Fogarasi József

Ha én szobor lennék, nem engedném magam fából kifaragni, kőből kivésni, fémből kiönteni, vászonra lefesteni, papírra kirajzolni, lencsevégen hazavinni. Nem hagynám élő nagyságomat fejre, mellre szűkíteni; fekve ülve, állva kikötni; vassal rögzíteni, betonba öntve mozdulhatatlan pózban tündökölni, sárba belenehezülni. Bár bűnös vagyok – azt hiszem – jól érzem magam, hisz nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szeretnék végre szabad lenni, s kicsit magam jól érezni, viharban és forgószélben - helyemen - egyenesen állni; éji folyó csillagaként égre kelni, egy fűszálon pici élként a világ tengelyénél nagyobb lenni, egyben-másban istenhez is hasonlani.

Mint embernek élő mása nem hagynám, hogy rám lépjenek, rám üljenek; mellém állva, átkarolva, eltakarva tárgynak nézve állatok és felsőbbrendű élőlények szükségletből mocskoljanak, vizeljenek. Nem hagynám, hogy termekben ülő emberszobrok rólam szavazzanak, sunyi módon fondorlattal éjjel meglepjenek és erővel akaratom ellenére el- vagy áthelyezve minduntalan oda-vissza hordjanak és vigyenek. Tudom e körülvevő semmiben, és zavar - részt sem kaptam pedig az egészre futotta érdemem - s mért nincs bűnöm, ha van.

Dolgozni, élni akarok! Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani; hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat. Beszélj, és tagadj „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.”

A törvény, valóban tiszta beszéd? E hely vajon hol lelhető?