Fogarasi József

Gyógyír északi szélre

2012. július 20. péntek

Daniel Glattauer fenti című (szín)darabját - Színház a Kertben (1. kép) (rossz-idő esetén a nagyteremben, sajnos rossz idő volt) - az Óbudai Nyár keretében az Óbudai Társaskör „színháztermében” Fullajtár Andrea és Őze Áron színművészek előadásában (2. kép) láthattam és élvezettel szórakoztam végig. „Sajnos” a szervezők jó szimatának köszönhetően a bódítóan meleg időben kellemes környezetet biztosító társasköri kertből a rendezők a díszletet még időben átvitték a nagyterembe, és így az előadást a tényleg bekövetkezett vihar és záporeső nem mosta el és még csaknem is szakította félbe.

Többször volt alkalmam vitatkozni arról, vajon mennyiben tekinthető a színészet komoly műfajú művészetnek és e művészet, ha tetszik tudománynak, avagy a tudomány fellegvára csupán a már elfogadott és bizonyított tevékenységi ágaknak van bevehetetlenül és megmászhatatlanul fenntartva? Annak ellenére, hogy sokan a tudományt, s benne a már ismert elnevezésű ágakat egységesen szemlélve egzaktnak tekintik nekem efelől jelentős aggályaim és kétségeim vannak. Véleményem szerint nem lehet egzaktságában azonos szinten említeni például egy, a természet törvényeinek alárendelt és annak engedelmeskedő természettudományi ágat a politikai akarat szerint változó törvényhozó hatalomnak engedelmeskedő és annak széljárásait követő társadalomtudományi ággal, mint mondjuk a jogtudománnyal Ez utóbbi tudományág a maga, akár összes elméletével, materializálódott törvényeivel és más szabályaival együtt a hatalom összetevőinek változása eredményeként szinte egyik percről a másikra szemétkosárba dobható, mint ahogyan ez ténylegesen is megtörtént például a nemrég még funkcióképes volt szocialista jogrendszerrel. Ezzel szemben ez szinte aligha elképzelhető történés lenne az élő vagy élettelen természettudományok akármelyik ága esetében. Az ásványok szerkezete, vagy a növényi, állati, emberi test „anyaga” és „felépítése” évezredek alatt szinte változatlanul ugyanazon „képletet” követve áll össze és épül fel, s e történésekbe való emberi beavatkozás bosszulatlan és visszájára nem forduló eredménye pedig legfeljebb csak vágyálomként, vagy csupán reményként van jelen egy adott kor tudományvilágában, de hatásának stabilitása és egyazon módon való ismétlődése egzakt módon és előre kiszámíthatóan aligha tervezhető (lásd például a legutóbbi időkig sérthetetlennek hit japán atomerőművekben a természet erői által okozott pusztulásokat és azok ma még nem látható esetleges következményeit).

De visszatérve a mindennapi valóság talajára és a színművészet általam vélt tudományos egzaktságára, az e művészetben (is?) az ismétlődés stabilitását biztosító „természet adta” törvényszerűségekre, amelyek betartása esetén követője, betartója bizton reménykedhet a várt (eredmény, de inkább) siker egyfajta mindig azonos összetételű eredményének bekövetkeztében, megnyilvánulásában. E nélkül e kétszemélyes darabot aligha lehetne egyes esetekben napi ismétlődések mellett nagyjából és előre kiszámítható szinte azonos kassza és közönség általi sikerben és elismerésben bízva, arra bizton támaszkodva többször is előadni úgy, hogy a darabot ismét megnéző személy szinte lenyűgözve álljon fel a második esetleg harmadik megtekintést követően is tapsra összecsapva tenyerét, mivel számára az előadás nagyjából ugyanazt az eredményt nyújtotta, mint az az első alkalommal megesett vele. Persze ehhez szükséges és nélkülözhetetlen személyi feltétel, hogy az adott színdarab ismétlődéseit ugyanazon összeszokott és egymás rezdüléseit, sőt mimikáját – egymás látása nélkül – is ismerő és értő módon érző személyek (művészek) adják elő, mint amely a fenti darab esetében ez jelenleg is történik.

A darab cselekménye a két művész tevékenysége révén annak ellenére nem ül le egyetlen pillanatra sem, hogy a két szereplő úgy van egyszerre vagy külön-külön jelen a színpadon, hogy egymást szemtől szemben egyszer sem látják és a darab szerint még csak nem is hallják, csupán lelki szemeikkel látják és érzékszerveikkel érzik a másikat, virtuálisan.

A színdarab cselekménye szerint egy harmincas éveiben járó hölgy e-mailben szeretné lemondani egy általa már megunt (?) magazin előfizetését, de egy betűt elüt és az elektronikus levél máshol – a színdarab másik szereplőjénél – landol. Mindez, a véletlen műve folytán többször is megismétlődik, amelynek következtében a két, egymással levelezni nem akart ismeretlen személy között egy pengeélen folyamatosan egyensúlyozó, de egyre közeledő kedves és „bensőséges” kapcsolat (virtuális viszony) jön létre, szinte akaratlanul. A darab fő kérdése és izgalma abban áll, hogy ez a sajátos és már-már megszakíthatatlanul egymástól elvárt „viszony” meddig folytatható anélkül, hogy a személyes találkozás igénye közöttük föl ne vetődjön, illetve létre ne jöjjön. És amennyiben ez létrejönne, akkor vajon hogyan tovább, ismerve már egymás intimebb szféráit is? Vajon mit jelent két ismeretlen ember számára az írás? A kérdés nem marad nézőt is elgondolkodtató szóban adott válasz nélkül. „Írjon nekem Emmi! Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel.”

A színpadi cselekmény szinte magával ragadja a nézőt, elgondolkodva és előre szaladva a cselekmény megoldása (?) végkifejlete felé. A darab közepén annyi már (talán) érezhető a két személy közötti levélváltások tartalmából, hogy a kapcsolat nem fog eljutni a virtualitás szintjéről az élet valóságába, mert az egyenlő lenne a darab „semmitmondó” befejeződésével. De akkor mi adja a megoldást, a végkifejletet és a darab optimista vagy pesszimista csattanóját? Gondolatban megpróbáltam a választ kikövetkeztetni és megfogalmazni a magam számára, s egy olyan nagy elektronikus „kisülésben” (villámcsapásban) véltem felfedezni, amelynek következményeként a két fél közötti e-mail kapcsolat többé nem állítható vissza. A teremben a vihar az egyik ablakot ugyan hangosan és látványosan benyomta, de ezt a váratlan, az író és a rendező által nem elképzelt eseményt Fullajtár Andrea profi módon kezelve a színpadi cselekménybe beépítve megoldotta. Az író által alkalmazott megoldást azonban – felcsigázva a jelen írás olvasójának érdeklődését a darab megtekintésére – nem teszem itt közzé, inkább mindenkinek, akinek érdeklődését sikerült felkeltenem a fenti című színdarab iránt jó és kellemes szórakozást kívánok!

Budapest, 2012. július 20.