Fogarasi József

Dackorszak*

 

A gyermekekkel foglalkozó szakirodalomban vannak, akik dackorszaknak – mások csupán tipegő hisztinek – nevezik azt a (2-3 éves kor közötti) gyermekkorban jelentkező első periódust, amikor a gyermek először kerül összeütközésbe az őt körülvevő külvilággal, annak különböző tilalomjelzéseivel, melyeket – alkati habitusától függően – vagy tudomásul vesz, vagy lázadozva szembeszáll vele akarata érvényesítése végett. A szaktudósok szerint a dac nem más, mint mások akaratával, állításával szemben a saját, a különvélemény képviselete, illetve érvényesítésének megkísérlése. A dacreakció tipikus megnyilvánulási formájaként ismert például a dühkitörés, az ordítozás, a földön fetrengés, a toporzékolás, a csak azért is ellenkezés, az elvárthoz képest való másnak a tevése stb. amelyet - gyakran - a gyermek cselekvésének meghiúsulása, az általa kitűzött/elképzelt cél és a korlátozott lehetőségek közti konfliktusok váltanak ki belőle. E tipegő hiszti - említett - jelei különösen olyan környezetben jelentkeznek - majd gyakoriságuk erősödve növekszik - ahol a gyermek kívánságait figyelmen kívül hagyják, de a drámai dackitörések hatására környezete megengedővé válik. A dackorszak első periódusának általában az egykeség – az azt csinálok, amit akarok – megszűnésének szomorú ténye, az óvodai, illetve a nagyobb – társadalmi – közösségbe való beilleszkedés (integrálódás) szokott véget vetni. A dackorszakot - amely a fejlődés természetes velejárója - nem lehet kikerülni, egyszerűen ki kell bírni; hatása viszont állítólag neveléssel tompítható.

 

Az elmúlt több mint egyéves időszakot szemlélve az elmondott szimptómák az Alkotmánybíróság (AB) esetében is észlelhetők, de nála a dackorszakba, mintha némi amnézia is vegyülne. Magyarország Alaptörvényének – 2011. április 25.-ei – kihirdetése óta - a tények ellenére - nem bízva a szemével látottakban és a fülével hallottakban képtelen elfogadni és beletörődni: nem csupán az ország, de az ő neve is megváltozott. 2012. január 1-jétől a köztársaság megszűntével az ország neve joghatályosan egyszerűen csak, Magyarország, „dacos gyermekünké” pedig „csupán” Alkotmánybíróság! Azonban énképe, én-tudata– az eltelt több mint egy év alatt – mégsem volt képes hozzászokni e változáshoz pedig a róla szóló sarkalatos külön törvény sem engedett különcködésének, nevét - megerősítve az Alaptörvény adta elnevezést - „Alkotmánybíróság”-ként véglegesítette.

 

Mindezek ellenére a taláros testület - gyerekes makacsságából - egy jottányit sem engedve a megszokott negyvennyolcból, önállóságra való törekvéséből, tüntetően a régi nevét használja! És itt lép be a tragikusan előrehaladott állapotú amnézia vagy hatalommánia: ugyanis mind a régi - és gyűlölt - Alkotmány, mind pedig a korábbi Ab.tv. is a taláros testületről „Az Alkotmánybíróság” cím alatt tartalmaz rendelkezéseket; azaz a név két előtagja a „Magyar” és a „Köztársaság” törvényellenesen, önkényesen és önhatalmúan került a táblákra és a levelezés dokumentumaira. Pedig, mind az induláskori, mind a XXV-1/2346-1/2012. ügyszám alatt 2012. február 28. kelt, de 2012. január 1-jével hatályba lépett – (azonban nem tudni mi okból és milyen célból vezérelve, a Magyar Közlöny mellékletében a Hivatalos Értesítőben csak 2012. április 21-én közzé tett) módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt – alapító okirat, de még az ugyan-e napon kelt és az előbbi okiratot felülíró (Sic!) - 2012. március 1-én hatályba lépett - AB SZMSZ-ében XXV-1/2346/2012. szám alatt meghivatkozott, de ezúttal 2012. január 6. kelt Alapító Okirat, sőt még a törzskönyvi nyilvántartás is - a legkisebb kétséget sem hagyva maga után - egyértelműen „Alkotmánybíróság” néven nevezi a szóban forgó intézményt.

