Fogarasi József

J. H. Updike

2011. november 15. kedd

 

 

Egyes időszakokban rendszertelen gyakorisággal előfordul, hogy sürget a határidő, de nem jut eszembe semmi vagy a leírt gondolatok nem állnak össze értelmes mondatokká, illetve azok a számítógép képernyőjén elolvasást követően már nem tetszenek és így javítanom, pontosítanom sőt, esetleg újraírnom kell őket. Ezt az improduktív munkát megunva szoktam úgy dönteni, hogy a lakásból kimegyek az utcára és találomra sétálni, nézelődni kezdek egy-egy kirakat előtt megállva, kiszúrva teljesen mindegy alapon valamilyen kirakati tárgyat és figyelni kezdem magam, vajon meddig tudok gondolatilag elkalandozni az adott tárgy apropója kapcsán s közben fejemben milyen asszociációk keletkeznek a „bámult” tárgy és munkám témája között. Egy-két-három órás céltalan séta közbeni gondolkodás/merengés általában jótékony hatást szokott rám gyakorolni és segítségével már ki szoktam tudni magam rángatni a fogalmazásgátlás tehetetlenségének fogságából, kínzó gyötrelmeiből.

 

E módszert vettem elő és kezdtem alkalmazni, de nem itthon, hanem New Yorkban és nem a megakadt munka lendítése végett, hanem kint tartózkodásom programjának véglegesítése céljából. Megállva az egyik üzlet kirakata előtt találomra elkezdtem nézegetni és olvasgatni a kirakatban kiállított könyvek szerzőinek nevét és az adott könyv címét. Az egyik könyv írójának nevén aztán hirtelen felkaptam a fejem: J. H. Updike (egyszerűen, csak Updike)! Igen, minden kétséget kizáróan kedvenc amerikai íróm nevét olvastam a kiállított könyv fejlécében. Írói munkásságával az 1980-as években ismerkedtem meg véletlenül, a kezembe került egyik könyvnapi ismertetőfüzetben rövid recenziókat olvasva megragadta figyelmemet az egyik ajánlónak a tartalma és címe: „Gyere hozzám feleségül”, megvettem és elolvastam, majd az ezt követő közel harminc évben már tudatosan kerestem és olvastam magyar nyelven megjelent műveit (szinte valamennyit). Tetszett ennek a Pennsylvaniában született írónak a stílusa, és meseszövése; olvasmányosan, helyenként lebilincselően volt képes -„tükröt” tartva az amerikai (protestáns) középosztály képviselői elé - (legfőbbképpen) a kisvárosi embereket bemutatni a hétköz- és ünnepnapok múlásával - gyakran álszent és farizeus - viselkedésükön, cselekedeteiken keresztül. Elfogott a sárga irigység, a kezembe vett könyvet ugyanis otthon még nem láttam és így nem is olvashattam (ha egyáltalán magyar fordításban megjelent), amely úgy tűnt, hogy az 1984-es nagysikerű „Az eastwicki boszorkányok” című könyv akkor még fiatal(csábító)korban lévő hölgyszereplőinek (egyfajta) húsz évvel későbbi bemutatásáról szólt: „Az eastwicki özvegyek”. (Persze Updike nemcsak regény- és novellaíró volt, pályafutását versírással kezdte, minderről azonban a magyar olvasó igen csak keveset tud.)

 

A vásárlással összefüggő meditálás és sorban állás közben eszembe jutott: az írót valamikor felkérték egy előadás megtartására, melynek lényege annak keresése (esetleg megválaszolása) „mitől igazán amerikai az amerikai, illetve mi az amerikai az amerikai művészetben”? A hozzám eljutott szemelvények alapján úgy éreztem a kérdés megválaszolása nyitva maradt, de a leírtakból egyes „motívumok”, jellemző vonások, mentalitásbeli megnyilvánulások, naivitások stb. még most is felidéződnek emlékezetemben: sokszínűség, nyitottság, szabadságvágy és szeretet, jó értelemben vett (amerikai) büszkeség, pénz, üzlet (anyagiak) egyfajta mindenhatósága [ez utóbbiak egyikét sikerült személyesen is átélnem és megtapasztalnom: eddigi nem kevés repülőgépes utazásaim alatt ugyanis egyszer sem fordult elő, hogy magyarul is bemondva hívják fel a figyelmemet, miszerint az ételhez felszolgálandó bornak, sörnek és pálinkának kemény valutában mért, azonnal fizetendő ára van; ez történt mostani utazásom alkalmával az American Airlines repülőgép-társaság járatán az oda- és visszaút során; de talán az sem tekinthető semminek, ha egy gép személyzete közli az utasokkal, hogy az UNICEF által támogatott ilyen meg olyan program javára szervező gyűjtőmozgalomba bekapcsolódva mindenki felajánlhat egy általa jónak tartott összeget általa maghatározott pénznemben és azt a légikisasszonyok által körbevitt nejlonzacskóba helyezheti. A körbevitt zacskó azonban nem volt lezárva így nehezen tudtam magammal elhitetni, hogy ez az akció ebben a formában szabályosnak tekinthető-e vagy sem]. Vajon, ha az előbb említett feladatra egy magyar hírességet kérnének fel a sok ostoba és pöffeszkedő „hungarikumok” (kurucos virtusság, vágtató ló nyereg nélküli megülése, elégtétel vétel párbajjal, díszmagyar éjjel és nappal, ármánykodás és képmutató ájtatosság, eszem-iszom és …, egymás mószerolása, dögöljön meg a szomszéd tehene stb.) számbavétele mellett, de inkább helyette vajon a felsoroltakon kívül más is eszébe jutott volna? Az igenlő válaszban legfeljebb csak reménykedhetünk. Kellene egy próbát tenni: talán nem lenne olyan szégyenteljes az eredmény, mint a „Keressük Petőfit” esetében volt?!

 

Kaliforniában, már 1983-ban győzködtek: álmodjak gyorsan egy merészet; én azonban akkor is a merészet jobb szerettem a saját ágyamban és megfontoltan, sürgetés nélkül álmodni. Így aztán álmom megvalósulására mostanáig várnom kellett (a viszonylag hosszúra nyúlt időveszteség nyereséges/veszteséges voltán pedig még igazán nem merengtem el). A merész álom lényege: egyetlen út keretében összehozni a Metropolitan, a Carnegie Hall és a Broadway megtekintését egy-egy előadásán való részvétellel egybekötve, továbbá az ENSZ székház idegenvezető kalauzolása melletti meglátogatása. Nem volt egyszerű (logisztikai és anyagi) feladat, de huszonnyolc év elteltét követően ez év novemberében az álom tárgyiasult és megvalósult.

