket az Országgyűlés „gyártja”; a Kormány, mint a végrehajtó hatalom általános szerve: kormányoz, közigazgat és rendeleteket alkot; a bíróságok pedig igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el. (A bíróságok azonban bármennyire is hihetetlen és elfogadhatatlan számukra, nem jogalkotó és nem végrehajtó-hatalmi szervek; így hát jó lenne, ha megjegyeznék és tudatosulna bennük: „csupán” jogalkalmazó szervek, akikre a jogszabályok - miként mindenkire - szintén kötelezőek)!

 

Nem véletlenül állítja ezt az Alaptörvény: az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire (tehát kivétel nélkül) kötelezőek! Az Alaptörvény rendelkezéseit pedig azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni (még a bíróságoknak is)! Persze azt sem árt tudni: a Kúria nem minősül jogalkotó szervnek! Ennek következtében a Kúria jogegységi határozata (ahogy ez az elnevezéséből is kitűnik) sem tekinthető jogszabálynak, „csupán” a bíróságok jogalkalmazási tevékenysége egységét hivatott biztosítani. Nem elírás az alaptörvényi kitétel: a Kúria a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz. Azaz: a jogegységi határozat a bírósági jogalkalmazás egyik kötelező, de csak segédeszköze, amely egyrészt nem pótolhatja, másrészt nem írhatja felül egyetlen jogszabály rendelkezését sem! Mindennek nem mond ellent, az un. bírói függetlenség elve: A bírák függetlenek, és csak a törvénynek (jogszabályoknak) vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak. E függetlenség azonban nem jelentheti, nem eredményezheti a hatályos jogszabályi rendelkezések – bírói kényelemtől; hatalmi arroganciától, szubjektív mérlegeléstől vezérelte; emberi alkalmatlanságra visszavezethető; tisztességtelen részrehajlástól függő – szándékos félre tételét, kötelező alkalmazásának figyelmen kívül hagyását.

 

Sőt, mindezzel szemben a bíróságok, mint jogalkalmazó szervek tevékenységük során egyrészt a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban lennének kötelesek értelmezni másrészt, az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell(ene) feltételezniük, hogy azok a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak (azaz nincs joguk és felhatalmazásuk a jogszabályi rendelkezések tudatlanságból vagy szubjektív előítélettől vezérelt felül bírálatához, figyelmen kívül hagyásához). Továbbá, mivel a bíróságok is hatóságnak minősülnek tőlük is minden joggal és alappal elvárható - társadalmi, jogállami - igény, támasztható követelmény az Alaptörvényben írtak teljesítése: az ügyek részrehajlás nélküli, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül történő intézése, döntéseik indokolása és a feladatuk teljesítése során (nem teljesítésével) jogellenesen okozott kár ellenvetés nélküli megtérítése.

 

Sajnos, mindettől az elvárástól jelenleg igen távol vagyunk! Az eljáró bírák nagy része ugyanis szakmailag és emberileg (is) alkalmatlan e hivatás gyakorlására. Munkát taszító hozzáállásuk pedig továbbgyűrűzik - „példaként” követve - a bírósági titkárok és fogalmazók munkájában. Mindezt a minősítést csak tovább rontja a bíróságok igazgatási tevékenységének „gazdátlansága”, tárgyi-technikai működésük visszamaradottsága, teljesítményük ellenőrizetlensége, illetve a jogsértő vagy mulasztó személyek felelősségre vonásának, bírósági szervezetből való eltávolításának elmaradása. A bíróságok tevékenységéből manapság jórészt hiányzik az igazság „szolgáltatása”, jogalkalmazói szemléletük nélkülözi az élet valóságának ismeretét, döntésüknek pedig alig van „életszaga”. Egyéni mentalitásukban, karrierépítésükben a szakmai, emberi tartás helyett a hatalomhoz való lojalitás játszik egyre kiemeltebb szerepet (lásd a bírói kar tiltakozásának elmaradását például a visszamenőleges hatály és a - bankok esetében történt - bizonyítási teher megfordítása kérdésében). Így a jogalkalmazói tevékenység mára elgépiesedett, mozgatórugóiból pedig eltűnőben van az önálló, alkotói gondolkodásmód, a „karakán” kiállás és a mindezért viselt egyéni felelősségvállalás.

