Fogarasi József

Az Origó hírportálját (2011. december 09.) olvasva nem akartam hinni a szememnek: „Megkegyelmez a nyelvvizsga nélküli diplomásoknak a Fidesz” tudatta a főcím információja. De hogyan, igyekeztem a részletekbe is beavatni magam: azok a hallgatók, akik 2013-ig befejezik tanulmányaikat, és a felsőoktatási intézmény úgy dönt, hogy kiadja a diplomát, mentesülnének a nyelvvizsga alól. Legalábbis a hír szerint erről állapodott meg a Fidesz Pokorni Zoltán által vezette oktatási munkacsoportja és az oktatási államtitkárság. Azóta kiderült, az ötletet a kormány is támogatja, s így lehetővé válna több tízezer(?) ember számára a felsőoktatásban eltöltött évek után az oklevél átvétele és e diplomás emberek „parkoló pályáról” történő kimozdítása is munkába állításuk révén.

Álljon meg már végre a hegyi menet! Honnan gyűlt össze ez a többtízezer ember? Ha ez a szám igaz, akkor itt valami nagyon nagy baj van a képzéssel és az oktatással közép és felső szinten egyaránt! A Jó Állam ugyanis szeretné itthon tartani a magyar diplomás fiatalokat, de ha nem rendelkeznek nyelvvizsgával, akkor hogyan tudnának külföldre menni? Ez esetben (tehát) fölösleges a tiltás és a kormány részéről kiagyalt különböző formátumú korlát felállítása. Vagy itt csupán arról a néhányszáz (ezer?) fiatal „megbüntetéséről” van szó, akik a nyelvvizsga bizonyítvány (papír) mellett (vagy nélküle is) az - egy vagy két - idegen nyelvet önállóan, munkavállaló-képes szinten is beszélik, és így külföldön is (jobban) boldogulnának, anyagilag pedig többet kap(hat)nának, mint nyelveket nem beszélő és ennek ellenkezőjét papírral (nyelvvizsga bizonyítvánnyal) bizonyítani sem tudó „itthon rekedt” és ezért irigykedve siránkozó másokra újjal mutogató egyetemi társaik?

Nem egészen, ez esetben ugyanis csak az orvosi egyetemet végzett fiatalokat akarjuk röghöz kötni és „megbélyegezni” mivel esetükben – az általuk választott tudományterületen sem itthon, sem külföldön, hál istennek – az idegen (beszélt és olvasott) nyelvismeret követelményének hiányában egyrészt jó néhány szigorlat, valamint emiatt az abszolutórium megszerzése is akadályba ütközne: azaz elő sem fordulna a nyelvvizsga nélküli diploma esete, mivel e tudományterületen egy adott (angol, német, francia) nyelv ismeretének hiánya magát az egyetemi előrehaladás folyamatát akasztaná meg; másrészt az életben (akár itthon, akár valahol külföldön), hivatásuk gyakorlásában sem tudnának a fejlődéssel lépést-, szakmai felkészültségüket pedig legalább szinten tartani. Így esetükben a politika fondorlatos és farizeus módon - a többiekhez képest - ajándék (kegy, hűbéri függés) helyett megmászhatatlan nagyfalat emel önálló boldogulásuk, érvényesülésük elé. De nyilvánvalóan a műszaki- vagy a közgazdaság-tudomány ágazati, szakmai területein oklevelet szerzett fiatalok sem szorulnak a kormány – egyszer majd cserébe kérünk valamit mondta Virág elvtárs – irányba terelgető szívességére. De akkor tulajdonképpen ki(k)ről is van szó?

