Fogarasi József

Az elárult állampolgár

2012. szeptember 14. péntek

 

 

A történet péntek este - egészen kivételesen - a „fiúkkal” kezdődött. Bár az utóbbi harminc évben csupán fizikai erőszak hatására voltam képes a TV képernyője elé ülni – helyszíni kimenetelemet viszont még így sem lehetett volna kikényszeríteni – és a nemzeti színekbe bújt magyar 11 kínkeservesen görcsös - ugyanakkor szánalmasan színvonal alatti bár itthon futballnak nevezett, de inkább csak csetlő-botló tilitolihoz hasonlító - elképzelés nélküli játékagóniáját végignézni, most azonban az előzetes beharangozások - miszerint a csapat már végre együtt van a magyar szív és a kurucos vehemencia pedig csodákat képes majd művelni - felkeltették régóta szunnyadó érdeklődésemet, amely párosulva egy természetfeletti és egyben megmagyarázhatatlan tudatalatti kényszert parancsoló sugallattal arra bírt rá, hogy - a 2014. évi VB minket érintő csoportselejtezőjének első meccsére otthon maradva - kedvenc fotelemben elhelyezkedve átadjam magam a sportok-sportjának tekintett futball várhatóan örömet okozó Andorra-Magyarország válogatott mérkőzés 2x45 percének. Ugyan enerváltan és ötlet nélkül kezdtünk, de a világranglista 150-200. közötti helyének egyikét elfoglaló amatőr-szinten játszó ellenfél segítsége révén már a 12. percben pacsizhattunk és - mintha csináltak is volna valami eget rengetőt - ölelgethették egymást a fiúk önfeledt mámorral arcukon.

 

Mindenesetre a középkezdés után végre a sztárok nyugalmával szemlélhettük az ellenfél önmagával szembeni vergődését, amelynek eredményeként a házigazdák egyetlen lelkes és kellő színvonalú játéktudással rendelkező játékosuk révén ugyan néha-néha eljutottak a kapunkig és talán ott okoztak is némi veszélyt, de a kapura lövésen kívül nem sikerült többet elérniük, miközben mi 11-es révén kettőre növeltük előnyünket. Az ezt követő örömujjongás közepette a játékosok önbizalma az egekig szökött és már-már kezdték elhinni, hogy megalapozott és kellő munka, no meg technikai tudás nélkül is lehet a világszínvonal élére kerülni, de közben a bíró az első félidő végét jelezte. A szünetben - kint és idehaza is - a kezdeti siker mámorában mindenki azon izgult, nehogy a fiúk az öltözőben az első félidő fizikai-pszichikai megterhelésének hatására görcsöt kapjanak, vagy szabadságharcos hitük megkopjon és összeroppanjanak a győzni akarás roppant súlya alatt. Hál, istennek azonban a második félidőben mindenki velünk volt és így a csodás környezetben lévő futballpálya zöld gyepéről gyenge teljesítmény mellett 5:0-lás győzelemmel és rózsaszín ködfelhőben vonulhattunk az öltözőbe. Idehaza – az eddigi szokásoknak megfelelően – a hihetetlen eredmény túlbecsülésének birtokában már mindenki – a következő ellenfél – a Holland válogatott „megevéséről” beszélt feledve nemzeti 11-ünknek a szerény képességű andorrai válogatott ellen nyújtott gyenge teljesítményét és ötlettelen játékát.

 

A mérkőzés utáni túlcsorduló itthoni dicshimnusz miatti mérgelődésemet telefonom csörgése szakította meg történész ismerősöm invitálását közvetítve. Utazzak vele Krakkóba, ahonnan egy családi évforduló kapcsán elkísérhetném őt Auschwitzba és Birkenauba. Igent mondtam a szokatlan időben jött váratlan meghívásra. Ismerősöm legnagyobb elismerésem mellett – utólagos osztályzással – nemcsak idegenvezetőként, de szervezőként is jelesre vizsgázott nálam. Nem hivalkodó, de elvárt igényeimet kielégítő kellemes környezetű szállodát választott szállásunkként, az eltervezett körutazást pedig hibátlan logisztikával szervezte meg. Krakkót történelmi környezetbe ágyazva művészettörténeti ismeretekkel cizellálva társadalomkutatóként tárta elém lenyűgöző meseszövéssel fűszerezve.

 

Krakkó város rövid, de érdekesen tálalt története felidézte bennem régen tanult történelmi ismereteim mára már halványodó foszlányait benne a tatárjárást - amely Lengyelország e híres települését sem kímélte - s a Szemérmes Boleszláv lengyel fejedelemmel és IV. Béla magyar királlyal kezdődött közös rokoni szálakat, amelynek időszakában nyerte el a krakkói település a városi rangot és kezdődött meg a körte alakú Óváros - középkori városokra oly jellemző szűk és kanyargós utcájú - településszerkezetének máig modernnek ható új, sakktáblaszerű kialakítása és átépítése. Majd ugorva nagyot a történelem viharos évtizedeiben elérkeztünk a számunkra is ismerősen csengő Ulászló király uralkodásához akit - alacsony termete miatt „könyéknyi” melléknévvel illetettek, s - 1320-ban a waweli székesegyházban koronáztak királlyá, és aki az önálló hercegségekre szétesett országot ismét egységbe kovácsolta. Ennek a korszaknak a műemléki nevezetessége a tatárjárást követően - arab minta szerint - több szakaszban folyamatosan bővülve és erősödve épült erődítményrendszerének egyike a Barbakán (1. kép), amelynek harmonikus tömörségét nyolc hegyes alakú őrtorony ellensúlyozza (2. kép). E várost védő elő-erődmű (3. kép) alsóbb szintjein az ágyúk kerültek elhelyezésre, míg a felsőbb és fedett védőfolyosókon a lőrésekből (4. kép) az őrség lőhetett kézifegyverekkel a támadókra. Látogatásunkkor az alkalmi színpadon éppen a páncélruházat viselésének és harcászati-technikai mozgásszabályainak bemutató-oktatása zajlott (5. kép). A Krakkót védő, korábbi nyolc felvonóhíddal ellátott városkapu létezését napjainkban már csak egyedül a – még ma is impozáns látványt nyújtó, tornyát azonban a Barbakánból is jól látható (6. kép) – Flórián kapu (7. kép) hirdeti, amelyet régen egy földalatti alagút kötött össze az erődítménnyel, s melynek korábbi helyét jelenleg is hűen jelzik a járdakövek színváltozásai.

