Fogarasi József

Nem kell megijedni, nem a TV jóvoltából közismert - egyfajta tudást ugyan feltételező, de inkább egy műv.házbeli műveltségi ötlet-ki-mit-tud-al, illetve ha tetszik akár harsány-show-nak is nevezhető - műsorral vagy annak, hangjuktól, manírjaiktól és kiizzadt, gegjeiktől ön-elájult, folyamatosan a másik szavába vágó csapatkapitányaival szeretnék foglalkozni, hanem csupán e műsor címe az, amely apropóként szolgál e rövidke elmélkedés kesernyés kicsengésű tartalmához.

Tegnap este – Szöulból telis-tele pozitív élményekkel hazaérkezve – döbbentem rá, hogy hó eleje lévén BKV bérletet kell vásárolnom, mivel az előző havibérlet érvényességi ideje már lejárt. Reggel első utam a kis-földalattihoz vezetett azzal a szándékkal, hogy a Deák téri metróállomást elérve röviden megejtem e műveletet. A sikeres akciót követően már érvényes bérlettel a tarsolyomban tartottam a 2-es metró mozgólépcsőjéhez, ahol egyenruhába öltözött férfi-nőből álló ötfős vegyes-csapatú ellenőrgárda állta utamat és felszólított érvényes jegyem felmutatására. A felszólításnak eleget téve megálltam és elővettem a nemrégen vásárolt bérletet tartalmazó tokot majd felmutatva azt mentem volna tovább, helyet adva az utánam érkező és már tömeget képező más utazóknak. Az ellenőri gárda „keménykedő” tagja azonban nem elégedett meg a bérlet felmutatásával, hanem elkérve azt tőlem, tokjából kivéve a fényképes részt arra volt kíváncsi vajon az érvényesség ideje fennáll-e még, illetve a név és a lakcímrovat ki van-e töltve? E művelet elvégzése közben hatalmas „emberdugó” alakult ki mindkét - le és fel-irányba - mozgólépcsősor felszíni torkolatánál. Sokan megunva az ellenőri akadály miatti torlódást ügyeskedve át-átsurrantak az élőfalt képező „blokádon” és sietve folytatták útjukat. Én is mentem volna tovább, de bérletem még az egyik ellenőr kezében volt, aki megvizslatva az érvényesség idejét, valamint a név és lakcímrovat kitöltöttségét szép lassan komótosan el nem sietve az aktust - feltartva ezzel a többieket - visszahelyezte a dokumentumot a tasakba majd bérletemet visszaadva utamból elállva továbbengedett.

Ekkor azonban előbújt belőlem a kötözködő kisördög és megkérdeztem bérletem „főellenőrétől” vajon tudja-e, hogy állomásonként ez a kétszer 3-4-5 fős ellenőri csapat munkadíja mennyibe kerül az adófizetőknek, miközben egyrészt természetes akadályt képezve elállják az utazóközönség útját, másrészt mindezt a feladatot más országokban sokkal kulturáltabban és egyben sokkal olcsóbban is meg tudják oldani? Kérdésemre az ellenőr, kérdéssel válaszolt: hol és hogyan? Például Párizsban, New Yorkban, Washingtonban vagy akár itt a szomszédban, Szöulban emberi közreműködés nélkül beléptető kapuk segítségével! De akkor ők hol kapnának munkát folytatta a legfőbb ellenőr az el nem kezdett vitát. Nem tudom, de igazán nem is érdekel, válaszoltam foghegyről, a lényeg az, hogy amit itt Önök folytatnak az igazán nem is mondható munkának, inkább csak a közhatalom birtokában végzett kötözködésnek nevezhető, amire viszont a technika jelenlegi állása mellett a társadalom közösségének már semmi szüksége nincs. Másrészt Ön honnan tudja, hogy az a név és lakcím, amelyet az előbb oly bőszen ellenőrzött az valóban az én nevem és lakcímem? Okfejtésem hallatán elkerekedett a feje az ellenőrnek, de volt spiritusza és replikázott, akkor elkérem a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját. Válaszként felvilágosítottam, miszerint az ellenőrnek igazoltatásomhoz ebben az országban egyelőre még nincs joga, de nagyon remélem, hogy nem is lesz válaszoltam, majd rálépve a mozgólépcsőre elindultam rajta lefelé.

