Fogarasi József

Toronto

Toronto igazi nagyváros (világváros) bár ennek jelei első benyomásra nem szembetűnőek. A város területét szabályosra tervezett, egymással párhuzamosan - hosszanti és keresztirányban - futó egyenes és széles utcák osztják szeletekre. Az utcákat, elnevezésüket táblák jelzik, amelyek nem csupán az utcák sarkain olvashatók, hanem azok az autósok „kényelme” és a közlekedés biztonsága végett a járdán lévő tartóoszlopok segítségével az úttest mindkét részén kellő méretben, karbantartott minőségben és jól olvasható betűnagyságban mintegy „benyúlnak” az úttest közepére, így időben előre jelezve a következő keresztutca nevét és házszámainak emelkedési-csökkenési irányát. Mindennek köszönhetően az autó vezetője menet közben nem kényszerül nyaktekerő mutatványokra a következő utca nevének és a befordulás irányának megállapítása végett, hanem egyedül a forgalomra és a lámpákra, a gyalogosokra koncentrálhat. A járdák burkolata is biztonságos és csúszásmentes, az igénybe vevőt szolgálja; talán éppen ezért díszessége nem hivalkodó, kivitelezése pedig a gyalogost segíti, és nem bosszantva – miként teszi ezt odahaza – akadályozza őt használatában.      

Az utcák mindkét oldalát három emeletnél nem magasabb házak szegélyezik – kivéve a Manhattan-nek (indián nyelven “A hely, ahol részegek voltunk”) is nevezett városrészt, ahol a felhőkarcolók (inkább csak nagyon magas épületek) egy viszonylag kis területet elfoglalva, csúcsosodva törnek a magasba New Yorkot „majmolva” (1. kép) – ápolt külsővel rendelkezve, inkább európai, mint amerikai jellegzetességet tükrözve. A házsorok között, mögött gyakori a kisebb-nagyobb kiterjedésű park és zöldterület. Az Európában tapasztalt szmog itteni hiánya biztosan összefügg a város viszonylagos szellősségével, a hatalmas tórendszer jótékony hatású közelségével. A személyautó- és bicikli forgalom kulturált egymásmellettiségben él és a belvárost kivéve a budapestihez hasonlóan araszoló több százméternyi kocsisorral nem igen találkoztam, talán ezért is ózondúsabb a város levegője. A főbb utak szélességét nem szűkítik a járdák mellett parkírozó autók sokasága és az árurakodás miatti forgalomlassulás is ritkaságszámba megy. A közúti autós- és gyalogosközlekedés kulturált és fegyelmezett, a célnak alárendelt, a lámpák a forgalmat csak a szükséges mértékben lassítják, berregő hangjuk viszont a gyalogosokat emlékeztetik a szabad áthaladás idejének múlására. Mindez a fegyelem az emberek génjeiben gyökerezhet; az autós ugyanis oldalirányból a másik autóst villogás, dudálás és otromba megjegyzések nélkül is maga elé engedi, nyilván biztos abban, hogy ővele is ugyanezt fogják majd cselekedni.

A tömegközlekedés – metró, autóbusz és villamos forgalom – rendje átgondolt, informatív és jól szervezett, a város egyik részéből a másikba gyorsan és eltévedés nélkül lehet átjutni. A villamosok színe és külső formája által sugallt hangulat (2. kép; 3. kép) számomra Bécset juttatta eszembe, bár a villamos szerelvény itt mindenütt egyetlen nem túl hosszúra méretezett kocsiból állt.           