 

A lengyel – s a magyar – királyság ősi saját, és közös múltbéli emlékét – a Jagelló-királyok egykori székhelyét – még ma is őrzi és hirdeti a Wawel-dombra épült és nagyobb sérülés nélkül napjainkig fennmaradt reneszánsz Királyi Palota és a gótikus stílusú katedrális, amely erődítményrendszert - ismerősöm tanácsára a tövében - a várfalak mentén haladva - a ritka meleg és szikrázó napsütéses kora őszi napon - először a Visztulán sétahajóról nézve vettük szemügyre (8-10. kép) alkalmi idegenvezetőm kalauzolása mellett. Később azonban, a várba való feljutáshoz - a hajóból kiszállva - a gyalogtúrát sem lehetett megspórolni. A váraljától kellemetlenül meredek s egyben göröngyös és köves gyalogút vezetett fel (11. kép) - a gótikus katedrális mellett elhaladva - a hajdani Jagelló-királyok felújított palotájához és a benne helyreállított királyi termekhez, a kialakított múzeumhoz (kincstárhoz, fegyvertárhoz). Bámulatosan precíz és szakavatott ismertetés mellett tekinthettem meg a palota - belső udvarából (12-13. kép) megközelíthető - látogatható első és második emeletének termeit többek között a királyi fogadótermet s - az uralkodók, lovagok és gazdag polgárok fából kifaragott fejeivel díszített a reneszánsz korszakot idéző színekben tündöklő - kazettás mennyezetét; az itáliai festményekkel körbeaggatott királyi hálószobát benne a korabeli cserépkályhával; III. (Vasa) Zsigmond gazdagon és csodásan kivitelezett lakosztályának részét képező Madarak termet; valamint a Hedvig királyné számára épített – a szláv néphagyományok által ismert „Csirkeláb-házra” emlékeztető – Tyúkláb bástyát (kívülről és belülről). „Az elveszett Wawel” címet viselő kiállítás megtekintését azoknak ajánlom, akiket lenyűgöz a múlt titkokkal teli hatalma és képzeletben időutazásként a látottak alapján képesek átélni egy objektum történelmi metamorfózisát.

 

Ugyancsak nem sajnáltuk az időt, s a fáradságot a Szt. Szaniszló és Vencel székesegyház feltérképezésére, elmúlt korszakainak megismerésére. A sok történelmi név és az évszámok tengerében azonban egy idő után figyelmem lankadni kezdett és már csak a markánsabb történeteket voltam képes történészkísérőm folyamatos előadásából fölfogni és megemészteni. A katedrális, kívülről szemlélve egy - különböző stílusú, alakú, méretű, színű épületek - szabály nélkül egymáshoz illesztett eklektikus építmény-együttes összbenyomását keltette bennem (14-15. kép). Belül, a szokásos templomi hangulat fogadta a látogatót sok-sok történelmi érdekességgel és nevezetességgel. A 11 tonna súlyú és kb. kettő méter átmérőjű Zsigmond-harang szemrevételezésének fáradalmát lábaim sokáig emlékezetemben tartották, de a különböző uralkodók és egyházi méltóságok által alapított kápolnák sorozatának, illetve a királysírokban/síremlékekben bővelkedő templomrészek megtekintése is kellő láberőfeszítéssel járt. Mint megtudtam itt a székesegyházban számos lengyel király, nevezetes főúri és egyházi személyiség, esetleg nemzeti hős alussza több száz vagy csupán évtizedes örök-álmát háborítatlanul nem úgy, mint nálunk, ahol az árpád házi királyok székesfehérvári nyughelyét a történelem során többször is „feldúlták”, csontjaikat emiatt több kísérlet ellenére sem sikerült – kétséget kizáróan – mindmáig azonosítani. A szarkofágok között járkálva egyszer csak - a többiekhez képest - egy viszonylag jobban megvilágított még eredeti – nem megfakult – színében pompázó márványkoporsóra lettem figyelmes, melynek tetejét friss fehér-színű vágott virágokból alkotott virágcsokor díszített. A koporsóban a Szmolenszk közelében nem olyan régen repülőszerencsétlenség következtében életét vesztette Lech Kaczynski volt lengyel államfő hamvai nyugodtak. A váratlanul jött halálhír ugyan egész Lengyelországot sokkolta, de az elhunyt államfő temetéséül kiválasztott helyszín – a lengyel történelem királyainak és nagyjainak sírhelyéül szolgáló Wawel szent katedrálisa – már megosztotta a lengyeleket, sokan még ma is vitatják e döntés megalapozottságát, hiszen az elhunyt múlhatatlan történelmi érdemei márványba még nem foglalhatók. Persze lehet, hogy egyszer – talán még életünkben – mi is részesei lehetünk majd egy ehhez hasonló döntés kétarcúságának, amikor a magyar nép közfelkiáltással és egybehangzó szavazással az elhunyt dísznyughelyéül - elévülhetetlen szabadságharcos múltjára és sporttörténelmet írt érdemeire tekintettel - a legutóbbi magyar királyok budai fővárának a Horthy Miklósról elnevezett szárnyban annak is a Dunára néző oldalán az erre a célra közadakozásból építendő mauzóleumot jelöli ki. Érdekes volt az elhunyt lengyel államfő nyughelyénél ez a megérthető módon - igaz csupán fővonalaiban - kifejtett, ugyan utópisztikusnak tűnő, de nem lehetetlennek minősülő axiomatikus eszmefuttatás. Végül szentélyi vizitünk a tölgyfából gótikus stílusban kifaragott Karzat megcsodálásával zárult. A Wawelből – a várost a monda szerint alapító Krakus királyt a Waeel-domb barlangjában élő sárkány legyőzőjét követve fejünkre vigyázva – a sárkány barlangi odújához vezető lépcsőn lefelé haladva, végigbotorkálva a barlang zegzugos folyosójának útvonalán a barlang kijáratán át távoztunk a szabadba, ahol a vár tövében megcsodálhattuk a gyermekek örömére időnként tüzet okádó sárkány sajátos kivitelezésű fémből emelt szobrát (16-17. kép).

 

A másnap - nyári melegnek is beillő hőmérsékletben derült égbolt alatt gyalogos séta mellett - Krakkó város nevezetességeinek megismerésével és szemrevételezésével telt. Az Ulica Retoryka érdekességeivel kezdtünk. Megnéztünk néhány Todor Talowski által tervezett és épített neogótikus házat, amelyek jól láthatóan még most is magukon viselik az építész humorát és fantáziáját: az egyik ház szemléletesen érzékelteti a homlokfalba mesterségesen beépített (imitált) különböző színekben megjelenő sérüléseket (18. kép); egy másik ház homlokfalát „Az éneklő béka” domborműve díszíti (19. kép); a következőn „A szamár cégére” látható (20. kép) a sokat mondó Sallustius idézettel: „Faber est suae quisque fortunae” (Mindenki a maga szerencséjének kovácsa) (21. kép); a mester saját házán (22. kép) Suetoniustól származó idézettel adott magának örök időkre szóló jó tanácsot: „Festina lente! (Lassan járj, tovább érsz!).

