Fogarasi József

A hófehérbe öltöztetett *

 

Középiskolai latin-nyelv-tanulmányaimat és talán az akkori időszakban „rám rakódott” görögös-latinos műveltségemet, no meg a jogi egyetemen megszerzett római-jogi tudásomat nem fitogtatva - így leegyszerűsített szóhasználatot alkalmazva - a magyarországi tudomány hitelét az elmúlt időszakban oly csúnyán beárnyékoló és megszégyenítő események hatására kezdtem elmélkedni vajon a tudományos minősítés (fokozat) - „kandidátus” - elnevezését milyen sugallatra, avagy talán a jövőbe(előre)látás során tapasztalt tények kényszerítő hatására változtatta az egykori törvényalkotó politikai hatalom (Philosophiae Doctor) PhD-re?

 

Pedig – annak idején – milyen büszke lehetett viselője a kandidátus megnevezésre: candidum - fehér szín; candidus - ragyogó fehér, hófehér; candido - fehérbe öltöztet; candidatus - fehér tógába, fehérbe öltöz(ött)tetett személy.

 

Ám a candidatus szónak a latin szótárak szerint volt egy másik jelentése is: hivatalkereső, pályázó, jelölt, azaz a kandidátusi fokozatra pályázó, jelölt személy, aki kandidátusi vizsgát fog tenni. Az ókori Róma társadalmában e szó azonban - a politika és a demokrácia szempontjából - intézményként is funkcionált: a polgárok valamennyi állami tisztségre – amely ugyan fizetéssel nem járt, viszont megtiszteltetéssel és többféle „előnnyel” igen – az arra pályázók közül – candidatus consulatus – kettőt-kettőt maguk választhattak. E tisztségekért – miként ma is – igen nagy volt a tolongás a pályázók között, akik a választást megelőző „jelölti” - candidatus consularis - időszakban”, hogy a polgárok könnyen felismerhessék őket a szokásosnál is fehérebb (toga candida) hófehér tógában járkáltak a polgárok között ajándékot, pénzt osztogatva, illetve kezet rázva velük, hogy elnyerjék szimpátiájukat, s így szavazatuk segítségével a hőn áhított hivatalt.

 

Az évszázadok múlásával aztán ez a fajta fogalmi értelmezés leegyszerűsödött, illetve lassú és alkalmazkodó silányos simulással a szocialista rendszer- és tudomány kívánalmainak megfelelően a kandidátusi tudományos fokozatra pályázó jelentéstartalmává transzformálódott. E tartalomban viszont a „hófehérség”, az átláthatóság alapkövetelményét már hiába is keresnénk, nem találnánk meg, mint ahogyan a PhD-nál – még csak átvitt értelemben – sem kérhetnénk mindezt szó szerint számon, hiszen e szó jelentésének már nem lényegi eleme a „hófehér”, sőt a „fehér” egyetlen árnyalatához sincs köze.

 

A tisztességes kenyérkereső magyar ember többségének azonban kinyílik a bicska a zsebében annak hallatán, hogy „vannak, akik” plágiumot elkövetve megfoszthatók a tudományos fokozattól, „míg mások” az illetékes bizottság ténymegállapítása – „súlyos tudományetikai vétséget követtek el az illető személy szakdolgozatánál” - ellenére is megtarthatják a tudomány ma már fehérnek aligha mondható fokozatát, mivel az adott egyetem „saját szabályai miatt nem tehet semmit”. De „olyanok is vannak, akik” bár elősegíthetnék a tisztánlátást és így megelőzhető lenne a későbbi megszégyenítő eljárás, mégsem tesznek érte semmit, fejüket a homokba dugva a kért adatokat nem szolgáltatják, de még csak elutasító válaszra sem méltatják a magyar polgárt nyilván számot vetve, tisztában lévén mindennek jogi és etikai következményeivel. Pedig ez a két – a Hadtudományi és a Katonai Műszaki – doktori iskola nem is akármelyik, hanem az ország egyetlen „Nemzeti” és egyben „Közszolgálati” – igaz, még nem kizárólag a keresztény erkölcsi elvek követelménye szerint funkcionáló – Egyetemének tudományos műhelyeként működik.

 

A hétköznapi ember miközben tehetetlenül, de aggódva figyeli és szemléli a felszínre kerülő, azonban a tudomány egész területére árnyékot vető eseményeket és bizonyítékait, egyrészt azon gondolkodik, vajon ha ez a felszín, mi lehet a mélyben azoknál, akiknek tudományos értekezése nem nyilvános, nem hozzáférhető, esetleg már nem is fellelhető, illetve a „plágiumkeresők” még nem érték el őket, de a tudományos fokozatukkal járó előnyöket jelenleg is élvezik és bezsebelik. Másrészt, a tudomány képviselői és külvilágtól elzárt elefántcsonttornyukban elmélkedő felszentelt „papjai” miért hallgatnak – mint a Tisztelt Ház a kockázati tényezőt jelentő zsidók felméréséről értekezett képviselő felszólalásakor – e kérdések megítélésénél és miért nem élnek a rendelkezésükre álló eszközökkel az érintett személyekkel szemben, hiszen az Alaptörvény értelmében Magyarország védi a tudomány és művészet szabadságát, melynél fogva tudományos kérdésekben, a tudomány ügyeiben a döntő szó a tudományé, s amennyiben a hozott döntést valaki vitatja úgy igazának megállapításáért maga a „fehérbe öltözött” a „független és objektív” igazságszolgáltatáshoz fordulhat. Mindezt a követelményt a sportvilág tisztaságának megóvása végett a sport képviselői és kőkemény őrei már elérték: „tettenérés” esetén egyetlen doppingoló sportoló sem tarthatja meg érmét, de még helyezését sem sőt, eredményeitől való megfosztása mellett rövidebb, hosszabb, avagy végleges eltiltásra is számíthat. Mindennek megvalósítására a tudomány vajon miért nem képes? Talán homályba veszett a politika és a tudomány közötti demarkációs vonal?

