Fogarasi József

Rossz-napod lesz …

 

 

Egy kéziratköteggel a kezemben léptem ki az egyik könyvkiadó szerkesztőségének épületéből, majd gyalogosan alig több mint 50-100 métert megtéve hirtelen kicsúszott a lábam alól a szilárd talaj – pedig az még csak jeges vagy síkos sem volt – és mint egy gördeszkán száguldó tehetetlen tömeg terültem el hosszában a járdán kezemből kirepülve az iratcsomag, melynek lapjai önállósodva szóródtak szét a járdán és az úttesten. Ilyen látványban legutóbb - ha emlékezetem nem csal - valamikor az 1980-as évek első felében volt részem a VERTESZ Fehérvári úti irodaháza előtti járdaszakaszon, de akkor nem én voltam a szenvedő alany és az elterülés is elmaradt, csupán az erős szélben a kézből kicsúszott kézirati lapok jelentős részének akrobatikus mutatványsorozat keretében történt összeszedése váltott ki némi derültséget az arra közlekedett járókelőkből, akik közül néhányan részt vállaltak a szétszéledt lapok hiánytalan begyűjtésének ügyességi versenyéből.

 

Ezúttal a segítségemre siető hölgy kitörő lelkesedéssel közölte velem az elcsúszás okát: nagy szerencse fogja ma önt érni, kutyagumira tetszett lépni. Ettől nem öntött el a lelkesedés sem ténylegesen, sem képletesen. Mindenesetre először a papírlapokat szedtem össze – melyben előzékenyen segítettek a gyengébb nem Horváth Mihály téren munkára váró kisminkelt képviselői is – majd a kabátomat és a nadrágomat néztem át tüzetesen, de igen nagy szerencsémre nem „ragadt rám” semmi az utcát és járdát borító több kutya után ottmaradt végtermékből, amelyet a minden-valószínűség szerinti egyetlen gazdi a nem szobatiszta ebek távozását követően undorodott maguk után eltakarítani. Vajon az ilyen embernek titulált állat minek tart kutyát, hiszen az állatot is óvni, etetni, gondozni kell miként a csecsemőt, aki után a cserélő személy a tele pelenkát remélhetőleg nem dobja el az utcán. Ráadásul a kutya a magatehetetlen csecsemővel szemben ösztönösen higiénikusabb, hiszen dolga végeztével, kaparó/ásó mozgással igyekszik „szégyenét” lábaival eltakarítani, ezen igyekezetében azonban az urbánus ember járdaaszfaltjával szemben rendre alulmarad. Ezért van a gazdi, aki háziállatáért felelősséggel viseltetik úgy a saját állata, mint az emberi közösség előtt, melyből kifolyólag erkölcsi kötelessége lenne a gondjára bízott állat által a közösségi területeken hátrahagyott ürüléket összetakarítani és azt az arra rendelt tárolóba helyezni, hiszen a kutya ösztönösen saját „otthonát” sosem piszkítja össze, jelzi környezetének, ha rájött a szükség. Talán – dohogtam mérgesen magamban – ha a kerület polgármestere a napi 24 órát többszörösen meghaladó funkcióhalmazából néhányat leadna és helyettük a kerületét körbejárva többet törné fejét e probléma megoldásán, mint a hajléktalanok közterületről történő kiűzetésén, az eredmény is szemmel láthatóbb lenne.

 

(E körben folytatott elmélkedésemet lásd külön a Jogalkotás, jogkövetés (2012) rovatban „Ráadásul a hajléktalanok is emberek …” cím alatt.)

