Fogarasi József

Vissza, de miért nem előre?*

2013. március 22. péntek

 

Anakronisztikus; az alkotó, gondolkodó ember energiáját pedig visszafogó, nem korszerű és pozitív „harci” cselekvésre nem inspiráló az üzenet, ha valaki a másikat, társait, híveit, a választópolgárokat, illetve a társadalmat arra buzdítja, hogy - őt követve - tartózkodjunk valamitől, illetve menjünk vissza valahova, valameddig.

 

Az élővilág, az emberi nem a fejlődésre, az előrehaladásra, az előtte álló ismeretlen megismerésére és „meghódítására” van kódolva. Bár nyertek már csatát, sőt háborút is az előrenyomuló ellenség kifárasztása végett - a vele szemben taktikai fegyverként - bevetett folyamatos visszavonulással, de az utat mutató nyíl iránya a visszavonulót (fújt) fújó vezető fejében még ezekben az esetekben is minden kétséget kizáróan az „előrét” mutatta. A vissza! - parancsszó - elhangzása a hallgatóságban az esetek többségében kétkedést, értetlenkedést, sőt demoralizáló hatást keltve visszafogja, lecsökkenti a bennük rejlő cselekvő erőt tápláló hitet és lelkesedést. A múlt elemzett hibáinak ismerete ugyan elősegít(het)i a jövő eredményesebb építését, de a múltba visszatérve biztató jövő nem építhető.

 

Vissza valahova - általában - akkor megyünk, ha és amennyiben ottfelejtettünk valami fontosat, valami értéket, valami értékeset, amelynek hiánya a jelenben pótolhatatlan, a jövő építéséhez pedig nélkülözhetetlen. Más esetekben az eltűnt, elhagyott, elmúlt érzelmeinkhez, emlékeinkhez visszatérve a jövő építéséhez és elviselhetőségéhez erőt, hitet, kitartást ugyan meríthetünk, de az így elvesztegetett idő később nehezen lesz pótolható. Persze azért azt sem árt tudni, lehetnek olyan esetek is, amikor a jelenben zajló elmúlóra történő visszatekintés fájdalommal, de akár „büntetéssel” is járhat. (A „kénkővel és tűzzel” sújtotta bűnös városból – isteni kegyelemből – az angyalok segítségével menekülő család asszonya a tilalom ellenére visszanézett: sóbálvánnyá változott.)

 

A visszatekintés, a valahova történő visszatérés miatt minket ugyan ilyen bibliai büntetés nem fenyeget, de az így elfecsérelt időért való felelősség súlyát és tényét annak kell viselnie, aki erre másokat agitálva és biztatva felbújt és cselekvésre bír.

 

Egy demokráciában („erős, gyenge” jelzővel történő ellátása a kellő műveltség hiányára utal), ahol a választójog európai értelemben vett alapelvei – általános, egyenlő – törvényben leírva érvényesül(het)nek, a szavazás titkossága és közvetlensége pedig a törvény által (még) garantált, ott a társadalom vezetőinek kiválasztási (megválasztási) folyamatában nem részt venni, illetve a részvételtől tartózkodni avagy arra felhívni (T.G.M.) már nem csupán hiba, hanem megbocsáthatatlan bűn is. A demokrácia ugyanis emberi termék, emberi találmány; működési, érvényesülési garanciája pedig a törvényhozás erőviszonyától függő, amely azonban az általános választások eredményeként nem megváltoztathatatlan (lehetőség), de csak akkor, ha e folyamatban részt veszünk, méghozzá tevőlegesen. A sült galamb ugyanis magától nem fog ölünkbe pottyanni, még ha tátott szájjal is várunk rá, ha fogadásától még tartózkodunk is, akkor pedig pláne nem.