 

A felsoroltak közül az utóbb említett ENSZ székház – amelynek meglátogatása (a Közgyűlés ülése, előre bejelentett tüntetés, illetve bombariadó miatt) csak 28 év elteltével és csak a negyedik kísérletre sikerült – okozta számomra a legnagyobb csalódást. Az épület(együttes) és kerítéssel stb. védett környéke (amely 7 hektárnyi nagyságban D. Rockefeller ajándékaként a területenkívüliség védelmét élvezve) látványát tekintve – annak ellenére, hogy az egészet a francia Le Corbusier vezetésével egy 11 fős építészcsapat tervezte – olyan, amilyen (1.kép); figyelemfelkeltővé (érdekesebbé) legfeljebb a látogatói bejáratnál elhelyezett egyik műalkotás teszi, amely egyben (talán) az egész intézmény lényegét (mély-filozófiáját) - a művészet elvont és tárgyiasult szintjén - egy hatalmas méretű pisztoly csövére kötött csomó látványával fejezi ki (2-3.kép). Belülről szemlélve az intézményt még rosszabb volt a kép és az általa keltett benyomás: a Közgyűlés (4-5.kép) és a Biztonsági Tanács (6-7.kép) ülésterme az első áhítatot követően a látogatóban (a termek túlméretezett nagysága, igénytelen belső kivitelezése, az elhasználódás benyomását keltő munkaasztalai és széksorai stb.) a szocreál csúcskorát tükröző hazai szakszervezeti üdülő- vagy városi művelődési központ (mindenes funkciójú) kultúrtermét (elegánsan mondva: színháztermét) idézte fel bennem (az ENSZ és a BT „izgalmasabb” irodái, valamint a - Dag Hammerskjöld nevét viselő - híres könyvtár ez időben nem volt látogatható). Sajnos e lehangoló benyomást az ENSZ székház egyik emeletének belső teraszain elhelyezett, az ENSZ egyes programjait bemutató tematikus kiállítások sem tudták (időben később sem) feledtetni.

 

Az idegenvezetőnek hitt személy – mint kiderült a bemutatkozáskor – csupán a csoportkísérő jogosítványával rendelkezett: a látogatás előre megadott időpontjában percnyi pontossággal megérkezett; az interneten előzetesen lefoglalt belépőket kiadta és regisztrálta a csoport létszámát (amely a helyszínen várakozó spontán látogatókkal csak a belépőket előre megrendelt személyek meg nem jelenése esetében egészülhetett ki; állítólag szökőévenként egyszer); majd mindenkinek a kezébe adott egy okos telefon nagyságú készüléket és miközben közölte a csoporttal, hogy beszélni nem fog és kérdésekre sem tud válaszolni mivel feladata csupán a kísérés és az egyes látnivalóknál a nála lévő készülékkel a mienket működésbe hozni, amely által a beállított nyelven mindenki egyforma tartalmú ismertetőt hallgathat meg, elindult a csoport élén. A látogatási program végén a jelenleg funkcionáló ENSZ főtitkár (Ban Ki Mun) a készüléken keresztül saját hangján mindenkitől udvariasan elköszönt és miközben elnézést kért, hogy elfoglaltsága miatt nem tudta a csoportot az épületben személyesen kalauzolni megköszönte érdeklődésünket és további kellemes időtöltést kívánt mindnyájunknak. Ez volt az egyetlen kedvező benyomásom az egész látogatást illetően.

 

A vizitet követő „szabad program” részeként a székház földszintjén rendelkezésünkre állt még a bazárnak sem csúfolható rendkívül szegényes és egysíkú shop [annak ellenére, hogy a megvásárolható tárgyak rendezett csoportokat képező minden egyes szuvenír csecsebecséje egy-egy tagállamot képviselt (a magyar „képviseletet” viszont hiába kerestem nem találtam)]; a büfé: amelynél igénytelenebbet (a kiszolgálást és a berendezést egyaránt beleértve) az ENSZ-hez hasonló fontosságú és kiemelt „kategóriájú” intézményben még nem tapasztaltam (viszont a műanyagpohárban felszolgált kávé minősége vetekedett az otthoniéval); majd a mellékhelyiség, amelyet illetlenség lenne minősítenem. Az ún. információs pultnál viszont próbáltam tájékozódni vajon az említett helyiségeket használják-e az ENSZ alkalmazottai és ne adj isten a delegációk tagjai is, kérdésemre azonban nem kaptam választ mivel az ott szolgálatot teljesítő személyzetnek csupán az általános felvilágosítás képezte a feladatát (bár szerintem a feltett kérdés e kategóriába tartozott, nem folytattam tovább e témában az érdeklődést; inkább általános felvilágosításként megkérdeztem, hogy az útikönyvekben nevesített látnivalók – Henry Moore bronzból készült „Fekvő ábra” szobra, Norman Rockwell mozaikja, Foucault ingája vagy Chagall festett üvegablaka – hol (az épületen belül vagy kívül) találhatók és időben meddig tekinthetők meg (látogathatók), s kaphatok-e egy a látnivalók helyét feltüntető térképet? Ez utóbbira a válasz nem volt, míg a többire fogalmam sincs! Az általános tanács ellenben az volt, hogy a látogatási időn belül a látogatható helyiségeket nyugodtan felkereshetem és nézelődhetek. Úgy tettem: az ENSZ főtitkárainak festményarcmásait (8-9.kép) és Chagall festett üvegablakát is megtaláltam (10.kép), a többit nem. Ennyit az ENSZ presztízséről és feltételezett eleganciájáról (remélem, mindez semmit nem von le az ENSZ-nek a világ fontos és nélkülözhetetlen intézményei körében betöltött szerepéből és köztük elfoglalt helyének jelentőségéből)!