 

Ami viszont – visszatérve az elcsúszáshoz – az egyes népi bölcsességekbe vetett bizonyosságokat illeti: hittem is meg nem is. Gyerekkoromban egyedül a kéményseprők látványához fűződő babona ragadta meg a figyelmemet, amikor a házban megjelenve és bekopogtatva az egyes lakások ajtaján az ajtót kinyitó személy megpillantván őket azonnal a saját ruházatán lévő valamelyik gombjához kapva dörzsölgetni kezdte azt szerencsét remélve e cselekvéssortól. Szinte egy istencsapással volt egyenlő, ha a fekete-ruhás és sapkás, egyik vállán kerekre tekert koromtól feketedő drótseprűt cipelő ember láttán az illető (hölgy)személy – különösen a cipzár elterjedését követően – hiába keresgélte magán azt a ruhadarabot. amelyen gombok voltak, nem találta, ekkor már teljesen felesleges volt a maga mögé való háromszori köpködés is.

 

Nem szeretvén a mások által is látható babonák-szülte és teljesen haszontalan kéz- és szájmozdulatokat a kéményseprő megpillantásához saját magam számára saját használatra saját hiedelemfilozófiát dogoztam ki, melynek bizonyosságát néhány évtized alatt a fejemben vezetett statisztikai adatbázisra tekintve kijelenthetem: azt az élet többszörösen is visszaigazolta. Lényege: szerencsét csak a páros számú kéményseprő látványa hoz, ezért páratlan számú kéményseprő esetében – általam nem konkretizált – rövid időn belül e páratlan-számot párossá kellett „varázsolnom” ahhoz, hogy a nap hátralévő részében a páratlan számú látvány által bekövetkez(het)ő „szerencsétlenségem” szerencsében oldódjon/oldódhasson fel. Azaz, folytatva utamat addig kellett nézelődnöm, keresve-kutatva körbenéznem, amíg meg nem láttam a következő, a szerencsét hozó páratlan-számot kiegészítő fekete-ruhás embert. Ha ez nem sikerült – mivel a kéményseprők általában párban jártak – akkor jött a kellemetlenség, amely az általános iskolai-középiskolai feleltetésben és ötösnél rosszabb osztályzatban, majd odahaza a számonkérésben és a kijáró „büntetésben” öltött testet.

 

Mindez a „játék” az általános és gimnáziumi éveimet követően végigkísért a két egyetemen át a szakvizsgák letételéig, amelynek során páratlan számú kéményseprő látványa esetében beteget jelentvén tanóra helyett az iskolaorvost kerestem fel vagy hazamentem és a hiányzásra utólag vittem szülői igazolást, avagy elhalasztottam a vizsgát az egyetemen. Az iskolák befejeztével a kéményseprő-babonához kapcsolt felelést, dolgozatírást, vizsgázást más – találkozás, vásárlás, üzletkötés, meghibásodás, visszacserélés, megtalálás stb. – események váltották fel, mígnem a kéményseprők utcai látványának fokozatos kihalásával elmém e belső szórakoztató játékán az utóbbi években már csak jólesően elmosolyodom magamban. Minderről hiába is mesélnék az utánam jövő generációnak, saját gyerekeink korosztályának, úgysem értenének belőle szinte semmit, hiszen végérvényesen eltűntek az utcákról, illetve a házakba-, lakásokba bekopogó fekete-ruhás, fekete-sapkás, köralakban összetekert speciális seprőt a vállukon viselő kéményseprők, valamint a látványukra gombokat kereső és azt simogató, vagy egymásután háromszor a hátuk mögé köpködő babonás emberek. A mai világban a kéményseprői foglalatosságot végző személyt az utcán csupán ruházata vagy a vállán, kezében hordott szerszámai alapján aligha tudná bárki is felismerni és azonosítani.

