Fogarasi József

„A képviselőnek joga van hülyének lenni, …”

2011. december 07. szerda

 

A Magyar Hírlap (2011. december 6. kedd, 1. és 4. oldal, Bán Károly) tudósítása szerint bírói kérdésre Budapest VI. kerületének volt polgármestere azt a választ adta, miszerint „A képviselőnek joga van hülyének lenni, az előterjesztéseket a szakapparátus készíti.”Amennyiben e kijelentés a tárgyalóteremben az érintett részéről elhangzott (márpedig miért kételkednénk egy országos napilap első oldalán lehozott írásának valóságtartalmában) úgy álljunk meg egy szóra, és elmélkedjünk e kijelentés apropóján. 

 

Szerintem a hülyeség magánügy addig, amíg azzal az illető másnak – például a helyi közösségnek – anyagi, erkölcsi kárt nem okoz, de egyébként e jelzővel büszkélkedni ostobaság. Aki azonban tényleg hülye és ezt magáról tudja is az örüljön annak, hogy minderről másnak nincs tudomása; ha viszont e tényt már más is tudja, akkor fölösleges a hencegés. Persze más a helyzet, amennyiben a „hülyeséget” az illetőn kívül mindenki más tényként ismeri és kezeli, míg e „cím” birtokosa – e külső megítélésre fittyet hányva – zsenialitásának és tévedhetetlenségének elhomályosíthatatlan fényében úszva - önmagán kívül - mindenki mást hülyének néz is és tart is.

 

A hülyeség, véleményem szerint állapot és nem jog kérdése, ennek következtében arra hivatkozni, hogy a hülyeség mindenkit megillető jog vagy kötelesség, sőt egyes esetekben „elvárható kötelezettség”, netalántán alkotmányos alapjog, egy emeletes marhaság! Igaz, általam igen tisztelt és kedvelt dr. K.G. professzor úr többször is tett a nyilvánosság előtt valami hasonló kijelentést, de a hülyeséget sohasem kapcsolta megengedhető módon a választott képviselőséghez. E kijelentés többek között az egyik vele készített interjú során jött szóba, mellyel - tőle megszokott vitriolos éllel -  a jogalkotás színvonalára utalt, nyilván nem dicsérően: „A hülyeség nem alkotmányellenes” mondta (de JURE, X. évfolyam, 2009. 5. szám 6. oldal). Más esetben viszont – konferenciákon elhangzott előadásaiban – a polgárt vette védelmébe e kétes értékű intézmény által: a polgárnak (állampolgárnak) joga van hallgatni, nem tudni nem ismerni valamit, illetve hülyének tűnni vagy látszani, de sosem sértett meg e kijelentés által senkit és sosem tett olyan kijelentést, miszerint a hülyeség mögé bújva (álarcát felvéve), annak másokat félrevezető látszatával bárki is alkotmányosan és jogszerűen felelőtlenné válhatna, s tetteinek következményeit megúszhatná. Különösen nem, ha az illető legitim módon megválasztott közszereplő.

 

Márpedig úgy a helyi önkormányzati képviselő, mint a polgármester – véleményem szerint – választott közszereplő, melynek önkéntes vállalásából fakadó legfontosabb – törvény (Ötv.) által nevesített – képviselői kötelesség: képviselni választóinak érdekeit a település egészéért vállalt felelősséggel, továbbá részt venni a képviselő-testület munkájában. A polgármesteri pozíció – amelyet csak magyar állampolgárságú személy töltheti be – ráadásul nem csupán közszereplőséget eredményez, hanem egyben sajátos közszolgálati jogviszonynak minősülve további – jogszabályban rögzített – kötelességeket is indukál. Említett, választott közszereplők e kötelességek teljesítését – az Alkotmányi általános kötelezettségen (az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok mindenkire egyaránt kötelezőek) felül – esküjükkel („Én … esküszöm, hogy hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz hű leszek; az Alkotmányt a többi jogszabállyal együtt megtartom és megtartatom; a tudomásomra jutott titkot megőrzöm; tisztségemből eredő feladataimat a – megye/település/kerület –  fejlődésének előmozdítása és az Alkotmány érvényesülése érdekében lelkiismeretesen teljesítem. – egyéni meggyőződés szerint: Isten engem úgy segéljen!”) is megerősítették.