 

A már említett három kulturális intézmény - a Metropolitan (11-12.kép) Don Giovanni-ja; a Carnegie Hall Joshua Bell hegedűestje és a Broadway Majestic Theare (13-14.kép) Az operaház fantomja című - előadásai csúcsminőségűek voltak, az énekesek énekeltek és kiválóan játszottak („színészkedtek”), Joshua Bell pedig nem egyszerűen csak játszott, hanem hegedült, de micsoda technikával! A zúgó tapsvihar közepette aztán egyszer csak hirtelen felrémlett agyamban egy valahol olvasott/hallott tényinformáció vagy csupán mendemonda, miszerint egy hideg téli reggelen egy ember (Joshua Bell) megállt egy Washingtoni metróállomáson és Stradivariján hegedülni kezdett. Állítólag néhány Bach darabot játszott vagy félórán keresztül az egyes művek között egy-két másodpercnyi szünetet tartva egyfolytában, ezen idő alatt viszont akár több száz (ezer) ember is megfordulhatott a metróállomás peronjain. A reggeli nagy rohanás közepette azonban alig egy-két-három ember állt meg a zene hallatán odafigyelve a zenére vagy a megszólaltatott hangszer különleges hangjára, mások viszont egy-egy fémpénzt dobva a hegedű tokjába megállás nélkül folytatták továbbrohanásos útjukat. A félórás produkció alatt alig 20 dollár gyűlt össze, s amikor a művész eltette a hegedűjét s elcsendesedett az állomás senki nem tapsolt, senki nem gratulált és senki nem ismerte fel a világhírű hegedű virtuózt, aki e "fellépést" követően egy nappal később borsós összegű jegyárat fizető telt házas nézősereg csodálata mellett játszott elkápráztató módon. Sokan nem vesszük észre az élet hétköznapjaiban, mi minden mellett megyünk el rezdületlenül úgy, hogy nincs időnk, türelmünk egy-egy előttünk heverő "érték" láttán, hallatán akár egyetlen másodpercre is megállni és benne önfeledten gyönyörködni, hanem csupán gépiesen rohanunk és rohanunk a semmibe és nem ritkán a semmiért vagy annak utoléréséért, megérintéséért.

 

New Yorkban egyébként a zenélési kedv és az iránta odaadó szeretet megnyilvánulásának sajátos, otthon még nem tapasztalt formáival és eseteivel is bőven lehet találkozni. Gyakori, hogy a metró szerelvényeire időben – reggel, délben, este – bármikor bármelyik megállóban a gyanútlanul és egykedvűen utazók közé váratlanul beszáll egy személy vagy akár egy többtagú „banda” hangszerekkel vagy a nélkül és a szerelvény elindulását követően azonnal zenélni kezdenek. E műsor kezdődhet a fellépő személy rövid – egy, maximum kétmondatos – bevezetőjével arról szólva, hogy mi célt szolgál a spontán megnyilvánulás, de akár közvetlenül mindjárt a műsorszámmal is. A lényeg, hogy a szereplő valamit szóban, cselekedettel, hanggal, eszközzel stb. – egyénileg vagy csapatban – produkál az utazóközönség előtt, majd a műsor végén jön a készpénz formában önkéntesen felajánlott elismerés - bel(fell)éptidíj - azonnali kasszírozása kalapozással vagy zacskóba gyűjtve. A spontán megnyilvánuló műsor legtöbbször (hál istennek) egyfelvonásos, azaz a legközelebbi metróállomásig tart, majd (esetleg) folytatódik, de már egy másik metró kocsiban, néha azonban a több felvonásos műsorszám is előfordul, ilyenkor a műsorra allergiás utas legjobban teszi, ha átszáll egy következő járatra vagy átmegy a másik kocsiba. Egyetlen utazás alkalmával sikerült a forgószínpados változatot is átélnem, amikor is a műfajában igen különböző műsorszámok szinte megállónként változva váltották egymást.

 

Persze nem lenne Amerika-Amerika, ha a fentiekben már említett mentalitás/szocializációs „jegyeket” az amerikai kultúra és annak eseményei nem viselnék magukon. Itt minden a pénz körül forog: a magyar megítélés szerint borsós, de az amerikai zsebnek sem jelentéktelen összegű jegyárakért a néző/hallgató minőséget vár, amelyet ha megkapott az eseményt elégedetten nyugtázza - esetleg egyetlen tapsviharral - de kerüli az itthon már megszokott azonban igen gyakran visszatetsző és felesleges felállásos tapsot és ovációt; az amerikai néző ideje pénzben mérhető, így is gondolkodik és cselekszik; megvolt az előadás tapsol, öltözködik és megy a dolgára; a szereplők szintúgy: csúcsszinten teljesítették a vállalt „feladatot” a köszönetet udvariassági szinten elvárják, de a farizeus teatralitást már nem kívánják, maximum kétszer hajlandók a fizetségért meghajolni, de a függöny legördülése után már nem jönnek ki a függöny elé tetszelegni, ők is „öltözködnek” és mennek haza. Szokatlan látvány volt számomra, amikor a színpadra hívott karmester a nézőktől kapott tapsot már csak az üres zenekari ároknak továbbíthatta a megszokott széttárt karokkal, mivel a zenészek már elhagyták „munkahelyüket”. Viszont, itt fura módon - az otthoniakkal ellentétben - a jegy árába belefér az előadással összefüggő, minden részletet ismertető műsorfüzet ingyenessége, igaz a színházat vagy az adott előadást szponzoráló személyek, szervek neve és az általuk adományozott összeg nagysága is feltüntetésre kerül benne!

 

Más furcsaságokat is észrevettem azonban: a sznob amerikai néző ugyan hajlandó egy-egy jegyért húzós árat fizetni és az amerikai eleganciának megfelelően felöltözni, de a ruhatáron spórolni akar (igaz ez a Metropolitanben személyenként 3$-t tesz ki); a hölgyek többsége a Met. előcsarnokában átcseréli hosszú szárú csizmáját tűsarkú cipellőre, majd a csizmát zörgő papírzacskóba téve beviszi azt a nézőtérre és mások zavarása mellett széke alá helyezi; drága nercbundájára pedig - a szék ülésére helyezése és annak hátfalához simítását követően - ráül és hátradől rajta. Érdekes volt látni és tapasztalni, hogy még a nem kisméretű cowboy kalap hölgy általi viselése sem váltott ki a mögötte ülő nézőből felháborodó tiltakozást, némán tűrte az előadás alatt e sajátos, de a látást akadályozó „fejviseletet”. A poroszosan konzervatív nevelésben részesült európai közönség számára az is elképzelhetetlen lenne, ha az előadás megkezdését követően a késve érkező néző gond nélkül az egész sort simán felállítva zokszó nélkül elfoglalhatná helyét, illetve ha a nézők folyamatosan ki-be járkálva elintézhetnék folyó ügyeiket, a nézőtérre behozott italaikból hangosan kortyolgathatnának, okos telefonjaikon pedig az érkezett üzeneteket elolvasva és azokra akár válaszolva a készülék fénye révén másokat szó nélkül zavarhatnának a színpadi események élvezetében.