 

A karácsonyi bevásárlás első ütemét teljesítve siettem haza, hogy kicsit kifújva magam átöltözve mehessek Kulka János estjére a Belvárosi Színházba. Kocsival elég hamar a Madách térre értem és még parkolóhelyet is sikerült találnom, de az általam vélt színház bejárata fölé legnagyobb meglepetésemre Örkény István (Színház) neve volt kiírva. A meglepődés okozta tehetetlenségből való ocsúdásra nem volt sok időm, ebből a kevésből is eltelt néhány perc mire megtudtam, hogy az általam keresett színház – korosztálytól függően – a volt Barlang- vagy pince-mozi, illetve az Ady filmszínház, a volt Filmmúzeum, a Broadway mozi, de inkább a Broadway Színház helyén található, a legjobb azonban, ha elmegyek a Dohány utcai Zsinagóga bejáratához (ott ilyenkor parkolni is lehet) és szembefordulva vele fogom megtalálni a Belvárosi Színházat a Károly krt. 3/a szám alatt. Az útbaigazítást megköszönve, sietve ültem be gépkocsimba és igyekeztem a legkisebb kerülővel a Dohány utcai Zsinagógához minél közelebb érve parkolóhelyet találni. Az első körben ez nem sikerült, sőt minél többször tettem meg e kört annál távolabb kerülve a színháztól láttam csak üres parkolóhelyet. Végül már a Kertész utcában járva jutott eszembe, hogy ott van egy parkolóház, amelynek bejárata előtt abban a pillanatban hajtottam el, amikor minderre ráébredtem. Visszatolatni a mögöttem türelmetlenkedő autósok miatt már nem volt lehetőségem ezért kénytelen voltam továbbhajtani és arra gondolni, hogy legfeljebb kések az előadás elejéről és majd a szünetben foglalom el a helyemet, de a színházba nem egyedül megyek és a jegyek nálam vannak ocsúdtam fel hirtelen „álmodozásomból”. Rossz-napom van! Állapítottam meg félhangosan, majd villámként csapott belém hirtelen a kutyagumis eset és a feltápászkodásomban segíteni akaró mosolygós hölgy a maga babonájával: „meglátja szerencséje lesz még a mai nappal”! De hát éppen az ellenkezője történt eddig velem méltatlankodtam magamban, az egészben az egyetlen szerencse, hogy az elmúlt ötven évben legalább a Zsinagóga elnevezés és színhelye változatlan maradt, és ekkor megjött a csoda-szerencse így egy az egyben egyszerre, előttem vagy ötven méterrel kiállt a helyéről egy autó, ahova kényelmesen beállhattam gépkocsimmal. Kiszállást követően aztán irány a Zsinagóga és a vele szemben lévő Belvárosi Színház erőltetetten gyorsított sétagyalogban, nesze neked mosakodás, nesze neked pihenés!

 

Jegyünk a viszonylag nagy alapterületű, de székek közötti közlekedőúttal nem rendelkező nézőtér hátsószéksorai egyikének a kellős közepére szólt, mely sorban megérkezésünkig természetesen már mindenki a helyén ült. Ekkor – miként a szájba lőtt tigris szokott – mosolygósan jópofát vágva mindenki „előzékenyen felállt” a sorban – még a baloldalon igen-magas funkciókat betöltők is – és helyet szorítottak maguk előtt az elkésőknek. Megkezdve a helyelfoglalás hadműveletét azt vettem észre, hogy – miközben legalább tizenötször félhangosan elismételtem az „elnézést kérünk, köszönjük szépen” mondatrészt – tekintetem, amelyet szándékom szerint a velem szemben felállók arcrezdüléseire kívántam irányítani a színház, de emlékeimben csak Filmmúzeumként megmaradt - teknőszerűen kialakított - nézőtér legutolsó sorai mögött húzódott páholyok hűlt helyére kalandozott. A ’60-as évek elején - az első igazival (gyakran) - ide a lakótömb alá, az első (egyetlen) pince-mélyre épült elegánsan csillogó filmszínház film-sötéten sejtelmes fényű nézőtere páholyainak egyikébe menekültünk együtt a külvilág zaja elől, amikor csak erre pénzünkből futotta kibérelve akkor az egész páholyt. Ezúttal azonban tekintetemre a páholyok helyéről is nézősorok köszöntek vissza.

