Fogarasi József

Lomtalanítás

2012. június 09. szombat

 

(Országnév: Lom-ország; államforma: monarchia; kormányforma: primitív erőmonarchia)

 

Az újvilágból érkezett ismerősöm arra kért, hogy gyalogosan hozzátársulva, kalauzolva őt, mutassam be neki általa is érthető egyszerű szavakkal és mondatokkal fogalmazva Budapest VII. és VIII. kerületének legősibb részeit, helyileg is híres nevezetességeit, és beszéljek neki az e kerületekben uralkodó „népszokásokról”, érdekességekről egy-egy anekdotával fűszerezve.

 

Mit mondjak, az államosítás jóvoltából lakókerületet sem, mint gyerek, sem mint „megtűrt” személyek nem saját akaratunkból és elképzelésünk szerint választva Angyalföldön kezdve, majd az Új Lipótvárosban felnőve és később családot alapítva Újpest lakótelepi „New York-i Manhattan-ében” élve, de a sors szeszélye által vezérelve a főváros VII. kerületében folytatva ugyan, nem igazán éreztem magam „felkészültnek” e megtisztelő feladat kellő színvonalú és eleganciájú ellátására. Bízva azonban – eddig még soha cserben nem hagyott – anekdotázási rögtönöző képességemben, hozzáláttam hát a felkészülés fáradtságos és embert próbáló munkálataihoz. Az internet segítségével csúcsidőt futva hetet-havat összeolvasva e két fővárosi kerület eddig általam nem ismert, de még csak nem is hallott valós és mások által „csak” átélt és elmesélt történeteit, közzétett véleményeit, megjegyzéseit - egyetemi előadásaim mintájára - kézben elférő méretű néhány lapos írásos mankó (puska) készítésébe kezdtem. Az utcáról a nyitott ablakon át beszűrődő szokatlan és váltakozó erősségű rakodási (dobálási/hajigálási) zajtartalom, valamint emberi műveltségre alig utaló beszédfoszlányok kíséretében hajnalra elkészültem a „nagy” művel, mindössze öt jegyzetpapír terjedelemben, melynek egy részét igyekeztem memorizálni, nem feledve és figyelve a lábjegyzeti utalásokra, az - andalító álmosságot és nem figyelési kényszerűséget eredményező történeti események száraz és unalmas ismertetését meg-megszakító - idegenvezetőt kötelezően terhelő, az utasokat félálmukból ébresztő „mesélési” szünetekre.

 

Ismerősömmel - az általa megszokottan viselt nyáriasan és feltűnően színes egyszerű farmerszerelésben - a kora-reggeli órákban léptünk ki a ház bejárati kapuján. Arca azonnal vidámra és széles méretűvé mosolyodott és mielőtt még belekezdhettem volna Erzsébetváros névadójának királyi történetébe félbeszakítva és belém fojtva a szót magát nem - de mások figyelmét felkeltő - zavaró hangerő mellett tényként közölte velem, miszerint igazán kedvesen hangulatos és egyedien charmos ez a házak bejárata elé emelt más-más összetételű és változó magasságú-térfogatú kupachegy, amely körül, mint kakas a szemétdombon kapirgálnak trópusi nyárra vetkőzött érdekesen feketére és színesre – bőrük felületén – mintázott emberek keresve-találva számukra értékes tárgyakat, amelyeket kiemelve a nagyból sok-sok kicsi külön kupacdombot képeznek. Meglepődve nyugtáztam az általa látott lomtól tarkított elszomorítóan szemetes utcaképnek sajátosan idilli interpretációját. Így is lehet egy tényszerű „szégyenképhez” közeledni és azt befogadni, gondoltam, de mire felocsúdhattam volna saját meglepetésemből, mellén karba font kezekkel kézfejét ökölbe szorítva már kérdezni kezdte az egyik kupac körül álló emberkinézetet.

 

Mi a szerepe itt egy alkalmi kanapén ülve ilyen kora reggeli órában? Én vagyok ennek az utcaszakasznak a lomfelelős uralkodója, hangzott a rövid - és magyarul is alig érthető nap barnított bőrű ember formájúnak látszó tar kopasz fejű, de szétfolyó alakú személy által adott lakonikus - de magabiztos válasz miközben szájából hiányos fogsorában - ferdén álló dohányzástól sárgásan a szuvasodástól pedig feketén is villogó - elülső-felső fogai ijesztővé formálták egyébként nappal sem bizalomébresztő arcformáját. Mióta trónol itt a kupacok körül és ki bízta meg e fontos feladattal szaporodtak ismerősöm szájából a fontosabbnál-fontosabb kérdések, melynek köszönhetően érdekes válaszoknak lehettem fültanúja, amelyből olyan valósnak tetsző kép kerekedett ki, amelynek hallatán, mint helybeli és budapesti lakós is meglepetten estem gondolkodóba.