 

Az persze előállhat, hogy az „erőváltáshoz”, a jelenleg regnáló hatalom leváltásához kevesen leszünk és akkor a másik erő demokráciája fog (továbbra is) érvényesülni, ezért viszont szemrehányással - e másik erő képviselői helyett - csupán magunkat illethetjük. A többség megszerzéséhez, a - szokásos siránkozás most is kevés lesz - frázisok és jelszavak pufogtatása helyett értelmes és világos célokra lenne (végre) szükség. A regnáló hatalom távozásának követelése, leváltása szükségességének hangoztatása, illetve mindennek a - nem tudom, hogy mikori-mihez való - visszatéréssel történő összekapcsolása az előbbiekben említett értelmes és világos célok igényét és követelményét önmagában – nem árt, ha tudjuk, hogy – még az álom szintjén sem elégíti ki! A „játszunk demokráciát” csapatmunka azonban csak akkor hoz(hat) eredményt, ha a játszó csapat tagjainak összetartásában - az ellenfél leváltásának kifelé mutató demonstratív fanatizmusán felül - a belső erő és érték, a játék őszinte akarása és szeretete, a partnerség és az egymás iránti feltétlen bizalom ténye, a játék szabályainak a felkészültség szintjén való cselekvő értése, a győzelem utáni cél és a megvalósításához vezető út építése fontosabb részleteinek valamennyi (az éppen kispadon ülő) játékos általi ismertsége, azok együttes vállalása és akarása is jelentős tényezőnek számít.

 

Következésképpen: a leváltó erők kohéziójához már most sem elégséges csupán a leváltás - akarásának időszakonként egy-egy agyonlicitált és feltupírozott létszámú konglomerátumban összegyűlt embertömeg általi - követelésének nyilvános együtt-üvöltése. Mellette, de már inkább helyette, a mihez és miért nem akarunk (nem szabad) visszamenni/visszatérni kérdésfeltevésre adandó értelmes és elemző válaszok összegyűjtéséből és megvitatásából a mit, kivel és hogyan akarunk cselekedni - világos és mindenki számára közérthető - jövőépítés képének kell prioritást kapnia. Amennyiben viszont az effajta gondolkodás és cselekvés továbbra is háttérbe szorul, úgy - a kormányzó hatalommal szemben álló oldalon, amely véleményem szerint az önálló oldallá szerveződés tényétől még jelenleg is igen messze áll - a választás során csupán az MSZP neve melletti rubrikában a „bazi nagy X” behúzásának csodaszerétől túlcsorduló optimizmus és elbizakodott önbizalom szülte győzelmi remény eredménye - a leadott szavazatok összeszámlálását követően - könnyen a hatalmas pofára esés tényében ölthet testet.

 

Ma már valamennyi épeszű és itthon lakó magyar ember előtt teljesen világos és értett tény: önmagában a kormányzó erő leváltását szorgalmazó szónoklatnak nincs mozgósító ereje, de összekapcsolva a „vissza, valameddig” jövőépítés jelszavával sem biztatóbb a kép. Tudomásul kellene végre venni: az emberek – a magyarok is – többé már nem akarnak a - még oly dicső István király nevével fémjelzett - feudális középkor teremtette államalakulat vezetési/irányítási-emberforrási/humánpolitikai viszonyai közé sem visszamenni, sem aközött élni. Nem kívánnak már: jurtában lakni, lovon vágtatva visszafele nyilazva zsákmányra vadászni, kurucos virtussággal kardot csörtetve jussukat követelni; szemöldököt, bajuszt, térdig-vállig érő szakállt növesztve külsőleg reformkori őseikre hasonlítani; továbbá a ládafiából elővett naftalinnal átitatott díszmagyarban tetszelgő és politikusként, képviselőként, polgármesterként, ispánként, szolga- főszolgabíróként viselkedő, önmaguknak/egymásnak - tiszteletes, nagyságos, méltóságos, főméltóságos, ő-főméltóságos vagy csupán eminenciás, ő-eminenciás ő-főeminenciás stb. - címeket adó emberek előtt, örökölt kiváltságaikra is tekintettel előttük szolgaként, gerincüket görbítve - a feléjük nyújtott kezet ajakukkal érintve - megalázkodni. Csupán európai (uniós) értelemben vett békére, nyugalomra és jólétre vágyva élhető-, kiszámítható- és szerethető társadalmat és jövőt akarnak. Mindennek következtében elegük van a hatalommal szemben álló pártok, politikai vagy a „lehet más” szervezetek - eléjük tett díszesen becsomagolt, pántlikás szómadzaggal átkötött - pakkjaikból, amelyek tartalmát képező „ajándéktárgyak” megfejtésére, illetve értelmezésére napi-és megélhetési gondjaik közepette sem idejük, sem energiájuk nincs.