 

Ennyi felvezető, jogi megalapozást követően nézzük a beígért – a fentieket alátámasztó, önmagukért beszélő, példákba zárt – tényeket!

 

II.

 

Az elmúlt több mint tíz év alatt gyakran éltem a törvény (Avtv., Infotv.) biztosította jogommal és a legkülönfélébb szervekhez, kisebb nagyobb gyakorisággal nyújtottam be kérelmet, közérdekű adatok megismerése, illetve megkérése iránt. Ezen időt rabló tevékenységem végére azonban nem ritkán, csak az „igazságot szolgáltató” bírósági eljárások igénybevételét követően – nem egyszer általam értetlenkedve – került pont. Az Infotv. rendelkezéseinek, egymástól jelentősen eltérő, egyes esetekben egymásnak (talán még önmagának) is ellentmondó bírósági értelmezéseken ma már egyre ritkábban csodálkozom. (Legfeljebb csak akkor, amikor az eljárás során az a benyomásom támad, mintha az eljáró bíróság az általa tárgyalandó ügyet el sem olvasta volna, illetve az előtte fekvő jogesetet a vonatkozó rendelkezések ismerete – s talán értése – nélkül, csípőből kívánja eldönteni vagy lerázni magáról?)

 

Értetlenkedésemnek gyakran hangot is szoktam adni: az eljárás során, a látszatra sem adva, vajon miért és milyen jogon avatkozik be a perbe az állítólagosan pártatlan bíróság? Ráadásul kilógó „lólábbal”, azaz majdnem mindig a felperes által kért adatot szolgáltatni nem tudó, de inkább nem akaró alperes javára? Tiltakozásaim általában süket fülekre találnak. A bírók egy része a közérdekű adatokkal kapcsolatos joganyagban vagy mélyen alulképzett, vagy részrehajlóan tisztességtelen: különösen, ha az alperesi oldalon prominens, esetleg „egyke” állami (a hatalomhoz közelálló személy által vezetett) szervezet áll. Ez esetekben a bíróság megelégszik azzal, ha az alperes kijelenti, miszerint a kért adattal már nem rendelkezik. Ilyenkor hiába is hivatkozom arra, miszerint mindezt az alperes csupán állítja, de nem bizonyította, s ezért talán célszerű lenne az ügyben érintett személyeket tanúként – ennek összes következményeire történt figyelmeztetést követően – kihallgatni, az adott állítás objektivitásának alátámasztása vagy cáfolata végett? Mindezen érvelésem, az ügyet magában már előre eldöntő bíróságot általában nem szokta meghatni, sőt ügyvédi képviselet estén még a szót sem szoktam – mint felperes, mint a per „ura” – megkapni.

 

A sajátos és speciális szakmai felkészültséget igénylő ügyekben az ilyen és ehhez hasonló tisztességtelen megoldásokra már csak legyintek, magamban. Az általános kérdések tekintetében viszont kikérem magamnak a bírói jogismeret hiányát és az ahhoz párosuló bírói arroganciát, munkaundort, lustaságot és lazaságot! Mindezt az ügyben eljáró ügyvédek nem „merik” szóvá tenni, megaláztatásukat inkább lenyelik, hiszen ők kényszerhelyzetben vannak: az adott összetételű bírósági tanáccsal – nem beszélve az egyes bíróról – más ügyek és más ügyfelek általi megbízás kapcsán még találkozhatnak és – négyszemközti megjegyzéseik szerint – a „pártatlan bíró” soha nem felejt!

 

Ezért nézzünk két olyan általános kérdéskört, amelynél a bírói „pofátlanság” eseteinek megszámlálhatatlan számú ismétlődése miatt részemről mára betelt az a bizonyos pohár!

