Fogarasi József

Kertesi – Zséda koncert

2012. május 31. csütörtök

 

Annak ellenére, hogy a Budapesti Szent István Bazilikába meghirdetett „Különleges zenei élményt” ígérő koncert hivatalos plakátjain és szórólapjain az „Élményt” - nevükkel is - garantáló két előadóművész fényképes feltüntetésére a fentiekhez képest ugyan - megítélésem szerint udvariatlanul - fordított sorrendben került sor, a Bazilika bejáratánál a koncert előtt már több mint félórával a beengedésre toporogva várakozó közönség jelentős többségében – néhány poprajongótól eltekintve – aligha merült fel kétség a tekintetben, hogy „A neves operasztár” Kertesi Ingrid a magyar klasszikus zene Dívája, és „A magyar popzene egyik legnépszerűbb sztárja” Zséda a magyar popzene jól ismert Dívája közül e koncert tekintetében ki viszi inkább vásárra a bőrét, illetve az est során - képletesen szólva - ki cipeli majd vállain a „Gellért hegyet”.

 

Mindezen felül a különleges élmény beharangozása és az előzetes jegyvételi lehetőség a részleteket illetően is „büszkén” viselte magán az ilyen eseményeknél „nélkülözhetetlen és elhagyhatatlan” magyar sajátosságokat. Szerény véleményem alapján ugyanis már e nem mindennapi koncert kigondolásakor (ötletelésekor) is - legalább az aggódás szintjén - fel kellett, hogy merüljön az ötlet (profi) gazdái előtt a kétkedő kérdés - és nem csupán a művészek jó hírnevének óvására, de a remélt anyagi bevétel sikerére is tekintettel - miszerint a helyszínként kiszemelt patinás egyházi és egyben turisztikai nevezetesség alkalmas-e egyrészt méretei, másrészt az ismerten előnytelen, az épület természeti adottságaihoz köthető - de ugyanakkor a hallgatóságot borzasztóan zavaró késleltetetten visszhangosított - hang visszaverődési viszonyok miatt az ilyen jellegű kísérletezések sikert garantáló befogadására, illetve az említett negatív hatások ellensúlyozására (kiváltására) elegendő-e két előadóművész, még ha a kiszemelt és felkért személyek művészterületük egyben oly kiválóságai is, mint Kertesi Ingrid és Zséda?

 

E feltett (fel nem tett) előkérdésre már csak azért is meg kellett (volna) keresni és egyben találni a megfelelő és kellőképpen érdemi választ, mivel művészberkekben, de még a zeneértő közönség köreiben is köztudottan ismert, hogy a „könnyűzene” említett popdívája a helyszín hangulatához és egyházi áhítatához kellően illeszkedő szükséges számú zenei repertoárral nem rendelkezik; a tarsolyban lévő szerény számarányt képviselő zenemű élő előadása pedig az előadóművész hangereje és/vagy hangfekvése következtében nem képes ki/betölteni a Bazilika hatalmas méretű belterületét. Persze a Rendezőségnek - előzetesen - azzal a valóságos ténnyel is tisztában kellett lennie, hogy csupán a könnyűzene világában agyonreklámozott és többszörös gigasztárrá feltupírozott Zséda kislányosan bájos fényképe láttán és nevének hallatán még nem fog a Bazilikába tódulni a zenei áhítat iránt vágyódó kellő létszámú hallgatóság, amelynek következtében e nevezetesen híres egyházi „szentély” még a szokásos nagymisék hívő- és az idegenforgalmi szezonban a Bazilikát elárasztó bámészkodó-nézelődők pillanatnyi nagy létszámú közönsége ellenére is kongani fog az ürességtől. Kellett tehát egy húzónév Kertesi Ingrid személyében, aki képes a Bazilikát hangilag egyrészt beénekelni, másrészt rendelkezik több koncertre is elegendő és az egyházi környezethez is illeszkedő nívós mesterek alkotta, előadható repertoárral. A személyek száma tekintetében azonban csupán a kettes számig tudtunk elszámolni, mely létszámra viszont – figyelemmel a már kimondott tényekre is – arcpirulás nélkül, nem csekély összegű belépőjegyek mellett nívós és sikeres koncert nem alapozható (még a kísérleti jellegre és az első közös találkozásra való hivatkozással sem).