 

Mindezért tehát eleve kudarcra ítélt, kivitelezhetetlen vállalkozás olyan toluló, szóvirágokkal ékesített, csupán jelszóértékű tartalommal bíró semmit mondó szónoki általánosságokkal az urnákhoz szólítani (csalogatni), s támogató szavazatok leadására rábírni a választópolgárokat, amelyek többsége a gondos odafigyelés ellenére sem érthetőek a polgárok többsége, de még a magukat szakembernek vallók jelentős része által sem. „Dombon ülő vadászkutya legyek”, ha a következő kijelentő szavakból álló „egyszerű-bővített” mondat hallatán, általa feltüzelve és meghatódva veszem a fáradtságot és elmegyek a leváltó szavazásra: „… erős jogállam, új össznemzeti alkotmány, független igazságszolgáltatás, demokratikus rend, felelős gazdaságpolitika, igazságos társadalompolitika kell a változáshoz.” Egyrészt nekem úgy tűnik, mintha mindezt - évtizedek óta és folyamatos ismétlés mellett - már többször is hallottam volna (de elhangzását követően minden maradt a régiben), másrészt mindezeket, a legtöbb általános iskolai végzettségű, átlagos újságolvasói, rádió- televízió hallgatói/nézői avagy internet-látogatottsággal bíró személy is képes lenne - akár fejből, minden gondolkodás nélkül - el/megismételni, nemhogy papírból felolvasni. De meggyőződésem, hogy e „leváltó programot” akármelyik település közéletet ismerő civil szerveződése - minden ideológiai felkészültség nélkül - is képes lenne tagsága felé - akár saját programpontjaként is - megfogalmazni és meghirdetni.

 

De hát vegyük már végre le a szemellenzőt és legalább – titokban – magunknak valljuk be: a rendszerváltozáskor az akkori leváltó erők nem végeztek tisztes és szakszerű munkát. Egyrészt a pártállami össztársadalmi-vagyon sorsát ebek harmincadjára rendezve egy részét szó szerint „veszni” hagyták, míg a másik része a szemük láttára és tudtukkal elkótyavetyélődött, amelyért az akkori pártok még ma is felelősséggel kell, hogy tartozzanak. Másrészt, az 1989-es Alkotmány – bárhogy is csűrjük-csavarjuk – nem sikeredett veretesre, összeszámlálhatatlan számú tartalmi módosításai pedig - a mai helyzettől alig eltérően, hatástanulmányok nélkül - a mindenkori kormányzó erő/hatalom „szeszélyétől” függően alakult (gondoljunk itt most csupán a dicsekvésre aligha okot adó NATO-csatlakozás miatti népszavazási törvény módosítására, avagy a képviselői és a polgármesteri pozíció összeférhetetlenségének egy tollvonásos megszüntetésére).

 

Az alkotmányos jogállam keretei törvényszövegileg ugyan rögzítésre és kihirdetésre kerültek, de az építendő jogállam jogintézményei csupán megnevezésükben, jogállásuk egymástól való elhatárolását illetően pedig legfeljebb, ha elveikben tisztázódtak. A feladat- és hatáskörök, továbbá a működés alapelvei az Alkotmány keretén kívül rekedve, az alacsonyabb szintű jogszabályok martalékává váltak, amelyek e lényeges kérdéseket gyakran egymásnak is ellentmondóan szabályozták. Azonban ennél is rosszabb helyzet alakult ki a különböző jogállami-hatalmi ágak és intézményeik személyi állománya terén: amíg a törvényhozás és a kormányzás „személyi állománya” részben a választói akarattól is függően le/kicserélődött, majd ennek alárendelt folytatásaként a közigazgatás központi és helyi szerveinek személyzete a politikai átvilágítás következtében szinte teljes egészében elvérzett, addig a bírói és ügyészi szervezet, valamint a hatósági jogköröket is gyakorló szakmai köztestületek és közintézmények (közintézetek) személyi állományának szakmai alkalmassági átvilágítása elmaradt. Ez utóbbiaknak is köszönhetően az épülő új jogállam törvényhozói akarata a végrehajtás, a jog- és igazságszolgáltatás szintjén, működés helyett - enyhén fogalmazva is - csupán recsegett és ropogott. Ugyancsak a hiányosságok listájára írandó a különböző hit- és igehirdető szervezetek/felekezetek tevékenységét ellátó, kiszolgáló személyi állomány erkölcsi, etikai elvek szerinti szembesítésének elmaradása is. Mindennek következtében az új jogállam építése torzóként befejezetlen maradt.

