Fogarasi József

Tegnapelőtt egyik közeli ismerősöm azzal a kérdéssel állt elő, miszerint karácsonyesti vacsorára kapott meghívást egy nagyon régen nem látott nem hallott ismerősétől, elfogadja-e azt? Igen, volt a rövid válaszom. Meglepődött: azért fordultam hozzád, mert biztos voltam benne, hogy lebeszélsz e találkozásról. Miért beszélnélek le? Azt szoktad mondani, ami elment az elment, ami elmúlt az elmúlt, nézzünk a jövőbe és haladjunk előre. Ez igaz, de ez az én ars poétikám és nem engem hívtak vacsorára, különben is az idő múlik, és csak addig vacsorázhatunk (egy)mással amíg élünk. Egyébként pedig a hangodon érzem, szívesen elmennél csupán megerősítésre vársz. Ekkora őszinteségre nem számított, majd folytatta, azt hittem lebeszélsz és akkor nekem érvelnem kell veled szemben és így könnyebb lesz magammal megértetnem, hogy az észérvek ellenére miért is kell elutasítás helyett engednem az „erőszaknak”, ha már megtalált és felhívott. Ezért kell elmenned; a váratlan gesztusra (el)várt módon kell reagálnod, nemde?

E párbeszéd felidézésével igyekeztem Karácsony éjjelén autóval hazafelé a szinte kihalt nyálkás úton, miközben szállingózott a havas eső. Azon az útvonalon haladtam a Lehel úton, ahol annak idején ifjúkoromban a karácsonyi nagycsaládi vacsora és az azt követő kötelező éjféli misét követően mentünk haza gyalogosan, mivel a villamos már nem közlekedett a taxi is csak ritkán, de arra amúgy sem volt pénzünk. A hideg havas és fagyos időben – akkor még volt tél – az éjszakai „diszkrét” közvilágítás mellett vettük számba – Béke tér, Róbert Károly út, Dózsa György út, Élmunkás tér, Balzac utca – a még hátralévő fontosabb útkereszteződéseket, amelyeken át kellett kelnünk ahhoz, hogy aztán otthon lehessünk a jó meleg szobában, ahol aztán a cserépkályhában égő fahasábok hangulatvilágítása mellett kibontottuk és alaposan megnéztük a kapott ajándékokat.

Szép emlékeim vannak a Karácsonyról, mindig nagyon vártuk annak ellenére, hogy akkor a téli iskolaszünetben (és a szénszünetekben is) az unokák feladata volt a ház előtti hólapátolás nehéz - a mínuszfok által arcot, fület csípő és kipirosító - fizikai erőkifejtést igénylő munka elvégzése, néha naponta kétszer-háromszor is, majd a hótól megtisztított járdaszakasznak a kályhából származó hamuval történő felszórása. Estére azonban mindig sikerült felfűteni az államosítást követően könyöradományként meghagyott „lakássá” átalakított pince nélküli döngölt padlós hideg kétrészes irodaépületet, különösen a konyhának használt udvarról nyíló első dolgozószobát, amely helyszínt adott a nagycsaládi vacsorának. A menü az ilyenkor szokásos fogásokból állt: nagyanyám élőhalból készített csodás, de szálkás halászléje, rántott hal főtt krumplival és céklával, majd maga sütötte piskóta borsodóval. Az unokák lassan ettek a szálkák miatt, így a vacsora általában időben hosszúra nyúlt, nagyapám szerette a hal kopoltyúját és farokuszonyát (egyedül a családból), így a halból szinte semmi sem veszett kárba.

 

Csak a vacsorát követően - a kellő huzat hiánya miatt füstszagú (nagyapám gyakran hangoztatott mondása szerint, ahol füst van, ott meleg is van, melyben volt is valami igazság, de aludni e szobában aligha lehetett biztonságosan, ezért estére a cserépkályha tüzét el kellett oltani) és a konyhánál sokkal hidegebb kisszobában - kerülhetett sor a karácsonyi gyertyagyújtásra. A legkorábbi gyermekkori emlékeim szerinti karácsonyfát a földtől a plafonig terjedő (kb. 220 cm) magasságú egyszerű tűlevelű fenyő képviselte, amely díszeket nem viselhetett, csupán a nagyanyám által sütött (főzött?), celofánba magunk csomagolta szaloncukor társaságában igazi gyertyák és „angyalhaj” ékesíthette, körbefonva két - az államosítást kijátszva megmentett - áramról működtetett színesre festett égősorral. A karácsonyfa a szoba hűvös éghajlata, no meg a döngölt földpadló és a falak szigeteletlensége miatti folyamatos nedvességnek köszönhetően január közepéig alig hullatott valamit is tűleveleiből; így az állandóan friss, fenyőillatot árasztó fa színes fényű ékköve volt a lakásnak nevezett irodaszobának. Az ajándékok nevesítésére a karácsonyfa gyertyáinak és égősorainak meggyújtását, valamint a két - nem akármilyen rangú - pap (egy katolikus és egy református) általi megszentelést és az ilyenkor szokásos karácsonyi dalok közös eléneklését követően kerülhetett csak sor. Az idő múlásával először a papi miseruha felvétele, majd a civil ruhás papi segédlet is elmaradt - már nem volt mit adni - a jó öreg márkás bútorokat pedig a nedves idő és a penészedés vasfoga őrölte fel; a 12 személyes díszes étkészlet mögül (amelyből egy mindig üresen volt készenlétben a váratlanul betoppanó vendég számára) pedig lassan elfogytak az ismerős személyek; megöröklött ereklyeként viszont Karácsonykor még ma is az asztalra kerülnek emlékeztetve a „voltakra” (akik közül a nagyszülők büszkén viselt nincstelenségben távoztak). Funkciójának betöltéséhez azonban ma már egyre kisebb méretű asztal és kevesebb számú szék is elégséges.

Miközben fejben egyenleget készítettem és megállapítottam, hogy a mínusz előjeles névsor egyre sokasodik hazaérkeztem és magamban - néhány sorának felidézésével - megemlékeztem Iszkáz híres szülöttjéről:
                 
„… Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. ...”

Budapest, 2011. december 25.