 

Krakkó egyébként olyan, mint egy ékszerdoboz tele van látványossággal és érdekességgel, sok gyalogos és buszos turistával, de még sincs ádáz rohanás, lökdösődés, durvaság és trágárság, autós-gyalogos-kerékpáros közötti kiengesztelhetetlen gyűlölet és még a dudálás-tülkölés is ritkaságszámba megy. A város szinte minden pontján van látnivaló, lépten-nyomon egymást követve és váltakozva találhatunk és választhatunk magunknak hangulatos kávézót, íncsiklandó illatokat árasztó éttermet, utcán át árusító pizzást és fagylaltost, láthatunk szendvicsembereket és reklámpapírokat osztogató fiatalokat, mutatványosokat, zenészeket, lassú menetben közlekedő elektromos kisautókat, a város nevezetesebb helyein ügető konflist és ember hajtotta riksakulit, elegáns kirakatokat, jól és csinosan öltözött hölgyeket, urakat, ellenben csak hosszas keresgélést követően láthatunk - az itthon oly gyakori látványt nyújtó - vastagnyakú, tar fejű, nyakat lehúzó vastag láncfüggőket viselő és agyontetovált nőket és férfiakat. Krakkó egy echte katolikus város, így nem okoz különösebb meglepetést a különböző vallási felekezetekhez tartozó más-más egyházi ruhát viselő emberek jövésének-menésének látványa, a templomok sorait hétköznapokon is megtöltő imádkozó emberek sokasága, mint ahogyan az sem volt számomra meglepő, hogy milyen nagy szeretet és kegyelet övezi - halálát követő több év után is - a város saját papjából, püspökéből - Karol Józef Wojtyła érsekből, bíborosból - megválasztott, II János Pál névre hallgató pápát. Az Ulica Kanonicza utcában találhatók Krakkó legnevezetesebb történelmi (középkori) épületei, közülük is a legszebbnek tartott 21. szám alatti Dékán-ház - árkádos udvarával és a homlokzatát díszítő fekete-szürke sgrafittoval - melynek falai között élt és lakott az 1960-as években a későbbi pápa, akinek lakószobáját, halálát követően rekonstruálták; az utca 19. számú házában található az Érseki Múzeum értékes egyházi gyűjteményével, melynek egyes darabjai ritkaságszámba mennek. E ház külső homlokzatán látható a lengyel pápa érseki korában készült plakát nagyságú fényképe (23. kép). Érdemes volt házi idegenvezetőm társaságában még a Jagelló Egyetem ma is működő egyik részlegébe a Collegium Maiusba is ellátogatni, ahol a kerengős belső udvarban sétálás közben kísérőm - tanárasan rögtönzött, de - élvezetes eszmefuttatása révén kerülhettem közelebbi kapcsolatba az egyetem alapításának (1364) és fejlődésének legizgalmasabb történéseivel, miközben - szakmai betegségben szenvedve - azon tűnődtem, vajon miben is különbözhet(ne) az 1400-as évek végén itt diákoskodó Kopernikusz - világhoz és az egyetemhez viszonyuló - hallgatói mentalitása a – „Haza Szolgálatában” jelszót pajzsként maga elé tartó – Nemzeti Közszolgálati Egyetem diplomáját majdan magáénak tudó hallgatókétól?

 

A nap kora-délutánjának utolsó időszakában értünk Krakkó város - történelmi múltját is őrző - főterére, a Főpiactérre, amelynek meghatározó kereteinek és egyes épületei kialakításának gyökerei - a város históriája szerint - még az új városi kiváltságlevél megszerzése évére 1257-re nyúlnak vissza. Nekem úgy tűnt, a város - Európa talán legnagyobb piacai közé sorolható - Főterén még most kora ősszel is akkora volt a gyalogos és a más közlekedési (konflis, elektromos kisautó, bicikli, riksakuli stb.) eszközök által lebonyolított forgalom, amekkora Budapest egyetlen főterén - még az idegenforgalom kellős közepén - sem lenne elképzelhető, nem beszélve a téren található kávézók, éttermek, pizzázók, cukrászdák, sörözők térre kiterjeszkedő asztal- és ernyőlabirintusa kínálta vendéglátás kavalkádjáról, illetve a téren felállított alkalmi árusok és mutatványosok által vonzott kíváncsiskodók tömegéről. A Főpiactér arculatát meghatározó és uralkodó méretű építménye a hatalmas kiterjedésű Posztócsarnok, amely mai romantikus megjelenését (24-25. kép) a XIX. századi restaurálást követően nyerte el; emeletén a 19. századi lengyel festők festményei vannak kiállítva, míg a földszinten a turisták, vásárlók ezreit vonzó összeszámlálhatatlan mennyiségű bazár-, ajándék, népi-nemzeti portékát kínáló boltok és kávézók kerületek elhelyezésre. E színes emberi kavalkád-forgatag sajátosan vidám, gondtalan hangulata síkban és térben is átjárja és betölti az egész teret. Az épület körül a szórakozni és kikapcsolódni vágyókat szállító konflisok és nyitott hintók lovas forgalma szinte egymást érik (26. kép), de lovaik után nem potyognak a teret beborító lócitromok szemben a budapesti Rottenbiller, Damjanich utcán és a Városligeten keresztül felvonuló, a Nemzeti Vágta körítését adó magyar huszárnak beöltözött komédiásokat hátukon cipelő lovakkal, amelyek után az állati ürüléket a „dicső huszárokat” kísérő rendőrautók kerekei tapossák alkotó elemeire és pörgetve szórják az úttest-járda szegletéhez, mely műveletért bírságot - a kutyatulajdonosok felháborodása ellenére - senkire sem szabnak ki. Így a Főpiactér trágyásításáról csupán a gyerekek és felnőttek százai által etetett – s a kitiltásnak ellenszegülő – galambok ezrei gondoskodnak.

 

A tér hatalmas méretű Posztócsarnok gyenge, törékeny és pici méretű ellensúlyát a román stílusban - a Főpiactér tervezése és kivitelezése előtt - épült Szt. Adalbert nevét viselő kupolával fedett templom képezi, amelynek fából épült elődjében a legenda szerint I. István magyar király udvarából Lengyelországba származott Szent Adalbert püspök is prédikált (27-29. kép). A Főtér két magas építménye közül az egyik a többször átépített és végül lebontott Városháza egyedül árválkodó gótikus tornya, amelynek egykori pincéjében volt a városi börtön és a kínzókamra, ma viszont az alagsorban és a torony előtti területen hangulatos kávézó működik (30. kép). A másik tornyos épület a lengyel építészet büszkeségének tekintett Mária-templom (31. kép), amelynek építéséhez több legenda is kapcsolódik; a jobboldali toronyhoz fűződő hagyomány szerint 1241-ben a tatárok meglepetésszerűen törtek a városra eljutva egészen a toronyig, amikor az egyik toronyőr felfedezve az ellenséget riadót fújt, de egy tatár lovas a kürtöst a kürt megfújása közben nyilával torkát átlőve elhallgattatta, ennek a be nem fejezett kürtszónak az emlékére szólal meg a toronyban a harsona minden órában majd egy rövid idő után átmenet nélkül megszakad emlékeztetve a bámészkodó hallgatóságot a hősi tett szomorú végkifejletére. A trillázó rövid mű – csak hallható, de előadója nem látható (mások több szerencsével jártak) – a Hejnal elnevezést viseli, amely a magyar nyelvből került át a lengyelbe, eredetileg ez a hajnalt jelző kürtszó elnevezéseként szolgált, majd később magát a kürtjelzést nevezték „Hejnal”-nak.