 

A színházban telt-ház volt, hiába állítólagos „baloldalisága”, azért valamit tudhat is ez a színész gondoltam magamban, hiszen kései érkezésemkor a színház előtti környéken, egyetlen vidéken toborzott tapsoló közönséget szállító buszt vagy személyszállításra is alkalmas eszközt sem láttam. Aztán elhalványultak a fények, elcsendesedett a nézőtér és az előadóművész színfalak mögötti éneklése mellett először a két kísérőzenész, majd Kulka János előadóművész is a színpadra lépett és énekelni kezdett a saját hangján, egyszerűen, önmagát adva, mindenféle sztárkísérő-jelenség nélkül, amely teljesítményre napjaink legtöbb - agyonsminkelt egy-helyben is csak alig megállni tudó az énektudást különböző hangerő- és hangszínpótló, a hamis-hangokat pedig kisimító bűvész-technikákat alkalmazó egy-két CD-t is csak hírveréssel felmutatni tudó - mega-gigasztárja, nem képes. Az egyes dalokat - de inkább nevezném zeneszámoknak - jól koreografáltan, rövidebb-hosszabb szövegű, (szín)művészi módon papírból előadott (felolvasott) monológok váltották, amely egyikének tartalmából – az idézett újsághírből – megtudhatta a közönség, miszerint megtörtént a Nemzeti Színház igazgatói posztja betöltésének kiírására benyújtott pályázatok szakmai elbírálása és nem meglepetés, hogy a felkért szakértő-zsűri tagjai közül – a hagyományosan a közízlés felé húzókon kívül – a régi igazgatóra Alföldi Róbertre egyedül a Nemzet Színésze Törőcsik Mari szavazott.

 

Semmi baj, gondolhatta mindenki a jelenlévők közül, hiszen szakmai témáról szakértők döntöttek, igaz, ők még nem a Nemzet Színész/rendezőszakértői, de az élet hosszú és a fejlődés lehetősége - mindannyiuk előtt - nyitva áll még; a közönség azonban itt sem szavazhatott. A hallottak szárnyán ismét messzire kalandoztam, magamban. A mindenkori uralkodó-(nemes és méltóságos)osztály által jogfosztott és történelmi méretű műveletlenségben tartott istenadta nép jutott az eszembe, aki lényeges kérdések eldöntésében sohasem kapott szerepet sem a nagy- sem a kisméretű Magyarország határain belül (Mátyás királynak a Duna-jegén történt állítólagos megválasztása kivételével). No meg – a hely szelleme által eszembe juttatott – a ’60-as évek nagy népi szocialista össznépi játékát a televízió által közvetített Táncdalfesztiválokat kivéve, ahol a szabadjára engedett nép a politikailag is „szakavatott” és kiválasztott Zsűrivel szemben gyakran rakoncátlankodott és az istenadta a maga együgyű és zeneileg műveletlen módján csupán a „tetszés” szubjektív attitűdje alapján a szabad népszavazás jogintézménye elődjével élve postán leadott szavazatával a neki legjobban tetsző dalt, előadót(?) közönségdíjban részesíthette (természetesen - ahogyan ma sem tehetné ezt - a szakavatott zsűri által kiválasztottak közé saját díjazottját már nem emelhette be!). Így történt ez Kovács József (az ország által egyszerűen csak Kovács Józsinak becézett) táncdalénekes esetében is.