 

Tehát, további olyan közönséget vonzó művészeket kellett keresni és találni – de nem a popzene világából – aki(k) nem orozzák el a „fényt” a popdíva elől, és akik miatt csökkenteni sem kell a művésznő szórólapokon közzéteendő fényképes reklámfelületének tervezett méreteit. Mindez a Rendezőségnek bizonyára csak többszöri nekifutásra sikered(he)ett, legalább is erre enged következtetni a belépőjegy és a fényképes szórólapok (egymástól is eltérő) különböző tartalmú információi. Az előre kinyomtatott belépőjegy „ZSÉDA – KERTESI INGRID koncert” név alatt, a „KLASSZIKUS és KÖNNYŰZENE Találkozása” címmel került „eladásra” (nem utalva más művészek várható felléptére). Ezzel szemben a két szórólap a koncertet a főoldalon ugyan egységesen Zséda – Kertesi Ingrid előadóművészek nevének és arcképmásának (e sorrendben történő) feltüntetésével reklámozta, de az első oldal alján már – a belépőjegyhez képest – más művészek neve (és megszólaló hangszerük) is feltüntetésre került. Az egyiken (időben valószínűleg az elsőn) kettő: Andreas Magony tenor, Teleki Miklós orgonaművész; míg a másikon (időben az utóbbin) három: Andreas Magony tenor, Teleki Miklós orgonaművész, Kovács György trombitaművész (de nem az illendőség diktálta sorrendi felsorolással); minek következtében az előre jelzett két műfaj (klasszikus és könnyűzene) találkozását lehetővé és élménnyé tevő létszámegyensúly felborul(t)ni látszott. E ténynek azonban nem biztos, hogy valamennyi jegyelővásárló egyöntetűen örült vagy örülni tudott. Ettől azonban a tény továbbra is tény maradt: jegyet ezen „formai” okra hivatkozva visszaváltani nem lehetett.

 

De jöjjenek a „nélkülözhetetlen és elhagyhatatlan” magyar sajátosságok, melyek hiányában nem lenne csoda, ami magyar! A „belépőjegyek a ticket.express.hu hálózatában és elővételben a helyszínen kaphatók” szólt az instrukció. Úgy döntöttem a belépőket a Bazilika főbejárata előtti fülkében helyet foglaló jegyárusnál szerzem be. Kértem is kettőt, de előtte szerettem volna megtekinteni a jegyeket beárazó A, B, C stb. jelölésű szektorok ülésrendi rajzát, ilyennel azonban a hölgy nem rendelkezett, de még csak megközelítő pontosságú felvilágosítást sem tudott adni az egyes ülésszektorok Bazilikán belüli elhelyezkedéséről, amely tényinformáció ismerete a Bazilika már említett „egyenetlen visszhangossága” miatt egyáltalán nem volt mellékesnek tekinthető (nem említve ezúttal az ülésszekciók elhelyezkedéséhez igazított MÜPA-hoz mérten is borsósabb jegyárakat). Egyébként sincs szükség a pontos helyszínrajzra, mivel érkezési sorrendben úgyis odaül mindenki, ahova akar hangzott a szakszerű és megfellebbezhetetlen „jó tanács”! Ellenérvként próbáltam a tanácsot osztogatónak elmagyarázni a visszhangosság okozta hangzásproblémát, de mindezt nem értve és rám nem igazán figyelve, lerázni igyekezett: „már több éve vagyok itt és árusítok jegyeket, de ilyen ülésrajzféleséget még senki nem igényelt tőlem, tessék fél-nyolcra idejönni és akkor még arra is lesz idejük, hogy e világhírű templomban, helyük elfoglalása előtt áhítattal körbenézzenek” hangzott a nem kis hangerővel előadott monológ. Köszönettel hárítottam el a jó szándékú kedvességet, de egy-néhányszor már megcsodáltuk e Bazilika belsejét, s még talán az is lehet, hogy mindezt kellő áhítat mellett tettük, zártam rövidre a közöttünk kialakult teljesen értelmetlen párbeszédet. (Persze, ha nincs és eddig sem volt helyszínrajz, akkor minek ugrál a kedves vendég, hiszen amúgy is odaül, ahova akar nyugtáztam magamban a megfellebbezhetetlen MAGYAR igazságot!”Langyos a sör. De nekünk így is jó.” idéződött fel bennem az ismert Zorán dal refrénsora. „De nekünk így is jó.”)

