Fogarasi József

E zenevilágban mintha már jártam volna …

2012. július 01. vasárnap

 

A várbéli sétát követően jólesett a Városmajorban a - majdnem 40 ºC hőmérsékletet 2-4 ºC fokkal csökkentő és így ember számára elviselhetőbbé tevő - bokrok és fák viszonylagos árnyékában szomjat és meleget egyszerre oltó hideg ivóvizet keresve, nézelődve bóklászni. Az elcsigázottságból oldást adó hűsítő után az ember éberebb lett és már a kultúra iránt is nagyobb érdeklődést kezdett mutatni.

 

A Városmajori Szabadtéri Színpad jegyárusító bódéja és a színház bejárata előtti helyen már viszonylag többen várakoztak. Kíváncsiságból közelebb merészkedve a várakozókhoz – szórólap hiányában – igyekeztünk a jegyárusítóktól megtudakolni az esti előadás címét és műfaját. Férfi és Nő, hangzott az egykedvű, de minket alig kielégítő válasz. Nem igazán tudtunk ezzel az információval mit kezdeni, majd további érdeklődésünkre kiegészítésként megtudtuk, hogy énekes-zenés koncertműsorról van szó, ismert színészek felléptével, akik énekelni fognak, de biztosan ismerjük őket is meg a dalokat is, hiszen rajta vannak a CD-n. Igyekeztem pókerarccal, arcizmom egyetlen rándulása nélkül távozni a jegyárusító-helytől tudatlanságom elrejtésével, mivel az egészről a négy színész – Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György, Kulka János – arcán és testi karakterén kívül semmi más nem ugrott be és e helyzeten még a CD említése sem segített.

 

Sebaj, gondoltuk és úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk és időnk is engedi, és belépőjegy is kapható, akkor nekivágunk a kalandnak (bár a helyszínt illetően ifjúkorom randevúzási időszakából kudarcos élmények idéződtek fel bennem; három különböző nyári időszakban tett kísérlet közül csupán az egyik végződött „sikerrel”, a vihar és a ránk szakadt zápor miatt az előadás megszakadt ugyan, de később folytatódhatott, míg a másik két esetben elmaradt az előadás, illetve a zord hideg miatt mi döntöttünk a távolmaradás mellett). Jegyet már csupán a hátsó sorok egyikébe kaptunk, de nem kellett sokat várakozni a bemenetelre, s ez sem volt mellékes ez esetben, e kánikulai időben.

 

Az egyetlen bejáraton a tömeg azonban csak lassú fogyatkozás mellett juthatott beljebb, ahol a magyar szisztémának megfelelően a bal- vagy a jobboldalt jelző útbaigazító táblák nem a bemenetelkor adtak kielégítő tájékoztatást a közönségnek megelőzve ezzel a nézőtéren való egymásba ütközést, hanem csupán a nézőtéren belül és ott sem kellően és feltűnően elhelyezett módon. Bár a nézőtér belül – az utolsó látogatásomat követő kb. 25-30 év elteltével – előnyére változott, a műanyagból öntött hosszú és megszakítás nélküli széksorok - amelyek között, ha a néző már elfoglalta helyét a későn érkező csak papírvékonnyá fogyasztva magát juthatott a megváltott sor-közepi ülőhelyére - nekem mégis és sajnos a martonvásári Beethoven hangversenyek lesújtóan lerobbant nézőterét juttatta eszembe, ahol a nézőtér megkonstruálásakor szintén a befogadói létszám maximális biztosítása volt a legfőbb (ha nem egyetlen) cél, s emellett a tervező és kivitelező már aligha figyelt oda annak a nem elhanyagolható igénynek a kielégítésére, hogy a néző-hallgató közönség viszonylag kényelmesen elhelyezkedve, egymásba nem „folyó” rögzített „ülésrendben” és hibátlan üléseken ülve (nem görnyedve és összepréselten) élvezhesse végig a nem ingyenes előadást. Itt viszont legalább minden székre előre ki volt helyezve egy-egy ülőpárna, igaz ebből csak akkor és csak abban az esetben jutott mindenkinek, ha és amennyiben a nézőtárs (ülőtárs) nem gondolta úgy, hogy neki a háta mögé is jár egy párna a jegyár ellenében (e kelet-közép kárpát-medencei parasztszokásunk megváltoztatásához azonban legalább évtizedekre, ha nem évszázadokra lesz szükségünk). A természetes elhasználódásnak ellenállni nem tudó hiányos és néha olvashatatlanul elmosódott sor- és ülésszámozás miatt a mobiltelefon világítása mellett és - a széksoroknak, üléseknek - az általános iskolában elsajátított ujjal az adott tárgyra rámutató számolás és számbavétel segítségével azonban az előadás kezdetéig mindenkinek sikerült a megváltott jegyen szereplő üléshelyét elfoglalnia. Így hát - a nyáriasan lefedett és a trópusi hőség esetenkénti szellője által légkondicionált légtérben a színpadra lépő művészek közreműködésével - a nézőtéren ülő közönség önmaga legyezgetése mellett időben kezdődhetett el az előadás.

