Fogarasi József

Mozgólépcső

2012. május 11. péntek

Amennyiben memóriám nem téveszt meg, úgy (az ’50-es évek végére, illetve a ’60-as évek elejére tehetően) gyerekkori emlékeim között még ma is fel tudom eleveníteni a mozgólépcsővel történt első találkozásom történéseit. Játékként szerettünk volna e gépi csodával megismerkedni a Corvinban egy vásárlás alkalmával, amikor is édesanyám a tanévkezdés előtt - valamikor augusztusban - tornaruhát és cipőt akart számunkra vásárolni. Az emléktöredék egyetlen élesre beállítottan megmaradt képe szerint vállalkozó kedvünk a mozgólépcsőhöz történt megérkezésünkig tartott, majd a gyerekkori bátorság - a mozgómasina közvetlen közelébe érve - a rálépés előtti pillanatban azonnal szertefoszlott. Álltunk, bámultunk, és mint a jó testvérek fogtuk egymás kezét szorosan és széttéphetetlenül akadályt képezve a többi - lépcsőre igyekvő - ember előtt. A problémát - ijedségünk miatt földbegyökerezett lábaink „kiszabadításával” - édesanyánk oldotta meg a pillanat törtrésze alatt azzal, hogy kezünket megragadva egyetlen mozdulattal a folyamatosan emelkedő hernyóféleség első lépcsőfokára rántott minket, ahol aztán meglepetésünkből felocsúdva diadalittasan és – el sem párolgott bátorságunkat visszanyerve – önelégülten néztünk körbe várva teljesítményünk elismerésének emberek általi visszaigazolását. Ezt követően a furán mozgó játékot - mint egy kisajátított játszótéri eszközt - birtokba véve az ismétlés számszerűségét megpróbáltuk végteleníteni, melynek - miként a kezdeti lépesek megtételénél is - édesanyánk adta meg a végszót: ellentmondást nem tűrően leemelt minket a folyamatosan felfelé haladó végtelenített lépcsősorról.

A második találkozás a mozgólépcsővel - ez esetben az „igazival” - a korábban már megszerzett „tudás” birtokában történő ismétlést jelentette valamikor a ’70-es évek elején, de nem egy újabb áruházban, hanem a 2-es metró átadásakor a metró egyik aluljáró alagútjában. Tisztán emlékszem, ahogyan a metróvonal átadásának hírére - és eseményére - az ország különböző részeiről a fővárosba érkezett emberek a tett egyes helyszínein ámulatukban és „rémületükben” a nem ismerés miatti bizonytalanság és félelem következtében először csak kíváncsiskodva álltak a lépcsősor elején és igyekeztek ellesni a bátrabbak mélybe-tartó mozgószerkezetre történő ugró, lépő mozdulatait, melyeket aztán megtanulva és elsajátítva – néhányan az előtérben el is próbálva – bátorságot merítettek saját mutatványukhoz és a mozgólépcső ugyancsak mozgó „karfájában” görcsösen megkapaszkodva ráléptek a mozgómicsodára igyekezve testüket erejük megfeszítésével egyenesben tartani és a saját lábukon megállni. Ez a legtöbbször sikerült is. Arra viszont már nem emlékszem vajon a mozgólépcső két „karfája” a kezdetekkor együtt mozgott-e magával a lépcsővel, avagy a két szerkezet – lépcső és karfa – mozgása, ütemében és gyorsaságában eltért egymástól. Jelenleg Budapest metróállomásain működő bármelyik mozgólépcső esetében a fáziseltolódás az általános és a ritka kivételek közé tartozik az együttmozgás, amikor nem kell az utasnak kapaszkodó karját természetellenesen a lépcsősor mozgásirányába megnyújtania vagy időnként a kapaszkodás helyét egyszer-egyszer muszájból előbbre helyeznie. A minőségi technika jelenlegi szintjén az együttmozgás lenne az elvárt és a megvalósítandó (biztosítandó) követelmény, de ennek teljesítése ma még az újonnan épült plázák, áruházak, bevásárló csarnokok stb. esetében sem sikerült, de még az impozáns Művészetek Palotája esetében sem!

