Fogarasi József

Tannhäuser

2012. június 20. szerda

 

Wagner zenéje még a XXI. században is a klasszikus zene védjegyét és minőségbiztosítását jelenti, illetve csalódás nélküli garanciaként szolgál a hangverseny-látogató számára. E zenei minőség követelményéhez ma már vitathatatlanul Budapesten is felnőtt legalább egy szimfonikus zenekar és énekkar (kórus), amelynek dirigáló karmestere – Fischer Ádám neve – márkaként fémjelzi a Budapesti Wagner-napokat egynéhány éve, így 2012-ben is. Mindennek köszönhetően Budapest a nyári időszak elején egyre inkább kihagyhatatlan kulturális programvárosként szerepel a komolyzene-értő és rajongó emberek naptári programjában és már nem csupán Európában, de a tengerentúl is. E zenei színvonalhoz ráadásul és végre méltó hangversenyterem (Művészetek Palotája; MÜPA) is párosul, amely úgy akusztikailag, mint belső-külső kivitelezési-megjelenési látványában a legfinnyásabb igényeket is képes kielégíteni. Ezzel a zenei szárnyalással, minőségi színvonallal a kiszolgáló logisztika, az ezt működtető emberi tényező azonban - sajnálatos módon - még jelenleg sem képes lépést tartani. Mindeddig nem sikerült ellesnie és tevékenysége során ügyesen követnie az épületben zajló (zene- és tánc) művészeti események minőségi színvonalához igazodva a világ jelentősebb hangversenytermeiben viszont már - tapasztaltan - alkalmazott, közönséget megnyerő, kifinomult és a hangverseny-látogatók elégedettségét és szimpátiáját is elnyerő módszereket.

 

Igaz, a világ egynéhány „híresebb és jelentősebb” hangversenytermében megfordulva emlékezetem szerint még sehol nem találkoztam a MÜPA-hoz hasonló, közönséget szolgáló föl-le közlekedő mozgólépcsővel, amelyre méltán lehetünk büszkék; viszont az is biztosan igaz lenne, hogyha egy ilyen közönségnek szánt technikai-kényelmi komforteszközt az általam meglátogatott bármelyik koncertintézmény működtetne úgy az a percek törtrésze alatt képes lenne megoldani azt az igen egyszerű problémát, hogy a hangverseny befejeződését követően mindkét mozgólépcső egyirányú lemenetben közlekedve szállítsa a közönséget, megelőzve ezzel a tömeges sorban állás kialakulását a lefelé közlekedő lépcsőnél, míg a mellette lévő másik lépcső üresen közlekedik felfele. Az „egyirányúsítás” ötletét – fizetséget nem kérve – többször is jeleztem, mindhiába! (Csak halkan jegyzem meg: Szöulban szinte valamennyi metróállomáson mindkét irányban két pár lépcsősor működik folyamatosan, - illetve az utas általi rálépéssel megindítva - de nagyobb utas tömeg megjelenésekor a bekamerázott utasteret figyelő diszpécser által bármelyik mozgólépcső iránya - kellő /utas/ figyelmeztetést követően – megváltoztatható!) Az általam járt koncerttermekben viszont – a magyar gyakorlattal ellentétben – mindig sikerült kapnom ingyenesen és legalább két nyelven íródott olyan szórólap-ismertetőt, amely nem csupán az adott műsor számait és fellépőinek (előadóinak, közreműködőinek) nevét tartalmazta, hanem ez utóbbiak rövid életútját, illetve az egyes műsorszámok keletkezési-tartalmi ismertetőjét is. Az ingyenes és magyar nyelvű ismertető – ha ilyen egyáltalán készült – a Wagner-napok utolsó előadására már elfogyott?!

 

De ejtsünk néhány szót a zenemű zenekari és énekszólistái minőségi és dicséretes megszólaltatása mellett a rendezői „ötletekről” és a zenei cselekményt „látványossá” tevő (megjelenítő) sajátos koreográfiáról is. Természetesen az egy-dolog, ha a hallgatóság egy-egy tagja ifjúkori egyéni habitusa által átélt tapasztalata alapján Vénusz „barlangját” Wagner fantasztikus zenéjének hatása alatt saját szubjektív fantáziája szerint vizionálja a maga agyi-képrendszerében másokat nem zavarva és tévútra sem vezetve. Az viszont már enyhén szólva is „megmosolyogtató” és szánalmasan felháborító – legyen az rendező, koreográfus vagy akárcsak ideológiai (meteorológiai) tanácsadó – ha a felsoroltak közül bárki a két mondában testet öltő Tannhäuser-legenda - magyar motívumoktól sem mentes - középkori idősíkját, társadalmi kereteit mondanivalójával (társadalmi üzenetével) együtt szájbarágósan a II. világháborút megelőző, és az azt követő történelmi események révén a mának szólóvá változtatva fekete-inget és ruhát viselő, félre nem ismerhető fekete katonai csizmába bújtatott főszereplőt erőltet az „énekbajnokok” közé, továbbá egy volt, de szinte mindenki által beazonosítható módon ismerősnek tűnő politikus újratemetésének képi feeling-jét kölcsönvéve tíz egyforma fekete koporsót vonultat fel a színpadon, miközben a római zarándokútról visszatérő feloldozást remélt főszereplő a legenda időtörténése idejének társadalmi valóságától és identitásától (még) idegen és az akkori idők eberei által sem ismert és alkalmazott mód és eszköz révén a „Vénusz-mámort” injekciótű segítségével fecskendezi be kari vénájába. Nem értettem e harmadik felvonási színpadkép közönséghez – s ennek következtében személyemnek is – címzett üzenetét, de talán így volt ezzel a díszpáholyban egyedül jelen volt egyik korábbi magyar államfő is, akitől viszont biztosan nem áll messze a wagneri eszme és zenefilozófia jelen társadalmi keretek közötti értő interpretálás magas szintű művészete.

 

Az előadást követően a belső hangulat mintegy megnyugvó levezetéseként sétálva a MÜPA és az ország egyetlen „Nemzeti” Színháza épülete közötti, s a színház főbejáratához vezető hatalmas területű és tetszetős ízlésességgel kialakított parksétány kacskaringós és kikövezett sétaútjain azon tűnődtem, vajon hova párologhatott a parkban gondos tervezés mellett kialakított „medencékből” a levegő hőmérsékletét ilyen meleg időben jólesően hűsítő vízfelület, illetve a park egyetlen vízzel telt medencéjében miért lehet büntetlenül trágár szavak ismételgetése közepette a nap által természetes módon fél-barnított testtel és lélekkel hancúrozva „mosakodni”? A kérdés részemről nyilvánvalóan költői, mint ahogyan az is, hogy a 2002-ben átadott intézmény a XXI. században vajon milyen érdekek mentén és érvek mellett kaphatott joghatályosan használatbavételi/fennmaradási engedélyt egyetlen mélygarázshely megépítése nélkül, amikor ilyen „kivételezésről” más, hasonló „kaliberű” és funkciójú építmény még csak nem is álmodhat?

 

De gondolatilag azon értelmezésileg elvarratlan szál sem hagyott nyugodni, miszerint a „kábítószeres” nagyjelenetet követően a színpadon „cserkészruhába” öltözötten megjelent gyerek, kezében a - később az egyik fekete koporsó tetején elhelyezett - „levélággal” tarkított koreográfiai színpadkép szimbóluma vajon a letűnt cserkészgeneráció szánalmasságának múltbéli üzenetét, avagy a közelgő jövőt vizionálta a néző-hallgató közönség felé?

 

Budapest, 2012. június 20.