 

A kísérő körülményeket Dés László színpadra érkezése azon nyomban feledtette velem és nem csupán a tapstól volt hangos a nézőtér, de egyben én is végleg megnyugodtam: a műsor előzetes ismerete nélkül is jól döntöttünk, amikor jegyet váltottunk az előadásra. Dés a műsor egész ideje alatt szerényen, szinte háttérbe húzódva vitte és ragadta magával a koncertműsort és határozta meg annak hangulatát, időjáráson felüli hőfokát. A játéka jutalmául jól meg/kiérdemelt elismerő taps-fergetegre pedig utánozhatatlan póztalan nemes egyszerűséggel hajolt meg illedelmes mélységig, amelyben a megnyilvánuló „köszönöm” véleményem szerint már nem egyszerűen a tapsoló közönség, mint inkább a művészet szolgálata iránti alázatnak volt tekinthető. Klarinétszólói mindannyiszor a zene minőségéről tanúskodtak és mindvégig a zenekar és a négy előadóművész "összprodukciója" sikerét lendítette előbbre. Személyében valóban hihető a fáma: nemcsak a szakma és a közönség, de a kritikusok is egyaránt tisztelik. Az előadás végére aztán az is bizonyosságot nyert, hogy minőségében a színpadra lépő közismert (s talán közszeretetnek is örvendő) színészek produkciója sem maradt el az előadóművész-zenekarvezetőétől. Szerencsénkre (persze lehet, hogy inkább csak az enyémre) a négy előadóművész inkább énekelve és csupán elegáns egyszerűséggel színészkedve, mint színpadias színészkedés melletti énekléssel adta elő - a közönség nagyobbik fele által láthatóan jól ismert - számait akár szólistaként egyedül vagy duettben (kétszer kvartettben is). Hál’ istennek ezúttal Udvaros Dorottya játéka is – mindvégig – mentes maradt az általam nem szívelt maníroktól és sajátos affektálásától…

 

… és szünet nélkül csak szólt és csak szólt a zene és ének magával ragadva a közönséget a végtelenbe a jóleső önfeledt szórakozásba könnyed kikapcsolódást biztosítva számukra és feledtetve velük „kicsinyes” napi gondjaikat. A műsor által valóban a Férfi és Nő került középpontba segítve mindenkinek az elmélkedést és az emlékekben való elmélyedést, melynek végetlenjében egyszer csak azon érzés lett úrrá rajtam, hogy ebben a zene- és hangzásvilágban mintha már jártam volna. Ismerősnek tűntek a dallamok, néhol a szöveg is, majd az előadás egész hangzásvilága, mígnem Dés szólóklarinétja és Kulka János műsorszáma közben rájöttem a „honnanra”, és onnan már az én fülemnek is ismerősen csengtek a „Sose halunk meg (Nagy utazás)”, majd a többi – „A miniszter félrelép”, „Üvegtigris I.” „Valahol Európában” és a „Szerelem első és második vérig” – filmdal és filmzene motívumai. Persze innen már könnyű volt a gondolati ugrás Bereményi Géza írói és dalszövegszerzői, valamint – de csak az előadás végén kifele jövet a bejárat előtti műsort hirdető tábláról megtudva – rendezői munkásságához, illetve - a kicsit kesernyés, de egyéni gondolatokat ébresztő zenei hangzásvilág és az ebből áradó miliő feelingje révén - számomra a színpad közepén gitárral a kezében egyedül ülő és megszóló Cseh Tamás egyéni hangzás- és gondolatvilágához.

 

Epilógus: ezúttal a véletlen jóvoltából ritka és páratlan értékű élményben volt részem, köszönve mindezt a kultúra és a nagybetűs művészetnek, valamint megszólaltató képviselőinek.

 

Budapest, 2012. július 1.