 

Legutóbb az Alkotmánybíróságtól, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetemtől igényeltem közérdekű adatokat. Kíváncsivá tett a Prof. Dr. Varga Zs. András által betöltött alkotmánybírói tisztség és az általa - a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán - viselt dékáni pozíció közötti összeférhetetlenség feloldásának ügye. Az anyagiakon kívül – hiszen „köztudott”, hogy az alkotmánybírói juttatásból tisztességesen nem igen lehet megélni – vajon mivel indokolható e kétemberes funkció egyetlen ember általi betöltéséhez való alkotmánybírósági, illetve a PPKE rektora, valamint a Nagykancellár általi „ragaszkodás”, s minderről vajon hogyan vélekedtek és szavaztak az ügyet tárgyaló, a teljes ülésen jelen volt alkotmánybírók? Hiszen józan-ésszel, aligha vitatható és felfogható tény, miszerint az alkotmánybírói „méltósággal” és függetlenséggel, valamint a nyakban viselt Aranybulla-másolat által képviselt szimbolikával semminemű és fajtájú függőség, de még ennek a látszata sem összeférhető. Mindennek fennállása több mint kínos, úgy az Alkotmánybíróság, mint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Katolikus Egyház vezetése számára. Az érintett személyre nézve pedig e kettősség fenntartása, méltatlan.

 

Sajnos, a „kétes értékű” dicsőségektől az ország egyetlen NEMZETI egyeteme sem mondható mentesnek. Különösen igaz ez az egyetem doktori iskoláira nézve. Így aztán (talán) az sem a véletlen műve, hogy az egyetemen működő doktori iskolák részéről odaítélt doktori fokozatok közül – a kellő körültekintés hiányára visszavezethetően – utóbb, néhányat vissza kellett vonni. A legtöbbet, a Katonai Műszaki Doktori Iskola által jegyzett hallgatóknak odaítélt fokozatok közül. Talán az is megérne egy körültekintő vizsgálatot, vajon miként, milyen körülmények között és kiknek az „áldásos közreműködésével” kerülhetett sor a Katonai Műszaki Doktori Iskola eljárásában egy olyan – „A helyi önkormányzatok Magyarországon 1990-2010” című – disszertációs téma megírásának az engedélyezésére, amely az iskola képzési-kutatási témakörét és tudományágát tekintve még véletlenül sem illeszkedik az iskola képzési profiljába? Nevezett doktori iskola ugyanis – akkreditációját tekintve – e témakörben nemhogy tudományos felkészültséggel, de még a téma kutatása vezetéséhez szükséges alapismeretekkel sem rendelkezik. Ráadásul az iskola által kijelölt témavezetők (dr. Horváth László és dr. Hülvely Lajos) által megjelölt 10 legfontosabb, saját publikáció közül egyik sem foglalkozik a magyarországi helyi önkormányzatok tevékenységével sem általában, sem annak egy-egy szektorára kiterjedően. Még éves viszonylatban sem nemhogy a megjelölt 20 év fejlődését átfogva. Így aztán nehéz elképzelni, hogy az említett professzor urak segítségével – a csodát kivéve – megírható és megvédhető lenne az adott értekezés, kivéve, ha és amennyiben szerzője a „Sors” kivételes kegyeltje. Csak reménykedem: e „csoda” miatt, utólag sem kerül majd sor az e címen megírt és nyilvánosan megvédett értekezés jutalmaként kiadott doktori fokozat visszavonására?

 

Mivel a fentiekben említett témakörökben az adott szervektől (Alkotmánybíróság, Nemzeti Közszolgálati Egyetem) kért közérdekű adatokra érkezett válaszok nem, vagy csak részben voltak elfogadhatók, az ügy kereset formájában, a - főtevékenységként igazságszolgáltatással foglalkozó – bíróság(ok) elé került.

 

Az egyes ügyek azonban a bíróságok – fentiekben már említett – „áldásos” önös tevékenységének és öntörvényűségének (mindenek-felettiségének) köszönhetően kezdenek összekuszálódni. Pedig, a fentiekben tárgyaltak szerint:

 

az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire (tehát kivétel nélkül, még a bíróságokra is!) kötelezőek; s bár

a bírák függetlenek, a törvénynek (jogszabályoknak) azonban alá vannak rendelve; továbbá

a bíróságok, mint jogalkalmazó szervek - tevékenységük során - a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az    Alaptörvénnyel összhangban kötelesek értelmezni, alkalmazni; e tevékenységük végzése során pedig

azt kell feltételezniük, hogy a jogszabályok a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak (azaz nincs joguk és felhatalmazásuk a – megalkotott – hatályos jogszabályi rendelkezések felül bírálatára, avagy önkényes figyelmen kívül hagyására).