 

Mindezen tények ismeretében és ellenére - a felelősségre vonás elkerülése végett - saját magamnak nyilvánosság előtti tudatos hülyévé nyilvánítása, illetve tényleges egészségügyi elmebéli fogyatékosságom visszafordíthatatlan beálltára való hivatkozásom, avagy a tudatosan vállalt hülyeállapot szerepének – ostoba, de egyben mérhetetlenül arrogáns – általam történt gyenge színvonalú, járulékos eljátszása csak szánalmasságomat tükrözné, mélységét pedig növelné. Azonban mindkét említett eset a külvilágtól késlekedés nélküli intézkedést igényelne: eredménye pedig a képviselői mandátum (azonnali) megszűnése lenne. Az elsőnél hivatalos orvosi bizonyítvány (a továbbiakban pedig esetleg állami pénzen való kezelés biztosítása mellett), a másodiknál - jogi úton - az esküben foglaltak megsértése, meg nem tartása alapján.

 

Természetesen nem azt mondom (tagadom), miszerint a polgármester és/vagy a képviselő nem lehetne, vagy menet közben nem válhatna – a szó legvulgárisabb értelmében – hülyévé, illetve nem játszhatná el a „hülye” szerepét, de nem, mint választott közszereplő. E lehetőség kiszűrését szolgálná, amennyiben az említett választott pozíciók elfoglalásának előfeltételeként – még a jelöltség időszakában – valamennyi nyilvántartásba vett jelöltnek kötelezően át kellene esnie egy ún. egészségügyi, szellemi alkalmassági szűrőn, eredményét pedig – amennyiben azt az érintett vitatná – nyilvánosságra kellene hozni annak érdekében, hogy az illető jelölt megválasztásáról a választók a tények ismertében objektíve dönthessenek. A ciklus közben ténylegesen „hülyévé” vált választott közszereplő sorsáról pedig az alkalmassági (elmeorvosi) vizsgálat eredményét követően egy e célra kialakított bíróság kellene, hogy döntsön jogorvoslati eljárás biztosítása mellett.

 

A hülyét csak játszó választott közszereplővel szemben viszont a törvény szigorával kellene (lenne szükség) fellépni; hangsúlyozom, (sarkalatos) törvényi és nem a - széljárás szerint változó, szubjektív alapon döntést hozó - pártszervezet vagy politikája által diktált szabályok szerint! Jelenleg, ilyen jellegű törvény, illetve törvényi rendelkezés sem az országgyűlési sem a helyi önkormányzati képviselők, polgármesterek tekintetében nincs, nem létezik. Megalkotása azonban nem az ún. kollektív bűnösség elvét lenne hivatva kimondani, érvényesülését (érvényesítését) biztosítani. Léte, egyfelől folyamatosan emlékeztetné az említett választott közszereplőt önként vállalt kötelességére (törvényben foglalt feladatára) és esküjének tartalmára (az önként vállalt rész – Isten engem úgy segéljen – figyelmen kívül hagyásával), nevezetesen arra, hogy szavazáskor a döntéstervezet előzetes ismeretében, továbbá legjobb meggyőződése, saját akarata és lelkiismerete és ne frakciója (fegyelméhez, ízléséhez igazodva, annak) „hangerőmesterének” bekiabálása szerint nyomja meg az „igen” vagy a „nem” gombot. Másfelől, emlékeztetné arra is, hogy ellenkező esetben is ő lesz e törvény alapján a felelősségre vonható személy és nem a „bekiabáló” vagy a mögötte álló szervezet vagy pártfunkcionárius. (A „túlbuzgóság” miatti – Isten engem úgy segéljen – felelősségre vonásról vagy annak elmaradásáról viszont - a nyilvánosság előtt - senkinek sem kellene számot adnia!)

