Fogarasi József

Lövölde tér …

2012. november 19. hétfő

 

E tér, ahol a dal szerint mindig hideg van, sosincs nyár csak ősz meg tél, nem süt a nap sehonnan, a Liget felől is csak fúj a szél unottan és fázom még, ha rekkenő július van is vagy csak úgy képzelem én. Vajon hol járhattak a szövegírók (Kern A.- Horváth A.), amikor ihletett kaptak (vagy csak egyikük) e dal szövegéhez, milyen évszak volt akkor, egyáltalán jártak-e valaha is e téren vagy annak tájékán, s a dalszöveg, avagy a dallam, a zene volt előbb? Sok-sok érdekes költői kérdés, amelyekre válasz általában nem vagy csak különleges esetekben érkezik. Pedig biztosan érdekes és izgalmas lenne a kapott válasz egynéhány kérdés tekintetében, talán még el is ámulnánk egy-némelyikén. Mindenesetre a dal ismerete óta a Lövölde téren jártamkor mindig az esőre, szélre, hidegre asszociálok, ugyanakkor nem fázom jobban júliusban és érzésem szerint sem hidegebb sem melegebb nincs e téren, mint Budapest más terén az adott évszakban, de az talán igaz, hogy a Liget felől fúj a szél, s az is lehet, hogy valóban unottan!

 

Kedvelem e dalt, az Esik mocskosul, piszkosul az eső -vel együtt, mindkettőnek hangulata, sőt (természetadata) „illata” van és miközben a helyszín, illetve az adott természeti esemény belső dúdolásra ihlet valóságosan is átérzem a szelet, az esőt, a hideget és a meleget, bár mindkét dal zeneileg komoran fanyar, s talán egy kicsit szomorkásan pesszimista is, miként Seress Rezső Szomorú vasárnapja – (Gloomy Sunday), szöveg: Jávor László – de az is igaz, hogy – részemről – e hangulat átérzéséhez nélkülözhetetlen a dalt éneklő személy egyéniségének ismerete, személyisége és arcképe – legalább képzeletemben való – megjelenése, felidézhetősége. Mind-e nélkül a két említett dal zenéje csupán – legfeljebb – muzsika, míg szövege mindkettőnél jó esetben együgyű rémület, amelyet végigolvasni végveszélyben sem tanácsos. De nem is ezért szeretjük a dalokat, legyen az népdal, táncdal, operett-dal vagy akár operaária.

 

Az „énekest” Kern Andrást nem a VII. kerületi Lövölde térről ismerem – ott ugyanis sosem láttam – hanem a Magyar Televízió 1962-es Ki mit tud? című kulturális tehetségkutató műsorából, ahol – amennyiben jól emlékszem másodmagával – egy nagy-sikerű paródia-számot adtak elő, amellyel a zsűrit olyan mérvű nevetésre (de inkább önfeledt röhögésre) késztették, hogy tagjai az elnököt is beleértve alig tudtak ültükben maradni. A többek között – ha emlékezetem nem hagy cserben – Major Tamást (zsűri-elnököt), Hacsek és Sajót, no meg a felejthetetlen Salamon Bélát megszólaltató paródia-előadással kategória-győztesek lettek és így jutalomként kijutottak a Szovjetunióba. Gyerekként (mármint Kern András 14 évesen) sem volt egy Adonisz (sőt), de paródiáiban, olyan kedvességgel és figyelemmel formázta (idézte) meg az általa bemutatott híres embereket, hogy az alakításból mindvégig sugárzott a tehetség és a szeretet, aziránt amit csinál. Már akkor érezhető volt: híres parodista, esetleg színész (is) lehet belőle, de hogy egyszer egy egész – s nem akármelyik, hanem a – Vígszínháznyi közönségnek fog énekelni, nem hittem volna el.