 

A bíróságok – a már említett képletes iránytű állását követve – a keresetlevél benyújtását, megérkezését követően, az ügy elbírálása végett, a hatályos jogszabályokban (ez esetben a Pp.-ben) foglalt rendelkezéseket lesznek kötelesek alkalmazni, előírásai szerint pedig eljárni! A jogalkotó ugyanis a Pp. céljaként a következőket határozta meg: a törvény célja annak biztosítása, hogy a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták bíróság előtti eljárásban való pártatlan eldöntése az általa meghatározott alapelvek érvényesítésével történjen.

 

A Fővárosi Törvényszéknek tehát, mindkét – Alkotmánybíróság ellen indult – ügyben (1. kép, 2. kép), a törvényi elvárás szerint kellett volna eljárnia és cselekednie, azaz: intézkedni a tárgyalási határnap kitűzéséről, a per tárgyalására a peres feleket megidézni és az - első tárgyalásra szóló - idézéshez csatolni a keresetlevél egy példányát (másolatát). [Pp. 1215.§ (1) és 126.§ (2) bekezdései] Nem így történt!

 

A Fővárosi Törvényszék ügyben eljáró bírája – dr. Pákozdi Zoltán Rudolf bíró (feltehetően a törvényi rendelkezés betartásával: a keresetlevélnek a bírósághoz való érkezését követő harminc napon belül) – ugyan intézkedett a tárgyalási határnap kitűzéséről és arra, a felek megidézéséről, ellenben jogsértő módon elmulasztotta az - első tárgyalásra szóló - idézéshez csatolni a keresetlevél egy példányát (másolatát). [A szakma ezt nevezi a keresetlevél, fellebbezés, felülvizsgálati kérelem stb. visszakézbesítésének.] Nos, ezt a bírósági hozzáállást, eljárást, magatartást szoktam népiesen szólva „pofátlan”, a peres féllel kibabráló, az ügyfelet szubjektíve lekezelő és szándékosan jogsértő jelzőkkel illetni, míg mindezt a szakma illedelmesen csupán nem tisztességes eljárásnak nevezi. Pedig az Alaptörvény idevágó rendelkezése elég egyértelműen és világosan fogalmaz: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék.”[XXIV. cikk]

 

A Pp. tehát nem véletlenül – nem a kisiskolás úttörők, cserkészek papírgyűjtésének elősegítése végett – rendelkezik akként, hogy: a beadványokat a per bíróságánál eggyel több példányban kell benyújtani, mint ahány fél a perben érdekelve van; a beadvány mellékleteinek egy-egy másolatát pedig a beadvány többi példányához is csatolni kell. [Pp. 93.§ (2) bekezdés] Mindez azt jelenti, hogy egyedül a bíróság lesz jogosult és egyben köteles a hozzá beérkezett keresetlevelet és annak példányait érkeztető (iktató) bélyegzőlenyomattal ellátni és ellenőrizni, hogy az egyes példányok azonos „értékűek-e”, illetve a szükséges mellékletek valamennyi beadvány tekintetében csatolásra kerültek. A per tárgyalására szóló idéző végzés – a hozzá csatolt dokumentumokkal – csak ezt követően lesz jogszerűen kibocsátható és válik – a kézbesítést követően – az érintettekkel szemben joghatályossá. Így lesz hitelt érdemlően ellenőrizhető többek között, a keresetlevél benyújtásával, az érkeztetés regisztrálásával, a tárgyalásra idéző végzés kibocsátásával összefüggő, jogvesztő határidők megtartásának, illetve elmulasztásának ténye.

 

Mindez a követelmény – a bemutatott esetekben (1-2. kép) – a bíróság jogsértő mulasztása miatt nem érvényesülhetett, hiszen a Fővárosi Törvényszék részéről eljáró bíró a törvényi rendelkezés önkényes felülírásával a felperes részére nem „kézbesítette vissza” a benyújtott és a bíróság érkeztető pecsétjével ellátott keresetlevelet. A törvényszék, e tisztességesnek nem nevezhető cselekedetével – szándékosan vagy gondatlanul – a felperest önhibáján kívül hátrányos helyzetbe hozta, mivel a kézhez vett idéző végzések alapján nem állapítható meg, hogy a felperes által benyújtott - az Alkotmánybíróságot érintő - több keresetlevél közül vajon melyek kerültek tárgyalási kitűzésre és azok közül is melyik, mely (10:30; 11:15) időpontra? Továbbá, a bíróság e jogsértő cselekedetével a felperest abban is megakadályozta, hogy az adott ügyben a tárgyalásra egyrészt, időben és érdemben felkészülhessen, másrészt keresetét az időközben bekövetkezett változásokra tekintettel esetleg kiegészíthesse, kiterjeszthesse, leszállíthassa, avagy visszavonhassa, illetve hogy saját elhatározása szerint szabadon eldönthesse: melyik ügy tárgyalásán is kíván majd személyesen részt venni?