A város fegyelmezettségét, rendezettségét és egységességét tisztasága is kellőképpen tükrözte. A kimondottan szemetes úttest, járda, park, kapualj nem volt jellemző.(Szél kergette szalvétát, kávéspapír poharat, mogyorószacskót stb. itt is - mint máshol a világban jártamkor - csupán a Starbucks kávézók környékén láttam, úgy tűnve számomra, hogy ezen üzletlánc nem igazán ügyel arra, s tartja fontosnak, hogy a vendég által a szemétgyűjtőbe be nem dobott tárgyakat a személyzet még a játékos kedvű szellő megérkezése előtt kellő biztonságba helyezze.) A hajléktalanok és a kéregetők – nyilván nem véletlenül – még nem lepték el a várost; a világvárosokra oly jellemző hömpölygő tömegtől, hang kavalkádtól, nyüzsgő zajtól, az utcai mutatványosok és árusok stb. sokaságától is mentes (még?) Toronto.

A város egy-egy utca-, tér részletének látványa és talán hangulata is néhol azonban New Yorkot – nevezetesen az egyik utca „kiöblösödő” része a Times Square-t (4. kép) – idézte emlékezetembe. De hasonló képek – a Broadway eklektikus utcaképei – elevenedtek fel bennem a Massey Hall varietészínház (5. kép; 6. kép) épülete láttán is, amely kulturális intézmény nagy színpada és nézőtéri befogadóképessége (2.700 fő), valamint kiváló akusztikája révén Toronto határain kívül is világhíres (amelybe viszont legnagyobb sajnálatomra ott tartózkodásom ideje alatt előadás hiányában nem volt szerencsém látogatást tenni). Torontóban a nyüzsgő életet a fiatalok tömegének találkozó- és szórakozó helye az Eaton Centre testesíti meg, amelyben több mint 300 étterem, kávézó stb. szolgáltató egység, továbbá csillogó-villogó üzletek tömkelege található, méretével és drágaságával csak a Hong Kong-ban látott bevásárló és city centerek képesek vetekedni. A torontói - 1965-ben épült - két íves toronyból álló új városháza felhőkarcoló épületeinek (7. kép; 8. kép) - egymással szemben álló két ki nem egyenesített nyitott könyv - látványa (City Hall) nekem a párizsi Francois Mitterand Nemzeti Könyvtár négy egyenként 25 emeletes L-alakban kinyitott könyvét juttatta eszembe nevükre is emlékezve még: az idő, a törvények, a számok és a betűk tornya. A különbség közöttük még az is, hogy a torontói épületegyüttest - amely egy jóval alacsonyabb kupolás építményt fog közre (az elegáns belső kivitelezésű ügyfélszolgálatot ellátó irodát) - szemben a párizsival, Torontó „konzervatív” város lakossága nehezen szokta meg, tekintette magáénak, pedig a polgármester ügyesen érvelt: „ez az épületegyüttes a jövőnek épült”, sokak szerint még ma is a jövőt testesíti meg. A régi városháza viszont (9. kép; 10. kép), amely a konzervatív szemlélő számára sokkal tetszetősebb és jóval alacsonyabb is a torontói bíróság otthonává vált. S végül nem lehet említés nélkül hagyni még egy érdekességet: valamennyi nyilvános telefonkészülék, illetve telefonfülke fölött a szokványos felirat helyett csupán ennyi szerepel: Bell.              

Természetesen, ha már valaki Torontóban jár nem hagyhatja ki az új és belülről igen impozáns, alig három éve a zeneszerető közönségnek átadott új hangversenyterem (The Royal Conservatory) megtekintését sem, amely kívülről szemlélve a régi hangversenyteremmel való egybeépültsége miatt a turistában egy öszvérmegoldás látványát kelti, belső kivitelezése és esztétikai megjelenése (11. kép) viszont egy újabb ismerős intézmény képét – ezúttal azonban az otthoni Művészetek Palotáját (MÜPA) – elevenítette fel bennem, de hozzá viszonyítva a torontói belső megjelenésében barátságosabb és emberléptékűbb. Még Budapestről, az internet segítségével sikerült az évadnyitó Andalusia to Toronto – tartama hevenyészett fordításban „Egy elképzelt zenei utazás téren és időn keresztül”– című előadásra jegyet szereznem. Az agyonszponzorált előadást a direktor konferálta fel ismertetve a legkisebb összeggel hozzájárult támogatók nevét is, s ki nem hagyva a közönség figyelmének felhívását az ülőhelyek kedvezményt biztosító megvásárlásának lehetőségére is, amelyek eredményeként az „ülőhely-tulajdonos” neve a szék karfáján, egy kis réztáblán feltüntetésre kerül. Körbenézve a közönségen, amely amerikai stílust követve az előadás alatt is ki-be járkált úgy éreztem, hogy a zakó és nyakkendő együttes felvételével túlöltözötté váltam a farmerban, ingben és a legkülönbözőbb ruházatban megjelent férfiak között.

