Fogarasi József

Egy ünnep méltóságát általában a hozzá kapcsolódó (kísérő) külső és belső tényezők, jelenségek együttese teszi teljessé és jeleníti meg úgy az ünnepelt esemény még élő részesei, mint azok korai vagy kései leszármazottai, illetve az adott eseményhez csupán a tanultak vagy a különböző tájékoztató fórumok szolgáltatta információk segítsége révén ismeretet szerzett személyek számára; míg az ünneplés kellős közepébe előzetes felkészültség és ráhangolódás nélkül, esetleg a szükséges és elégséges információk teljes hiányában érkező turista az őt hirtelen váratlanul ért külső hatások és benyomások alapján döntve kénytelen viszonyulni az ünneplők tudatos, vagy csak látványosan vigadók csoportjához, táborához.

Természetesen mindkét említett tényezőcsoport lehet túlméretezett és túlcsorduló, de esetleg szerénysége miatt visszatetsző és ezért elfogadhatatlan is. E két viszonyulási pont közötti kontextus bonyolultsága és állandó mozgásban lévősége, valamint a közöttük húzódó és legtöbbször csupán az érzelmi attitűd által vizionált vonalak mentén kirajzolódó határok meghúzhatatlansága miatt, egyes ünnepek megítéléséhez - különösen a külső tényezők összetételére, tárgyi-fizikális megjelenítésére, továbbá a mindezt közvetlenül átélő vagy csupán belecsöppent szemlélődő személyek érzelmeire gyakorolt(ható) hatásokra is figyelemmel és tekintettel együttesen, valamint - igen kifinomult módon és eszközökkel lehet csak közeledni.

E külsőségi csoportba sorolhatók a kihelyezett zászlók sokasága vagy túlméretezettsége; az emlékező, korabelivé varázsolt (utánzott) kinagyított fényképek és plakátok esetleges személyeskedősége; a szónoklatokkal egybekötött tömeggyűlések hangoskodása és hivalkodása; a zászló le- felvonások és katonai parádék csinnadrattája; az elhelyezett koszorúk túlméretezettsége és az elhelyezők tekintetének végtelenben révedező közömbössége esetleg indulatossága; továbbá az egyéb, más módon megnyilvánuló kísérő – zavart okozó – jelenségek.

Ez utóbbi körbe sorolva kell megemlíteni és szóvá tenni a két – talán leghosszabb – villamos vonalon közlekedő járatok esetét, amelyek kocsijaiban a következő megálló nevének felkonferálását követően az ’56-os események, a forradalmi tömeg által követelt, pontokba szedett kiáltvány egyes mondatai hangzanak el mindenféle előzetes, vagy utólagos kommentár nélkül az utazóközönség meglepetésére, megrökönyödésére, illetve az iskolákban a történelmi események kezelésére kellően fel nem készített tinédzserek bántó és durva hangú felröhögése mellett, viháncolva viccelődő megjegyzései által kísérve.

A kizárólag magyar nyelven elhangzó szöveg a magyarul nem értő, külföldi turistában viszont riadalmat, értetlenséget kelt(het) annak okán, hogy külföldön, a közforgalmú járműveken az „érkező” megállót nevesítő bemondást követően más „bejátszások” elhangzására kizárólag csak - a közlekedő járművel vagy a vele összefüggő közlekedési változásokkal kapcsolatos információknak - az utazóközönség tájékoztatásának szükségessége végett kerülhet sor. (Egyébként egyetlen kint létem esetében sem emlékszem arra, hogy az USA, Franciaország vagy például az angol királynő születése napja alkalmából bármelyik tömegközlekedési járművön bárminemű „beolvasás” elhangzott volna - hacsak a hallásom nem romlott el teljesen - és mindennek hiánya bármit is levont volna az ünnep hangulatából.) Mindennek következtében a magyarul nem értő külhoni utazók más utasokhoz fordulva próbáltak meg tájékozódni a szokásoktól eltérő és váratlanul elhangzó szöveg információ-tartalma felől, de a magyar fülnek nem ismerős nyelven. A magyar azonban – büszkén vallva – csak a magyar nyelvet beszéli, még ha azt gyakran – a „tájjelleg” miatt – nem is érti, illetve azon helyesen sem írni sem olvasni nem tud, aminek következtében a hozzáfordult külföldi érdeklődésére is magyarul válaszolt, csak a szokásosnál hangosabban, hogy a kérdező a válaszát esetleg jobban értse.  

Nem tudni mely túlképzett innovatív szakember fejében fogant meg jó pénzért az ötlet és lett belőle magyar embertől szokatlan gyors kivitelezés, de szerencsésebb lett volna, ha előbb az említett körbe tartozó személyek legalább az internet segítségével tájékozódtak volna a környező országok kulturált és hagyománytisztelő megoldásai felől, valamint tanulmányozták volna az októberi hónapra jellemző magyar (budapesti) idegenforgalmi statisztikák adatait, mert akkor a magyar nyelvű szöveg bejátszását követően talán az angol vagy a német nyelvű változat is elhangozhatott volna, ahogyan ezt a színházak a mobiltelefonok kikapcsolása végett már bevett szokásként kiválóan alkalmazzák.

Az ünnep méltóságának erodálódása talán az előbb említetteknél is jobban érhető tetten, amikor már az ünnepre okot adó események résztvevő túlélői, szemtanúi helyett a látható és a hallható média élőadásában azok jutnak visszaemlékezési lehetőséghez, akik az eseményekről már csak másod-, harmad generációként hallottak valamit az ősöktől és így hiteles eseménytörténetek helyett csak szánalmas mesetörténetek kerülnek részükről elmondásra, amelyek később, az évek múlásával kiszínesedve akár 180 fokos fordulatot is vehetnek. Persze van ennél rosszabb is, amikor az események hitelessége a mesélő alanynál már csupán árnyékos háttér a korábban hallott mese helyébe lépett és annak apropóján elmondott anekdotában.

Az 55. évfordulóval eljutottunk ahhoz a határkőhöz, amikor az ünnep méltóságának megóvása végett fontolóra kellene venni az ünnephez tapadó látványos külsőségek és semmitmondó politikusi megnyilatkozások, valamint a szemtanúk helyébe lépő „emlékezők”, sztorizók, anekdotázók megszólaltatása helyett, a belső és mindenki által személyesen megmászható mélységek - kevésbé látványos formák és módszerek - érvényesülhetőségére helyezve a hangsúlyt – a Karácsonyhoz és a Húsvéthoz hasonlóan – az egyén számára választási szabadságot kellene biztosítani, hogy saját maga határozhassa meg emlékezése és vele kapcsolatos cselekvése konkrét helyszínét, módját és formáját.

Ellenkező esetben visszakanyarodunk a rendszerváltozással megszakadt „partizán múlthoz”, ahol már a csecsemőnek is volt egy partizánról vagy legalább fegyveres nélküli fegyverről szóló meséje, amelynek révén a kettészakadt társadalomban semmit sem ért az, aki ilyennel bevallottan nem rendelkezett és ilyet – tisztességből – kreálni sem volt képes.

Megfontolandó lenne végre a nép kezének szorongatása helyett elengedése, és ’56 ünnepének részükre - politikai előjelek és kísérőjelenségek nélkül - történő átengedése, emlékezve arra az aranyigazságra, miszerint minden „érték” legjobb sáfárkodója maga a nép!

Budapest, 2011. október 23.