 

Jogos tehát a kérdés: mihez is akarják a - kormányzó oldalt leváltani szándékozó - másik oldalon álló politikai erők saját oldalukat és velük együtt az egész társadalmat visszavinni és onnan mindent újrakezdve a jogállami építkezést folytatni? Lehet-e, szabad-e egy társadalmilag szándékosan „elszabotált” mű építési munkálataihoz visszatérni s az építkezést ott, ahol abbahagyták folytatni, s vajon egyáltalán tudjuk-e pontosan, hogy az építés mikor és hol maradt abba, ahonnan a folytatást indítani lehetne/kellene? Illetve tisztában vagyunk-e, végiggondoltuk-e, hogy az idő kerekének sajátosan magyar megoldású - a környező országok, Európa, a világ eseményeiben és az eltelt több mint húsz év alatt lezajlott különböző társadalmi mozgások ellenére történő, avagy azok figyelmen kívül hagyása melletti - visszaforgatása lehetséges-e, s amennyiben igen - azt a magyar nép előnyére vagy hátrányára is tekintettel - érdemes-e, szabad-e megtenni?

 

De hát tényleg ennyire siker sztori lenne a jogállam építésének elmúlt húszévnyi eseménysorozata, amelyért érdemes jövőbe tekintő és mutató energiáinkat felemészteni? Nem minősül-e a közpénzek társadalmi szintű és méretű (el)pocsékolásának a váltakozó minőségű törvényhozói tevékenységet kifejtő közel 400 fős parlament fenntartása és működtetése, miközben alkotmányos mulasztásait nem volt képes (vagy csupán nem akarta) pótolni, illetve képtelen volt a pártfinanszírozás és a képviselők javadalmazásának kérdését átlátható és a társadalom szintjén is megnyugtató módon szabályozni?

 

Az egyes kormányok jöttek-mentek, de egyetlen egyszer sem történt meg Országgyűlés általi elszámoltatásuk a kormányprogramjukban ígértek/vállaltak teljesítéséről. A minisztériumok - a hozzájuk/alájuk rendelt szervekkel együtt - pedig sorra alakultak, megszűntek, összevonásra kerültek, átszerveződtek értékelhető hatás és gazdaságossági tanulmányok készülte nélkül. A konstruktívnak nevezett bizalmatlanság intézménye ellenére az ország közel két héten át a ki-mit-tud szintjén kereste s találta meg miniszterelnökét. A közigazgatás, benne a központi államigazgatás a politika önös érdekei mentén történt gyakori átszervezése következtében elveszítve legjobb és gyakorlott szakembereit többször a működésképtelenség szélére sodródva szolgálás helyett „bonyolította” és akadályozta az állampolgárok ügyeinek tisztességes és szakszerű intézését.

 

A helyi önkormányzati autonómia túllihegése mellett minden politikai erő tisztában volt a közel 3200-as egység adta szétaprózottság és a kötelező feladatok túlméretezettsége következményeként is pazarló gazdálkodást folytató, a végrehajtó hatalom törvényességi ellenőrzésre korlátozott érdemi beavatkozásra alkalmatlan eszköze miatti tarthatatlanságával, mégsem volt képes az önkormányzati reform meglépésére. Továbbá, bár a kormányzó erők látták, képviselői pedig érezték a polgármesteri tisztség és az országgyűlési képviselői megbízatás egyidejű betöltése összeférhetetlenségének jogi-erkölcsi-anyagi elfogadhatatlanságát és tisztességtelenségét mégsem tettek semmit feloldása végett.