 

Végül a napi penzum teljesítését követően e templommal srégen szemben lévő - fülnek kellemes zsongású - egyik étterem térre kiterjeszkedő teraszán helyet foglalva, borozgatva vacsorához láttunk és közben felelevenítettük közös bölcsészkari szociológiatanulmányunk egyes éveinek érdekességeit és nevesítve számba vettük kimagasló tudósait, illetve kiemelkedő színvonalú tankönyveinek (jegyzeteinek) szerzőit (így többek között megemlékeztünk Kulcsár Kálmánról, Ferge Zsuzsáról, Pataki Ferencről, Némedi Dénesről, Angelusz Róbertről, Hankiss Elemérről, Papp Zsoltról, Andorka Rudolfról, Huszár Tiborról, Csepeli Györgyről, Cseh-Szombathy Lászlóról, Szalai Sándorról), miközben egyszer csak váratlanul a kihelyezett TV képernyőkön a magyar himnusz hangját követően kezdetét vette a magyar-holland VB selejtező közvetítése Budapestről. Először még néztük a játékként beharangozott mérkőzést, majd néhány percnyi - idehaza focinak nevezett, de edzőmérkőzéshez sem hasonlítható - erőlködés után szégyenkezve igyekeztünk titkolni származásunkat és honnan érkezésünket, tekintetünket pedig a képernyő helyett más eseményre irányítani, a mérkőzést közvetítő riporter hangját azonban nem tudtuk suttogóra állíttatni.

 

Eközben eszembe jutottak az odahaza hallottak: a fiúk eltökéltségéről, fokozódó lelkesedésükről, a biztatóan javuló formájukról tanúskodó andorrai eredményről; majd fülemben visszacsengtek az örök kincstári optimizmust fröcsögő túlfizetett szakértők nyilatkozatai, az előretekintő fontolva haladók, a semmiből is részesülni akaró sleppnek és a tényekkel szembesülni sohasem akarók számítgatásai (pontokat, de legalább pontot kell szereznünk a hollandoktól, akik nem legyőzhetetlenek); továbbá az ellenfél játékos gondjairól, egy-két klasszis játékosuk sérüléséről terjesztett jól értesültségek, valamint a múlt legendáit és nagyszerű eredményeit a csapatba szuggeráló Puskás-stadion erőt megtöbbszöröző kisugárzásáról, az egész nemzet együtt-szorításáról, a fiukkal való együtt-lélegezéséről szóló hitregék. Majd villámként lecsapva hideg-zuhanyként ért az éttermi vendégek merengésemet megszakító sajnálkozó felszisszenése a mérkőzés 3. percében – 0:1 oda – aztán a biztató örömujjongás 1:1, de csak 11-esből, és akkor az addig is bemelegítő mérkőzésre emlékeztető játékunk grundfocivá szelídült és az ellenfél játékát bámulva csodálva tehetetlen-reménytelenségbe zuhant, játékosaink számolni kezdték a bekapott gólokat 1:2, 1:3, 1:4, a szurkolóközönség pedig kitéve önmagáért harsány-hangú folyamatos biztatásként harsogta a buzdító és lelkesítő jelszavakat: „földet vissza nem adunk”, „vesszen Trianon”, „lesz még Erdély Magyarországé”! Még szerencse – gondoltam – hogy mindebből a verbális biztatásból a vacsorázók nagy része a nyelvi nehézségek és az artikuláció visszhangossága miatt nem sokat érthetett. De semmi baj, amíg a magyar szív dobog, addig még van remény a brazil kijutásra!

 

Késő este sétáltunk a Főtéren át haza a szállodáig. A Főtér még tele volt élettel, kivilágított hangulattal, zsongással, konflissal, a tér nevezetességeit bámulva fotózó turistákkal, sétáló fiatalokkal, idősebbekkel. Miért nem lehet ezt nálunk, odahaza is megvalósítani? Mi lenne, ha mondjuk a Hősök terét, a Széchenyi fürdő-, Vajdahunyad vár és környékét, továbbá a Városligetet is magába foglaló a Dózsa György út – Ajtósi Dürer sor – Hermina út – Állatkerti krt. által határolt zöldterületet - csatlakoztatva hozzá az Andrássy utat teljes hosszában és szélességében - a tömegközlekedés és a személygépkocsi forgalom teljes kitiltását, illetve a szemet-lelket gyönyörködtető parkosítás, a hangulatos közvilágítás és a közbiztonság teljességének megteremtését követően átadnánk - késő estig-kora-hajnalig - a gondtalan és kulturált körülmények mellett sétáló, kocogó, egyéb más szabadtéri sportolás iránt hódoló embereknek, a csónakázóknak, a kerékpározóknak, a gördeszka és görkorcsolyázóknak, valamint a konflisok-elektromos autók-emberi erővel hajtott triciklikkel-riksakulikkal körsétát tevő nézelődőknek, vacsorázó, kávézó, süteményező, söröző, borozó vendégseregnek, mentesítve e területet minden háziállat sétáltatásától és a vadgalambok mindent bepiszkító seregétől. Persze ez esetben e területet és e terület idegenforgalmat vonzó panorámáját már nem tudná egy maroknyi kisebbség saját céljaira kisajátítani, illetve üzleti és más érdeke érvényesítése végett önző akaratát Budapest lakosságának nagy többségére, valamint a fővárosba látogató - kordonok és tömeget oszlató rendőrségi akciók nélkül - pihenni, kikapcsolódni, szórakozni vágyó vendégforgalmára zsarnoki módon ráerőszakolni. Mindezen kisebbségi (szélsőséges) és más rendezvények szervezői által különböző jogcímek alapján befizetett bevételek egyébként is - visszaosztás nélkül - csak a főváros vezetését juttatja évek óta - a lakosság által ellenőrizhetetlen célra elkölthető - busás jövedelemhez.

 

Másnap reggel a Budapestről történt szervezésnek megfelelően a vállalkozó elegáns személygépkocsival pontosan a megbeszélt időben várt minket a szálloda recepciójánál és a szerződésnek megfelelően átadva nekünk a belépőjegyeket egyik helyről a másikig, kaputól-kapuig elvitt minket először Wieliczka sóbányájába, onnan a németek által Auschwitzban (Oswiecimben), Birkenauban (Brezinkaban) felépített embereket tömegesen megsemmisítő fogolytáborába majd pedig vissza a szálloda halljába. Sofőrünk tudott kicsit magyarul mivel néhány évvel korábban Magyarországon is dolgozott egy építkezésen, de az úton kulturáltan csak annyit beszélt amennyi szükségesnek mutatkozott az oda-vissza vezető úton látható érdekességek iránti figyelemfelkeltéshez, illetve az egyes helyiségekhez fűződő sztorik, kisebb legendák elmondásához, valamint a wieliczkai bányába vezető lépcsőút teljesítésével, majd a haláltábor gyalogos bejárásával, megtekintésével együtt járó lábakat, térdeket próbára tevő fizikai megpróbáltatásokra való előzetes felkészítésünkhöz.