 

Az 1967-68-69-es Táncdalfesztivál egyikén sem találta a szakavatott zsűri (lelke rajta) elég „szakmainak” sem az elénekelt dalt sem az előadó teljesítményét, a NÉP azonban élve a neki (felelőtlenül) biztosította postai szavazás (népszavazási) jogával Kovács „Józsit” a szívébe zárva mindháromszor KÖZÖNSÉG díjhoz juttatta. Ez sem semmi, a szocializmus „rabságának” kellős közepén, mondhatnánk (akár kétkedve is) ismerve az akkori időszak slágerírás, dalszerzés és dalkiosztás etikusnak cseppet sem nevezhető meggazdagodáshoz vezető, de mára már tisztára mosott labirintusait! A „tisztességes igaz-magyar szakma” már akkor is mindent megtett, hogy a tehetségeket lehetőleg távol tartsa a „nemzeti-hazai” megélhetéstől (pedig akkor még csupán a szocializmus alapjainak a lerakásával bajlódtunk!). Még a csapból is - elzárhatatlanul - „A csongorádi kisbíró unokája”, de leginkább a „Jöjj vissza hozzám” kezdetű - Semmit nem érzek, Semmi se fáj. Nem hat már rám A régi táj, Hol búcsút vettél és elhagytál Egy éjszakán. Semmit nem kérek, Semmi se kell. Szerelem csók Nem érdekel. Egyedül járok, Sorsom a bús magány. Mint a megfagyott föld, Amikor új tavaszra vár, Olyan hideg a szív, ha mindig [...] - Kovács József által elénekelt dal paródia címén folytatott országos kigúnyolása folyt éjjel és nappal. Gondoljunk csak a Hofi által A megfagyott gyermek dala” címmel és …hozd el a jéger gatyám …” ismert strófával előadott paródiájára. Ő viszont legalább mindezt művészi szinten és nem sértő hangnemben tette, nem úgy, mint ostoba és tehetségtelen „pénzzabáló” másolói! Hogy ezzel egy művészt önérzetében megsértve kiutáltunk az országból, mit számít az, nem mi, hanem a szocializmus kommunistái tették!

 

És jut eszembe, mi a helyzet azokkal a tudósokkal (esetleg Nobel-díjasokkal), feltalálókkal, művészekkel, vagy csupán kiváló szakemberekkel, akiket az itthoni nagy-magyarországi - díszmagyaros - keresztény-konzervatív - irigységkurzus segített szorgos munkával az ország elhagyására, távozásukat és vissza sem köszönésüket vajon kire lehet majd fogni vagy rákenni? Kertész Imre Nobel-díján még most is fanyalgunk – inkább Wass Albert kapta volna meg – csoda-e, ha ilyen megnyilvánulások mellett nem „itthon” a „hazájában” akar élni, és életművét inkább Németországban, Berlinben kívánja „örök nyugalomba helyezni”, mint Magyarországon, pedig megjárta Auschwitzot, és mégis mit keres Berlinben? „Haza? otthon? ország? – Lehet, az emberek egyszerre rájönnek majd, hogy mindezek elvont fogalmak, és amihez az élethez valójában szükségük van, az nem más, csupán egy lakható hely. Én már régóta sejtettem ezt.” (Idézet a Der Spiegel című német hetilapnak adott nyilatkozatból; 2012. november 13.)

 

De térjünk vissza Kovács Józsefhez (Józsihoz), aki itthon a Budapesti Operettszínház tagjaként nem tudott átütő sikert aratni, a grazi Operában viszont belekóstolhatott ebbe a minden művész által óhajtott megfoghatatlan valamibe, idehaza – ismereteim szerint – egyetlen alkalommal sem kapott meghívást a Magyar Állami Operaház színpadára. Igaz hazatérve, a bécsi újévi koncertek hangulata budapesti másának felidézésére törekedve az Interoperett Kft. alapító igazgatójaként Újévi Gálakoncerteket szervezett először a Pesti Vigadóban majd kiutálva őt onnan már csupán a Belvárosi Színházban tehette mindezt 2010-ben bekövetkezett haláláig. Rá is igaz a lesújtó mondás: hazájában vagy haza-jöttként (Magyarországon) önmaga erejéből egyenes gerinccel senki nem lehet sikeres ember (próféta)!

