Fogarasi József

Martonvásár: továbbra is minden mozdulatlan!

2012. július 22. vasárnap

 

Mondhatnám azt is, hogy minden változatlan, de a mozdulatlanság jobban érzékelteti azt az állapotot, amelyet - közel negyven év távlatából sajnos - saját tapasztalataim is alátámasztanak. Pedig a 2005-ben városi címet kapott település - a területén több mint százötven évvel ezelőtt Brunszvik Ferenc által létrehozott és ma is ritkaságszámba menő közel 70 hektáros látványos angolparkja révén - Európa, de Magyarországon belül a Dunántúl (Fejér megye) biztosan legértékesebb ékszerét tudhatja magáénak, melynek közepén ráadásul egy - mesterséges tó által körülvett kis szigetecske képében - párját ritkító és felbecsülhetetlen értékű „gyöngyszem” díszeleg, ahol a hatalmas árnyas fák által körbevett színpadnak is mondható alkalmatosság mögül több, mint félévszázada néz szembe a zenehallgató közönséggel Beethoven - terméskőből kifaragott - komor és mélabús mellszobra, akinek „nyugalmát” ezen idő alatt „értelmes mozgás” nem igazán zavarta meg.

 

A színpad, de különösen a nézőtér lepusztult székei szomorú látványt nyújthatnak a hallhatatlan zeneszerző számára, ahol a sorok között, ha már a székeken a néző helyet foglalt a később érkező csak abban az esetben képes a sor közepére szóló helyét kulturált körülmények mellett elfoglalni, ha és amennyiben a már bent ülők felállnak és kijönnek a sor elejére helyet adva ezzel bejutásához. Persze nem csak a sorok, de az egymás mellett elhelyezett székek közötti távolság sem emberléptékű, amelynek megtervezésénél és kivitelezésénél nem hiszem, hogy a nézőszám növelésén kívül bármely más mutató figyelembevétele is szerepet kapott volna, és akkor még szóvá sem tettük a törékeny műanyagból készült és rendkívül kényelmetlen ülőhelyek tényét. Továbbá, kötve hiszem, hogy a nézőtér – és az odavezető egyetlen bejutási és így menekülési útvonalnak számító híd – paramétere alapján, akár a legenyhébb és a szakmailag csak kevésbé képzett katasztrófavédelmi szakemberek által tartott szemlén is valaha „megfelelt” minősítést szerezhetne. Egyébként csak a vakszerencsének köszönhető, hogy az eddigi hangversenyek során – tüzet okozó módon – még egyetlen egyszer sem csapott villám e fák által szegélyezett és így viszonylag védett területre, menekülésre kényszerítve közel kétezer zenerajongót.

 

Mindemellett a nézőtér hangulatvilágítása miatt az sem árt, ha az érkező kedves vendég sasszemmel is rendelkezik, mert különben a korábbi évek során felfestett széksorok számait nem fogja felismerni, illetve nem fog tudni különbséget tenni az adott évadban a sorok kezdő székére ragasztott, de az eső által még teljesen el nem mosott új, és a megelőző években felfestett, de már kopottas számozás között. Ezért aztán, ha az érkező néző biztosan és kellő időben szeretné megtalálni és elfoglalni saját ülőhelyét a legjobb és legbeváltabb módszer, ha már a nézőtér első soránál saját számolásba kezd, s így közelít és kezd hozzá a jegyen szereplő sor és szék megtalálásához és elfoglalásához, de azért az sem nagy baj, ha a számoló néző számolás közben a már ülőktől információt kér a sorszámok állásáról kontrollálva ezzel önmagát, hogy később a téves /el/számolás miatt a már nagy nehezen elfoglalt ülőhelyéről nehogy felállni - és egy újabb ülőhely elfoglalásával együtt járó „tortúra” végrehajtására - kényszerüljön.

 

A magyaron kívül azonban biztos, hogy nincs olyan, más földrészen született ember, aki képes felfogni és megérteni – ha a szabadtér romantikájának okából a nézőnek a természet eseményeitől, (nevezetesen az esőtől) való megvédésére ugyan nem áldozunk anyagi eszközöket – vajon miért nem történik kellő gondoskodás a zenekar, de legalább a hangszerek megóvása érdekében. A világon ma már aligha van olyan híres és neves zenekar, amelyik fedőponyva vagy bárminemű védelem nélkül hajlandó jelentős anyagi- és „művészi” értéket képviselő hangszerét kockázatnak kitéve szemerkélő esőben játszani. (Nálunk mindezt a tegnapi napon nem kisebb híresség, mint Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar közreműködésével megtette. Köszönet ugyan érte, de ne legyünk rá nagyon büszkék!)