 

Remélem, senki nem gondolja komolyan, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerével (NER) a jogalkotó által tudatosan vagy gondatlanságból nyitva hagyott kiskapu – „sem az akkori, sem a most hatályos jogszabályok nem adnak eligazítást arra az esetre (sem), ha az oklevél kiadását követően derül fény arra, hogy az oklevél kiadásának esetleges feltételei nem álltak fent, illetve az akkori (1992-es) tanulmányi és vizsgaszabályzat nem rendelkezett részletesen a szakdolgozat készítésének szabályairól, de arról sem, hogy ilyen és ehhez hasonló ügyben milyen hivatalos eljárás indulhat” – miatt kialakult jogsértő és etikátlan állapot akár másodpercekig is összeegyeztethető és fenntartható következmények nélkül azzal az abszurditással, amelynek egyik – a döntésre jogosult – fél szerinti lényege, hogy a tudomány „intézményének utólagosan nincs lehetősége lépni, ám a kérdéses szakdolgozatnál súlyos tudományetikai vétséget követtek el… az erkölcsi kérdések azonban nem évülnek el!” Míg a másik, a vétő fél a nevében kiadott állásfoglalásban kijelenti, hogy tudomásul veszi a bizottság hivatalos állásfoglalását, melynek alapján semmilyen intézkedés nem indul szakdolgozata ügyében és így a témát a maga részéről véglegesen és hivatalosan is lezártnak tekinti, az erkölcsi természetű vádakat pedig visszautasítja.” Azaz a mindennapok körében nem tudunk (akarunk) mit kezdeni az Alaptörvény azon kívánalmával, miszerint „Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” Vagyis, a közjónak megfelelő, erkölcsös célt szolgál egy állapot, ha azt jogszabályi rendelkezés hiányában utólag nem lehet (nem akarjuk) orvosolni, de az is, ha egy intézmény (NKE) az utólagos „orvosolhatatlanságot” azzal idézi elő - hogy amíg a baj megelőzhető lenne - nem szolgáltat adatot saját meggyőződése szerint vagy utasításra?

 

Szerény véleményem szerint az igaz keresztényi lelkülettel, de talán annak „fílingelt” változatával sem fér össze a tízparancsolat nem ismerése, és különösen nem annak bármelyik tételének gyakorlatban történő figyelmen kívül hagyása. Egy keresztényi meggyőződésű és „igehirdető” politikus közvélemény által igényelt kötelessége – de ez talán a magánéletben is elvárható tőle – hogy a tudomány képviselői részéről őt ért jogi és erkölcsi vádakkal szemben tisztázza magát - akár bírósági eljárás árán is - és e kötelességét – lemondása kivételével – nem háríthassa el azzal a kinyilatkoztatással, miszerint mindezt elviseli, mert életcélja és küldetése a magyar nemzet újraegyesítésének szolgálata …. és évi 150 ezer új magyar állampolgárért mindent elvisel." Ugyanis a népet „kiválasztottként” - az „újraegyesítés” felé vezető úton - szolgáló keresztény politikusnak nem csupán „hófehérnek” kell lennie, de annak is kell látszania! Mindezek az emberi alapértékek tán lehet, hogy a boldoggá vagy szentté avatás feltételeinél nem képeznek prioritást, de a NER és a parlamenti képviselők által - „… Isten és ember előtti felelőssége tudatában megállapított”  és - elfogadott Alaptörvény eszmeiségének, szabályainak tartalma szószolóitól - üljenek a parlamenti patkó bármelyik oldalán és annak akármelyik székében is - ennyit legalább megkövetel.

 

Ha viszont a „kiválasztottak” közül legyen az bárki is nem tudja magát a – jogi vagy akár „csak” tudományetikai – vádakkal szemben „hófehéren” tisztázni, akkor nem marad számára más, mint a közszereplés tisztségeiről történő lemondás és a továbbiakban jó keresztényként ugyan, de már csak magánszemélyként szolgálni „a magyar nemzet újraegyesítésének ügyét”!

 

Budapest, 2012. december 8.

 

 *A publikálásra szánt változatot lásd a Cikkek, tanulmányok (2012) között.

 


 


Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 108
a héten: a héten: 779
a hónapban: a hónapban: 2891
összesenösszesen433691
az oldalt jelenleg nézik: 2