 

A Krakkótól 12 km-re található bányához érkezvén az első, ami szembeötlött az a bányászlift sárgára festett épülete és a magasba emelkedő liftakna felvonószerkezete (32. kép) volt. Az idegenvezető, aki mintha csak ránk várt volna a bejáratnál, ahova kísérő nélkül egyébként nem lehet belépni, másodpercnyi pontossággal indította a csoportot. A bánya – amelyben a középkor óta folyik a termelés és ahol először vízzel oldották ki a sót a kitermelt kőzetekből, majd azokból időben jóval később ékekkel, csákányokkal hasítva egyméteres henger alakú tömböket faragtak és e só-kőzetmonstrumokat szállították egyszerű felvonószerkezetekkel a felszínre – ma az UNESCO Világörökség részét képezi. Elindulva a kb. 300 lépcsőfokon lefelé majd a vájatfolyosókon haladva beugrottak a korábban, jó néhány évvel ezelőtt szerzett emlékképek azzal, hogy most mintha az egész természeti-mesterséges csoda belülről, gondozottabbnak, a falépcsők pedig ápoltabbaknak tűntek volna és így az a jóérzésem támadt, hogy ennek az idegenforgalmi nevezetességnek most biztosan van felelős és tényleges, illetve gondos és mindent óvó gazdája és így nem a véletlen műve, hogy e sóbánya a Világörökség listáján található. Körbe-körbe minden látványosság sóból van kifaragva, megnyalva minden még a padló kövezete is sós ízű. Az egyes termek megvilágítása, a járatok kifestett állapota, a bányászok által ízlésesen kifaragott szobrok, a különböző bányahasználati eszközök és tárgyak nemcsak látványosak, de a csoportkísérő és idegenvezető bekapcsolására, áram alá helyezésével működve szemléltettek, amely által többet elárultak magukról, mint a több nyelvet is beszélő idegenvezető a szóbeli tolmácsolás révén. Az első állomás a sóból kifaragott Szt. Antal-kápolnában volt, ahol az érezhetően sós és párás levegő hatására már kissé deformálódott a hatalmas méretű a megvilágítás fényében inkább zöldesszürke színűnek tűnő oltár és a körülötte lévő szobrok. Mint megtudtuk a bányában lévő földalatti folyósok, termek és „galériák” hálózatából ma kb. 2 km-nyi szakasz látogatható a nagyközönség által, amelynek mélysége eléri a 135 métert és állandó hőmérséklete nem több 13-14 ºC foknál. A több mint kétórás sietős tempójú séta második állomása a bánya védőszentjének Kinga királylányról elnevezett Szt. Kinga-kápolnába (33. kép) vezetett, ahol a hatalmas méretű – 55 m hosszú, 14 m széles, 10 m magas – teremben minden [az oltár, a szobrok, a domborművek (34. kép), a csillárok] a bányászok keze munkájával sóból volt kifaragva egyetlenegy II. János Pál lengyel pápa szobrát kivéve, amelyet neves szobrászművész alkotott. Természetesen más termekben is találkoztunk sóból faragott szobrokkal, amelyek közül a legrégebbit a bányászok - a fáma szerint - a 17. század körül készítették. A bánya legmonumentálisabb és legmagasabb terme a Staszic terem volt a maga 36 méter belmagasságával és csodálatos természet- és bányászkezek alakította mennyezetével. A sóbányában található még egy hangversenyre is alkalmas nagyterem, egy minden igényt kielégítő reprezentatív kivitelezésű és megvilágítású konferencia-, fogadó-, illetve esküvőterem (35. kép), valamint egy szanatórium is, ahol légzőszervi megbetegedésben szenvedő beutalt emberek gyógyulhatnak. A külön belépti díj ellenében látogatható múzeumban megelevenedik a látogató előtt a bánya régi élete: a gerendákkal feldúcolt vájatok (36. kép), a régi bányász szerszámok és eszközök, a kötélfelvonón kapaszkodó lámpás bányászok, az emelő, tekerő szerkezetek, bányagépek, kiállított sókristályok stb., míg az emlékkönyvből és más tájékoztatókból megismerkedhetünk a bányát meglátogató hírességekkel: Goethe, Balzac, Kopernikusz stb. A látogatók számára a bányakomplexumot elegáns büfé, meleg-étkezde, szuvenír-bolt és minden igényt kielégítő mellékhelyiségek teszik összkomfortossá. A séta végén az elfáradt embereket a 4-4 főt befogadó kabinú bányalift viszi vissza a „magasba”, a szabad ég alá.

 

Megpihenés gyanánt elfogyasztottunk egy kávét és a rekkenő meleg enyhítése végett egy-egy hideg üdítőt, majd következett a nap hosszabbik és sötétebb fele. Sofőrünk közlése szerint a program második részében, „átsiklunk” Krakkó másik oldalára a tőle mintegy 60 kilométerre fekvő Auschwitz-Birkenau településre és megtekintjük az ott lévő múzeumokat. Itt azonban kénytelen voltam közbeszólni és helyesbíteni az úti célként megjelölt megnevezést emlékeztetve arra a tényre mindannyiunkat, miszerint a múzeum elnevezésnek és az e név mögött meghúzódó intézménynek-objektumnak mindig van valami humanitárius-kulturális kicsengése, míg a tábor (láger), ahova megyünk inkább tekinthető az emberiség, de leginkább az önmagát a haladó kultúra-művészet és demokrácia bölcsőjével azonosító, s emiatt fejét másokhoz képest fentebb hordó Európa népeinek szégyenfoltjának, mint egyfajta múltbeli emlékeket őrző pozitív értékháznak. Sajnálatos, hogy e két láger esetében a „múzeum” elnevezés egyáltalán bárkinek is a szájára jön, nem beszélve arról, hogy bármilyen itt végzendő ismertető tevékenységért semmilyen díjat sem szabadna kérni/szedni, kivéve esetleg a szokásos szuvenírekért, ha e kegyeleti helyen ilyen címen akármilyen tárgyak árusításának kívánatossága egyáltalán felmerülhet, eltekintve talán a már megszokott és társadalmilag elfogadott levelező(képes)lapok esetétől. Pedig minderre az ellentmondásra mindkét érintett állam nagykövetének a figyelmét írásban is felhívtam, ennek ellenére az azóta eltelt évek alatt e témában szinte semmi sem változott!

 

Megérkezve a tábor - de általam inkább csak halálgyárnak nevezett láger - bejáratához már az ott olvasható felirat is – melyet az érzéketlen „vasgyűjtők” el tudtak lopni emlékeztetve e cselekedetükkel is cinikusan mindenkit a „múzeumi” őrzés hiányosságaira – szégyent sugároz:

 

„Arbeit macht frei” „A munka szabaddá tesz”

 

(37. kép). Hát nem a farizeuság és az emberi kétszínűség legmagasabbik fokaként értelmezhető e mondattá szerkesztett kijelentő mód? Gondoljunk csak a rabszolga-társadalmakra, ahol a legtöbbet és legkeményebben mindig a rabszolga dolgozott, és vajon mindez szabaddá tette őt, fizikálisan és testileg biztosan nem, legfeljebb talán lelkileg, amíg mindebbe bele nem halt. De az óta? Az emberiség, Európát is beleértve – 1930-40-es évekig bekövetkezett – fejlődéstörténetében több száz év is eltelt. Vagy talán csupán az idő múlott, de fejlődés nem is volt? Hiszen az állatok egymással szemben e népirtó művelethez hasonló méretű pusztításra még értelem hiányában sem képesek. Akkor vajon kit is kell/lehet az élővilág legfejlettebb és legmagasabb rendű képviselőjének tekinteni? Az embert? Aki mindezt embertársaival lelkiismeret furdalás nélkül művelte? És minderre legszívesebben már nem is emlékezne? Pedig a mementóként hátra maradt emberi eszközök, használati tárgyak és az enyészet által sem elpusztítható emberi maradványok égbekiáltó sikollyal emlékeztetnek és figyelmeztetnek mindenkit: csak mi élő emberek juthatunk el ismét ide és az aljasságnak erre a legmagasabb fokára! Ne felejtsük: árammal töltött szögesdróttal, azonnal tüzelő fegyveres őrökkel és ölésre beidomított kutyákkal „védett” barakkokban „szabaddá tevő módon” sem dolgozni sem élni nem lehet (38-41. kép). Az ember természetes társadalmi nélkülözhetetlen lételeme: a testi-lelki szabadság!