 

A három intézményben tapasztaltak alapján úgy tűnt számomra, hogy mindez az amerikai kulturális intézményekben elfogadott szokás, amellyel szemben nem illik fellépni (azt szóvá tenni). Ráadásul a Broadway színházainak büféiben olyan poharakba töltik a megvásárolt italt, amelyeknek biztonságosan záró tetejük van, a pohár pedig fedéllel együtt törhetetlen és áttetsző műanyagból készült annak érdekében, hogy abból a nézőtérre bevitt folyadék még a pohár eldőlte esetén se folyhasson ki problémát okozva ezzel másoknak (mindennek ára azonban a szokásos többszörösét teszi ki, poharanként 10$-t). Továbbá a színházi büfékben a kiszolgáló fillér pontossággal visszaad, de a pult közepére kitett átlátszó nyitott tetejű műanyagdobozba elvártan kötelező az 1-2$ összegű borravaló elhelyezése. Az esetleges feszültségek, illetve a Broadway színházi élményének levezetéseként az előadást követően mindenkinek ajánlom a Times Square (15-17.kép) fényeinek és az európai ember számára megszokhatatlanul nyüzsgő forgatagának, a tér megfejthetetlen varázsának átélését és megcsodálását, amely nélkül biztosan szegényebb lenne Amerika (is). És aztán? Aztán a helyszín különlegessége, hangulatának ezeregyéjszakai kisugárzása, a kellemes késő őszi időjárás és a magasban a tér reklámszíneinek összevissza ütemű felvillanása és villogása, s lent a járdán, az úttesten az embertömeg kavalkádja azonnal felkínálja a leüthető magas labdát: mi merészebbet lehet még álmodni azon kívül, hogy az ember az említett három csodás előadás után még e téren lehet és nézelődhet? Talán egy óévvége-újév kezdete utolsó néhány másodpercének a téren jelenlévő több (tíz)ezer emberrel együtt történő hangos visszaszámlálás élményét: 5,4,3,2,1,0!

 

Kötelező programként iktattam be magamnak a világhírű Guggenheim múzeum megtekintését (mivel 1983-ban csupán egy belső rohanás erejéig volt alkalmam szemügyre venni az épület belsejét), amely azonban már kívülről is érdekes látnivalót biztosít a szem számára (18. kép). A hat emeletmagasságból föntről lefelé spirál alakban csavarodó épület belsejében a spirál által körbefogott hatalmas mélységű üres tér adott „otthont” s kiállító felületet (lehetőséget) a szemfüles és kiváló látásmóddal megáldott Maurizio Cattelan nevű művésznek a „Minden” (All) című kiállítással történő nagyközönség előtti bemutatkozásra. Hogy mi a mondanivalója a kiállításnak vagy a művésznek [inkább attraktív ötletgazdának, látás(látvány)mesternek] e bemutatkozással? Meg nem tudnám mondani, szerintem ő maga sem, nem véletlen tehát az általa adott összefoglaló és a - véleményem szerint - kifejező kiállítási cím: Minden! (19. kép) Egy darabig hozzácsapódva egy tárlatvezető, interpretans által vezetett csoporthoz igyekeztem az általa adott magyarázatokra [mi volt a művész célja, mi egy-egy belógatott tárgy önálló, illetve a mellé (fölé) belógatott tárggyal összefüggő közös mondanivalója stb.] odafigyelve (csupán arra hagyatkozva) megfejteni és megérteni a hatalmas térbe belógatott egyes tárgyak szimbolikus jelentését, majd mindezt a fáradtságos (és értelmetlennek tűnő) munkát önállóan saját kútfőmre támaszkodva folytatni: először külön-külön, majd emeletenként önállóan, aztán csak alulról majd később felülről lefelé nézve és szemlélve próbálkoztam az értelmes megfejtéssel, de bevallom őszintén nem jutottam – akárcsak számomra elfogadható – eredményre. Még most sem világos előttem vajon mit jelképezhet, esetleg mire hívhatja fel a figyelmet például Hitler belógatott szoborképmása (20. kép), az általam ismeretlen időszakból származó hatalmas emlős(?)állat csontváza (21. kép), továbbá a derékbe vágott és deréktól fölfelé takaratlan melleit fogó hölgydombormű (22. kép), illetve a jobb kéz középső mutatóujjának egyenes tartású felfelé törő felmutatása, majd e cselekményt bemutató kézfejnek elölről aztán hátulról is megnézhető képe (23. kép), avagy II. János Pál pápa földön megpihenő látványa (24. kép), s végül mit is fejezhet ki a szamár(csacsi)fogaton ülő, dobját időnként hangosan megszólaltató mozgó gyermek (25. kép) látványa?

 

A tárlatvezetéses körút során a csoport tagjai részéről elhangzott kérdések és megjegyzések kapcsán elém tárult egy időben jóval korábbi, otthoni - a régiség negyedben megtartott - tárlatmegnyitó sznob közönsége, valamint a művészt (H. Samut) és tevékenységét méltató művészettörténész és mű(értő)kritikus egyik többszörösen bővített - kb. tizenöt soros - megnyitó mondata, amelynek egyetlen szavát sem tudtam értelmezni (szerintem a megjelent sznob közönség megnyitóra odafigyelő tagjai sem), valamint a méltatást befejező gondolatsor (miszerint milyen jó, hogy vannak hazánknak olyan fiai és művészei, akik hátat fordítva a nyers pénz – az USA – világának hazajönnek és művészetükkel itthon gazdagítják magyar hazánkat) és az arra reagáló hátam mögött álló - egyszeri viseletre tervezett ruhában virító - hölgy egyszerre irigykedő és gúnyos félhangos megjegyzése, amely jellemzően árulkodott az illető mélymagyarságáról (persze, hogy hátat fordított és hazajött, hiszen ezért a művészetért a New Yorkban ezért a művészetért kapott pénzből már csak itthon tud flancosan megélni).

 

A programomba felvett megnézendők listáján szerepelt még az Intrepid nevű múzeum repülőgép-anyahajó is (26-27.kép), amely az 1940-es években még működött és állítólag a 2001. szeptember 11-ei események során is főszerepet játszott, de nem, mint a tengerre kifutó, hanem mint állóhajó, amely az események közelsége miatt, egyrészt helyt adott az eseményeket irányító különböző központi szervek törzskarának, másrészt képes volt le- és felszálló helikopterek fogadására is. E hajón egy eredeti Concorde repülőgép (amelynek belső tere legnagyobb bánatomra ottlétemkor éppen nem volt látogatható) mellett egy sötét színűre festett „lopakodó” formájú és alakú repülőgép (28.kép) és egy információkat is begyűjteni képes technikával rendelkező gép is látható volt. Ekkora méretű anyahajót még soha sem láttam, ráadásul ennek összes emeleti szintje belül is látogatható volt. Fedélzetén jól megfértek a vadászrepülőgépek és a különböző méretű helikopterek is (29.kép). Lenyűgöző légvédelmi rendszerét, valamint a repülőgépek fel- és leszállásának részleteit egy nagy kivetítésű videón keresztül lehetett ülve megnézni. Az anyahajó mellett egy igazi (nem olyan régen még két atomtöltetű rakéta szállítására is alkalmas) tengeralattjáró (30.kép) is kiállításra került (a rakéták élesbe-állítása akkor még 50 percet vett igénybe). Egyszer valahol egy tengerparti városkában már lemerültem a tenger alá, de az inkább csak valamiféle búvárhajó lehetett és a partközeli állat- és növényvilág megtekintését szolgálta, mintegy turistalátványosságként. Ez a hajó viszont már nem merül le, de minden felszerelése és belső berendezése belülről, közvetlen közelről is megszemlélhető volt, többek között: a tisztek és a matrózok szállás(alvó)helyei (31-32.kép) mellett a „társalgó és étkező", valamint a különböző irányító és vezérlést ellátó munkafülkék, a mosdásra és a „könnyítésre” (33.kép) alkalmas helyiségekkel együtt.