Micsoda különbség a szöuli vagy a budapesti metrón utazni, rémlett fel bennem hirtelen az emlék, tényként! Ott, valamennyi állomás mozgólépcsője szélesebb és két-két párban futnak mind felfelé, mind lefelé, de együtt a karfákkal, az utas-kapaszkodókkal. A metróállomás tere pedig mindenütt emberléptékű és barátságos, hangulatos kivitelezésű, nem beszélve a ragyogó tisztaságról. A járatok sűrűsége a napszakhoz igazodva kifogástalanul kielégítő; a szerelvények érkezéséről és indulásáról az utas-tájékoztatók adnak egyértelmű eligazítást úgy az állomáson, mint a kocsi utasterében digitális kijelzéssel mutatva a járat útját az indulástól a célállomás felé haladva, jelezve egyben a hol-tartózkodás tényét is. A belső kijelzések és a tájékoztatást is szolgáló képernyők minden esetben utalnak az átszállás lehetőségére és a vonatkozó járatszámokra, valamint az ajtók kinyílásának irányára is. Az állomások nevéről pedig a kijelzők mellett a hazai nyelvet követően minden esetben érthető angolsággal a hangosbemondó is tájékoztatást ad. Az utasteret a sínpályától mindenütt üvegfal és fotocellásan működő - csak a szerelvény megállását követően szétnyíló - üvegajtók választják el megakadályozva ezzel utasnak a mozgó szerelvények közé, illetve elé esését. Valamennyi üvegajtó előtt - a bal és jobboldalon egyaránt - földre festett, egymás mögött sorakozó lábnyomok jelzik a beszállásra várakozás rendjét, a középre festett lábnyomok pedig a metró-kocsiból való kiszállás irányáról adtak információt; e felfestett és jól megtanult rend megsértésére - utazásaim során - senki, egyetlen alkalommal sem szolgáltatott példát.

Mind a kilenc metrójárat általam igénybe vett valamennyi kocsija belül tágas, kellemesen légkondicionált és elegánsan kivitelezett volt, illetve a napszak bármely időpontjában pedáns tisztaságban ragyogott, külsejüket sem irkafirka sem a kocsit egybetartó rozsdafolt nem „díszítette”. A metró-kocsik belül átjárhatók, ülései a szükségnek megfelelően le és felhajthatók és szinte mindenkinek – ki ülni szeretne – jut ülőhely. Szöulban a budapestihez hasonló állótömeg ritkaságszámba megy, de az is lehet, hogy elő sem fordul. A földalatti metróközlekedés és a földfelszíni buszközlekedés a főváros tömegközlekedési igényét – villamos és trolibusz hiányában is – magas színvonalon elégíti ki, amelynek köszönhetően a mindkét irányban legalább háromsávos közutakon a gépkocsi torlódás, a tülkölés, az „anyázás” és az itthon hallott, látott és tapasztalt egyéb magyar csemege ott – dugódíj hiányában is – ismeretlen fogalom; persze a parkolás igen szigorú szabályainak meg/betartásául sem a magyar minták szolgálnak alapul. A város metróvonalai - 1-9-ig terjedő - sorszámmal vannak ellátva, amelyhez igazodva valamennyi vonalon az egyes állomásokat – középen a járatszám feltüntetésével – számok jelzik a haladás irányának megfelelően emelkedő sorrendben, így az egyes állomások /neve/száma a mozgó metró-kocsiból - a szokásos rövidebb/hosszabb elnevezésekkel szemben - simábban elolvasható és könnyebben beazonosítható; az egyetlen problémát csupán a számok elhelyezése okozza, mivel azok magassága nem az európai, hanem az ázsiai ember méreteihez van igazítva, amelynek következtében az egyes állomások száma az állomás faláról a metró-kocsiból kitekintve állva nem, csak „meggörnyedve” olvasható le.

