Fogarasi József

Nihil me sine me

2011. december 10. szombat

 

Mindig szívesen vettem részt olyan tanácskozásokon, konferenciákon, fórumokon stb. ahol a napirendre tűzött téma már előre kiváltotta érdeklődésemet vagy számíthattam arra, hogy a tanácskozás szüneteiben - esetleg a befejezést követő „fogadáson” - a kávézás közbeni beszélgetések révén informálisan olyan információkhoz juthatok (ingyen és bérmentve), amelyek legális csatornákon még nem megismerhetők, mivel az adott témákról a döntés még vagy meg sem született, vagy megszületett ugyan már, de eredménye csupán szűk körben ismert – még nem hozták nyilvánosságra (ki sem szivárgott) – mivel a jogállam által megkívánt hivatalos eljárás még nem került lefolytatásra [azaz a döntés de facto ugyan már létezik, de jure azonban a döntés „szentesítése” - a jogszabályban előírt eljárás és a szükséges szavazási procedúra - még hátravan (még nem történt meg)].      

 

Jól döntöttem, amikor időt szakítva magamnak részt vettem a hétvégén tartott Kárpát-medencei Civil Együttműködési Tanácskozás (CET) nagyszabású rendezvényén. Rövid, de izgalmas és érdeklődést felkeltő előadások hangzottak el fontos tisztséget betöltő személyek részéről; még az egyik, korábban volt Házelnök is benézett a tanácskozásra. Minden az előre kiadott menetrend szerint, flottul zajlott. Valódi „izgalomhoz” viszont a tanácskozást követő evés és kávézás közben kialakult alkalmi társaságok résztvevőinek beszélgetései révén jutottam. Az egyik csángói magyartól megtudtam: végre ők is érzékelik a Kárpát-medencei magyarság közjogi ország-testének (a nemzetállam) körvonalazódását; a magyar kormány által tett erőfeszítések hatásának eredményeként a magyarság egységesülésének beindult folyamatát. A körasztalnál, mellettem táplálkozott sepsiszentgyörgyi küldött helyeslően bólogatott, majd hozzátette: az utóbb elvesztegetett tíz év feszített ütemű pótlásaként értékelendő a magyar állampolgárság visszaszerezhetőségét, majd - nemsokára - a magyar határokon túl élő magyar állampolgárságú személyek választójogának teljes értékűvé tételét biztosító törvényi szabályok is.

 

Egy másik asztaltársaságnál – ahol a süteményt fogyasztottam el – azt is megtudtam, miszerint a magyarság Kárpát-medencei egységesülése által létrejövő egységes nemzettest ténye révén időben előbb-utóbb a Trianon okozta seb is begyógyulhat. Persze a közjogi státuszt felöltő nemzettestnek ki kell majd valamilyen jogi megoldást találnia a nemzeti határoktól távolabb, diaszpórában élő magyarsággal történő érdemi párbeszéd és együtt-cselekvés folyamatossá tétele végett, amelynek egyik eszköze a tanácskozáson bejelentettek szerint hamarosan beinduló Nemzeti Regiszter lehet, amely kétnyelvű lesz (magyar és angol), másrészt – saját elképzelése szerint – területi rész-önrendelkezés biztosítása az adott állam keretén belül (hogy mi lenne e saját elképzelés lényege nem került kifejtésre, mivel az ötletgazda egy másik asztaltársasághoz vándorolt).

 

Talányosan reagált a tanácskozás egyik eseményére - amelyre én érdemben fel sem figyeltem - egy Székelyudvarhelyről érkezett vendég (esetleg valamelyik tagszervezet képviselője?). Megjegyzése szerint felettébb érdekes, vagy éppen meglepő, hogy pont e tanácskozáson megáldott zászló jelmondata - Nihil me sine me: semmit rólunk nélkülünk! - nem érvényesülhetett a tanácskozáson, hiszen a tanácskozás állásfoglalását a résztvevők (legalábbis neki nincs róla tudomása) előzetesen nem kapták kézhez, így annak tartalmáról - felolvasását követően - első hallásra és szinte azonnal kellett a tanácskozás végén - még a szokásos és a sokszor amúgy is formális kézfelemeléses szavazást is félretéve - „közfelkiáltással” nyilatkozniuk, amely csupán abból állt, hogy valaki jó hangosan bekiabálta: egyetértünk! Majd a levezető elnök ezt szemmel látható többségként értékelve az állásfoglalást a tanácskozás résztvevői által elfogadottnak tekintve a tanácskozást berekesztette és a Szózat eléneklésére kérte a résztvevőket.

 

Az, ami a CET által e tanácskozáson a civilszervezetekkel szemben alkalmazásra került, korábban a mindenkori kormányok által volt szokásosan követett módszer a civilekkel szemben: nem válhattak a kormányzat igazi partnereivé. Miért olyan nagy baj ez, jegyezte meg valaki az alkalmi társaságból, hiszen annak idején királyt is így választott a tömeg, Magyarország élére? De ez most nem aktuális, jelenleg ugyanis az Alkotmány és az új Alaptörvény szerint is az ország államformája köztársaság és nincs alkotmányos lehetőség a királyságra fűzte tovább a gondolatot az egyik kávézó személy. Ha viszont Trianon nem lenne, illetve a nemzettest közjogi státusa helyreállna, akkor adva lenne a lehetőség, nemde bár? Hangzott a replika. E változás miatt a fémpénzeket már be sem kellene vonni, hiszen az MNB 2012. január 1-jei hatállyal már csak „Magyarország” felirattal rendeli kibocsátani az 5, 10, 20, 50, 100, 200-Ft-os érméket. A megjegyzésre többen arcmimikájuk által alulinformálatlanságuknak döbbenten adták tanújelét. Pedig a hír igaz, állapítottam meg magamban. A szükséges kellékek a ceremóniához egyébként kéznél lennének - folytatódott az élcelődés - csak át kellene menni a kupolába és a királyság jelképeit kézbe venni. Jó-jó, de hol van a királyt választó tömeg és hol van a jelölt? Lehet, hogy jogi értelemben jelölt még nincs, de ettől pályázó még lehet, és a szükséges (bámészkodó) tömeg is összejönne, különben sincs létszámelőírás, a magyar jellem nyíltsága miatt pedig ellenőrzésre sem lenne szükség, bonyolódott tovább a beszélgetés. Az alkalmi társaság tagjai azonban most már egyöntetűen csak mosolyogtak és kuncogtak, illetve egymást igyekeztek túllicitálni az ötletezésben.

 

Mit mondjak, tanulságos és elgondolkodtató volt számomra a beszélgetés tartalma, s talán megelégedéssel nyugtáztam, hogy jelenleg az időjárás nem kedvez a királyválasztás turisztikailag látványos eseményének, hiszen a Duna jege, mint fontos és nélkülözhetetlen kellék egyelőre (még) hiányzik. Ha pedig befagyna, akkor sem mindegy a vastagsága, beszakadhatna a főszereplő alatt; de a hibátlan vastagságú tükörsima jég is veszélyes lehetne, egy óvatlan pillanatban igen messzire lehetne rajta (el)csúszni! Viszont meghatódott áhítattal álltam meg a kupolában a királyság történelmi jelképei előtt, az őrök szobormerevségű mozdulatlanságát kihasználva – bevallom őszintén – gondolatban magamhoz vettem az ereklyéket, a palástot hiányoltam, tükör híján azonban sajnos, nem láttam hogyan festek e „harci” díszben.        

                       

Budapest, 2011. december 10.