Fogarasi József

Alkotmányos és jogi válság ...*

 

 

 

Dr. Fogarasi József – Dr. Galambos Károly**

 

Közeledvén a 2014. évi általános képviselőválasztások időpontjához a pártok háza tájáról érkező hangulat alapján továbbra is úgy tűnik, nincs garancia arra, hogy bármelyik politikai hatalmi erő, ha többséget szerez, képes lesz mértéktartó önmérsékletet tanúsítani valamennyi hatalmi ág magához ragadása, illetve „bekebelezése” tekintetében. Ugyanakkor az önmérséklet megtörténhetőségében való reménykedésünk nem elégséges ahhoz, hogy a választások eredményeként - a többséget szerzők - illetve a kormányzásra összeállók megfélemlítéssel vagy egyéb más módszerek révén ne szoríthassák ki a kisebbségben maradtakat a hatalom gyakorlásának, a társadalom életét meghatározó kérdések eldöntésének részvételéből, azonban úgy tűnik, mintha e folyamat megfékezéséhez szükséges eddigi társadalmi, politikai és jogi eszközeink mára elfogytak volna, illetve hatékonyságukat, értékállóságukat veszítették volna. Pedig a hatalom operatív dimenziói és irányító pozíciói - a pillanatnyi többség maroknyi kisebbsége által - a szemünk láttára kerültek kisajátításra, míg a mindezt és a hatalmi kompetenciák összecsúszásának megakadályozását, az egyensúlyok megtartását biztosító és garantáló fékek és ellensúlyok módozatai és eszközei a társadalom - jogállami demokratizmusát meghatározó - alapjogi normarendszerébe nem kerültek/kerülnek beépítésre, sőt abból fokozatosan kiszerveződtek/kiszerveződnek. Mindennek következtében, reális veszélynek látszik az állami-önkormányzati főhatalom kizárólagos birtoklásának megvalósulása, amely viszont újkori hagyományaink szerint elfogadhatatlan és egyben a hatalomgyakorlás demokratikus követelményrendszerével is ellentétben áll.

 

Mindemellett ma már az is egyre nyilvánvalóbb, miszerint Alaptörvényünk aligha minősíthető (tekinthető) a szó eredeti jelentése értelmében Alkotmánynak, mivel egyrészt jelenlegi közjogi berendezkedésünknek nem biztosít kellő stabilitást, másrészt a társadalom - mint adott emberi közösség - közös és elvárt értékeit sem fejezi ki. Érvényesítendő alapelvként továbbá azt is tudomásul kell venni, hogy az ellenzék és a társadalom többsége nélkül jogszerűen nem lehet alkotmányozni!

 

Napjaink legitimációs hiánya nyilvánvalóan mindezzel, illetve jelenlegi Alaptörvényünk megalkotásának jogsértő módjával és körülményeivel is összefügg:

 

-       Politikai tekintetben elsősorban azzal, hogy az elmúlt – 2010. évi – időszak választási kampányában egyrészt egyik párt sem hirdette meg az alkotmányozás – új Alkotmány (Alaptörvény) készítése/kidolgozása – szükségességének/kívánatosságának követelményét, másrészt minderre nézve még az Országgyűlés által - a miniszterelnök megválasztásával együtt - elfogadott Kormányprogramban sem találunk nemhogy direkt előírást, de utaló megjegyzést sem.

 

-       Jogi (normatív) vonatkozásait tekintve pedig abban az értelemben, hogy az Alaptörvény kidolgozását megelőzően elmaradt (nem került sor) az Alaptörvény megalkotásának eljárási szabályait meghatározó (kétharmados, feles) törvény megalkotása, amelyben az Országgyűlés – e fiaskó kiküszöbölésére törekedve – utólag még felhatalmazhatta volna önmagát az Alaptörvény – mint új jogforrásnak a – megalkotására és elfogadására, hiszen a jogalkotási törvény hatályos rendelkezései nem ismerték sem az "alaptörvény" sem a "sarkalatos" törvényi elnevezést, így fogalmi mibenlétüket sem. Ráadásul az Országgyűlés által felhatalmazás hiányában megalkotott és elfogadott Alaptörvénynek nevezett jogi dokumentum törvényként kihirdetésre sem került, az Alaptörvény Átmeneti Rendelkezéseit magában foglaló dokumentum törvényességének megítélése pedig napjainkban vitatott, ennek következtében legitimitása is kétséges.