 

A jogállami Alkotmány hagyta és engedte, a törvényhozás pedig spekulatív alapon tétlenül szemlélte az Alkotmánybíróság (AB) túl-hatalmának növekedését, szakmainak álcázott politikai befolyásgyakorlásra is alkalmassá vált (fejlesztett) szereptévesztésének következményeit miközben az alkotmánybírák megbízatásának időtartamát kritikátlanul kilenc évben meghatározva még az „újrázást” is gyakorlattá tette számukra. Ugyanakkor szemet hunyt a felett, hogy jogalkotói mulasztás vagy nemtörődömség következményeként az AB részére a törvény szerint soron kívüli tárgyalandó ügyek esetében nem került meghatározásra a soronkívüliség időbelisége/időtartama, melynek következtében mindenféle törvényes és jogállami kontroll nélkül az AB önmaga és szabad belátása szerint (taktikázva) dönthette el egy-egy soron kívüli eljárásra hozzá érkezett ügy előkészítéséhez mikor is kezdjen hozzá, tárgyalását pedig mikor is tűzze napirendjére. Azzal pedig, hogy az alkotmányos jogállam az AB elnökének megválasztásának jogkörét az AB teljes ülése hatáskörébe rendelte, s e megbízatás időtartamát csupán háromévi időtartamban határozta meg az ismétlést is elfogadva összeszámlálhatatlanná vált az elnöki pozíciót betöltött személyek száma, a megbízatás lejártát követően őket megillető kivételes állami juttatások köre és pénzügyi súlya pedig méltatlanul terhelte, illetve terheli jelenleg is a központi költségvetést. A jogalkotó az AB határozataihoz az AB tagjai által fűzhető és kihirdetésre kerülő külön vélemények, párhuzamos indokolások és a hozzájuk történő csatlakozások lehetőségével jogi szintre emelte, a költségvetés finanszírozta hivatalos lap révén pedig a hobby szinten ki nem élt szakmai, irodalmi munkássághoz országos nyilvánosságot biztosított számukra.

 

Nem tekinthetjük nagyobb siker-sztorinak az ombudsmani – beleértve az adatvédelmi biztosi – jogintézményt sem. A legtöbb esetben jogállami jelenlétük és tevékenységük színtelen, szagtalan maradt értelmes nyomot sem hagyva az utókorra. A helyettesi pozíció és a környezetvédelmi feladattal megbízott biztosi szerepkör pedig helyét sem találva szűnt meg vagy/és tűnt el az idők süllyesztőjében. Ugyanakkor az adatvédelmi biztos - egyik legfontosabb tevékenységi területén - a választásokkal, illetve a népszavazásokkal, népi kezdeményezésekkel összefüggő nyilvántartási kötelezettségek érvényesülését (teljesülését), annak jogszerűségét egyetlen egyszer sem ellenőrizte, tétlenül nézve ez által a választópolgárok százezreinek „átverését”, adataik elnyelését majd az ilyen listák utóbb tisztára mosott állapotban történő előkerülését, jogot megkerülő funkcionálását. Végül pedig az intézmény választott tisztségei – az államfői szerepkör „áldásos” közreműködése által is segítve – a pártok értelmetlen marakodásának is betudhatóan súlytalanná váltak.

 

Nem igen lehetünk büszkék az Állami Számvevőszék (ÁSZ) szereplésére sem, hiszen jogsértések, felelőtlen gazdálkodások tucatjait feltáró vizsgálatait nem követték eredményt hozó terápiák. Elegendő e téren csupán a pártok gazdálkodásairól szóló jelentések körüli mizériára gondolnunk. Ami pedig az egyes általános (képviselői, önkormányzati) választásokat követő költségvetési és más pénzek felhasználása körüli helyzetet illeti arra még a szégyenteljes kifejezés is enyhének mondható: az ÁSZ az elszámolások égbekiáltó törvénytelenségeit látva ölbe tett kézzel az ismert három-majom módján viselkedett: nem látok, nem hallok, nem beszélek!