 

Aki egyszer eljut New Yorkba, az nem utazhat el onnan úgy, hogy legalább egyszer ne tekintsen fel az 1913-ban épült - majd felújítását követően teljes pompáját visszanyert - Központi pályaudvar (Grand Central Terminal) bejárata felett látható óraszerkezetre, valamint a szinte éjjel-nappal nyüzsgő, természetes fényben tündöklő hatalmas főcsarnok csillagképekkel díszített égszínkék mennyezetére. E pályaudvarról lehet kényelmes és garantáltan grafiti-mentes vonatokkal a Külvárosokba, illetve New York és Connecticut államokba utazni (34-37.kép). Ugyanígy kihagyhatatlan zarándoklat kell, hogy legyen a Broadway jelképének, a - nyers erőt sugárzó - bronzból készült élethű nagyságú Bika szobrának megérintése is (38-39.kép).

 

Kintlétemkor aztán az egyik napon a sors viszonylag kegyes volt hozzám: egy érdekes párhuzam megvonására adott lehetőséget a Veteránok Napja alkalmából rendezett színpompás felvonulás kapcsán (40-42.kép). E nagyszabású rendezvény szervezettsége, valamint a rendezvény biztosítására kivezényelt városi rendőrség - sí maszk és kommandós felszerelés nélküli - tevékenysége ugyanis mindvégig példaértékű volt. A rendőrség, egyrészt folyamatosan ura volt a helyzetnek - de nem, mint erőszakszervezet, hanem, mint szolgálatot teljesítő szervezett erő - másrészt, segítsége révén nemcsak a felvonulók masírozhattak zavartalanul, de a gyalogos és személygépkocsi forgalom ütemes folyamatosságát is sikerült biztosítaniuk egy otthon ismeretlen megoldással: egy-egy felvonuló egység útkereszteződésen történt áthaladását követően a következő egység vonulását megállították és rövid időre megnyitották az útzárlatot a keresztező gyalogos- és gépkocsiforgalom előtt, majd visszazárták a kordonokat. Ezen idő alatt a továbbvonulásra várakozó egységek helyben járással tartották fenn a vonulás ritmusát. E megoldás akár számunkra is példaértékű lehetne, alkalmazását pedig e kérdésben döntéshozatalra jogosult rendőri vezetők számára megfontolásra ajánlom.

 

E módszer hasznosságát egy három gyerekkel a kordonhoz érkező házaspár is megelégedéssel konstatálta egymásközti párbeszédében, ráadásul magyar nyelven (lám milyen kicsi a világ és e tényre mennyire oda kell figyelni). A fenébe,(ennél csúnyább hangzott el) csattant fel az asszony, most aztán itt tölthetjük a délutánunkat is, mint Pesten, amikor a felvonuló melegek, illetve a futónapon egy-egy öregedő trotty sétafutása miatt órákig le van zárva az Andrássy út még akkor is, ha a felvonuló, illetve lassú futásban haladó egyes egységek közötti szünetek nem indokolnák a folyamatos útlezárást és a járókelőkben félelmet és visszatetszést keltő kommandós jelenlétet. Mire a házaspár e mondat végére ért a rendőrök az éppen érkező vonuló csoportalakzatot megállították és egy rövid időre a keresztforgalom előtt megnyitották az útlezárást. Házaspárunk e cselekedet láttán annyira elképedt, hogy megkérdezte a hozzá legközelebb álló rendőrtől: átmehetnek-e a gyerekekkel a túloldalra? A kérdezett rendőr szolgálatkészen válaszolt: azért állítottuk meg a vonulókat és álltuk el útvonalukat, hogy a keresztező gyalogos és gépkocsiforgalom biztonságos áthaladását biztosítsuk. A válasz hallatán a házaspár alig hitt a fülének. A férj meg is jegyezte: hát igen a pálcikával történő evést is meg lehet tanulni; igen, de mi még otthon sajnos a késsel és villával evés tudományát sem sajátítottuk el kellő és illő módon, hangzott a hölgy válaszmegjegyzése! Persze a rendőrség más körülmények között, a szolgálat keményebb eszközeit is „bevetheti” miként ennek alkalmazási lehetőségét kint létemkor a World Trade Center közelében – az otthoni anno Kossuth térihez hasonló körülmények között – napok óta sátorozó-campingező, kordonnal és rendőrségi „felügyelettel” körbevett tüntetők esetében már fontolóra vette a rendőrség a hírközlő szervek által kiszivárogtatott információk szerint. Egyébként New York utcáin szinte mindennapos megszokott jelenség a saját hangerővel vagy erősítők segítségével felturbózva, dobogón – esetleg csupán valamilyen alkalmi magasítóra – állva vagy nélküle, valamiből felolvasó vagy a saját kútfőből merítve levegővétel nélküli szóáradatban véleményt hirdető személyek látványa (annak, hogy ehhez mikor és milyen esetekben kell vagy nem szükséges engedély, és hogy ez adott esetben megvan-e és azt ellenőrzi-e valaki nem néztem utána).