 

Mint ahogyan arra sem, hogy közel hatvan év elteltét követően se tudtunk - a világ csúfságára - e természet adta-óvta gyöngyszemmel „emberként” és idegenforgalmi „üzletként” (nevezetességként) mit kezdeni. Amíg a világ e hatvan év alatt előnyére vagy hátrányára, de változott, s vele talán országunk is (de mihez is képest?), addig e „szigetecske” és hangversenyhelyszíne körül – a természeti környezet kivételével – szinte minden mozdulatlan, pedig a káprázatos környezet és a világhírű személyi közreműködői kör szinte folyamatosan és egyforma színvonalon adott, s talán az anyagiak is, ha a humán tényezőkre, a szervezésre és a jó értelemben vett reklámra – ezen belül is legalább a belépőjegyre nyomtatott a hangverseny megtartásáról több nyelven is információt, felvilágosítást adó telefonszám feltüntetésére – jobban és szakszerűbben odafigyelnénk! De vajon mindebből, a személyét körbevevő „protokoll” mellett mi tűnhetett fel, s juthatott el gondolkodásának közepébe a helyszínen jelen volt – a Nemzeti Együttműködés Rendszere kormánytagjának – Balog Zoltán emberi erőforrások miniszterének (akitől jut eszembe a 2012. június 12-én megküldött levelemre még nem kaptam választ, s) akinek, mint felelős és „jó gazdának” napi munkája keretében, ha egyszer alkalma nyílna egy munkaebéddel egybekötött helyszínelésre más, eddig nem említett tényekkel is sikerülne szembesülnie. Mint mondjuk: a kulturált és legalább a hangverseny-látogató szépszámú külföldi számára emberibb körülményeket biztosító büfé és ingyenes illemhelyiség hiányával, amely hangversenynapi működésekor kérés ellenére sem képes számlát/nyugtát adni a kedves vendég számára (ajánlom mindezt nagy tisztelettel a főméltóságú Nemzeti Adó- és Vámhivatal - de inkább a rezzenéstelenül merev Hatóság – figyelmébe).

 

A többi - a természet- és művészet adta szépség élvezetében külföldi és magyar zeneértő vagy csupán rajongó „turistát” (a már nevesítetteken felül is) egyaránt zavaró, de nálunk még jelenleg is csak „mellékesnek” minősülő, azonban - védhetetlenül szánalmas körülményre a kulturális tevékenységért hivatalból felelős miniszter úr akár személyes jelenléte és az általa közvetlenül tapasztaltak alapján is felfigyelhetett. Mint mondjuk: a fellépésre várakozó művészeknek az esőtől, a hideg nyirkos időtől vagy a tikkasztó melegtől és szállóportól akárcsak időlegesen is védelmet nyújtó várakozó sátor vagy más ilyen alkalmatosság, valamint az eső itatta dűlőút helyett egy biztonságosabb, a fellépti ruhát és cipőt kímélő „színpadhoz” vezető út létesítésének szükségességére; valamint adott esetben a közönséghez szóló műsorvezető vagy más személy részére, olyan mobil hangosító-technika alkalmazására, amely a kellő hangerő mellett az elmondottak közönség általi érthetőségét is képes garantálni. (Jelen esetben Petrányi Judit Aranytoll díjas műsorközlő éterben el- és szétfoszló, szinte elhadart műsorismertetőjéről van szó, amely – elmondásának gyorsaságával egyszerre igyekezett szolgálni a közelgő eső miatt egyre rövidülő műsoridő további csökkenésének és így az előadás esetleges elmaradásának megakadályozását, valamint a szemerkélő eső távolodásában bízó kényszer adta nem tudni mennyi ideig tartó holtidő profi módon történő kitöltése igényét/követelményét – végszükségként akár elhagyható is lett volna (amennyiben a jó magyar hagyomány és a takarékosságra kenhető ostoba hiányosság következménye ezúttal elmaradt volna és a belépéskor minden jeggyel rendelkező személy kaphatott volna ingyenesen egy, legfeljebb két nyelven íródott műsorismertető „szórólapot”, avagy legalább a műsorszámok és az előadóművészek neve a belépőjegyre nyomtatott formában felkerülhetett volna esetleg magasabb belépőjegyár felszámítása mellett, hiszen külföldi viszonylatban - a hasonlóan „csillogó és fénylő” környezetben rendezett, hasonló művészeti minőséget képviselő hangversenyjegyekért - az itthon elkért 4.000-3.100-2.100-Ft-os árakhoz képest ennek akár a duplájának az elkérése sem számít ritkaságnak, és eladhatatlanul megfizethetetlen magas árnak).