Szöuli tartózkodásom alatt a nem kisméretű [Budapestnél (kb. 525 km²) valamelyest nagyobb kb. 605 km²] és hazánk fővárosánál (kb. 2 millió fő) lakosságszámát tekintve sem kisebb (elővárosokkal együtt), kb. 20 milliós lélekszámú [kb. 17.300 fő/km² népsűrűségű (Budapest esetében ez a szám kb. 3.250 fő/km²)] világváros mind a 9 metróvonalát tesztelve – amely keresztül-kasul szeli a város földalatti területét, segítségével pedig (átszállásokkal) a város bármely távol eső részébe eljuthatunk – egyetlen esetben sem tapasztaltam, hogy akár a kétszer két párban le-fel, fel-le irányban közlekedő mozgólépcsők bármelyike is gyorsabb, vagy lassúbb ütemben haladt volna akármelyik (bal-jobb) oldalú „karfájánál” (kapaszkodójánál) és emiatt karomat bármikor - akár egyetlen pillanatra - is meg kellett volna nyújtanom vagy pedig kapaszkodásom, kezem általi helyzetén - a mozgólépcsőn állva - egyszer is változtatnom kellett volna. A mozgólépcsők tisztasága, állagukat is ideértve – szemét sehol, még mutatóban sem, és az utazó ember keze sem ragad oda az általa megfogott lépcsőkarfához – fényévnyi távolságú a mieinkhez képest (ha megállnának a fejlődésben, akkor sem lenne elegendő számunkra két emberöltő utolérésükhöz). Igaz Szöul utazóközönsége – de általában puszta „emberként” is – fegyelmezettebb, mint mi vagyunk. A mozgólépcsők jobboldalán utaznak a „ráérősek” míg a sietők mellettük a baloldalon simán, akadály és külön kérés nélkül előzhetik a „ráérőseket” és „rohanhatnak” tovább egyéni képességeik szerint. A metró mozgólépcsőit igazgató/felügyelő apparátus a takarékosságot is jobban ismeri nálunk: gyakori, hogy a folyamatosan üzemképes állapotú lépcsők - utazóközönség hiányában - csupán csökkentett sebességgel haladnak le-fel irányba, de az sem ritkán alkalmazott megoldás, hogy csak akkor indul el egy-egy mozgólépcső, amennyiben a közlekedő személy a hozzávezető úton egy meghatározott közelségbe érkezett. Mindez az értékelés igaz a metrón kívüli – plázák, bevásárló központok, hatalmas áruházak, éttermek, a város egyes pontjait összekötő aluljárók – mozgólépcsők esetében, továbbá az egyes hosszabb útszakaszok gyalogos általi „legyőzését” könnyebbé tevő mozgójárdák vonatkozásában is, merthogy Szöulban ilyenek is léteznek, s számuk (és hosszuk) nem is csekély. A takarítás az egész metró területén gépesített és folyamatos, melynek, illetve az ott élő emberek neveltetése és társadalmi identitása következtében valamennyi mozgólépcső- és járda csodálatra méltón szemét- és hulladékmentes.

Itthon, álmodozásaimból a Kossuth téri metrólejáró mozgólépcsőjén állva ébredtem fel ijedten egy fenemód fura fizikális tény keltette érzés hatására: mintha lejtmenetben testem álló helyzetéhez képest a mozgókorlátba kapaszkodó kezem kétszeres előnyben lenne. A kiigazítást követő sokkhatás elmúltával azonnal sejtettem, hogy már itthon vagyok. Ezt a tényt bennem, egy-két nappal később egy MÜPA-beli koncert is megerősítette: a hangverseny végén tódult a közönség az egyetlen lefelé mozgó lépcső irányába, ahol aztán kellő időt eltöltve a sorban állással mindenki nyugodtan meditálhatott a tényen, vajon ilyen esetekben, amikor a lépcsősor felfelé mozgó társa lépcsőin egy lélek sem tartózkodik, miért is nem jut az eszébe valakinek az ésszerű cselekvés, amelynek segítsége révén azt a másikat is „lejtmenetbe” lehetne állítani?

Budapest, 2012. május 11.