 

A főnök, akit mesélőnk egyszerűen csak akciókormányzóként aposztrofált már jó előre hivatalos tudomással bír a lomtalanításra kijelölt utcák lakóházait felölelő kerületi területrészről, akitől a konkrét napot megelőzően két nappal az egyes területrész felelősei megkapják a megbízatást és az általuk felügyelendő területrész „helyszínrajzát” majd ezt követően mindegyik felelős összeállítja a saját - kapubejáratonként kettő-négy főből álló - csapatát. Az ő feladatuk a házból kihordott tárgyak egybetartása és „óvása” a más alkalmi betolakodóktól és várni azokat a „szakértő” személyeket, akik végigjárva a kupacokat egy-egy lomtípusra (hűtőgépek, mosógépek, elektromos cuccok, drótok, huzalok stb.-re), szakosodva szakszerűen felboncolva az adott típusba tartozó tárgyat kiszedik belőlük az előre meghatározott alkatrészeket, majd járműre rakva elszállítják a gyűjtőhelyre, ahol a témamenedzser felértékelésétől függően átvetik a munkáért járó zsozsót (ismerősömnek e tájnyelvet megpróbáltam érthetővé tenni).

 

Olyan ez tetszik tudni, mint egy nagy-nagy hűbéri királyság, ahol mindenki alattvalója egy általa sosem látott parancsosztónak – aki egyben védelmünkről is gondoskodik – mi pedig az általunk összehozott csapat királyaként és uralkodójaként, illetve kenyéradó gazdájaként gondoskodunk a nyájról mutatott kezével körbe a hatókörébe tartozó lomdombok mellett ülő rossz-arcú, szakadt és koszos ruházatú és ápolatlan külsejű értelmesen egymáshoz szólni is alig tudó koldusseregen. És, mint kenyéradógazda mennyit fizet az itt ücsörgő és felvigyázó személyeknek sürgette az anyagiakra vonatkozó kérdéseire a választ ismerősöm. Hát az attól függ, hogy én mennyit kapok és mennyi a rezsim. Csak vonakodva árulta el az egy napra járó összeget, amely állítása szerint legfeljebb 1-2.000-Ft-ra rúg és, amelyből az ivóvizet neki kell állnia a kupacok őrzőinek ellátásaként, viszont a harapnivalóról már mindenki saját ízlése és igénye, no meg pénztárcája szerint maga gondoskodik. Amikor pedig a szakértők már elvitték a kiszerelt részeket, mi is kivethetjük a kupacokból a részünket és ezzel odébbállunk a következő véd területre. Így szinte állandóan van „legális” munkánk és szabad levegőn dolgozva teljesen szabadok vagyunk és még védelmünkről is gondoskodnak. Ennél többet az izzadságtól és mosdatlanságtól, továbbá az italtól-cigarettától orrot-bántóan bűzlő alkalmi turistakalauzunk nem volt hajlandó elárulni a nyájasan és rafináltan-ügyesen kérdező, faggató ismerősömnek e sajátosan virágzó és egyeseknek óriási, de illegális és adózatlan jövedelmet biztosító budapesti üzletágról.

 

Ezt követően ismerősöm már nem igen volt kíváncsi az általam összegyűjtött Erzsébet- és Józsefváros hivatalos és nem hivatalos történelmi múltjának epizódjaira, a patinás és híres helyi nevezetességek megtekintése helyett pedig inkább választotta néhány utca lomkupacának és erdejének, illetve az általuk bújtatott és rejtegetett lomérdekességek közvetlen szemrevételezését annak ellenére, hogy közülük egyes „műtárgyakat” még soha nem látott, másokat viszont már nem ismert fel.

 

Ismerősömet a látott és közvetlenül megtapasztalt kelet-európai és echtén magyaros látványosság annyira izgalomba hozta, hogy még a beígért magyaros étkezésről is teljesen megfeledkezett. Kora-esti közös sörözgetésünkkor azonban csak úgy áradt belőle kifogyhatatlanul és eldugulhatatlanul a szófolyam, amelynek középpontjában az irántam érzett hála állt, amiért én olyan élményhez juttattam, amelyet ő soha és sehol máshol a saját földrészén még nem látott és nem tapasztalt és amelyből odahaza, mint a helyi kisváros – nem magyar vonatkozásban értve – civil szervezetei és polgárai adományaiból támogatottan működő és kéthetente megjelenő helyi „Színes-hírmondó” közélet és „pletykarovat” szerkesztője mindenki által „zabálnivaló” publicisztikát fog írni a mindvégig öklében szorongatott újságírói hang-és képrögzítő technika segítségével.

 

S mivel előzetesen nem tudván e tudósítói tevékenységéről, de minapi 70. születésnapjáról sem mindkettőhöz összevontan gratulálva emeltem búcsúzásként poharamat, mire csak - köszönve közömbösen és közönyösen, de meglepve engem válogatott olvasottságával - egy ismerős költőt (de inkább írót) idézve válaszolt: „Szülnap, gyásznap – melyik nem mind a kettő?”, s megígérte, küldeni fog a megjelent számból.

 

Budapest, 2012. június 9.