 

De nézzünk be e „múzeumnak” nevezett tábor – melyet az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított – szenvedést, megalázást és haláltusát árasztó épületeinek egy némelyikébe (42. kép). Nem először láttam ezeket az épületeket és bennük a különböző tárgyakat, látványuktól mindig és még ma is borsódzik a hátam és kiver a hideg-veríték. Nem a szokásos múzeumi látványt árasztják a nézelődő felé a foglyokról készített – legtöbbjükről csíkos rabruhában – három beállítású fekete-fehér színű fényképek, amelyekről a végtelenbe nem néző, hanem csupán a fényképezőgép lencséjébe bámuló emberélőlények tekintenek a semmibe, tekintetükből pedig a reménytelenség, valamint a tehetetlen kétségbeesés olvasható ki. Különösen nehéz szabadulni egy csont és bőr soványságú valamilyen faasztalon meztelenül ülő nő tágra meredt fekete színű szemeinek vádoló tekintetétől - aki lábait vállmagasságig maga elé húzva igyekszik e pózzal valamelyest takarni szemérmét a fényképész elől, s - aki ebben az embert megalázó helyzetben is – ugyan lemondóan, vélhetően a rá váró fizikai megsemmisítés elkerülhetetlenségének tudatosulása miatt, de – keményen és határozottan szembenézve a reá bámulóval - szájából hangot nem kiadva - örök időkre nyomot hagyva szúrja belé a számon kérő kérdést: emberek, miért hagytátok, hogy mindez megtörténjen?!

 

Szinte lehetetlen e teherrel a következő „múzeumbarakkba” gond nélkül belépni és az ott felállított vitrinbe nézve az üvegfal mögött - láthatóan csak odahordott és rendezetlenül otthagyott, felhalmozott - névvel és címmel ellátott tárgyak (utazási táskák, régi bőröndök és pakkok) gondolatokat ébresztő üzeneteivel szembesülni, majd miként a valódi múzeumban szokás némán és - tiszteletből - nesztelenül továbbmenni. A következő vitrines látvány még megrázóbb: személyes használati tárgyak (fogkefék, borotválkozó szerek, női szépítő eszközök, a korban viselt szemüvegek és csíptetők, mankók, műlábak és egyéb mozgást segítő protézisek, ruhák, cipők, papucsok stb.) tömkelege árulkodik arról, hogy itt valóban emberek pusztultak el nem százan és ezren, hanem több-százezres nagyságban. Az emberi aljasság azonban tovább is fokozható példa erre a következő barakk kiállítása, ahol a foglyok levágott hajának, hajtincseinek bálái láthatók, amelyből – a tábort felszabadító Vörös Hadsereg még kb. 7.000 kg-t talált a raktárban zsákokba csomagolva elszállításra várva, melyből – a német megrendelők többek között szitavásznat készítettek, míg a meggyilkolt foglyok aranyfogaikat rudakba öntötték és értékesítették, az emberi hamvakat pedig beleszórták a közeli tavakba és folyókba, illetve a földek trágyázására használták.

 

Persze a beszállítás néhány-napos/hetes szerencsés túlélői sem részesültek a táborban a „szállodai kényelemből és kiszolgálásból”. Vékony csíkos fogolyruhájuk, amely a hideg ellen alig védte őket legfeljebb, ha hetenként, de inkább csak havonként cserélődött, saját mosásra viszont egyáltalán nem volt lehetőség. Ruházatukon megalázó, emberi méltóságot semmibe vevő éktelen színű (a zsidók kanári sárga) csillagot voltak kénytelenek viselni, míg az 1943 után érkeztek még karjukba tetovált tábori nyilvántartási számot is kaptak. Lakhelyük komfortfokozatát jobb esetben a betonra, rosszabb esetben a döngölt földre hányt szalma, esetleg szalmazsák, vagy koszos és büdös rongyok, elhalt fogolytársaik ruhái jelentették, bepréselődve egy-egy pince-nélküli hideg és nedves padozatú helységébe, ahol legjobb esetben háromszintes priccsen kettesével-hármasával-négyesével aludhattak, ha sorakozóra ki nem rendelték őket akár a legnagyobb hidegben is. Napi háromszori étkezésük alig érte el az 1.300-1.700 kalóriát, így nem csoda, hogy a foglyok jelentős száma éhbetegségben hunyt el. A mosakodás tömegesen és vezényszóra történt, mint-ahogyan dolguk végzése is naponta legfeljebb kétszer tízpercnyi időtartam alatt egymás mellett ülve 50-60-an.

 

Sajnos nem lehetett kihagyni a kínzóhelyek megtekintését sem: a kivégzőfalat, az egyszerre több fogoly kivégzésre is alkalmassá tett akasztófát, a botozás és a hátulról összekötött kézzel felhúzott emberek szenvedőhelyét, a pincékben elhelyezett börtöncellákat (a sötétzárkákat, a négy személy állva tartózkodására készített 90x90 cm-es alapterületű állócellákat és az éhségcellákat), de a hátborzolóakat sem: a mennyezeten zuhanyrózsákkal álcázott akár 2.000 fogoly beterelésére is alkalmas fürdőhelyiségnek nevezett megsemmisítőt, amelynek ajtaját lezárva a tisztálkodásra szolgáló víz helyett a meztelenre vetkőzött várakozók a vizet sosem látott zuhanyrózsák melletti nyílásokból ciklon-B gázkristályokat kaptak a nyakukba, amelytől 10-15 perc alatt kiszenvedtek, és végül a homo sapiens legkegyetlenebb emberi – holttesteket futószalagszerűen megsemmisítő – alkotását, a krematóriumokat a gázkamrákkal (43. kép), ilyen művet egy állat saját társaival szemben nem lenne képes sem kitalálni, sem működtetni. E halálgyárban illendően viselkedni is nehéznek bizonyult: voltak, akik mindent le akartak fotózni, a műtárgyat és melléállva magukat is (még jó, hogy a kamrák le voltak zárva, különben biztosan akadt volna olyan is, aki bemászva szeretett volna szembenézni a fényképezőgéppel) – belül, a krematóriumban talán illetlenség a fényképezés – mások viszont  hangoskodtak és nevetgéltek (különösen a fiatalabb nemzedék képviselői), de voltak akik a tökfödőt sem vették le e halálgyárban pedig e helyiségben nem tűzött a nap.

