Fogarasi József

Evviva! MÜPA

2012. július 03. kedd

A magyarok mindig képesek valamilyen különleges meglepessél előállni és meglepni úgy az itthoni, mint az idelátogató turistát vagy külhoni polgárt, egyaránt! Rég volt lehetőségem Brahms Német requiem-jét akár idehaza, akár valahol külföldön elcsípve élőkoncert formájában meghallgatnom, most végre sikerült - és ráadásul idehaza - igaz az általam lemezen már hallott Bostoni Szimfonikusok helyett, annak "csupán" utódzenekara (a Boston Youth Symphony Orchestra) vendégelőadásában.

 

A forró nyári melegben jól esett a MÜPA kellemesen légkondicionált Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében helyet foglalni. E nyugalmat azonban megzavarta a jegykezeléskor kezünkbe nyomott szórólapcsomag átlapozgatása és közben a rideg valósággal való szembesülés. A négy szórólapból kettő egy már (2012. június 29-én) megtartott - Karl Jenkis – Arany János A Walesi Bárdok - kantáta magyar nyelű bemutatójára invitált, míg a másik e bemutató élő CD felvételének várható elkészültére hívta fel a figyelmet megrendelő (3.800,- Forint + postaköltség) formájában. E kettőt ismerőseim és jómagam azonnal - minden kommentálás nélkül - az egyetlen kéznél volt női táska mélyére helyeztük, majd gyorsan hozzákezdtünk volna a másik kettő – a zenekart és a karmester, valamint a szoprán és a bariton szólót éneklő előadóművész szakmakarrierjének bemutatásáról szóló ismertető – elolvasásához. A bökkenőt az okozta, hogy mindkettő angol nyelven íródott, mivel a szervezők feltehetően arról értesültek előzetesen, hogy a közönség nagy része (talán közel négyötöde) Bostonból vagy az USA más nagyvárosából, esetleg Európa angol nyelvterületéhez tartozó más országaiból fog a hangverseny hírére, Magyarországra özönleni. A helyszínt faggatva úgy tűnt a rendező-szervezők vágyálma nem igazolódott, és a várakozásuk ellenére a hangverseny közönségének nagyobbik része csak és kizárólag magyar nyelv-területről és egyedül a magyar nyelvet ismerők és beszélők köréből verbuválódott úgy tűnve egyben, hogy ebbéli szokásukat egy ideig nem is kívánják (képesek) feladni.

 

Sebaj, gondolták bölcsen a magyar-ajakkal született, de csak a német világnyelvet beszélő ismerőseim és hozzám fordultak tolmácsolás végett. Természetesen - látszatra - szívesen vállalkoztam a feladatra, de felsülésem igen hamar kiderült: a sajátos angolsággal íródott szakmai szakkifejezésekkel teletűzdelt ismertető magyarra fordításával a magam számára szintjén - talán alig-alig, de - valahogyan még boldogultam volna, azonban az általam így előállított „nyersanyagnak” német nyelvre történő átfordításával már reménytelenül felsültem, még a magam számára is. Az általam segítségül hívott „hostess-kisasszonyok” a marnyelvű ismertető hollétéről pedig mit sem tudtak!

 

E kezdeti kudarcért és vállalkozásom sikertelenségért viszont a zenekar, a kórus és a szólisták (Diana Jacklin, szoprán és Adrian Eröd, bariton) teljesítménye a zenemű végén mindnyájunkat kárpótolt. A karmester (Federico Cortese) a tapsot követően azonban okozott nem kis meglepetést a zenei életben és a hangversenyek terén járatos ismerőseimnek is! Az ugrálás (Kobayashi Ken-Ichiro) nélküli, de a karmester határozottan parancsoló mozdulatokkal kivitelezett egy-egy szólamvezető felállításának „színjátéka” szinte már megszokott jelenetnek számít a koncertvilágban. Ezzel szemben faragatlanul kivitelezett volt részéről a szoprán szólóénekes teljesítményének gratuláló elismerése, amely a bariton szólista esetében még e formában sem történt meg. A karmester önmagának kisajátítva a sikert osztotta szét látványos kézmozdulatokkal a zenekar és a kórus felé a közönség tapselismerését, majd a szólisták pódiumi jelenlétére ügyet sem vetve kirohant előttük majd visszajött előttük az elismerés beseprése végett. Csattanóként - részemről - sehol és sosem látott módon és kivitelezett formában a zenekar első hegedűsét az első kirohanás előtt szerintem „lekicsinylően” mindenki szeme-láttára vállon veregette, majd a második alkalommal egy finoman kivitelezett taslival jutalmazta személyes, de lehet, hogy mindebben a fura elismerésben már a zenekar teljesítménye is bennfoglaltatott.

 

A koncertteremből a mozgólépcsőig vezető tülekedés viszont már a megszokott látványt tükrözte a lefele közlekedő mozgólépcső előtti sorban állással együtt, miközben a mozgólépcső párja magára hagyottan, magányosan és totál üresen áramot nem kímélő módon ezúttal is haladt folyamatosan felfelé anélkül, hogy közlekedési irányának megváltoztatása – lemenetbe kapcsolása – bárkinek is eszébe jutott volna!

 

Budapest, 2012. július 3.