 

Az otthon kapott javaslatok alapján – időmbe belefért – felkerestem még a Chrysler Building csillogó, rozsdamentes acéltornyáról (is) híres - mással messziről sem összetéveszthető, az ezerkilencszázas évek stílusát tükröző - épületet, amelynek helyreállított márvány és gránitkővel burkolt előcsarnokában (43.kép) mutatták be hajdanán a közönségnek az egykor világhíres Chrysler-autócsodákat [az előcsarnok hatalmas méretű mennyezetének festménye az 1920-as évek (végének) közlekedését mutatja be]. A majdnem ugyanilyen híres-nevezetes a közel húsz épületből álló Rockefeller Center és az épületegyüttes által közrefogott Rockefeller Plaza, amely épületegyüttes tornyából látható városkép maradandó élményben részesíti látogatóját. A komplexumhoz szinte megszámlálhatatlan műalkotás, kert, étterem, iroda és üzlet tartozik, amelyek bejárása akár több teljes napot is igénybe vehet. Ez, a magántulajdonban lévő – a világ talán legnagyobb alapterületű – épületegyüttes New York belvárosán belül akár önálló városrészként is funkcionálhatna. Az állítólag 259 méter magas közel 70 emeletes mészkő torony (67-70. emeleti) széltől és esőtől védett vagy a nyitott legfelsőbb szint kilátóteraszairól tiszta, felhőmentes időjárási viszonyok mellett pazar kilátás nyílik Manhattanre (44-47.kép). [Az épület legfelsőbb - széltől és esőtől nem védett - szintjéről valóban messzire lehet látni. Igaz, a népi bölcsesség szerint, akimesszire néz az nem lát közelre. Így vannak ezzel odahaza a politikusok is, csak néznek, de nem látnak, ezért talán jobb, ha csak álmodnak, akár merészet is! Addig sincsenek ébren, az álmodás közben okozott károk pedig anyagi jelentőséggel nem bírnak, így azokért később sem vonhatók felelősségre.] Az épületegyüttes lábánál kialakított, igen kedvelt süllyesztett kert télen korcsolyapályának nyáron pedig kávézónak ad otthont (itt jártamkor a korcsolyapálya már működött); a kert legékesebb dísze az 5,5 méter magas aranyozott bronz Prometheus-szobor (48.kép), amely feletti teraszos részen már hozzákezdtek a – minden karácsonykor átlagban – 40-50 méter magas karácsonyfa felállításának látványos munkálataihoz (49.kép).

 

New York azonban emlékezésre is készteti az odalátogatót. 1980-ban itt lőtték le a Dakota házból kilépő, a Central Parkban sétára induló John Lennont a Beatles együttes meghatározó egyéniségű tagját. Megkerestem az ún. Dakota apartman-házat (50.kép), kívülről nem egy nagy szám, New Yorkban is láttam már ennél tetszetősebbet (persze ízlés dolga), belülről nem látogatható. A közelében lévő Central Park viszont már más minőségi kategória, méreteiben és kivitelezésében is; felülről helikopterből nézve területe relatív nagyságú, teljes bebarangolásához azonban egy teljes nap biztosan nem lenne elegendő és kellő fizikai kondi is szükségeltetne hozzá; levegője és látnivalói miatt jó időben azonban biztosan megtérülne a fáradozás. A parkban ízlésesen kialakított szilfák, bokrok, virágok, kövek és karbantartott ülőhelyek által körbevett terület közepén fekete-fehér „Imagine” mozaik felirat és körülötte az elhelyezett állandóan friss vágott virágok szálai emlékeztetik a sétálót az elhunyt legendás zenészre (51.kép). Nem ritka, hogy a mozaik körüli padokon az alkalmilag összeverődött „zenészek” gitár és más hangszerek kíséretében egy-egy Beatles dalt eljátszva és elénekelve hajtanak fejet az énekes emléke előtt.

 

A padon ülve én is visszaemlékeztem fiatalságom azon időszakára, amikor a Beatlest csak a Szabad Európa és a Luxemburgi Rádió titokban fogott és központilag zavart adása keretében lehetett hallgatni, majd később zenéjük és dalaik már illegális úton egy-egy lemez vagy agyonmásolt magnószalag révén is bejutott a vasfüggöny mögé, aki pedig ilyennel rendelkezett az a társaságban menő fej vagy mai szlogennel élve „tökkirály” volt és a többiek sóvárogva néztek fel rá. Néhai nejem is mesélt egy hasonló történetet: amikor a 60-as évek közepén Amerikában élő nagybátyja először engedélyt kapott a hazalátogatásra, akkor London érintésével érkezett Budapestre; hogy hozhasson valami apró meglepetést ajándékként megkérdezte a londoni repülőtér egyik ajándékboltjának elárusítónőjét, hogy ő mit vinne meglepetésként a vasfüggöny mögött élő 16-17 éves tinédzser gyereknek. A válasz egy Beatles lemez volt, nem értette az öreg, miért okozhat ez a bakelitkorong örömet és meglepetést, hiszen neki fogalma sincs ki az Beatles, Amerikában pedig szinte senki sem hallott róla. Megérkezvén, restelkedve mondta, hogy különleges meglepetés helyett csak egy bakelitlemezt hozott azt is csupán a londoni kisasszony javaslatára, majd csak úgy becsomagolatlanul a lemezt az asztalra tette és kiment a szobából. Aztán hirtelen egy hosszúra nyúlt női ujjongásra lett figyelmes, majd szinte kiszakítva keretéből a szobaajtót valaki a nyakába ugrott és összevissza puszilta. Sosem sikerült okoznom még senkinek hasonló örömet az életben egy számomra jelentéktelen koronggal, emlékezett vissza előttem az eseményre jó néhány évvel később.

 

A másik emberi kötelezettség: emlékezés és főhajtás a World Trade Center két tornya – s egyben a civilizáció – ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett barbár terrortámadás áldozatainak emléke előtt. Borzasztó volt látni annak idején a híradásokban, amint a két eltérített repülőgép néhány percnyi egymásutánban átszeli – mint kés a vajat – a két épülettorony felső részét, majd az egész építmény lassú rogyással felülről lefelé kezd aláhullni s mindent maga alá gyűrni s temetni, ami az útjában állt. Tavaly októberben az újjáépítési munkálatokból a kerítéssel körbevett építési területen csupán a gödörből kimagasló daruk mozgását tudtam kintről figyelemmel kísérni. A tragédia eseményeit megörökítő fotóknak; az elhunytak, eltűntek emlékét idéző kegyeleti tárgyaknak pedig a csodával határos módon, a szemközti oldalon épségben maradt kis kápolna adott otthont, amely szinte a nap minden szakában zarándokhelyként funkcionált akkor, s funkcionált most is. Szerettem volna a tízéves évforduló alkalmából emléket állító eseménysorozaton szeptemberben részt venni, de mivel a fentiekben említett álom csak novemberre realizálódott, így a tiszteletadás részemről mostanra halasztódott. Első nekifutásra azonban nem sikerült az igen hosszú sorban kivárnom a bejutás idejét, így egy másik napot választva szereztem meg az ingyenes tikettet és mentem vissza a rajta feltüntetett időpontra, hogy a hosszas sorban állást és a többszörös átvizsgálást követően végre megtekinthessem az esti fényben úszó valóban méltóságteljes emlékhelyet (Ground Zerot), amely nem más, mint a két torony helyén kialakított két szabályos mértani alakzatú márvánnyal borított és a mélyben végződő medence, amelynek felső karzatáról - ahova a tragédiát szenvedett emberek neveit vésték - az egymáshoz szétválaszthatatlan szorosságban összekapcsolódó gyöngyfüzérsorok vízszőnyeget képezve föntről elindulva a reflektorok fényében folyamatos vízesésben csúsznak a mélybe, és amelynek vízmennyiségét a két medence alja véglegesen elnyeli szimbolizálva a tragédia végeredményét: a mélyberogyó épülettömeg a mélybe nyomva menthetetlen módon temette maga alá az épületben rekedt embereket. A két medence (52-53.kép) egy dőlő üvegtorony torzót fog közre (54.kép), míg a medencéket félkörben az épülő négy új torony karolja át, amelyből kettő már majdnem kész (55.kép), míg a harmadik félig kész, a negyedik pedig az alapozáson van túl. A két torony mellett megsérült műtárgyat a város a közeli parkban állíttatta fel (56.kép).