 

Este fél-nyolckor már többen is álltak a főbejárat előtti magaslaton a bejutásra és az azt követő „áhítatos körbenézésre” várakozva. Mivel a kapu nem nyílt meg a kérdéses időpontban és e csodára még becsült időtartamot sem tudott közölni egyetlen illetékes az ott állókkal, így lélekben hozzákezdtem a koncertre való „felkészüléshez”. Kezemben a belépőjegy és a két - alkalmi kéregetést követően megszerzett - reklámszórólap információtartalmát igyekeztem előkészülés gyanánt egymással összevetni és értelmezni.

 

Annyi mindjárt e művelet elején világossá vált számomra a belépőjegyen rögzített információk alapján, miszerint egyértelmű, hogy a Zséda – Kertesi Ingrid koncertre vettem jegyet, amelynek lényege a klasszikus és a könnyűzene találkozója, de ez esetben vajon miért a Zséda név alatt került feltüntetésre a „klasszikus” és miért a Kertesi név alatt a „könnyűzene” mint műfaj? A további meglepésekről már a két szórólap gondoskodott: a találkozón az említett két Díván kívül mások is lesznek, két (orgona és trombita) művész és egy tenor (ezek szerint Andreas Magony nem művész, csupán tenor), ha azonban jobban belegondolunk akkor a „tenor” is művész csak ezt a megnevezést a szórólap készítője nyilván nem ismerte vagy nem tudta szaknyelvre fordítani (énekművész, operaénekes) és szinkronba hozni a már említett két hangszeres művészettel. Nevük, fénykép nélküli feltüntetése a szórólapon ugyan érzékeltette a puszta tényt, miszerint ők ketten, illetve hárman a koncerten kapnak valamilyen feladatot, de hogy mit (közreműködő, meghívott vendég stb.) arról butamódon hallgatott a szórólap készítője. Persze azt is csak a vájt fülű zenerajongó képes egyértelműsíteni a maga számára, hogy a kettő, illetve három (Andreas Magony, Teleki Miklós, Kovács György) - illetlenül nem ABC-sorrendben - nevesített művész a „Klasszikus” műfajt erősíti, melynek következtében a két személy(es)re tervezett zenei „hangtalálkozó” már nem csak kibővül, de egyensúlyában el is billen, mégpedig az ún. „Könnyű-műfaj” kárára. Ez esetben viszont már nem Zséda – Kertesi Ingrid, hanem inkább Kertesi Ingrid – Zséda koncertre vettem jegyet, amely előadásnak további három művészszereplője is lesz. A szórólapok másik oldala még jobban összekuszálta az addig általam alkotott képet: az egyik – az időben korábban készült – szórólap az első, a fényképes oldal sorrendjét felcserélve, előbb Kertesi Ingrid pályafutását méltatta röviden, majd ugyanezt Zsédával folytatta, de ezt követően csupán két közreműködő előadóművészről (az operaénekes Andreas Magonyról és az orgonaművész Teleki Miklósról) tett említést, igaz minderről magyar és angol nyelven egyaránt. Ezzel szemben a másik – az időben később legyártott – szórólap viszont - 19 pontba szedve ugyan - tartalmazta a bazilikai koncert programját, de az egyes műsorszámokhoz nem rendelte hozzá az adott műsorszámot előadó művész nevét; továbbá az első oldalon feltüntetett három „közreműködőként” fellépő művész közül – faragatlan módon – csupán kettőnek a méltatására fordított gondot, és mindezt csak és kizárólag angol nyelven tette.