A már a repülőtéren a megérkezők figyelmébe ajánlott feltölthető „okos kártyák” sok minden más mellett a tömegközlekedés során is felhasználhatók; a szöuliak szinte csak ezt használják utazáskor. A buszra csak elől lehet felszállni és a kártyát a kártyaleolvasóhoz érintve lehet a sofőr mellett elhaladva a busz belsejébe jutni, a leszállás kizárólag középen és előjelzés mellett lehetséges, de a kártyaleolvasót ilyenkor is használni kell az eltérő díjövezetek miatt Az utasok informálása a buszközlekedés esetében is szinte kifogástalan.

Szöulban az utazóközönség metróba történő be- és kiléptetése a buszközlekedésnél már említett kártya segítségével - Európa nagyvárosaihoz hasonlóan az ott már megismert és megszokott módon - beléptető-kapuk segítségével történik azzal a feltűnő különbséggel, hogy a kapuk alaphelyzetben nincsenek valamilyenfajta csapóajtóval, korláttal folyamatosan lezárva, azaz a be- és kiléptető kapukon akadály nélkül, szabadon át lehet menni; ha azonban az utasnak a kártyával a leolvasót nem sikerült működésbe hoznia, úgy az áthaladást követően az utas mögött a kapu működésbe lépve fény és erős hanghatás mellett összezáródik. A csapóajtó azonban fém és egyéb más keményebb anyagok helyett két hajlékony műanyaglapból áll, amelynek következtében a vele való találkozáskor az utasnak épen marad, mind a térde, mind a combja, illetve egyéb érzékeny testrésze. A bliccelés visszatartó erejét azonban nem a beléptető-kapuk csapóajtóinak, rácsainak fizikális erőssége és magassága, hanem az ázsiai ember - az európai emberből hiányzó, a magyarban pedig soha ki nem fejlődő - neveltetésének, személyiségének közösségi kötődése biztosítja, amelynek motiváló lényegi eleme - a szabálytalan bejutáshoz párosuló feltűnő hang és fényhatás által - az illetőből kiváltott más utas előtti szégyenérzet keletkezése, amely az eseményt látó és halló személyek előtti azonnali és önkéntes reparálással párosul.

A mozgólépcsőn leérve az állomás területére azonnal előjött emlékezetemből annak a szöuli embernek a cselekvéssorozata, aki – véletlenül – megfeledkezve a „belépti díj” kiegyenlítésének kötelezettségéről a kapun akadálytalanul áthaladva, de a villogó és az éles hang, valamint a mögötte zajjal összezáruló műanyag kapulemezek hatására elpirulva visszafordult, két tenyerét pedig az imádkozásnál alkalmazott módon összetéve gyors, de mindenki által jól látható többszöri bocsánatkérő hajlongás közepette restelkedve ment vissza a kártyaleolvasóhoz és tett eleget fizetési kötelezettségének.

Akkor Szöulban, de itthon e pillanatban is az jutott eszembe, hogy a jó magyar ember sosem lesz képes – különösen a mások által is látott helyzetben –. külső kényszer nélkül csupán belső lelkiismerete által diktáltan ilyen, vagy legalább ehhez hasonló szégyenérzetből vezérelt jóvá tevő cselekvés végrehajtására. Majd a megérkezett metrószerelvénybe tülekedve beszálló echt magyar emberek általi lökdösődés közepette villámként csapott ismét belém e Blog béli írás fentiekben már említett vetélkedőtől kölcsönvett címe, de ezúttal felkiáltójel nélkül, de több kérdőjellel a végén:

Magyarország, szeretlek???