 

-      Még a formai jellegű követelmények terén is találhatók megemlítendő jelentős hiányosságok: például – bár ez tartalmi jelentőséggel is bír – az Alaptörvény preambulumának tekintett Nemzeti Hitvallás című rész terjengőssége, amely miatt az itt írtak inkább tekinthetők és minősíthetők politikai deklarációknak, mint a társadalom közös értékeinek megnyilvánulásának. Az Alaptörvény egyes normatív rendelkezései pedig - a mindennapi jogkövetés és jogalkalmazás folyamatában - megfogalmazási hiányosságai, a magyar nyelvhelyesség szabályainak önkényes felülírása, valamint a társadalom többsége által nem ismert fogalmakra (például történeti alkotmányunk vívmányaira) történő hivatkozásai miatt hiteltelenek, illetve alkalmazhatatlanok. Persze az un. „technikai jellegű szabályok” is sokat rontanak az Alaptörvény normatív megítélésén, mivel „segítségük” révén az Alaptörvény a jogi norma minőségi szintjéről a mindennapok szabályaivá silányodik azáltal, hogy módosításuk gyakorisága már nem csupán a társadalmi viszonyok objektív alakulásai/változásai követésének követelményétől függ, hanem a kormányzó hatalom - egyre nagyobb mértékű - ad hoc elképzeléseinek nyomásától is. Mindennek következtében az Alaptörvény elveszíti/elveszítette alkalmasságát a közhatalom egyensúlyban tartása, kilengéseinek - a társadalom érdekében történő - kordában tartása terén.

 

Az előbbiekben említett problémák felszínre kerülése és tudatosulása mára valamennyi demokratikus erő számára világossá tette: a jelenlegi Alaptörvény értékhiányai, majd megalkotását követő további értékvesztései csupán módosításokkal egyrészt már nem pótolhatók, másrészt e módszer önmagában egyébként sem elégséges ahhoz, hogy általa az Alaptörvény az ország demokratikus jogrendszerének alkotmányos csúcsára emelkedjen. Persze az is igaz és felismerése egyre elfogadottabb, miszerint a rendszerváltás - 1989-ben túlnyomóan konszenzussal megalkotott - Alkotmányához – amely működőképessége ellenére is több sebből vérzett – „visszatérni” már nem érdemes és mindenki számára megnyugtató módon talán már nem is lehetséges. Egyrészt mivel elképzelései a szabályozás szintjén csupán az intézményrendszer tekintetében - és ott is csak strukturálisan - kerültek kiépítésre, másrészt mindennek ütemét az adott jogintézmény meghatározó jelentőségű - kellő részletezésű és alaposságú - feladat- és hatásköreinek, továbbá az e feladat- és hatáskörök gyakorlása garanciális szabályainak megalkotási folyamata nem volt képes követni. Ráadásul, az Alkotmány által nevesített jogintézmények működését biztosító anyagi- személyi- tárgyi feltételeinek alkotmányértékű meghatározása még el is maradt. Mindennek következtében a társadalom által igényelt és (el)várt - a megalkotott Alkotmányban pedig garantált - demokratikus és jogállami társadalmi berendezkedés építménye torzóként maradt félben, amelynek továbbépítése - az időközben megvalósult EU-s csatlakozás bekövetkeztére is tekintettel - ma már értelmetlen vállalkozás lenne.

 

Mindezt egybevetve – s ismerve a mai magyar politikai kultúra minőségi szintjét, valamint a politikai erők ígéreteinek beválthatatlanságát és számon-kérhetetlenségét, továbbá tényként kezelve az Alaptörvény és a reá hivatkozással történt/történő jogállami demokrácia lebontásának valóságát, amely által kiléptünk a korábban követett alkotmányos keretekből, s egyre távolabb kerültünk úgy a saját közjogi hagyományainktól, mint az Európai Unió által kialakított és elvárt alkotmányos elvektől, melynek következményeként – napjainkban egyre erősebb és valósabb a társadalmi igény arra, hogy – az eddigi politikai hatalmi koncentráció felszámolása végett – kerüljön szétválasztásra az alkotmányozó és a törvényhozói hatalom, eredményeként pedig jöjjön létre, kerüljön felállításra egy - a konszenzuális demokrácia elve alapján valamennyi bal- és jobboldali demokratikus erő közreműködése révén - a társadalom összetevőit visszatükröző alkotmányozó szervezet, felhatalmazást kapva az új Alkotmány kidolgozására.