 

A korábbi Országos Választási Bizottsághoz (OVB) sem lenne dicsőséges dolog visszatérni. A 2010-es választáskor produkált tehetetlensége és hozzá nem értő tevékenységének eredménye, hogy beszámolóját az új összetételű Országgyűlés példa-nélküli tettként el sem fogadta. Igaz, így viszont e ciklust indító választási folyamat törvényessége örök kérdőjel marad. Az OVB tagjainak megválasztása körüli machinációra az Országgyűlésnek sincs miért – jövőbe átmenthető – példaként hivatkoznia, de az sem tekinthető jogállami megoldásnak, ahogyan az OVB, üléseinek nyilvánosságát - a BM védett épületében való működése révén - gyakorlatilag „titkosította”, a belépő személyeket pedig a Köztársasági Őrezred általi átvilágítás eltűrésére kötelezte valamennyi fontosabb személyes adatainak „időtálló” rögzítése kíséretében.

 

A gyöngyszemet azonban - amelyhez vissza kellene térni - az ügyészségi rendszer, mint az agyon kritizált sztálini alkotmány megszüntethetetlen alapeleme képezi. Sem a rendszerváltozás, sem az azt követő alkotmányozási kísérletek nem tudtak vele mit kezdeni. Ennek következtében az említett szervezeti (hatalmi) alrendszer önmagát fontossá téve a rendszerváltozás jogállami intézményrendszerének nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen intézményeként - mindenféle jogállami kontroll vele szembeni bevethetőségének kizárásával - túlnőtte önmagát. Mára, még a legfőbb ügyész képviselők részéről történő interpellálhatósága is megszűnt, megbízatásának időtartama pedig kilenc évre emelkedett.

 

A bíróságok tekintetében a visszatérés azért nem ajánlott, mivel esetükben egyrészt elmaradt a személyi állomány szakmai etikai rátermettség szerinti átvilágítása, másrészt ennek következtében nem kerülhetett sor a bírói kar személyi állományából a hatalmaskodó és a peres feleket fennkölten lenéző bírák lecserélésére, helyükbe - a rendszerváltás során létrehozott jogállam által megkövetelt elveket, majd az uniós szabályokat is követni és alkalmazni tudó/képes; gondolkodásában, képzettségében, hozzáállásában, kreativitásában és pártatlanságában - pedig egy megújult stílust és nyitottságot tükröző, korban már a fiatalabb nemzedéket képviselő személyek bíróként történő alkalmazására. Az állam viszont - a korszerűsítő változásokra nemet mondó, az e szemlélettel szembehelyezkedő és ellenálló ókonzervatív bírói kar „áldásos segédlete” következtében csupán az autonómiáját növelő, a bírói függetlenségből téveszmeként levezetett teljes kontrollnélküliséget tükröző reformnak nevezett szörnyűséget eredményeként elkönyvelve - létrehozta a nyilvánosság teljes kizárásával érthetetlen jogkör mellett ténykedő Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot (OIT) és annak Hivatalát (OITH), mely utóbbi később teljes cselekvési szabadsággal tevékenykedett az OIT nevében és helyette, miközben a bírósági igazgatási tevékenység teljesen romokban heverve korszerű és modern elveket nélkülözve húzta a mélybe az amúgy sem túl lelkesen és törvényesen működő bírósági szervezetet. Ugyanakkor a bírósági tevékenység szemléletbeli és hozzáállásbeli megcsontosodásának, valamint a kreativitás teljes hiányának jelképévé válva a bírósági polgári peres eljárás iránytűjéül még mindig az 1952-ből múzeumi relikviaként itt felejtett Pp. szolgált a maga agyonmódosított, de már a bírók többsége szerint is követhetetlenné vált szabályaival, amelynek következtében a peres felek az eljáró bírónak teljesen kiszolgáltatva nyögték a tárgyalásvezetés, illetve a tárgyalási jegyzőkönyvezés középkori megoldásainak jogorvoslattal sem orvosolható törvénytelen és erkölcstelen következményeit mindenféle demokratikus jogállami kontroll nélkül. A bírói kar - nem szeretvén a törvény által szűkre szabott és jogvesztő határidők (három nap) között végzendő munkát - az un. demokratikus jogállammal és a választási eljárás (Ve.) szabályairól szóló törvénnyel is szembemenve kiverekedte magának, hogy törvényi szabály hiányában a jogegységi határozati jogértelmezés válhasson kötelező szabállyá, aminek következtében az Itv. (illetékekről szóló törvény) által nem említett választási ügyekben is kötelező lett az illeték lerovása elérve ezzel - a választási időszak ellenére is, hogy - az ilyen ügyek tárgyalása közel 50%-al csökkenjen, mit sem törődve a jogállamból a bíróságok irányába fakadó követelményekkel. Ugyancsak a sztálini időszak Pp.-jére hivatkozva követelték meg a bíróságok a rövid határidők ellenére önös érdektől vezérelve az ügyek számszerű csökkenése reményében választási ügyekben az önmagát képviselő jogászoktól is a jogi szakvizsga-bizonyítvány eredeti példányának vagy közjegyző által hitelesített másolatának becsatolását, illetve felmutatását. Az eredmény önmagáért beszélt. Mindezekkel a nem túlzottan polgárbarát bírósági megnyilvánulásokkal szemben a jogállam bíróságok képviseletét is ellátó OIT egyszer sem vette védelmébe a választójogát gyakorló honpolgárt.