 

Befejezvén - az összevetés fáradságos és nem feltétlen eredményes, de önként vállalt - munkámat az órám már hét-óra ötvenöt percet mutatott, de a Bazilika kapuja még mindig zárva volt, mely tény miatt a lépcsőkön álló – szemmel láthatóan a Bazilikát meg nem töltő létszámú – közönség idősebb tagjai enyhe zúgolódásba kezdtek, amelyre végre a kinyitott baloldali ajtón mindenféle jegyellenőrzés (kezelés) nélkül beáramolhatott a hallgatóság, akik közül a többség mellőzve az áhítatos és „ájtatos” körbenézést azonnal a jegyen feltüntetett szektort jelölő táblák keresésébe kezdett fellökve a másikat, hogy erőfölénye révén az „érkezés” sorrendjében foglalhassa el az általa kiszemelt ülőhelyet. Mindennek következtében a kettesével, illetve hármasával vagy kisebb csoportban, de időben valamivel később érkezők az adott szektorban - hiába kérve az összevissza ülőket az egy-egy hellyel történő szívességi odébb ülésre - egymás mellett már nem tudtak leülni és kellő nyugalommal ráhangolódni a koncert kezdetét jelentő orgona és trombitaszólóra, majd a könnyűzene műfaját képviselő (de nem reprezentáló) Zséda - módfelett „mellééneklő” jéghegyeket ugyan megolvasztó, áhítattól és az ájtatoskodástól átnedvesedő, de el-elhaló és élvezhetetlen visszhang kísérete mellett előadott - énekszólójára (pedig mint - a koncert alatt - kiderült, erre a „ráhangolódásra” mindenkinek feltétlen szüksége lett volna).

 

A könnyűzene (amelynek művészi színvonalú művelése a valóságban azért nem is olyan könnyű) egén üstököscsillagként számon tartott popdíva szemmel láthatóan kitűnően adjusztált és stylist-i kezekkel becsomagoltan – a közönség által szeretni való módon – állt az oltár elé helyezett egyik mikrofonállvány mögé, majd a látást divatos módon zavaró néhány hajszál nőies mozdulattal történt odébb parancsolását követően nektárt csepegtető, de még az ízlés és szerethetőség határain belül maradva belekezdett műsorszámának előadásába. A megszólaló mű ugyan illeszkedve olvadt bele a Bazilika fennkölt hangulatot árasztó légkörébe, de a hangzás a hatalmas méretek és az előadó természetes hangerejének hiánya miatt – melyet ezúttal semmilyen háttér technika nem segített a többszörösére emelve, legalább az előadás élvezhetőségének szükségességi decibeljére növelni – felitatódott a Bazilika hűvös eleganciájú falai és boltozatai (kupolái) által, tátogássá változtatva a néző-hallgató számára az énekművészi szájmozgást. Az ún. „könnyű” és „nehéz” műfaj művelése közötti óriási méretű - ténylegesen is létező - minőségi különbség érzékeltetéséről az egyszerű, nőies kedvességgel és bájjal a mikrofonállványhoz lépő Kertesi Ingrid gondoskodott. A Zsédához hasonlóan törékenynek tetsző opera-énekesnő szopránja hirtelen hermetikus tömörséggel töltötte be a Bazilika teljes légterét. A művészi kvalitások megmutatásában bővelkedő énekhangi megszólalás tiszteletteljes alázatra késztette a „monstrum templom” valamennyi kőbe/márványba vésett szentjét és szobrát, de még az oltár közepén szfinxi merevségben álló első nagy és szent királyunk arcára is csalt egy elismerő mosolyt. A könnyű-műfajnak a kiütésszerű kegyelemdöfést, a Kertesi Ingridet az oltár előtti sztárhelyen váltó Magony Andreás operaénekes megszólaló tenorja és Kovács György trombitaművész produkciója adta meg. Ezzel mindenki számára – még a néhány, könnyű-műfaj iránt szimpátiát mutató hallgató által is elismerten – egyértelművé vált: nem Zséda – Kertesi Ingrid koncert zajlik a Bazilikában, hanem a közönség Kertesi Ingrid operaénekes önálló „estjének” a résztvevője – hallgatója, amelyen a popdívát neve alatt (mellett) legfeljebb a vendégfellépő sztártitulus, ha megilletheti.