 

Mint ahogy már említettem, az ilyen és ehhez hasonló hibák, de inkább a törvényi rendelkezések nem kellő ismeretéből és követéséből fakadó jogsértések nem tekinthetők esetlegesnek, illetve véletlennek, s elkövetésük sem szűkíthető csupán az elsőfokú, avagy az alsóbb szintű bíróságok körére. Mindettől a „tisztességtelen illetlenségtől” az ítélőtáblák, de még a nagy-tekintélyű Kúria (és jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság) sem mentes, pedig esetükben a bírói tanács legalább három hivatásos és kellően megfizetett bíróból áll. E tényt kellően példázza a Kúria IV. számú tanácsát vezető dr. Baka András s.k. – korábbi legfelsőbb bírósági elnök – által kibocsátott, tárgyalást kitűző végzés is (3. kép, 4. kép). E végzéshez sem sikerült csatolni (visszakézbesíteni) a benyújtott felülvizsgálati kérelem egyik, a bíróság által érkeztetett példányát. Az esetek többségében – költségkímélés, a praktikusság, illetve a törvényi rendelkezés érvényesülésébe, no és a bírósági jogalkalmazás (igazságszolgáltatás?) tisztességébe vetett bizalom okán – a beadványok (gondoljunk csak a több tízoldalas és terjedelmes mellékleti anyaggal ellátott dokumentumokra) csupán annyi példányban kerülnek elkészítésre, amennyit a törvényi rendelkezés előír: a beadványokat a per bíróságánál eggyel több példányban kell benyújtani, mint ahány fél a perben érdekelve van (a beadvány mellékleteinek egy-egy másolatát pedig a beadvány többi példányához is csatolni kell). [Pp. 93.§ (2) bekezdés]

 

Így aztán, ha a felperes - kötelező jogi képviselet esetén jogi képviselője - az adott ügy tárgyalására fel kíván készülni kénytelen szabadidejét a bírósági ügyfélszolgálatok irodáin iratbetekintéssel és az iratok „másolásával”, esetleg - a kellő összegű illeték lefizetése ellenében - másolatkéréssel és elkészültére történő felesleges várakozással tölteni. Rosszabb esetben az érintett – a Budapesthez képest nagyobb távolságra lévő Sopron, Nyíregyháza Zalaegerszeg, Békéscsaba stb. „esélyegyenlőségével” érkezve – a fővárosban működő bíróságok jóvoltából ez ügyben még „vendégéjszakákat” is eltölthet, természetesen a saját költségén. És vajon e „vicces játékért” ki viseli a felelősséget, és mindezért ki állja a cechet? Továbbá, a jogállamban ilyen esetekben, az igazságszolgáltatás mulasztásaival szemben, kihez is fordulhat, s mit csinálhat a jogsértést elszenvedő polgár, peres fél?

 

Olvassa az Alaptörvény vonatkozó rendelkezését: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék.” „Mindenkinek joga van törvényben meghatározottak szerint a hatóságok által feladatuk teljesítése során neki jogellenesen okozott kár megtérítésére.” [XXIV. cikk]. Él a törvény adta lehetőséggel és kifogást nyújt be az eljárás szabálytalansága ellen: „A fél az eljárás szabálytalanságát a per folyamán bármikor kifogásolhatja. Ha a kifogást szóval adja elő, azt jegyzőkönyvbe kell venni. Ha a bíróság a kifogást figyelmen kívül hagyja, ezt lehetőleg nyomban, de legkésőbb az eljárást befejező határozatában megindokolni köteles.” [Pp. 114.§]. Esetleg, a bíróság feladatának - a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogának érvényesítése - elmulasztása miatt alapvető jogait ért sérelemre hivatkozással sérelemdíj iránti igényt terjeszt elő a bírósággal szemben. [Pp. 2.§].