 

Révedezéseimből a színpad valóságához Kulka János egészen különleges és magával ragadó hangulatot árasztó énekhangja és előadó művészete térített vissza e különleges álmennyezetű színházterembe. Egyedül, közel kettő óra hosszan a színpadon minden segítség nélkül csupán két kísérőzenészre „támaszkodva-egyensúlyozva” ébren tartani – mit is hordok itt magamba összevissza – szórakoztatni, sőt a műsor jelentősebb felében elkápráztatni a nagyérdeműt ez teljesítmény a javából, igazi férfimunka, amire napjainkban csak kevesen képesek! Az általa előadott dalok jelentős része ismerősen és kellemesen csengett fülemnek. „A művészt levegővételnyi szünethez juttató rövid prózai megszólalásai mind-mind lényegbetalálóak voltak, azokat szájbarágás nélkül mindenki, aki jelen volt a színházteremben azonnal és név nélkül is megértette és sejtve tudhatta kiről-miről is van szó. Kulka észrevétlen színészi eszközökkel hatott a jelenlévők sokaságára, érzelmileg nem spekulált és kellő időt is hagyott az egyes mondatok közötti ocsúdásra. Kulka megnyerően és fülbemászóan énekel, de talán inkább a sanzonhoz és Cseh Tamáshoz hasonlóan (de nem másolóan, nem utánzóan) énekelve mesél, helyzeteket, embereket jelenít meg anélkül, hogy megijesztene minket, önmagunktól! Pedig mindegyik őszinte hangvételű, mesterien megírt és elénekelt dal alig becsomagolt” … „Búsak, borongósak, az ősz húrjain megszólalóak … fájnak, sebeket nyitnak, felkavarnak, és mégis balzsamként hatnak, gyógyítanak. Régi sérelmeket, kínos emlékeket, nagy szakításokat. Elfogadás, beismerés, megbocsátás is van bennük, a nehezen megtalált nyugalom, a visszanyert szabadság, az újonnan felcsillanó lehetőségek örömét közvetítik szóban és zenében. Álságok, hamisságok messziről elkerülve.” Felszabadultan önfeledten hallgatja a jelenlévő közönség – magában szinte az előadóval együtt énekli – az elhangzó ismert dalokat (a slágereket „durva” kifejezés lenne esetükben használni): Ez a hely; Halleluja; A súgó; A néma szerelem; Ki lesz Carmen; A jegyszedő stb. mind-mind valóban  „Mélyről felhozott, fényes gyöngyszemek … Kulka pedig a gyöngyhalászok megszállottságával merül le értük …” és tálalja, kínálja önmaga által, elénk.

 

„EZ A HELY! – Kulka János estje, hirdeti/hirdette a műsor címe és a műsorszórólap, de mondhattam volna (már) a műsor közepén is, s különösen a műsort követően, az elhangzott műsor nem egyedül, önzően volt az övé, közösen volt a mienk, a nézőké, a hallgatóké, a közönségé! S következett, valahol az elhangzott dalok között a szóban előadott - írásom mottójául választott - rövid monológ, valahogyan a következőképpen elhangozva „ ha a Margit-hídról az aluljárón át távozóban … a lépcsőkön lefelé haladva egy rosszul öltözött öregasszony tenyerét feléd nyújtja, ROSSZ-NAPOD LESZ .., ha a másik irányból az aluljáró lépcsőin felfelé a villamosmegállóhoz haladva ugyanaz a rosszul öltözött öregasszony nyújtja tenyerét feléd, már biztos, hogy ROSSZ-NAPOD VAN … !