 

Évekkel később – amikor a hatalom már kegyesebb volt hozzánk (nem szeretem a hatalmat, különösen nem, ha előjele, pláne nem ha színe is van) és emberibb körülmények közé kerülve az Új Lipótvárosba költözhettünk – gyakran láttam Kern Andrást közvetlen közelről/ből is a Vígszínház környékén színésznagyságok (Várkonyi Zoltán, Darvas Iván, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Somogyvári Rudolf, Tahi Tóth László, Benkő Gyula, Szabó Sándor, Tomanek Nándor stb.) társaságában; jó kezek között formálódott, volt kiktől tanulnia, de tanult is tőlük. Leginkább paródiáit szerettem, Salamon Béla alakításakor, – „ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni …” (és egyszer tényleg kinyithatta a száját és elkezdhetett beszélni, mert egy-két nap múlva visszahelyezték a megállót és ismét megálltak a villamosok a XIII. kerületi Visegrádi és Balzac utca sarkán) – ha nem láttam csak hallottam a produkciót minden egyes alkalomkor az volt az érzésem, hogy maga Salamon Béla van jelen a színpadon csak elbújt valahova a függöny mögé és onnan beszél pedig akit valójában halottam az Kern András volt. Máig emlékezetes számomra és fülemben gyakran visszacseng a Magyar Rádió által sugárzott két – „Taxi”, Halló, itt vagyok” – egyszemélyes kabaréalakításának jó néhány „bemondása” melyeken néha képes vagyok önkéntelenül még ma is akár hangosan is felkacagni (nem törődve a körülöttem lévők reakcióival). Számos filmben is láttam alakításait, de csak néhány tetszett igazán (Egri csillagok, Régi idők focija, Ripacsok, Te rongyos élet, Privát kopó, Sztracsatella, Komédiások), színházi szerepei közül is csak kevés hagyott bennem emléket (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, A fiú; Harmincéves vagyok; Kakukkfészek, Billy Bibbit; A kaktusz virága, Julien; Harmadik Richárd, Richárd; Svejk, Svejk; Játék a kastélyban, Turai; A miniszter félrelép, Richard Willey; A revizor, Anton Antonivics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij; és az örök kedvencem: Játszd újra Sam! Allen Félixe) ez utóbbi nem véletlenül a csúcs nálam, hiszen Woody Allen filmjeiben maga Woody Allen is csak Kern András magyar szinkronhangjával válik hitelessé. Mindezekkel szemben a Heti Hetes televíziós műsorbeli szerepléseitől – csináljon bármit is – szó szerint kiráz a hideg, e műsor ővele számomra élvezhetetlen.

 

Hát ilyen előzmények mellett döntöttem úgy, hogy semmi esetre sem hagyom ki Kern András Pesten születtem címen meghirdetett Vígszínházbeli szólókoncertjét. Ugyanakkor nehezen tudtam elképzelni milyen is lesz vagy inkább mire lesz képes az általam parodistaként megismert és bennem inkább csak Woody Allen szenzációs szinkronhangjaként nyomot hagyó művész szólóénekesként való fellépése egy hatalmas méretű kőszínház telt-háznyi közönsége előtt. Ennyi kiszámíthatatlanság, nem kevés izgalom és mindezt számomra egyensúlyban tartó hit és bizalom egy általam inkább tisztelt, mint szeretett művész – kivel szinte egy légtérben nőttem fel a Vígszínház és a Szent István park környékén – fellépésének megtekintéséhez nélkülözhetetlen és egyben szükségeltetik is. Végül is azért Kossuth-díjas művész, hogy a színpadon akár a lehetetlent is képes legyen a nézőközönség legnagyobb megelégedésére megoldani, ha másként nem, hát rögtönzéssel, művészi improvizáció útján, gondoltam magamban és megváltottam a belépőt.