 

A hangverseny felejthető színfoltja volt Pálinkás Józsefnek az MTA elnöke részéről kedves eseménynek szánt azonban a technika - és a hangverseny részének minősülő/tekintendő, de rendszeresen és feltűnő módon elmaradó/hiányzó igényes módon kivitelezett koreográfia - ördöge miatt zavaróan viccesre sikeredett „hol a mikrofon, hol a hangosítás” ki mit tud, illetve ki miben tudós össznemzeti társasjáték - színpadi jelenetképe, amelynek egyébként egyedüli érdemi célja a hatvanadik életévébe lépő Kocsis Zoltán zongoraművész és vezetőkarnagy közönség előtti köszöntését szolgálta volna, amennyiben az említett malőr mellett a felkonferálásnak megfelelően a köszöntő Pálinkás Józsefnek és az azt fogadó Kocsis Zoltánnak sikerült volna egyszerre színpadra lépnie és legalább egymással szembenézve kezet fognia. A mindennek együttes hiánya kapcsán előállt szituáció egy régi és szintén esetlenre sikeredett jelenetet idézett fel emlékezetemben, ahol a politika által aspiránságában túlharsogott Gy. Németh Erzsébet (Gy. Németh Zsóka) MSZP-s képviselő asszony és főpolgármester-jelölt az Újpesti Dózsa Stadionban választói szavazatokat gyűjtő „szintre süllyedve” köszöntötte a világhírű három tenor egyikét, a személyesen fellépő José Carerrast. Azonban ne legyünk telhetetlenek, hiszen ezúttal legalább elmaradt a MÜPA-ban, valamint a Zeneakadémián rendszeresen visszatérő, a zenehallgató/néző számára visszatetszően és hevenyészett formában és módon kivitelezett – szerintem akár véglegesen is elhagyható nagyjelenet, az – előadóművészek virággal vagy virágcsokorral ékesített megköszöntése. (Önmagában talán már ez sem semmi, de az is lehet, hogy itthon mindez már egyfajta csúcsteljesítménynek is tekinthető?!)

 

Pedig a műsorra tűzött számok önmagukért beszéltek: a műsort Beethoven István király-nyitány (néven ismert, István király kísérőzene) nyitotta meg, amelyet 1812 februárjában a Pesti Magyar Színház megnyitása alkalmából mutattak be hazánkban és amelynek főrészében egy kis figyelemmel az átlag zenehallgató is felfedezheti az Örömóda témájának egyik változatát, majd az ezt követő „örök sláger” a IX. szimfónia - ahol a negyedik tételben „először szólal meg az emberi hang” - következett. Mit mondjak, már az első műsorszám kissé bizonytalanul kezdődött, a szemerkélő eső miatt a nézőnek minden egyes taktus után az az érzése támadt, hogy a következő eljátszására már nem fog sor kerülni, mivel a zenekar az eső elől menekülve mindjárt feláll és hangszerével együtt védettebb helyre vonul, azután a mű végén felcsattant a taps, amely a zenekar és karmestere által nyújtott zenei élményen kívül a művészek állhatatosságának is szólt, amiért bátran és dacolva az esővel végigjátszották a művet. Majd jött a karmesteri kommentár, miszerint a kórus és a szólisták csak akkor és abban az esetben állnak fel helyükön, amikor és amennyiben a zenekar az eső miatt képes lesz az utolsó tételig eljutni. És ekkor megkezdődött a zenekar - eső elől, illetve az esőt ütemben követő - versenyfutása karmesterével az élen, amely teljesítményt a nézőközönség - saját magáért is drukkolva-harcolva feszült - figyelemmel kísérte végig számolva magában az egyes tételeket: no, megvan az első tétel, gyerünk a másodikkal, majd a harmadikkal és rajta, úgy tűnik, hogy a negyedik tétel is belefér a természettel vívott harcba és a kórus, valamint a szólót (Sümegi Eszter – szoprán, Ócsai Annamária – alt, Nyári Zoltán – tenor és Sebestyén Miklós basszus) éneklő művészek helyüket elfoglalva a végső küzdelembe kezdtek. Ilyen gyorsvonati tempóhoz hasonló produktummal utoljára több, mint két évtizeddel ezelőtt találkoztam szintén e helyszínen és e mű vezénylete során, de akkor a karmester Lehel György volt. A győzelem akkor Lehel Györgynek, most pedig Kocsis Zoltánnak is sikerült. A közönség - megkönnyebbülten és felszabadultan felhangzó - tapsvihara az előadás végén egyszerre szólt a művészek teljesítményének és az ember természet felett aratott pillanatnyi győzelmének.

 

Hogy mindez mennyire nyújtott művészi élményt nézőnek és/vagy szereplőnek, azt most ne firtassuk. Nekem minderről - és a fentiekben elmondottakról - a tudatomban szunnyadó tanultakból néhány nem biztos, hogy pontosan idézett verssortöredék jutott az eszembe: „… nem elég a jóra vágyni … a jót akarni kell … és nem elég akarni … de tenni, tenni kell …a jószándék kevés!”

 

Kívánom, nyugodj továbbra is békében jó öreg Beethoven, de szárnyaló álmaidat a jövőben e hely mozdulatlansága helyett a változás zaja ölelje és kísérje!

 

Budapest, 2012. július 22.