 

A helyszínen jelenlévő főhajtó ember az események ismeretében, valamint az emlékhely körbejárása közben kezdi megértően elfogadni a 2001 óta a repülőtereken is alkalmazott fokozott biztonsági intézkedések végrehajtását, még akkor is, ha az alkalmazott megoldások miatt megérkezve New Yorkba a JFK Nemzetközi Repülőtérre a gép elhagyását követően több mint két órás sorban történő lassú haladással jut csak el az útlevél- és személyellenőrzést végző pulthoz, ahol az útlevél alapos ellenőrzése mellett valamennyi, az Államokba belépő - nem amerikai állampolgártól - személytől tenyér és ujjlenyomatot vesznek, valamint kamerával nézve arcát is rögzítik. E részletes technikai regisztrálás ellenére a hazautazáskor az informatikai rendszer útlevelem alapján többszöri kísérlet ellenére sem volt képes sikeresen „felismerni és azonosítani”. A sikerhez (no meg a kiutazásomhoz szükséges engedély megszerzéséhez) végül a jó öreg és nem tévedő kézi vezérlést kellett segítségül hívni. Ennek átélése kapcsán kezdem azt hinni, hogy a technika által begyűjtött információtömeg hibamentes kezelésére maga az alkalmazott technika kezd már alkalmatlanná válni, miáltal tévedhetetlen biztonsága megkérdőjeleződik és esetleg azon személyek fognak fennakadás helyett a rendszeren átjutni, akik kiszűrésére vált az egész rendszer ennyire bonyolulttá!

 

Az emlékezés alatti töprengés eredményeként azonban az is világossá vált bennem, miszerint képletesen szólva valahol mindenkinek meg van a maga World Trade Centere. Mi is rendelkezünk ilyennel, a mienk azonban sajátosan magyar, Kőmives Kelemeni; mi építjük fel, és mi is romboljuk le; legtöbbször négyévente, de néha e pazarló munka akár nyolc évet is igénybe vehet, illetve nyolc év elteltével is képesek vagyunk a felépítettet akár nyolc évre visszamenően visszabontani, mindettől még csak az sem térít észhez minket, hogy a törmeléket már nincs hova elhelyeznünk, s az eddigi kormányok által helyükbe állított mementók száma kezdi felülmúlni a születendőkét! Vajon az önfejűségtől lesz-e, aki eltérít majd minket? Sajnos ennek körvonalai még délibábszerűen sem látszanak!

 

Amikor valaki képletesen szólva bemegy valahova – mondjuk egy üzletbe – körbenézni, az ott lévő tárgyakat megszemlélni, akkor nem csupán a pultra kitett dolgok érdeklik, veszi azokat szemügyre, hanem igyekszik a pult alá is betekinteni és kíváncsi lesz a padlásra, sőt esetleg kimegy még a tetőt is megnézni. Valahogy így voltam New York városával. A kirakatban lévő és a pultra kitett nevezetességek javarészét már megtekintettem, ezért benéztem a pult mögé, s alá is. A város alatt közlekedő metróhálózat nélkül – amely egy hatalmas pók szőtte hálóként köti össze a város közeli és távoli negyedeit – a város felszíni forgalma kaotikus állapotokat tükrözne. A város egyik pontjából a másikba megbízható gyorsasággal és relatíve kiszámítható idő alatt csak a metró szerteágazó érrendszere és a föld alatt közlekedő járműeszközök segítségével lehetséges. A megbízhatóságot és a gyorsaságot segíti azon információs rendszer is, amely azzal kezdődik, hogy a városban szinte mindenütt ahol emberek tömegesen megfordulnak beszerezhető (ingyen) a város metrótérképe, amelyen – a nem jól látokat kivéve az apró betűk miatt – az óvodásgyerek is képes eligazodni, amennyiben nem hiányzott a foglalkozásokról túl sokat. A metrólejárókban, avagy az aluljárókból a metróállomásig terjedő útszakaszon, sok helyen működik mozgólépcső, amelyen két irányban lehet (le- és felfelé) közlekedni, ennek hiányában esetleg a jó öreg és lassú mozgású felvonó teljesít szolgálatot (ezt a mozgáskorlátozottak is igénybe tudják venni). Lent, az eligazodást és tájékozódást szinte lépésről-lépésre segítve - képletesen szólva - majdhogynem kézen fogva vezetve az utazót táblák és nyilak jelzik a megfelelő irányt akár az átszállást akár a feljövetelt tekintve.

 

Valamennyi metróállomáson (rengeteg van belőle belőlük) működőképes jegy automatákból lehet az utazás megkezdéséhez - a különböző igényekre figyelemmel - a szükséges mágneskártyát megvenni (a papírpénzt is elfogadja és fillérre kiszámítva pontosan és hiánytalanul ad vissza), amelynek segítségével a beléptető kapuzár megnyílik (senki útját nem állják el a forgalmat akadályozó és feltartó egy-egy bérlet érvényességét akár percekig is bambán bámuló butaarcú ellenőrök, mint odahaza minálunk) és az utas siethet a beérkező szerelvényhez. A kocsikban, valamilyen formában szintén működik utastájékoztatási rendszer, de a hangosbemondó által is kellő információt lehet kapni a következő állomás nevéről és a pillanatnyi járatproblémákról (a Függetlenségi Nyilatkozat aláírási eseményének részletes pillanatairól viszont nem tájékoztat a hangosbemondó – mint például nálunk odahaza, igaz nem a metrón, de a legnagyobb forgalmat lebonyolító körúti villamosokon: csapataink harcban állnak a szovjet tankokkal – tévútra vezetve ezzel az adott nyelvet nem beszélő-értő utazó személyt)! Az egyes kocsik belső tisztasága és műszaki állapota megfelelő/kielégítő a széteséstől pedig nem csupán a rozsda védi. A szemét és az eldobott hulladék azonban nem szívderítő látvány sem a peronokon sem a metrósínek között, mégis az itt megforduló utasok számát tekintve az embernek azon érzése támad, mintha nálunk mindez arányát tekintve problematikusabb lenne. Az egységesen matt-ezüst színű metró-kocsik viszont nincsenek összefirkálva, festékkel befújva és elcsúfítva (úgy érzem, van még mit tanulnunk e téren is).