 

És nem volt függönyfelgördülés, hanem csupán egy képzeletbeli gongütésre, a színpadra előre kihelyezett hangszerekhez léptek a zenekar – Heilig Gábor és együttesének – tagjai és a nagy tapssal fogadott Kern András énekét kísérve kezdetét vette a koncertattrakció. „Pesten születtem” hirdette a műsor címe, de az elhangzott számok - szövege és hangulata - révén az előadóművész dalaival átlépve a Lövölde tér és Pest tényleges határait és már nem csupán egy konkrét földrajzi területen zajló kalandra hívta egyszerű – szabadidő cipőben, farmernadrágban és valamilyen népi stílusba hajló fehér-színű ingpóló – öltözékben a színpadon otthonosan mozgó színészénekes a színház közönségét, hanem egy képzeletbeli térségen belüli hangulati sétára, ahol minden együtt-van, minden megtörténhet, minden szerethető és minden emberi .... A közönség pedig engedett a csábításnak és követte szakavatott idegenvezetőjét, aki dalai mögül ki-kikacsintva mesélt és néhol anekdotázva mutatta az életet a múltat, jelent és jövőt, s ha kellett a lényegre, a kihagyhatatlan részletekre refrénszerűen kétszer is felhívta a figyelmet:

 

az éjjel úttörő őrségben voltunk s mindenki óriás volt még s rettentő okosnak látszott de tudtam a sötétben félni kell s hogy a kapcsolót nem érem fel rémes egy korszak volt mindenki parancsolt szónokolt és én azt hittem ez mindig így lesz majd szerelmesen nőni kezdtem én s néztem ott a bárpult mögött annak a lánynak milyen szép keze van és szerelmesek lettünk hét percre nem szűnt e varázslat gyere szeress szeress szeress szeress mondtam s kértelek hogy az utolsó tangóban ölelj még szerelmesen veszélyes boldogság volt ez a vitorlás épp elment bár a nap is sütött még boldog bolond nyár volt ez a füredi mólónál és jött az eső a Vörös téren fújt a szél a berlini pár pedig futott még akadt egy kocsma benne zaj rozoga asztal rozzant szék pár pohár bor és frissensült a padlón pörköltmaradék az Árva bárban jó nekem, ázva-fázva zongorázva keresgetem a kenyerem művész úrnak nem szólítnak csak a részegek de te ne felejtsd el, hogy az élet szép annak s jó aki elhiszi még és eljött a nap és leszállt a gép a Time Square-en állok sose hinnéd s olyan a park is ahogy mesélték mókusok esznek a kezemből épp mindez annyira-annyira szép… de úgy hazamennék úgy-úgy hazamennék, hazamennék!

 

Kern András pedig egyre jobban belejött és szárnyalt és énekelt és mesélt és néhány jó szóval bemutatta barátait és vendégeit, de nem pózolt, nem akart énekes mega-gigasztárnak látszani, ilyenként – sem önmaga sem a közönség előtt – a mikrofont az egyik kezéből a másikba dobálva vagy azzal főzőkanálként maga előtt keverve-hadonászva kitűnve-feltűnni, nem akart énekelve színészkedni és színészkedve énekelni, parodizálva beszélni és beszélve parodizálni csak annyit akart a színpadon szerepelni amennyit egy nagy művésztől elvár a közönség, meg amennyi ahhoz kell, hogy továbbra is Kern András maradhasson és lehessen.

 