Ne bántsunk senkit sem a kiragadott nevesítéssel, e nélkül is tudja jól mindenki, hogy ki(k)ről szól ez a tanmese; elsősorban az esti és a levelező tagozatokon végzett hallgatók jönnek szóba, meg a költségtérítésesek. Legtöbbször ők azok, akik rosszul (félre)értelmezett „kiváltságukat” fennhangon hangoztatják is: megfizettem a költségeket, mi az, hogy nem kaphatok oklevelet? Pedig tegyük szívünkre a kezünket: legtöbbjük még az egyetemi szinthez megkívánt általános (nem beszélve a választott felső szakhoz szükséges szakmai alapismereti) tudás, műveltség terén sem állják meg a helyüket; ennek következtében nincs is mire építeni egy stabil felsőszintű követelményt. Ráadásul a felsőoktatás egyes szakterületein a szakirodalom olvasása sem készteti a hallgatót a nyelvtanulásra, hiszen majdnem az összes kötelező irodalom - szinte kizárólag - magyar nyelven hozzáférhető, de a hallgatóság nagyobbik része még ezeket sem olvassa el, nemhogy az idegen nyelvűeket; persze sok helyen ezeket az ismereteket a vizsgákon, számon sem kérik. Így aztán minek azokat elolvasni és velük a nyelvtudást fejleszteni. A biztos elégséges szint a hallgatói célkitűzés, melyet gyakran tudás és felkészültség nélkül csupán a vizsgán történt megjelenés tényével is meg lehet szerezni. Sikertelen vizsga esetén meg ott a végeláthatatlan ismétlési lehetőség, avagy a másik oktató kérése, végül fél és negyed tudás birtokában is lehet továbbjutást adó érdemjegyet szerezni, bármelyik karon. Az igazgatási szakokon a Magyar Közlöny ismerete és kézbevétele nélkül megszerzett diploma sem ritka.

Pedig egyszer oda is el kellene jutni, hogy a hazai felsőoktatásban legalább féléves külföldi egyetemen hallgatott és az adott tárgyból eredményesen vizsgát tett szemeszter nélkül még politikai beavatkozással se lehessen egyetemi diplomát szerezni és birtokolni (mint régen a céhekben, mesterlevelet az kaphatott, aki a megszerzett tudás birtokában igazolt módon az adott szakmában, külföldön is bizonyítani tudott). Ennek teljesítéséhez azonban arra is szükség lenne, hogy egy idegen nyelv értő beszélése és olvasása nélkül érettségi bizonyítványt se lehessen kapni! Nálunk ezúttal is csupán a „papír” léte (nyelvvizsga bizonyítvány) az egyetlen elérendő cél. Akinek az adott nyelv ismeretéről van papírja, az már biztosan beszéli is az adott idegen nyelvet. Ilyen filozófia mentén miért ne lehetnénk az eszperantó és a lovári nyelv világszintű egyedüli ismerői és beszélői. Az viszont már más kérdés, hogy mire mennénk vele a nagyvilágban; esetleg politikai döntést követően kurucos virtussággal kiadhatnánk nemzeti jelszóként: tanuljon meg magyarul mindenki más, aki velünk beszélni akar?!                              

Az egyetemi diploma azonban az értelmiség soraiba történő belépésre is feljogosítja birtokosát. Mit ér a szakmailag esetleg képzett (művelt) értelmiség nyelvtudás, idegen nyelv beszélése és értése nélkül? Félművelt szakmai értelmiségünk egy igen jelentős része azért nem tud tolmács nélkül külföldi partnerekkel közvetlenül és eredménnyel kommunikálni, mivel csupán olyan nyelvvizsga bizonyítvánnyal rendelkezik, amelyik nem képes helyette megszólalni és megállapodást kötni; még a tolmács költségét sem az viseli, aki e segítséget nyelvismeret hiányában igénybe veszi. Ezzel a hátránnyal nem csoda, hogy nem vagyunk képesek megbízható baráti, szakmai partnerekre szert tenni; azokat mások happolják el előlünk, mi pedig csupán a magyaros és kurucos virtusságunkra tudunk hagyatkozni, ezzel viszont ma már a világban nem igen lehet érvényesülni! Erre még kellő módon nem döbbentünk rá. A közigazgatásban dolgozó diplomás értelmiségi a nem magyarul beszélő és ügyét intéző ügyfél esetében - idegen nyelvtudás hiányában - az ügyfélhez szólva legfeljebb a hangját erősíti fel, ha megszólal, pedig az „idegen” nem süket csupán a magyar nyelvet nem érti, de másik négy világnyelven (a lovárit nem ideértve) kommunikatív. Ezért szeretjük a „kormányablakot”, esetében a megszólalás felesleges; elég, ha átbámulunk rajta.

