Fogarasi József

Budapest-népliget Autóbusz pályaudvar

2012. szeptember 07. péntek

 

A minap este tíz óra körül, de az is lehet, hogy már tizenegy is elmúlt megszólalt a telefonom. Nem volt ismerős a hívószám így szokásomhoz híven nem léptem kapcsolatba a hívóval, de a játék többször megismétlődött és a csengés hangjából, az ismétlődés gyakoriságából következtetve az volt az érzésem, hogy a velem kapcsolatba lépni akaró egyre kétségbeesettebben és már-már reménytelenül próbálkozik elérésemmel. Ki lehet e türelmetlen személy, aki ilyen későn hív, bár éjfélnél előbb szinte sohasem fekszem le, s ezt közeli ismerőseim tudják s élnek is a lehetőséggel, hogy ilyentájt keressenek, de hívásukat készülékem név szerint kijelzi. Az ötödik próbálkozás után már mobiltelefonom nézett rám segélykérően. De hát miért nem hagy üzenetet az ismeretlen, méltatlankodtam magamban?

 

Végül - vonakodva bár, de - fogadtam a hívást. A vonal másik végén a sikertől megkönnyebbülten magához tért beszélő szóözönéből ugyan alig sikerült valamit első hallásra megértenem, de a szemrehányóan nekem szegezett kérdő és egyszerre számon kérő mondat kihámozott lényege valahogy úgy hangzott, hogy e város (mármint Budapest) rendelkezik-e tudatos várostervezéssel és fejlesztéssel, illetve vezetése a politika ösztönösen felépített optimista kicsengésű elefántcsonttornyából kitekintve látja-e a mindennapok hibáit és problémáit? Természetesen az elhangzottak itt le nem írható kritikát is kifejező szavakat és mondatokat is tartalmaztak.

 

A hosszú bevezető azonban arra is jó volt, hogy végre a beszélő hanghordozásából és választékos kifejezéseinek özönéből, no meg az előadás hangszínéből beazonosíthattam a megszólításomtól és bemutatkozásától az izgalom adta megkönnyebbülés következtében megfeledkezett telefonálót. Rég nem látott hallott ismerősömet - aki Devecserben élte gyermekkorát, majd bölcsészegyetemi éveit Budapesten töltötte kollégiumban vagy albérletben, a diplomaszerzést követően azonban előbb Németországba, később egy alapítványi ösztöndíj kedvéért Párizsba költözött - üdvözölhettem a vonal másik végén dohogó és levegőért kapkodó hang hallatán. A népligeti buszpályaudvarra Drezdából egy szakmai konferenciáról érkezett Budapestre pár napra szabadságát töltve, a visszaút pedig Lengyelországon keresztül volt tervezve.

 

Hangom hallatán megnyugodva összeszedetten és normális pulzus mellett adta elő kérdésként megfogalmazott kérését, miszerint érte tudnék-e jönni a Népligetbe és el tudnám-e vinni a szállodába. Szolgáltatásomat egyébként nem kívánta igénybe venni ezért nem jelezte előre érkezését, a találkozó időpontját másnap szerette volna velem egyeztetni.

 

A rémtörténet este 10.30 óra körül kezdődött azt követően, hogy a drezdai járat befutott a népligeti pályaudvaron kijelölt érkezési helyre. A csomagokat kézhez véve ismerősöm a taxiállomás holléte felöl kezdett érdeklődni. A kapott válasz szíven ütötte: nincs! De akkor - aggodalmaskodó tekintetet vetve a csomagokra - hogyan lehet innen a szállodába jutni, kérdezte? Ha nem jön/jött magáért senki, akkor gyalog, tömegközlekedéssel, esetleg taxival. De az előbb mondták, hogy itt hiába várom a taxit, itt nincs taxi-szolgáltatás. Tessék kimenni az Üllői útra vagy a másik főútvonalra és ott esetleg le lehet inteni egy hiénát. Hiénát? Igen, ennyi csomag láttán ezen a szakaszon ilyen késő este csak az fog megállni önnek. És ha telefonon hívnék egy taxit? Próbálja meg, de ide a pályaudvar területére az sem fog bejönni. Miért? Mert tilos, legfeljebb alul, de ennyi csomaggal nehéz lesz oda lemenni. Ismerősöm a csomagokat hátrahagyva, körbenézve meglátott a közeli járdaszigeten majd mögötte távolabb a járdán egy-egy várakozó taxit - a kormány-melletti nyitott ajtóra támaszkodó - sofőrrel együtt. Nem keresve a gyalogátkelőhelyet átrohanva szabálytalanul az úttesten egyenesen az álldogáló sofőrt megcélozva. Nem vinnék-e el őt a szállodába? Nem, hangzott mindkettőnél az elutasító válasz, várnak valakit, aki megrendelte őket, de ez egyébként sem taxiállomás, itt tilos a várakozás, de ha tíz percen belül nem jön az utas, akkor szabadok és fix tarifáért elviszik a szállodába. Mennyi ez a fix tarifa? Mindkét válasz egybecsengett: 10.000-Ft. Sokallva az összeget az Üllői utat választva próbált egy-egy közeledő taxit leinteni ismerősöm, sikertelenül. Ekkor választott engem mentőövként.