 

Ennyi, talán elegendő annak szemléltetésére, illetve bizonygatására, hogy miért nem érdemes, nem szabad időben akármeddig is visszamenni keresgélve (feleslegesen) a demokratikus jogállam rég elveszített fonalát. Tehát a kormány leváltása mellé vonzerőként, a „vissza” a demokratikus jogállam alapjáig, esetleg valamelyik állomásáig hívásnak eleget téve teljesen felesleges menetelés következne, hiszen ezek az alapok, építményi részek tették lehetővé, hogy a demokratikus jogállam választási eredményeként a választópolgárok akaratából létrejöhessen egy új, kétharmados többség méghozzá a rendszerváltozáskor lerakott és a későbbi kormányzó erők által módosítgatott (foltozgatott) úton haladva eljutva a máig megszerezve a legitimitást és így hozzá a jogot, hogy az eleddig épített alkotmányos jogállammal azt csinálhasson szinte, amit csak akar: törvényesen felszedve a maga mögött hagyott régi utat, hogy e felszedett régi köveket maga előtt lerakva építse tovább a jogállam rögös útját, de már a saját, kétharmados többséggel bíró filozófia és elképzelés szerinti módon képezve az útépítés formáját, a jövő számára követendő mintát.

 

Ha viszont mindezt a legközelebbi, illetve a soron következő választások győztes erői egyedül, avagy koalíciót, pártszövetséget alkotva akármilyen többség birtokában törvényesen/alkotmányosan/alaptörvényesen újból megtehetik, akkor ehhez a valamihez többé nem szabad visszamenni, hanem új szabályok szerint épített új alapokat kell képezni, amelyek teljes konszenzus hiányában már nem lesznek lecserélhetők vagy módosíthatók, csupán továbbépítéssel kiegészíthetők. Vagyis a jelenlegi kormányzó erő leváltásához nem „vissza” a múltba, hanem „előre a jövőbe” egy új nemzeti kiegyezéssel létrehozandó talajra építendő élhető és szerethető jogállam megvalósítására kell toborozni a szükséges erőket, ellenkező esetben - egyetértve a korábbi volt belügyminiszter, majd miniszterelnök megállapításával – „… kormányra kerülésükkel mérhetetlenül nagy bajok származnának …” a társadalomra. Igaz, ez az eddigiekhez képest sokkal szervezettebb és átgondoltabb stratégia és taktika kidolgozását igényelné meghirdetőitől, siker esetén viszont az általa előálló eredmény sokkal kecsegtetőbb és maradandóbb lenne. Csak ehhez, s nem kevesebbhez szabad a társadalom többségének, az eddigi társadalomépítésből kiábrándult, a pártpolitikákban pedig csalódott emberek támogatását kérni és megszerezni.

 

Budapest, 2013. március 22.

 

*A publikálásra szánt változatot lásd a Cikkek, tanulmányok (2013) között.

A publikált változatot lásd a Népszava 2013. április 4. csütörtök – 140. évfolyam 78. szám – 7. oldalán „Vissza, de miért nem előre?” cím alatt.