A nyelvtudást helyettesítő papír adományozását támogató kormányzati döntés persze arra is alkalmas lehet, hogy a hatalom kénye-kedve szerint válogathasson majd a hozzá hűnek mutatkozó diplomások között. Az idegen nyelven való megszólalást helyettesítő nyelvvizsgapapír ugyanis egyszerűen egyenértékűsíti az egyetemi (főiskolai) diplomákat, amelynek következtében a munkahelyekre zúdított - most már - egyetemi végzettséggel rendelkező személyek tömegéből politikai szubjektivizmus mellett lehet majd válogatni – akár a benyújtott pályázatok alapján is – az egyes pályázók közül; kérdés, hogy hosszútávon mindez megtérül-e, bárkinek is. Természetesen az így diplomához jutó több mint tízezer emberrel statisztikailag is lehet büszkélkedni a külföld előtt (remélhetőleg magunk előtt nem). Az ilyen diplomával rendelkező személynek ráadásul a tudományos élet világában is van már keresnivalója, nem is akármilyen polcokon. A régi kandidátusi nyelvvizsgához elegendő volt, ha az illető az adott vagy az általa kiválasztott nyelven a nevét le tudta írni az adott egyetem két nyelvtanára előtt, akik aztán erről hiteles tanúsítványt állítottak ki, amelyet bemutatva a megkívánt helyen már nem volt különösebb akadálya a tudományos fokozat megszerzésének. Az ilyen emberek aztán arra is képesek (voltak), hogy el is higgyék nyelvtudásuk tényét és még büszkélkedjenek is vele, szégyenérzet nélkül.

 

Történelmi tény, hogy politikai támogatottsággal, no meg kellő vastagságú egyéni arcbőrrel egy idő után – mindenféle elmélyült tudás, nyelvismeret, valamint különösebb erőlködés és tehetség nélkül is – akár a tudományok Parnasszusára is fel lehet jutni! Tőlünk kicsit keletebbre a polimer kutatások „világraszóló ellenőrizetlen eredményei” alapján az adott ország tudományos akadémiájának az elnöki székében is helyet lehetett foglalni, s innen már senki sem mentette meg az illető hölgyet - akit illett „a Kárpátok géniuszának" nevezni - a világ más egyetemei által adományozott díszdoktori címek lába elé hullásától (most aztán törhetik a fejüket az adott egyetemek e címek visszavonásának udvariasabb és kevésbé udvariasabb formáin). Sajnos idehaza én is ismerek egy-két személyt, aki alatt elszállt a ló; mégis - gondolatok, kellő súlyú és minőségű írásmunkák és idegen nyelv művelt szintű értése-beszélése hiányában is - képes volt tudományos minősítést szerezni és a ranglétrán előbbre jutni; tanszékvezetőként, dékán-helyettesként, dékánként, rektor-helyettesként ország-világ szeme láttára pozíciót vállalni. Az elkövetkező években az országok közötti teljesítmények olimpiáján mindez azonban az elődöntőbe kerüléshez is kevés lesz!

A közelmúltban volt szerencsém részt venni az egyik budapesti egyetemen a politika által „támogatott” egyik professzor asszony habilitációs előadásán; angol nyelven folyt a diskurzus, illetve folyt volna. A terembe belépő valamennyi személy kézbe kapta az értekezés teljes angol nyelvű szövegét, abból ellenőrizhette (kísérhette figyelemmel), hogy az előadó éppen hol tart az előadásban, bocsánat annak felolvasásában. Az előre megfogalmazott kérdésekre a habilitáló személy szintén fejfelemelés nélkül adta meg (olvasta fel) a választ. A teremben a hátam mögötti helyeken ült egyetemi hallgatók nem kellő tisztelet mellett, de csak suttogva jegyezték meg egymás között: érdekes angol akcentussal beszél (olvas) a professzor asszony; én nem is tudtam, hogy tud angolul, az órákon ennek tanújelét még sosem adta; talán észre sem venné a felolvasás során, ha az egyes lapok sorrendjét valaki felcserélné stb.

Reménykedjünk: a Jó Állam kormánya tudja, hogy mit csinál és, hogy mit mivel akar pótolni!
                
Budapest, 2011. december 26.