 

A képletes, pult mögötti (alatti) szemlét követően igyekeztem a padlásról, illetve az épület tetejéről is szemrevételezni az „árudát és kínálatát”, ezért helikopterre szálltam – kétszer annyi pénzért, mint Niagarában – és tettünk egy kört New York város (no, ne legyünk nagyképűek és szűkítsük a megtett kör átmérőjét és mondjuk, hogy) inkább csak egyik városrésze Manhattan, de annak is csupán egy szeletkéje felett. Az elém tárult alattunk elterülő városkép látványa mi tagadás, csalódást okozott. Lentről felnézve a hatalmas felhőkarcolók tetejére az ember hajlamos az „elszédülésre”, a napfény hatására csillogó tornyok, süvegek, csúcsok stb. elkápráztatják az embert és csak kevesen vannak tisztában a felfelé nézőt ért érzéki csalódás tényével és kevesen ismerik az író intő és észhez térítő mondatát: „Ha napnézéstől elveszted a látást, szemed okold, ne a nagy sugárzást.” Felül nem repültünk olyan magasra, ahol már a helikopteren ülő és nézelődő számára minden tiszta fehérnek vagy gyönyörű világos égszínkéknek, míg lefelé már semmi sem látszik. A látás e két zónája között haladtunk csupán és nem felfelé nézett a bámészkodó turista, hanem lefelé, amely magasságból a lentről nézett csillogó tornyok mellett a foghíjak és a kevésbé látványos alacsonyabb épületek szemet nem gyönyörködtető tetőzete is kivehető volt a csodás üvegpaloták között éktelenkedő sötét színeit mutató foghíjakkal együtt, s ahonnan a lent sétáló által megcsodált Central Park csupán egy összezsugorodott kertnek látszott, a tengerpart csodás látványosságai mellett pedig a hajózás és a kikötőforgalom kényesebb „melléktermékei” is a látványpanoráma ki nem retusált részévévé váltak. Hiába, gondolkodtam el: a Niagara természet által rajzolt és kivitelezett fentről előtáruló látványával az emberi kéz és elme alkotta látványkép nem képes vetekedni. A természet csodáin az emberi beavatkozás legtöbbször csak radírozni képes, míg az ember alkotta képen a természet képes a javításra; viszont ha a mű nem tetszik neki, akkor jobbítás helyett képes rombolni kénytelen (földrengés, árvíz, tűzvész, tájfun stb.).

 

Föntről a lenti táj „térképe” nemcsak a költőt juttatta eszembe, de megelevenedtek az ifjúkoromban olvasott indiánregények cselekményei is: a vadászmezőit védő és oltalmazó őslakosság és a betolakodó fejlettebb technikával és fondorlatos üzletkötési technikákkal rendelkező gyarmatosítók közötti ádáz küzdelem (a vagyonért, a földért, az olajért stb.-ért). A legendák és a valósnak mondott történetek közötti mezsgye szülte okirati és irodalmi alkotásokban megszépítve visszaköszönő író alkotta fantázia tanúsága szerint az indiánok 1626-ban Manhattan szigetét 24$ értékű üveggyöngyért adták el a gyarmatosítóknak. Sokan foglalkoztak azóta e tény értékelésével: soknak vagy kevésnek tekinthető az adás/vétel ára (persze kérdés az akkori vagy a mostani értékmegítélés szerint); becsapták-e a csillogó üveggyöngyökkel a „tudatlan” őslakosokat vagy sem; az indiánok szabad akaratukból vagy a csillogó-villogó gyöngyök okozta kábulat hatása alatt döntöttek az adás/vételről vagy sem; az akkor fel nem ismert feltűnő értékkülönbség alapján az adásvétel érvényesnek tekinthető-e vagy sem, illetve utóbb az ügy perre vihető-e és a jogtalan gazdagodásból visszakövetelhető-e valami? Persze dörzsölt ügyvédek és bankárok ma azt állítják, hogyha az indiánok a kapott értéket az akkori legmagasabb kamat mellett befektették volna, úgy ez az összeg most már több milliárd $-t érne. Az üzlet tehát mindig felfogás és nézőpont kérdése, de mindig lehet egy utókor általi megítélése is: a ma élő és funkcionáló elszámoltatási kormánybiztosok egy ekkora feltűnő értékkülönbség ismeretében biztosan perre vinnék az ügyet és valakit elszámoltatnának, de vajon kit, az eladót vagy a vevőt? És melyiket, milyen jogcímen? Az indiánok törzsfőnökét a nép vagyonának elsikkasztásáért, döntési hatáskörrel való visszaélésért, avagy a vevőt jogtalan és feltűnően nagy közösségi értéknek fondorlatos eltulajdonításáért, magánvagyonának a köz kárára történt jogtalan gyarapításáért? De hát az élet és benne az ember a kezdetek óta már csak ilyen mentalitású; az emberiség történelme újraismételve önmagát tanúsítja: az egyik győz a csatában, a másik pedig veszít; vannak, akik meggazdagodnak, míg mások akár mindenüket elveszítve tönkremennek; az egyik uralkodik, a másik szolgál és engedelmeskedik. Az élet azonban végül igazságos: az egyetlen örök azonos mércéjű végső és egyenlő földi emberi (isteni?) igazság, hogy a végeredmény közös: végül mindnyájan ugyanazon helyen kötünk ki.

 

További filozofálgatás helyett a leszállást követően hosszas vívódás és rakosgatás eredményeként sorba raktam a fent látottakat, de nem időrendben, hanem saját tetszési indexem szerint (57-63.kép).

 

A várostól való felejthetetlen búcsút számomra Manhattan felhőkarcolói irodáiból kiszűrődő belső világítás fényeinek esti villódzó csillogásának – köd és felhők nélküli – látványa jelentette volna az ingyenes Staten Island-i átkelő komp fedélzetéről nézve és gyönyörködve, Manhattan-ből indulva a szemközti Staten Island szigetére majd onnan vissza Manhattanbe. Mindez csak részben valósult meg a városrész feletti sötét felhők miatt (64-66.kép).

 

Mindennek ellenére szép volt, jó volt: By-by New York! Good-by Manhattan!

 

Manhattan, 2011. november 15.