 

Igaz, a Donáti utcai székházon – a határátkelőhelyekhez hasonlóan – a „Magyar Köztársaság” feliratú táblák 2012. január 1-jét követően időben lecserélődtek, de a levelezés dokumentumain örök emlékű mementóként megőrzésre kerültek és mind a mai napig - lelkiismeret furdalás nélkül - használatban maradtak úgy a régi, fekete-fehér, mint az új, színes felségjelzéses „Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága” fejrésszel legyártott borítékok és levélpapírok. Senki nem akadt, aki – a szoboráthelyezések és utcanév átfestések országában – megszánva a dackorszakát élő aranybullás társaságot kölcsönadott volna neki, avagy társadalmi munkában vállalta volna, hogy etikett címkével leragasztja, kifesti, vagy legalább vastag fekete filctollal áthúzza a „letűnt korszak” intézményének porlepte elnevezését, fölébe írva egyben az újat! Viszont voltak, akik - védelmükbe véve a NER épülőfélben lévő tartóoszlopait - szembeszálltak a múltőrzésnek e fura formájával és számolatlanul küldték vissza a nem létező nevű feladótól érkezett postai küldeményeket mindhiába, mivel nem figyeltek oda kellően a dackorszak egyik ellenszerére. A gyermek hóbortjával szemben türelemmel kell viseltetni; rosszallásunk kimutatása helyett utánzóképességét kihasználva és dicsérve látványosan kell neki megmutatni a helyes viselkedést: felkeresve őt, a szeme láttán kell átírni a pincéből és a padlásról összekotort és az idő múlásától már megsárgult levélpapírok és borítékok inkriminált fejrészét. Fontos azonban tudni: egyetlen alkalom ehhez a tanulási folyamathoz nem lesz elegendő, mindezt - a kívánt eredmény elérése végett - többször kell megismételnünk, hogy végre utánozni kezdjen minket.

 

Viszont érdekes a tény: a kettős mérce nemcsak a politikában, de az Alkotmánybíróság dackorszaki amnéziájában is előbukkan. Hiszen minden trauma és tipegő hiszti nélkül - szinte egykedvűen - vették tudomásul, hogy az elődök kurucos vehemenciával kiharcolt vívmányukat, a magyar keresztény-királyság fellegvárában, Esztergomban kiépített és még egy kétharmados törvény által is garantált - igaz a kényelmetlen utazgatások miatt hivatalosan igénybe egyszer sem vett - „székhelyüket” az új alkotmányozó nagyhatalom egyetlen tollvonással eltörölte. De közülük még arra sem akadt vállalkozó, hogy - az Alaptörvény hatálybalépése után - követve az egyetlen előd esztergomi zarándoklatának példáját legalább az Aranybullára az apostoli szentvárosban tegyen esküt.

 

A gyermekkorral foglakozó szakirodalmak szerint a cél elérése végett adjunk elég időt a gyermeknek a hiszti leküzdésére való felkészülésre, de ne kérleljük a helyes cselekvésre. A kialakult helyzetet próbáljunk meg humorral, higgadtnak maradva kezelni éreztetve vele azt, hogy kitörései nem hatnak ránk. A hiszti elmúltával azonban feltétlen üljünk le vele beszélgetni magatartása helytelenségéről, viszont a dacoló gyermeket soha ne büntessük meg. Megnyilvánulásait ellenben folyamatosan figyelemmel kell kísérni, nehogy később más szokásokhoz is kedve támadjon „ragaszkodni”.

 

Kérdés, vajon a NER gigantikus ország építő munkája során van-e elég időnk a gyermek rossz szokásainak elhagyását/kinövését kivárni? Lehet-e, szabad-e a Herendi porcelánból készült családi étkészletünk őrzését rábízni? Nem nő-e fejünk fölé és az Alaptörvény legfőbb védelmezőjéből nem válik-e annak erodálójává? És akkor még a legfontosabb kérdést fel sem tettük: képes lesz-e öncélú akaratossága helyébe az állam polgárainak szolgálatát állítani?

 

A gyermek most vakációra megy, így lesz időnk, a gondolkodásra!

 

Budapest, 2012. június 29.

 

*Az okfejtést teljes terjedelemben lásd a Jogalkalmazás, jogkövetés (2012) rovatban „Dackorszak, avagy a tipegő hiszti?” cím alatt.
A publikálásra szánt változatot lásd a Cikkek, tanulmányok (2012) között „Dackorszak vagy csupán a tipegő hiszti?” cím alatt.
A publikált változatot lásd a Népszava 2012. július 19. csütörtök - 139. évfolyam 168. szám - 7 oldalán „Dackorszak?” cím alatt.
 

 

 

 


Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 34
a héten: a héten: 359
a hónapban: a hónapban: 231
összesenösszesen359644
az oldalt jelenleg nézik: 5