Fogarasi József

Gyerekkorom „élményeit” cipelve irtózom a temetők és a kórházak testet-lelket gyötrő hangulatától, ezért hát úgy döntöttem, hogy két kisgyerekes családban gondolkodva a közelgő októbert záró hosszú hétvégén temetők és kórházak látogatása helyett - személygépkocsival - Balaton-körüli kirándulásra megyek. Az ötletet kitörő lelkesedés fogadta. Csináljunk hát programot felkiáltással az internethez fordultam tanácsért és segítségért. Az eredmény lesújtó volt: a szüreti mulatságokon és a borfesztiválokon már túl voltunk; a Márton-napi evés-ivás eseményei és az adventi koncertek, no meg a szilveszteri malacpecsenyés vacsora naptárilag viszont még odébb volt; kínálatként – a két tizenéves gyereket nevelő család számára – szegényes fantáziát tükrözve maradtak a különböző helyi népi „kirakodóvásár” kopottas eseményével egybefűzött bor- és pálinkakóstolókat ajánló rendezvények. Sebaj, gondoltam és körbenéztem a szállodapiacon; legtöbbjük azonban csak a nyári szezonban van nyitva, a téliesítettek viszont – a különböző hétvégi kedvezményekre is figyelemmel – szinte megfizethetetlenek a kétgyerekes családok számára és hát az általuk nyújtott, gyerekeket is érdeklő programok se tükröztek ötletes változatosságot: wellness hétvége medencében és medencén kívül, esetleg játszóházzal (sarokkal) kombinálva.

Semmi elkeseredés gyűjtsük össze a Balaton-parti települések nevezetességeit tartalmazó kiadványokat, szórólapokat és segítségükkel magunk állítsuk össze a hétvége programját. A lelkesedés eredménye elkeserítő és szomorú képet tükrözött: a környező települések látnivalóit összesítő füzettel a méregdrága siófoki szálloda nem rendelkezett (kérdésünkre adott válasza szerint ilyen még a főidényre sem szokott készülni!); a recepció kínálatát adó (el- és még szét nem szórt) szórólapok viszont csak a már lejárt idejű eseményekre voltak képesek a figyelmet felhívni; a vasútállomás a menetrenden kívül más információs anyaggal nem tudott szolgálni; az információs pontok, továbbá a városháza idegen/turistaforgalmi ügyfélszolgálati irodája (ha egyáltalán ilyennel rendelkezik) pedig zárva tartottak. Nem baj – gondoltuk úgy kurucosan – velünk nem babrálhat ki az objektív valóság! Jöjjön a magyar virtus, ismerjük meg a Balaton két oldalán fekvő településeket gépkocsival közlekedve, meg-megállva az útszéleken vélhetőleg tömegesen elhelyezett információs/figyelemfelhívó táblák ötletesen kivitelezett hívogató és csalogató módon feltüntetett helyi nevezetességei, eseményei láttán és tekintsük meg azokat sorrendben haladva.

Siófokról elindulva a 7-sen majd a 71-es főúton továbbhaladva ilyen út menti táblákkal csak elvétve találkoztunk, ahol pedig akadt ilyen mutatóban azon nem volt feltüntetve az adott látnivaló nyitvatartási napja és ideje. Így a szemesi postamúzeum időszakos (szeptember 30.) nyitvatartási rendje is csak a bejáratnál derült ki. A balatoni települések egyetlen „rendezetlen” valódi látnivalóját a vitorlások telelésre történő felkészítése és „becsomagolása szolgáltatta, egyébként az érintett települések csendesen élték szokásos eseménytelen idényen kívüli „szürke” mindennapjaikat. Csak elvétve volt nyitva egy-egy vendéglátóhely, cukrászda, kávézó; amelyiknél a folyamatos nyitva tartást viszont útszéli tábla már jó előre jelezte -„Panoráma cukrászda” - az pedig a kellemes napsütéses késő őszi délután ellenére csupán becsengetésre nyitotta ki ajtaját nem túlzottan vendégcsalogató módon.

A keszthelyi kastélymúzeumot sem jelezte a déli parton előre tábla, szinte úgy kellett rátalálni; termeiben a délutáni borongós időben a kiírt szövegek – bekapcsolt világítás hiányában – alig voltak olvashatóak, már ahol volt ilyen, mivel kiderült, az ismertetőtáblák azért állnak üresen, mert a szövegek még nem készültek el, és így nem kerülhettek kihelyezésre, akkor viszont miért nem csökkentették a belépőjegyek árát, csupa megválaszolatlan kérdés és „magyaros” hozzáállás. Igaz, a kastély kocsi (hintó) múzeumában már mozgásérzékelő lámpák működtek, amelyek által a takarékosság és a modern technika jótékony együtthatása bizonyára a fenntartók részéről is érzékelhető volt. A Balaton egyik fővárosának tekinthető település kiemelt látványosságában (múzeumában) viszont arra a kérdésre, hogy a komp Tihany-révnél közlekedik-e még, s ha igen milyen időközönként választ nem kaptunk, még az igyekezet is hiányzott a személyzetből, hogy a választ valamilyen úton-módon megtudakolva legalább látszat módon segítsen a kérdező látogatón. Az útbaigazító válasz még a két tihanyi útleágazásnál sem volt kitáblázva, a bizonyosságért le kellett hajtani az átkelőhelyig, szerencsére a komp még közlekedett; az állomáson viszont a kellő melegedő és illemhelyiség hiányzott, a működőért a kerti vendéglőben a kiírás értelmében 150-Ft-ot kellett fizetni fejenként, a világítás és a kézszárító azonban nem működött és a „belső fogadóállapot” sem volt szívderítő, még szerencse, hogy a kiírt díjat senkinek sem volt képe távozáskor kérni/beszedni.

Vajon miért is panaszkodunk a Balaton bevételkiesése miatt? A dobozba kivétel előtt valamit bele is kell tenni, ezt a legfiatalabb őslakó is tudja iskolai végzettség hiányában is! A Balaton magától sosem fog egész éves üzemmé válni. Természeti és települési adottságai révén egyáltalán alkalmas arra, hogy azzá váljon, végig gondolta ezt már valaki? Az általam tapasztalt és annak csupán felszínesen bemutatott kép alapján aligha! Akkor viszont ne panaszkodjunk úton-útfélen olyan tényezőkre, amelyek megváltoztatása nagyrészt csak tőlünk függ vagy rajtunk múlik. Talán, ha jajgatás helyett követnénk a külföldi példákat! És addig? Jobb, ha mielőbb ráébredünk: csak azt kapjuk, mit megérdemlünk!
             
Balatonföldvár, 2011. október 29.