 

Mindez a popdíva több főből álló háttérstábját is valamilyen - a teljes megszégyenülést kiváltó - gyors és látványos eredményt szülő varázslásra kényszerítette. Erre a stábnak az időt a programban jelzett műsorrend felcserélésével a szünetet is jelképező Teleki Miklós csodás technikával előadott orgonajátéka biztosította, amely egyben azt is lehetővé tette, hogy a koncert kezdése előtti helyfoglalásos kavalkádban elmulasztott számszerűségében több ezerre tervezett fényképfelvételek is elkészülhessenek az egymáson keresztül hágó turisták és fényképkészítő „automataemberek” által.  A fülemnek kedvesen csengő orgonajáték hanghullámain időben messzire visszaevezve felidéződtek bennem egy másik Árpád-házi szent királyról elnevezett templom belső falai között ministrálással eltöltött ifjúkori emlékeim és a templomi kórus egy-egy lány- és fiútagjának akkor viselt arcvonásai, valamint a karnagy és az orgonista személye, majd hirtelen meg akartam találni azt a motivációt, amely végül is a családi gyökerek és a neveltetési háttér ellenére szembe tudott fordítani az egész képmutatóan farizeus kereszténydemokrácia hitelveivel, de leginkább az e hitelveket harsogó, ám az életben teljesen másként cselekvő képviselőivel beleértve a felkent és felszentelt hivatásos (ki)szolkálóikat is. Az orgonajátékot követően visszaállt csendben Dívaként a mikrofonhoz vonuló popénekes mozdulatai jelezték az aggódó közönség számára, miszerint sor került a problémát megoldó varázslatra: a több nagylemez és CD birtokosa az állványról leemelve és a diszkókban látványos mutatványnak számító módon kezébe kapva és szája közvetlen közelébe tartva a mikrofont énekelni kezdett. A hangzás a fülnek már kellemesebbnek tűnt: a művésznő a mikrofonnal ellipszis köröket leíró mozdulatai segítségével - kézi vezérléssel - már szabályozni volt képes a szája és a mikrofon közötti távolságot, amely által egyrészt, valamelyest enyhíteni tudta az épületbelső visszhangossága okozta hangtorzulások hatásait, másrészt sikerült természetes hangerejét is - egy-két „decibellel” – növelni, miközben a másik kezével nem tudva mit kezdeni megmarkolta a mikrofonállványt azt a benyomást keltve a közönségben, mintha - a „feladat” teljesítése közben - egy pillanatra elfáradt vagy megszédült volna. A mikrofon általi ellipszis körök unalmassága ellensúlyozásaként időnként a mikrofon visszakerült az állványon kijelölt helyére, de ekkor a két kéz volt útban, amely „klasszikus zenei” koncertekhez nem szokva automatikusan a könnyűzenei koncerteken megszokott módon, hol görcsösen átkulcsolva, hol pedig simogató becézéssel - lelki szemekkel látható nedvedző - védekezésre kényszerítette a minderről mit sem tehető mikrofonállványt. Persze egy ekkora minőségi változás produkálásához egy láthatatlan helyen, de hallható módon dirigáló karmesterre is szükség volt, amelynek következtében az előadóművész egy időben volt kénytelen kettős feladatot ellátni: figyelni a karmesteri pálcát, majd annak mozdulataihoz igazítva énekelve megszólalni. E kettős feladat teljesítésének időbeli kényszersorrendje miatti késleltetett megszólalás ezredmásodpercnyi eltolódásszüneteit az élőkoncerteken edződött fülek azonban érzékelték. Mindez kevésnek bizonyulva a varázskalapból további mentősegítségként váratlanul (melynek kellő bizonyítékát adta az illető személy által viselt nyakig zárt mackós megjelenést utánzó ruházat, a viselt cipők poros árnyalatú színezete, és a fodrászkezet régóta nélkülöző hajbozont) egy előre sehol sem jelzett húsvér ember is előkerült és mikrofonhoz állva magát és énekmegszólalását teljes egészében alárendelve a „fuldoklónak” vokális hangzást varázsolt a szólóénekes köré. Habként a kávén hatott a koncert csúcs- és fénypontjának szánt „díva-duett” mellyel a könnyűzene koronázatlan popkirálynője és a komoly(klasszikus)zene koronázott királynője együtt-énekelve igyekezett a közönséget elkápráztatni magukat pedig a közönség szívébe zárni. Az előadott produkcióra a segítő együttműködés nyomta rá a bélyegét: a popdíva centiméterre beállított távolságban foglalta el helyét a mikrofon előtt és kezének sután ható mozgásait kiküszöbölvén kottát tartva kezdett a szám előadásába, amelyet a rutinos dörzsöltséggel rendelkező operadíva a néző számára láthatatlan féltő és gondoskodó-óvó anyai szeretettel segített hangerejének és tisztán hangzó hangszínének az énekes-társ és az együttes produkció sikerének értő szolgálatába állításával.