 

E társadalmi kívánalom megvalósulását ma már nem csupán az eleddig pártalapokon épült, s emiatt a társadalmat megosztó - tartósan pedig működésképtelennek bizonyult - hatalmi konstelláció felváltása egy új, a társadalom nem kizárólag pártként szerveződő, civil szegmenseit is felölelő, s általa egy valósabb és tartósabb társadalmi kohézió megteremtése sürgeti, hanem az a tény is, miszerint a magyar társadalom (gazdaság, kultúra, állam, jogérvényesítés stb.) tovább nem halasztható modernizálásának létérdeke a politikai ciklusokat átívelő, garanciákkal övezett nemzeti minimumban történő társadalmi kiegyezés megvalósulása. Csak e két követelmény együtt képes garantálni az új és időtálló Alkotmány kidolgozását és annak társadalom általi – országos népszavazás során kinyilvánított – egyetértő támogatását.

 

Az új társadalmi kohézió megteremtése tehát az alkotmányozás során sem nélkülözhető, tekintettel arra, hogy a jelenlegi Alaptörvény másként, törvényesen nem cserélhető le. Ennek következtében, amíg az 1989-90-es rendszerváltás (jogállami forradalom) Alkotmányának megalkotását követő időszakban nem volt alkotmányozási kényszer, addig ez az Alaptörvény „leváltása” tekintetében már nem jelenthető ki. Jelen Alaptörvénnyel ugyanis jogilag (egyszerű törvény-, illetve Alkotmánymódosítással) már nem lehet mit kezdeni, hiszen az Alaptörvényt nem a Kormány (mint a végrehajtó-hatalom megtestesítője), hanem csupán a kormány-pártokhoz tartozó országgyűlési képviselők terjesztették elő, s szinte ugyanezen képviselők is fogadták el. Továbbá, e dokumentum népszavazás útján történő társadalmi megerősítésére sem nyílt lehetőség, az Alaptörvényt érintő népszavazási kezdeményezések pedig sorra elbuktak. Mindennek következményeként a szükséges jogfolytonosság megszakadt, az alkotmányos rend pedig törvényes eszközökkel, legitim módon másként már nem állítható helyre. Mindezen tények figyelembe vétele alapján szerzők álláspontja szerint mára alkotmányozási szükséghelyzet állt elő.

 

E helyzet szülte kérdés ma már egyrészt az, hogy a választópolgárok többsége a választási kampányban meghirdetett célok tartalmi ismeretében hogyan foglal állást az Alaptörvény és az annak alapján - hosszú időre tervezve - kiépített közjogi berendezkedés megtartását illetően. Másrészt, az új társadalmi kohézió hatására az új összetételű parlament képes lesz-e a korábbi hagyományokat követő és a régi beidegződéseknek engedelmeskedő - egyetlen politikai (esetleg koalíciós) centrumra épülő - egyeduralmi törekvéseinek gátat szabva mindennek „előnyeiről” lemondani és Alkotmányozó hatalmát - törvényhozói hatalmától leválasztva - a társadalom valamennyi hatalmi centrumát a konszenzuális demokrácia követelményeinek megfelelően magában foglaló módon létrehozott Alkotmányozó Szervezetnek (Nemzetgyűlésnek) a választási kampányban megígértek szerint átadni, majd pedig a megszületett új Alkotmány – még ha annak rendelkezései számára kedvezőtlenek vagy akár elfogadhatatlanok is – országos népszavazással történő megerősítésének megszervezéséről és lebonyolításáról törvényes eszközök mentén gondoskodni.

 

Jelen tanulmány célja a törvényhozó hatalom szervezetétől elválasztott alkotmányozó szervezet létrehozatala, összetétele, feladata (hatásköre), működése főbb elveinek rögzítése, továbbá egy olyan állammodell elvi alapjainak meghatározása, amelyben az egyes állami szervek egymáshoz való viszonyai - a tanulmányban meghatározott elvek szerint – nevesítve vannak, s amely elvekből kiindulva a további (részletesebb) szintek is kimunkálhatók.

 

Az alábbiakban az első – elvi – szint, a Társadalmi kohézió és állammodell  kiépítésének koncepcionális rendszere kerül bemutatásra.

 

Budapest, 2012. november 20.

 

 

*A tanulmány első - elvi - szintjét lásd a Jogalkotás, szabályozás (2012) rovatban „Társadalmi kohézió és állammodell” cím alatt.

**A tanulmány publikált változatát  lásd a COMITATUS 2012. november-december XXII. évfolyam 212. szám 36-46. oldalain "Alkotmányos és jogi válság ..." cím alatt.

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 24
a héten: a héten: 264
a hónapban: a hónapban: 808
összesenösszesen355256
az oldalt jelenleg nézik: 6