 

És aztán következett két francia óriásművésztől – általam korábban – (eredetben) is hallott sanzongyöngyszem: az első, Charles Aznavour Ő (She) című dala, melyet Kulka János meghatóan (utánozva megpróbálni sem akarva), egyszerűen csak gyönyörűen énekelt el, hallgatása közben ismét messzire jutottam egyrészt vissza, fiatalságom valamelyik évébe, amikor a televízió egy sorozatban felvételről mutatta be a sanzonénekesek fellegvárában a Párizsi Olympia színpadán fellépett művészeket – csak néhányat nevesítve hirtelen és sorrend nélkül az eszembe jutottak közül – Judy Garland, Billie Holiday, Edith Piaf, Yves Montand, Petula Clark, Gilbert Bécaud, Charles Aznavour stb. – másrészt a legutóbbi (2012. évi) párizsi utamhoz, amikor is a helyszínen a Párizsi Olympia nézőterén ülve visszaköszöntek a televízióban látott helyszín színpadi emlékképei és élőben élvezhettem végig egy igazi korunkban élő francia sztár Felix Gray előadásában az általam is ismert sanzonok egy részét, amelyek hallatán tűzbe jöttek a franciák és velük együtt az egész nézőtér tombolva követelte a ráadások ráadásának ráadását. Csodálatos volt, miként Kulka János éneke is, jól állt neki ez a műfaj – nem beszélve, hogy tisztán és folyékonyan beszél franciául – azonban nem pusztán sanzonosan énekelt, s nem korábban élt énekeseket utánozott, csupán énekelve mesélt és magával ragadta a közönséget amúgy csupán magyarosan.

 

És az örök kedvencem Gilbert Bécaud – "Monsieur 100.000 V". elém idézve védjegyét, a fehér pöttyös nyakkendőt, a kék öltönyt, melyet nálunk anno Erkel Színházi felléptekor is viselt és a „Nathalie”, amelynek tőle megszokott és már elvárt temperamentumos eléneklésével és „eljátszásával” feledhetetlen párizsi hangulatot varázsolt a magyar színpad nézőterére – másik dala is felcsendült, de Kulka János által visszafogottabb tűzzel előadva - Bécaud-Delanoe szerzeménye - az Et maintenant”, felejthetetlen pillanatban volt részünk, meg is jegyezte valaki tapsközben félhangosan a közelemből: megérdemelné a Kulka is, hogy egyszer, valamikor a sanzonénekesek fellegvárában a Párizsi Olympia színpadán köthessen ki, s önfeledten ünnepeljék őt a franciák, a párizsiak! Egyetértettem magamban, e kívánsággal.

 

A vastapsra, ráadásként hálából, de hangosan megvallva a nézőknek önmaga örömére és „megjutalmazásaként” is teszi a Néma szerelem angolul is elhangzott Kulka János által előadva.

 

Kifelé a nézőtérről a ruhatárnál nem hittem a kezemnek és a szememnek, nem találtam a ruhatárjegyet megvárva a sorok végét többször is emlékezetembe csengett az előadott monológ mondatfoszlányainak lényege: ROSSZ-NAPOD LESZ, valóban? Kérdeztem magamtól sietve közben a parkolóhely felé, azért sem hagyom, hogy igaza legyen annak a néhány fránya mondatnak küzdöttem magamban magammal, de nem emlékeztem a helyre, ahol leparkoltam keringtünk gyalogosan céltalanul körbe-körbe, tényleg ROSSZ-NAPOD LESZ, (vagy inkább VAN?), majd hirtelen eszembe jutott a kutyagumi, s róla a Kertész utcai garázs, amelynek bejáratán a színházba igyekezvén túlhajtottam és nyomban a „szerencse” által megérintve váratlanul felszabadult egy parkolóhely, és rátalálva e helyre ott állt még a gépkocsim ránk várva örömmel válaszolva a kezemmel megnyomott táv-működtetett ajtónyitó-gomb hívására.

 

ROSSZ-NAPOD LESZ, jutott ismét eszembe a mottó, nem most már biztosan nem válaszoltam röviden magamnak. RAGYOGÓ SZÍNHÁZI ESTÉNK VOLT! Értettem egyet belső megszólalásommal.

 

Budapest, 2012. december 22.

 

 

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 44
a héten: a héten: 336
a hónapban: a hónapban: 2448
összesenösszesen433248
az oldalt jelenleg nézik: 1