 

Mindennek következtében a sikert tükröző taps sem maradt el, de biztos, hogy ez nem a meghirdetett sorrendű koncertnek szólt. Az előadó és a közreműködött művészek a tapsot illedelmesen meghajolva megköszönték és elhagyták a színpadként szolgálatot teljesített templomi oltárt. Kivonulásuk mereven volt elegáns és egyben „művészi” (azzal az általam itt írt megjegyzéssel, miszerint nem hátrányos, ha egy üstökös popcsillag-nő nem csupán dívai méltósággal képes kivonulni, de mindezt nőként, női kecsességgel és kedvességgel is képes kivitelezni).

 

A koncert helyszínének elhagyásakor – a bejutási módhoz hasonlóan – ismét megjelentek a „magyar sajátosságok”: a Rendezőknek ugyanis a koncert végéig nem sikerült az általuk ki/elhelyezett ülésszektorokat jelző táblákat helyükről eltávolítani, aminek következtében a távozó közönség jó néhány tagjának sikerült azokat felrúgva a templom által visszanyert csendjében hatalmas és a visszhang segítségével felerősített folyamatosan ismétlődő zajt csapnia (hiszen a fellökött táblákat az azt fellökő személy udvariasan, bocsánatkérő módon és illedelmesen viselkedve visszaállította a fellökés előtti helyére, melynek következtében az egész folyamat megismételve önmagát kezdődött elölről és tartott a Bazilika koncertközönség általi elhagyásáig.

 

A távozók azonban nem csupán az átélt élményt vitték magukkal, hanem néhányuk mások által is hallhatóan megfogalmazott bölcsességeket is hátrahagytak. Közülük az egyiket - amellyel én is azonosulni tudok - e helyen közkinccsé teszem: „… egy művész nagysága és művészetének minősége nem feltétlen van (áll) egyenes arányban a steril körülmények között akár hangról-hangra haladva többszöri korrigálási lehetőségek mellett elkészített és eladott kis- és nagylemezek, illetve CD-k számával; a művészi érték minőségének igazi megmérettetési helyszíne az élőkoncert, ahol a tudás, a felkészültség- és adottságbéli hiányosságok nem takarhatók el és nem is pótolhatók turpisságokkal vagy a technika nyújtotta eszközök segítségével.”

 

Budapest, 2012. május 31.