Mindezért hálás volt a közönség tapsolt és dúdolt az ismert daloknál, ahol csak lehetett és közben jöttek a barátok, a kollégák – Börcsök Enikő, Hegyi Barbara, Hernádi Judit (két számmal), Kútvölgyi Erzsébet, Fesztbaum Béla és Zorán – egy-egy dallal egy-egy újabb színfolttal gazdagítva az előadást, a zenészek pedig - különösen Heilig Gábor és Fesztbaum Béla - pedig látható és láthatatlan kézzel mindent megtéve segítették az énekes-sztárként debütáló Kern Andrást odafigyelve minden mozdulatára és rezdülésére szeretettel és látható odaadással sikerrel óva őt minden váratlan bajtól és előre nem várt kellemetlenségtől, sikerrel! Egymást követték – nem a következő sorrendben – az ismert melódiák: Lövölde tér, Hé, 67!, Pincér-rock, A szomorú bárzongorista dala, Halálos tangó, Szerelmünk tárgytalan, Esik mocskosul az eső, Pincér-rock, Mo-Mo-Mo-Moszkva, A füredi mólónál, Nincs semmi baj, Soha ne felejtsd el, hogy az élet szép! A szomorú bárzongorista dala, Lövölde tér, Tízperces szerelem, Halálos tangó, Szép kezű lány, Annyira mégse rossz, Úgy hazamennék stb. S a dalok közben … Néha? Esetleg többször is? Az előadás stílusa, hangulata, szomorú kesernyéssége Kern András egyszerű arcjátéka és a dalszövegből való kikacsintásai Cseh Tamást és Zorán hasonló korszakát idézték fel bennem. De váratlanul más emlékek is megelevenedtek, amikor a kivetítés mellett egy reflektorfénycsóva éppen a háttérben ülő két vokalista hölgyet célozta meg minek következtében kiváló élességgel vehettem szemügyre a nekem jobboldalon éneklő nagyon csinos és jó alakú, rövidke szoknyája húzogatásával szép formájú lábait mindig takarni igyekvő bájos tekintetű szőke hajú ifjú hölgyet (P.B.). Látása közel harminc évvel ezelőtti képeket csalt elém, melyekben ettől a pillanattól kezdve az előadás végéig - az előadóművész által énekelt dalok aláfestése mellett - lapozgattam nem kis nosztalgiával.

 

És a lényeg, ha tetszik az eszmei mondanivaló, mint illik - hiszen ez az est nem egyszerűen csupán slágerparádé volt, hanem hitvallás és himnusz a közönséghez a hallgatósághoz, már akinek füle és agya volt hozzá - most is a végére maradt:

 

Én nem csináltam semmit, semmit nem fedeztem fel, én csak tettem, amit mondtak, én csak tettem, amit kell. És én nem bántottam senkit, úgy, mint annyi jó gyerek, talán ezért van, hogy egyfolytában csak ráfizetek. Te csak megmondod, hogy hogy lesz jó és aztán nekem fáj, ezért kérlek, többé ne segíts, ha nem nagyon muszáj! Mert én összecsuklom mindig, ha a hónom alá nyúlsz, és már fáraszt, hogy az én káromból te csak hasznot húzz. Én már eszmeileg jó ideje nem táplálkozom, s egyre soványabban nézek szét a szakadt polcokon. Bár még akad néhány konzervbeszéd, konzervigazság, de a címkéken a szavatosság réges-rég lejárt. Hogyha történt veled ilyen vagy már láttál hasonlót, kérlek, ne mondj inkább semmit, ha már úgy sem mondasz jót. És ha nem szóltál egy szót se, akkor most már ne is ints, inkább dugd a kezed zsebre, ahol régen semmi sincs! Ők csak megásták a gödröt s aztán ültették a fát, és a gyökere volt fölül és a földben lenn az ág. Én már nem is szóltam nekik, hogyan lenne jobb vagy szebb, tudod, ők értenek hozzá, csupa jó nagy, jó nagy sss...!

 

És végül a kedvencem:

 

Én nem voltam még Párizsban, és nem jártam még sivatagban, s a tenger nagyon messze van, de azt hallottam ott is keresik. És nem voltam még szabad madár, és nem voltam még proletár, és nem voltam még forradalmár, de azt hallottam, ők is keresik. A szabadság, a szabadság egy nagyon híres dal, a kottáját nem láttam sohasem, a szabadság a szabadság egy nagyon édes dal, megszédít, megcsal, de szeretem... Én nem voltam még lázadó, és nem voltam még elnyomó, és nem voltam még alattvaló, de azt hallottam, ők is keresik. A szabadság, a szabadság egy nagyon híres dal, a kottáját nem láttam sohasem …

 

Budapest, 2012. november 19.