 

Az említett törvény azonban nemcsak a „gombnyomás” felelőssége tekintetében tartalmazna anyagi és eljárásjogi (büntető) szabályokat, hanem a közösséget ért (tényleges) kár megtérítésének módjára, az okozott kár személy szerint viselendő összegére (mértékére) is. E mérték meghatározásának alapját azonban nyilvánvalóan nem a választott közszereplő teljes vagyonának értéke, hanem „csupán” a választott közszereplésért kapott összes (anyagi és természetbeni) juttatás összege képezhetné (de e mérték akár a kár bekövetkeztéig kifizetett juttatás teljes összegéig is terjedhetne). Igaz, e törvényi szabályok ismeretében a jelenlegihez képest e megtisztelő közéleti megbízatás „vállalásáért” számbelileg – az egymást eltaposni képesek közül – is nagyságrendileg csak jóval kevesebben tolonganának a sorban, de ez esetben a feladatot ilyen feltételekkel is vállaló „szereplőknek” már sokkal magasabb összegű fizetség lenne a „jutalma”. [Tisztes és egyetlen összeget kitevő fizetségről (illetményről, a közösség elvárt igényű és minőségű szolgálatához igazodó „munkabérről”) és nem több címen járó különböző összegű díjakról, Péterfillérekről beszélek!]

 

Mindennek következtében a felelősség felmerülésekor és vizsgálatakor – a felelősség áthárításaként – viszont senki sem mutogathatna eredménnyel sem a jegyzőre sem a „szakapparátusra”; ők csupán az előkészítés szakmaiságáért és törvényességéért felelnek, a meghozott (elcseszett) döntésért nem, azért a felelősséget a döntéshozó(k)nak kell vállalnia és viselnie az okozott kárral együtt (melyben a jegyző, aljegyző csak akkor osztozik, amennyiben a döntés meghozatalakor nem élt törvény adta jelzési jogával/kötelességével). Persze a hibás, jogsértő és kárt okozó döntésért a felelősség csak azokat terhel(het)i, akik azt megszavazták, ennek ismerete viszont minden egyes szavazásnál a névszerintiséget követelné meg a jelenlegi névtelen számszerűséggel, illetve „látható többség” kinyilvánításával szemben. Azt viszont ne feledjük, a jegyző és a szakapparátus felelőssége elsősorban munkajogi, amelynek érvényesítése a munkáltató – és nem a politika – joga és kötelessége.  

 

Ezen az úton kellene tehát elindulni és továbbhaladni nem pedig a politikai színezet által kiváltott és gerjesztett hisztérikus bűnbakkeresés kacskaringós és sehova nem vezető labirintusában - újabb négy évben reménykedve - bóklászni.

 

Mielőtt azonban bárki, e rövidke eszmefuttatást elolvasván - a jelenleg folyó perek apropója kapcsán - hirtelen jött felindulásból valamilyen szín irányában elfogultsággal vádolva különböző tartalmú jelzővel illetne és/vagy válogatott ocsmányságokat küldözgetne e-mail címemre, megnyugtatásként közölhetem: elmélkedésemet már 1991-ben - nem sokkal a helyi önkormányzati rendszer felállását és működésének megkezdését követően - papírra vetettem, majd különböző fórumokon nyilvánosan is hirdettem. E gondolatsor, egymondatos figyelemfelhívásként – más javaslataimmal együtt, legutóbb – a helyi önkormányzatok 15 éves születésnapja alkalmából írt "méltatásomban" is olvasható [Lásd többek között: Helyi önkormányzatokról című rovat 2005 évszámon belül „15 éves a helyi önkormányzati rendszer” cím alatt a 12. pont utolsó mondatát.]                      

 

Budapest, 2011. december 7.