 

A szállodába vezető út alatt megtudtam: a Népligetbe távolsági busszal még soha nem érkezett, így helyismerettel és előzetes információval nem rendelkezett a tapasztalt körülményekről, amelyek megdöbbentették. Egy teljesen új közösségi pályaudvar, ahova nemzetközi járatok érkeznek Európa több országából, ne rendelkezzen folyamatosan üzemelő a pályaudvar által felügyelt és vezényelt taxiállomással azon a szinten és helyen, ahova a járatok érkeznek és, amely az érkező utasok által gyorsan és egyszerűen elérhető és igénybe vehető, továbbá hiányozzanak az alsó szintre vezető mozgólépcsők, illetve látástávolságban ne legyenek a csomagok szállítására alkalmas tolókocsik, az érkezéskor az eligazodást könnyítő egyértelmű információs/eligazító táblákat pedig hosszasan keresgélni és értelmezni kelljen, valamint a valutaváltás az érkező külföldi utasnak problémát okozzon, avagy az utasok ki legyen szolgáltatva a taxishiénáknak, mindez azt az érzetet keltette benne, hogy ez az ország, ez a város az elmúlt évtizedekből nem tanult, ennek az országnak még mindig uralkodó és nem szolgáló vezetése van, a főváros vezérkara továbbra sem előre tekintve, gondolkodva és modellezve tervez, kivitelez és veszi birtokba az elkészült beruházásokat. Bár – folytatódott az önvallomás – ebben az országban születtem, itt a fővárosban szereztem két egyetemi diplomát, ennek ellenére nem tudnék már visszajönni és itt élni e rossz-értelemben vett feudális dzsungel-keletben, ahol a lakossággal még mindig úgy bánnak, mint ahogyan anno a földesurak bántak jobbágyaikkal és ahol az egyik ember a másik farkasa és hidd el nem a rokonság elpusztításában segédkezet nyújtott Horthy-rendszer iránti gyűlölet beszél belőlem, amelynek látható rehabilitálására készül a jelenlegi vezetés fehérre mosva vérrel mocskolt szennyesét… a gondolatsor megérkezésünk és az érkező fáradsága diktálta gyors elköszönésünk miatt itt véget is ért.

 

Hazafelé sok minden kavargott a fejemben. Ez az ország talán tényleg fordítva van bekötve – adtam magamban igazat magából kifakadt ismerősömnek – ráadásul folyamatosan. Nem hiszem, hogy van a világnak még egy olyan szeglete, ahol egy adott ország egésze szinte egyetlen városból, a fővárosból álljon, amely mindig és minden – ostobábbnál-ostobább – rendezvény befogadására ellenállás nélkül kész bármekkora bajjal, kárral és nehézséggel is járjon az a városlakók szempontjából. Talán az is lehet, hogy e rendezvények engedélyezésekor a városvezetésnek nincs is arról információja, hogy ebben a városban laknak, méghozzá emberek, akik ráadásul mindenféle adót is fizetnek azért, hogy városuk lakható és élhető legyen. Mindez úgy tűnik, nem számít! E „városország” politikai hevülettől túlfűtött vezetése és „szakmai tanácsadói”köre az – elődeink által megépített – „ékszerként csillogó” egyetlen nyílegyenes, gondtalan sétálásra is alkalmas a Bajcsy Zsilinszky úttól a Hősök teréig vezető Andrássy utat (elnézést, ha az említett közutak/terek jelen írásomnak a „Blogban” történő közzétételekor már nem e nevekre hallgatnak, mivel a Kárpát-medencére oly jellemzően uralkodó, de gyakorta változó ideológiai széljárás már elsöpörte a nevüket tanúsító utcatáblákat és helyükre mások kerültek) a környék lakóinak megkérdezése nélkül bérbeadás, kiárusítás, vonulás, tüntetés stb. miatt akár több napra is lezárják, vagy az Állami Operaház egyes rendezvényeinek külső zavaró tényezőitől való megvédésére tekintettel gépjármű és utasforgalom korlátázást rendelnek el széltében-hosszában, illetve ostoba döntéshozatallal engedélyezik az út két oldalán húzódó árnyat adó fák alatti sétálás helyett a gyalogosokra halálfélelmet hozó szabályok nélkül összevissza cikázó kerékpáros forgalmat, valamint a póráz-nélküli kutyafuttatást és következményeként az ottmaradó ürülékfertőt.

 

Talán, ha - a gyalogos, sétáló forgalom kivételével - örökre kitiltanának e nyílegyenes utcaszakaszról mindenféle egyéb más (hideg-meleg felvonulást, gépjármű és biciklis forgalmat, valami mellett és ellene tüntető sokadalmat, gyalogló és futóversenyt, főző- rajzoló- sminkelő és színjátszó köröket, kuruc-labanc bajvívótornákat, nemzeti huszármasírozást és a nemzeti vágtát stb.) eseményt és helyettük konflisok, riksák, a turista által vezetett két vagy négykerekű elektromos járművek közlekedhetnének rajta oda-vissza, s róluk csodálni lehetne Budapest e részének panorámáját, illetve a Hősök terét és a Vajdahunyad várat s környékének nevezetességeit, miközben e védett területet mindkét oldalon a járdákra kitelepült idegenforgalmat csalogató kávézók, éttermek, cukrászdák, fagylaltozók, hangulatos borozók-sörözők stb. népesítenék be, nagyobb haszonnal kecsegtetne mindnyájunk számára és bizonyára senkit sem zavarna a jelenlegi fejetlenséggel szemben, amely manapság egyedül a főváros feelingjét pénzzé tevő magánvállalkozásoknak és más pénzt lenyúló köröknek kedvez!?

 

Budapest, 2012. szeptember 7.