 

Ismerősöm kalauzolása és történészi szakavatott ismertetése mellett megtekintettük a 18-as barakkban a Magyar holokauszt emlékére a Magyar Nemzeti Múzeum által találó címmel

 

„Az elárult állampolgár”

 

készített állandó nemzeti kiállítást. Alkalmi idegenvezetőm szemmel láthatóan elérzékenyülve és átszellemülve lépte át a helyiség küszöbét. A sejtelmesen félhomályos helyiségbe lépve jó ideig csak egy-helyben állt és megszólalás nélkül nézett-nézett valahova a távoli semmibe keresve-kutatva az éterben a rokoni frekvenciákat és a kommunikálásra alkalmas jeleket. A családnak, rokonságnak valamilyen jelentős három számjegyű és dupla eseményű évfordulója esett ez év szeptember elejére, amelyre itt a tetthelyen a családot ért halálgyárban szeretett volna emlékezni. A konkrét eseményt nem hozta szóba én meg ezt a hallgatást tiszteletben tartottam. Majd mintegy negyedóra elteltével, feltehetően a lelkekkel történt szellemi találkozást követően visszatérve a földi planétára körbejárva a kiállítást részletes és kronológiai sorrendbe szedett eseménytörténeti ismertetésben és sajátos filozófiai eszmefuttatásban részesültem. E tábor, benne e barakkal – kezdett bele a személyemhez rendelt kalauzom rövidre nem szabott, de rendkívül lényegre törő és lebilincselő egyéni történetekkel is átszőtt történelmi ismertetőjébe – nem más, mint az ember-embertársának akarva okozott borzalmak valóságának helyszíni és eredeti bizonyítékát adó „Múzeuma”, a kegyetlenségnek, a kínzásnak, az emberen történő tilalommentesen szabad kísérletezgetésnek, a gázhalálnak és a más származásúak különösen a zsidók - a legyengültek, a betegek és a gyerekek - tudatos megsemmisítésének, a holokausztnak a szinonimája, ahol minden egyes négyzet-centiméternyi helyhez emberek ezreinek/tízezreinek/százezreinek jajkiáltásai, halálhoz vezető utolsó útjának testi-lelki szenvedései tapadnak, ahonnan megrendülés és valódi lelkiismeret-furdalás nélkül aligha lehet távozni.

 

A magyar fasizálódás kronologikus vázolása közben vettem szemügyre egy panorámanézéssel a magyar emlékkiállítás helyszínét, amely sejtelmes félhomályával egy-egy dokumentum felvillanás-szerű megvilágításával kellően érzékeltette a kiállítás által felölelt időszak sötét és embertelen voltát. Bár e félhomály a természetes látást és a járási reflexiókat is gyakran megtévesztette s egyben balesetveszélyessé is tette a kiállítás körbejárását tekintettel az átlátszó plexipadló alatti látnivalóknak a teremhez képest élesebben történő megvilágítása miatt, amelynek következtében a rosszabbul látóknak és az öregesebben közlekedőknek egy-egy lépés megtételekor jobban a lábuk elé, de inkább alá kellett nézniük, illetve valamilyen stabilnak tűnő kapaszkodót kellett keresniük. Sajnos a vitrinekben és a falakon elhelyezett és gyengén megvilágított eredeti dokumentumokról készített fénymásolatok nagy része homályos és rosszul olvasható volt, melynek javításához szükségem lett volna az olvasószemüvegemre, de azt figyelemfelhívás hiányában a szállodai szobámban hagytam. E gondolatsor végén visszatérve a jelenhez bekapcsolódtam ismerősöm okfejtésébe, amely azt boncolgatta, miszerint az emberi humánum lényegét és emocionális vonatkozásait aligha lehet a középiskolák külvilágtól elzárt termeinek padsoraiban, egyen-köpenyben és hátratett kézzel ülő tanulókhoz csupán az erkölcstan című - a jövőben kötelezően oktatandó - tantárgy egyes elvont és elméleti tartalmú témáiból hétről-hétre megtartandó szóbeli előadások révén érzelmileg és materiálisan is közelebb vinni és megértetni. Nem beszélve arról a fontos követelményről, hogy akik e tantárgy oktatására vállalkoznak és merészkednek, illetve „engedélyt” kapnak azoknak „tisztának” kell(ene) lenniük; vajon vannak-e nálunk otthon kellő számban ilyenek? Talán az egyház kenetteljes papjai, akik átvilágításuk elé még ma is hegyeket görgetnek, vagy a jelenleg is oktató pedagógusok, akiknek e téren való felkészültségük enyhén szólva is hiányos jó néhányuk pedig erre a feladatra emberileg sem alkalmas, avagy a keresztény szót nevében méltatlanul használó párt tagjai, akik saját parlamenti tiszteletdíjuk összegének csökkentését farizeus álszentséggel áttolták a következő parlamenti ciklus kezdetére? A NEM válasszal itt tökéletesen egyetértettem. E helyett valóban talán többet érne és mondana, ha az EU pénzügyi eszközei terhére valamennyi EU-tagállam középiskolai diáksága részére kötelező lenne egy alkalommal az élő emberiség és - a demokratikus-kulturális értékalapjaira oly büszke - Európa történelméből soha ki nem törölhető szégyenfoltjának (gyakorlati foglalkozásként történő) helyszíni megtekintése és a mártírok által az utókor számára örök mementóként 1967-ben emelt emlékmű (44-45. kép) előtti csendes belső elmélkedés lehetővé tétele, majd az azt követő tantermi - oktató által irányított - kibeszélése a látottaknak s az elmélkedés során gondoltaknak.

 

A barakkból való távozásunk meglepő kitárulkozással zárult: „Látod, ezért vagyok én állandóan két pont között ingadozva úton, de talán érthetőbb, ha úgy mondom, hogy útközben: az állítólagos hazám és a többször változó otthonom között. Ezt itt – mutatott kezével a táboron körbe (46-49. kép) – nem lehet, nem tudom elfelejteni, és bármennyire is megütközöl, de

 

Magyarország - nekem nem hazám, az ország és vezetése a zsidótörvények megalkotásával - elárulta zsidó polgárait!”

 