 

Avagy imádkozik és bízva az ima hatásában reménykedik e farizeusi igazságszolgáltatási intézményrendszer mielőbbi újraépítésében, teljes személyi állományának átvilágításában, a szakmai és emberi tisztesség számonkérése eredményességében! Írásaimmal – a hit és az imádkozás cselekményét félretéve – hibáinak szembesítésével saját hitem szerint én is e jelen - igazságszolgáltatásnak titulált - intézményrendszer „szétrombolását”, helyébe pedig egy tisztességesebb szervezeti struktúra, személyi állomány kiépítését/felállítását igyekszem elősegíteni.

 

III.

 

Mi is lehetne e III. rész – virtuális – címe? Törtem a fejem rajta.

 

Befejezés? A hazai bíróságok hibáinak, mulasztásainak, jogsértéseinek, nem tisztességes tevékenységeinek száma napjainkra olyan nagyságrendűvé vált, amelynek következtében e témakör jelenleg nem zárható le, így be sem fejezhető.

 

Összefoglaló? Már e rövidke írás címe is viselhetné az összefoglaló elnevezést, hiszen a téma egy hatalmas méretű problémahalmazból került kiemelésre és egyénesítve, szűkre szabottan bemutatásra. Ennek következtében az „összefoglaló” további összefoglalása felesleges és értelmetlen lenne.

 

Fohász? Ez a lelkiséget kifejező felsóhajtás az érintett téma tekintetében semmire sem lenne használható.

 

Konklúzió? Talán. Vagy inkább elgondolkodtató ajánlás mindannyiunk számára a hogyan tovább kérdéséhez? Bár ameddig a hatalom hazai kereszténydemokráciája jágói módon „ármánykodva” képes a vasárnapi nyitva-zárva tartás kérdésével manipulálni - a társadalom állam melletti társalanya - a polgár tudati hiszékenységét, elterelve figyelmét a jóval nagyobb és fájóan húsba-vágóbb igazságtalanságokról, más tarthatatlan hazugságokról és szemfényvesztésekről, illetve a hatalom által beígértek teljesülésének elmaradásáról, addig mindez csupán illúzió.

 

Mindebből annyi azonban már bizonyosság: az igazságszolgáltatásnak a rendszerváltáskor és az óta is elmaradt teljes mértékű „átvilágítása” a jövendő, új hatalmi kurzus számára első-számú prioritást képezve, nem lesz megspórolható! A szakmailag és emberileg e hivatás gyakorlására nem méltó személyektől – beleértve a visszahelyezetteket is – törvényes keretek között meg kell majd tudni válni. A bírói hivatással ugyanis nem fér össze a szubjektív alapú törvények felettiség; a tisztesség hiánya; a pulpitusi felsőbbrendűség; az ügyfeleket, peres feleket lenéző-lekezelő autokratikus pökhendiség; a jó értelemben vett szolgálatra való alkalmatlanság!

 

A mostaniaknak pedig érdemes elgondolkodniuk: vajon a felsoroltak pozitív előjellel miért nem lelhetők fel - 2010 óta sem - a bírói attitűdben és szocializációs folyamatában? Illetve az Alaptörvény Hitvallásában összetartozásunk alapvető értékeivé nyilvánított hűség, hit és szeretet miért nem hatotta át az igazságszolgáltatás mentalitását?

 

Ma ugyanis úgy tűnik: a bíró számára a jog egyetlen igazi forrását az ellenőrizetlen hatalom, a bárdolatlan, szubjektív erő és felsőbbrendűség-érzet képezi. Tényleg, csak a „ragadozónak” van joga a szubjektív „objektivitáshoz”, - kiváltságként pedig - a társadalmi „felelőtlenséghez”? A kérdés megválaszolásához – csupán kísérletként – engedjük rá a fentiekben cizellált bírói elhivatottság emberi mentalitása, szakmai etikussága produktumára az alaptörvényi hitvallás filozófiája nemzeti összetartozásunkról vallott alaptételét: hűség, hit, szeretet. És figyeljük - árgus szemekkel - a gyökereztetés eredményét.

 

Fölforr-e a szamovár, ha kiteszik a fagyba?*

 

Budapest, 2015. augusztus 3.

 

*Már nem emlékszem kinek a tollából és hol is olvastam e szellemes népi bölcsességet.