A bejárat-kijárat felé haladva először azon gondolkodtunk, hogy ebben a jó időben az Auschwitzból Birkenauba vezető nem több mint 3 kilométeres utat gyalog tesszük meg, de aztán a tűző napsütés és a majdnem nyári kánikula miatt – sofőrünk javaslatára – letettünk róla. Így aztán, praktikus okokból gépkocsink a tábor hátsó bejáratához vitt minket és onnan a kijárat felé haladva vettük szemügyre a láger még látogatható barakkjait. Ez a tábor sokkal nagyobb és kegyetlenebb volt az előbb említetthez képest, itt eredetileg 300 barakk állt, amelyből mára 45 tégla- és 22 fabarakk maradt meg viszonylag épen. A leégett fabarakkok helyén azonban még mindig láthatók a megmaradt kémények, amelyekből lehet következtetni a barakkok számára és nagyságára. Ez a tábor egy mocsaras területre épült, amelynek következtében az egyes épületek földes döngölt padlójuk miatt állandóan vizesek és nedvesek voltak; a téglabarakkokban viszont a foglyok a fabarakkokhoz képest sokkal embertelenebb körülmények között voltak elszállásolva: háromszintes priccseken nyolcan-tízen aludtak és a korábban 52 ló számára kialakított karámokban kisebb átalakítások után 1000-1000 foglyot helyeztek el. A barakkok fűtését a középen elhelyezett füstcsatorna volt hivatva biztosítani, hideg időben teljesen reménytelenül. Az itt „elszállásoltak” többsége a patkányok terjesztette betegségek, a hideg, avagy a katasztrofális vízhiány miatt pusztult el. E tábor területén építette ki az SS a legtöbb (négy) krematóriumot és gázkamrát, valamint hullaégető gödröt és máglyát, e női táborban raboskodott a Magyarországról deportált zsidók többsége, itt volt a cigányok tábora is, valamint a fogolykórház, a foglyok fürdője és a latrinák. Ez utóbbiak hátborzongató látványt nyújtottak: az épület közepén elhelyezett építménysoron egymástól srégen eltolva két-két latrina lyukra ülhettek a dolgukat végzők egymásnak háttal egyszerre mintegy 30-an 50-en naponta kétszer 10-10 percnyi ideig. A látott épületek egy részét azonban kikezdte már az idő vasfoga és a szuvenírt gyűjtők hada, amennyiben hamarosan nem kezdődik meg felújításuk, úgy rövidesen a Világörökség listájáról önmagukat fogják törölni. E táborban látható viszonylag épségben a táborból való élve szabadulás reménytelenségének gyomrot szorító tárgyi-építményi jelképei: egy az enyészettől épségben megóvott a sínpályán veszteglő marhavagon (50. kép) - amelyben összezsúfolva embertömeget szállítottak akár több napon át étlen-szomjan egyenesen a haláltáborba, többségük már a megérkezéskor halott volt – a két vonatsínpár és a „Halálkapu” 51-53. kép), amely csupán addig volt nyitva, amíg a vagonokból álló szerelvény a táborba meg nem érkezett. A táborból való szabadulás reményének utolsó sugarát pedig a vagonokból kiszálló és „szelektálásra” felsorakozott foglyokat személyesen „üdvözlő” táborparancsnok szóbeli tényközlése tiporta el:

 

„… ez egy koncentrációs tábor, ahonnan csak a krematórium kéményén át van kút.”

 

Autós, gyalogos körutazásunk a délutáni órákban, a krakkói zsidónegyedben Oscar Schindler gyárának – amely ma múzeum – kapujánál ért végett, ahol kifizetve a fuvar- és vállalkozói díjat beléptünk a ma már – a kapu kivételével (54-55. kép) – teljesen más képet mutató „épületmúzeum” bejáratán. A belépőjegy mellé kapott ismertetőt követve haladtunk végig és tekintettük meg - olvastuk el - a múzeum Lengyelország háborús időszakát látványosan, színesen, a részletek iránt is érdeklődést keltő módon, gondolatébresztő kreativitással összeállított és a látogatók számára a kiállító-terem kanyargós, néhol cikkcakkos lejtővel és kisebb emelkedővel tarkított útvonalának két oldalán elhelyezett tárgyi, képi és filmlátnivalóit. Schindler saját edénygyáraiban, majd később lőszergyárában – ahonnan azonban a história szerint a működés két éve (1943-1945) alatt egyetlen használható lőszer sem hagyta el a gyár kapuját – dolgoztatva mentette meg a háború ideje alatt 1200-1500 munkásnak álcázott zsidó életét azzal, hogy a gyára közelében működő Plaszow-gettó lakóit dolgoztatta először azért, mert ők képezték a környék legolcsóbb munkaerejét majd később pedig humanitárius okokból. Schindler pártkapcsolatai révén a háború alatt elérte, hogy alkalmazottainak nem kellett a szomszédos gettóban lakniuk, hanem mint a gyár dolgozói saját gyára munkásszállóiban maradhattak. A gyárban a dolgozókat nem verték, nem ölték őket meg és Auschwitzot is megúszhatták, sőt még titkos kórház is működött a betegek gyógyítása végett. A háború utolsó szakaszában, amikor a tábort át kellett költöztetni Schindler titkárával Itzak Sternnel készíttetett egy listát (Schindler listája), amelyen azon zsidók (1098) nevei szerepeltek, akiket Schindler magával vitt az új gyárába. E listán az idősebbek fiatalabbként, a gyermekek felnőttként lettek feltüntetve, míg az orvosok, tanárok neve mellé szakmunkás végzettség került. Amikor Schindlernek 1945. május 8-a után menekülnie kellett a gyár dolgozóitól búcsúajándékként egy gyűrűt kapott a következő mondat

 

„Wer nur ein einziges Leben rettet, rettet die ganze Welt“ („Aki egy életet is megment, az egész világot menti meg.”)

 

bevésésével, amely mondat később az izraeli Jad Vashem múzeum mottója lett.

 

Kilépve a gyárkapun keserves sóhajban fakadt ki ismerősöm, miért nem akadt a jó magyar kurucos szabadságharcosok között egyetlen Schindler-szerű egyszerű magyar gyáros vagy parasztember, aki „megmentést álcázva” nem a zsidónegyed, a gettók budapesti és más városban történő kijelölésében, a zsidók megjelölésében és elkülönítésében majd összegyűjtésében és elszállíttatásában, hanem tényleges megmentésükben serénykedett volna? Azért volt ilyen – Raul Wallenberg, Langlet Valdemar – jegyeztem meg kellő malíciával; persze, csak az illető sosem volt színtiszta kárpát-medencei honpolgár, hangzott a roppant erős és gúnyos válasz!

 

A replikázásra viszont nem sok időnk maradt ugyanis ismerősöm jóvoltából néhány perc múlva kezdődött a mai nap lezárásaként a kulturális esemény - a desszert - a zsidónegyed Isaac néven ismert Zsinagógájában (56-57. kép): klezmer muzsika a Tempero Group előadásában. A műsor és az együttes szereplése hangos ovációt és tapsot váltott ki a hallgatóság soraiból, különösen az ismertebb – Hava nagila, Mein Idische Mame – számok hallatán. A nap zárásaként a tejszínhabot végül a vacsora jelentette egy kóser étteremben, ahol menüként igazi zsidó sólet került az asztalra.

 

Epilógus

 

A haza: vajon meddig, hogyan és milyen eszközökkel köteles védeni polgárát, ennek elmulasztása, illetve polgára elárulása miatt a hazát ki, hogyan, milyen módon vonhatja felelősségre, s a vele szemben kiszabott(ható) egyéni/kollektív büntetés (szankció) pedig elévülhet-e, s ha igen akkor időben mikor? Soha! Hangzott az egyértelmű és kemény válasz. Mint-ahogyan a polgár - emberiség elleni - háborús bűntette soha nem évül el (legfeljebb halálát követően már nem lesz érte felelősségre vonható), úgy a haza, polgárával szembeni háborús bűne sem évülhet el. Az viszont igaz, amíg a magyar állampolgárra ez időtájt a haza elárulásáért minősített esetben - amennyiben e cselekményt háború idején követte el - akár a halálbüntetés is kiszabható volt, addig a hazát állampolgárával szembeni hűtlenségéért vagy elárulásáért - szankcióként ténylegesen - nem lehet halálbüntetéssel sújtani, illetve fizikálisan megsemmisíteni. Területét persze lehet felszántani és sóval behinteni, vagy "modern eszközökkel" (legfeljebb) részekre darabolni. Ez utóbbi megtörtént! Állampolgárával szembeni bűntettéért viselt felelőssége alól azonban a hazát még ez sem oldozhatja fel!?

 

Budapest, 2012. szeptember 14.