A hangszeres, énekes, táncos előadást nézve és hallgatva gondolataim szárnyán a spanyolországi Andalúziába repültem, s Granada, Sevilla és Córdoba utcáin sétálva, nézve e városok nevezetességeit eszembe jutott valaki, akinek - a térképen háromszöget képező - e három település megtekintése volt szíve vágya (nem tudom, hogy végül teljesült-e), valamint felidéződött az általam addig mediterrán országban soha nem látott hatalmas kiterjedésű és szemmel áthatolhatatlan sűrűségű ködtakaró, amelynek köszönhetően a repülőtérről az utasokat buszokkal átszállították Malaga üdülőváros repülőterére, hogy visszautazhassanak Barcelonába. Az előadás egyes zenei mozzanatai emlékeztettek a legutóbbi hazai Zsidó Nyári Fesztivál egyik előadására, míg a rendkívül temperamentumosan előadott sztepptánc a Magyar Állami Operaház 3/D-s Boleró spanyol táncosainak előadását vastapssal jutalmazó közönségnek a táncosok által hálaként viszonzott két ráadástánc atmoszférájára. Az előadás európai mércével mérve egyszerűen ért véget: a szereplők tapsot követő ráadás (ismétlés) nélküli meghajlásával és a közönség újabb tapsözöne nélkül. A hangversenyteremből kifelé jövet azon elmélkedtem vajon az együttes az ígért időutazásban a gyökerektől időben meddig juthatott el – talán már a távoli jövőben is járt – és ebből vajon a közönség mennyit értett meg? E kíváncsiskodó belső kérdés végül is költői kérdésként válasz nélkül maradt.      

Bár a világ amerikai földrészére nem volt jellemző a vár(főúri)kastélyépítési mozgalom - kedvtelésből vagy kényszerűségből - és ezt a történelmi szükségszerűség sem követelte meg ennek ellenére időnként mégis akadtak emberek, akik valamilyen szenvedélytől, hobbitól vagy akármi mástól vezérelve belefogtak e nem kis tőkét igénylő vállalkozásba. Így esett ez Torontóban is, ahol a huszadik század egyik legbefolyásosabb és vagyonosabb kanadai iparmágnása – aki hatalmas vagyonát a vízierőművek építéséből és az általuk termelt villamos energia hasznosításából szerezte – 1906-ban úgy döntött, hogy az akkori Torontó leghíresebb építészét E.J. Lennoxot ráveszi egy saját igényeket és elképzeléseket kielégítő „angol-skót stílust” képviselő középkori kastély építésére, a városra a legszebb kilátást biztosító domb tetején. Elhatározását tett követte és a mindenfajta előzetesen támasztott igényeknek megfelelő 98 szobás kastély (Casa Loma, „ház a domb tetején”) potom 3,5 millió dollárt felemésztve el is készült, melynek építését az akkori „korjellemnek” megfelelően egyre kevesebben kezdtek jó szívvel nézni hangot adva véleményüknek, miszerint az 1905-ben lovaggá ütött, s a királynő védelmére rendelt „hadsereg” főparancsnokává előlépett vállalkozó-iparmágnás egyéni hobbijának élve az épülő kastélyba költözve ügyet sem vet a harcokban szenvedő, életüket a hazáért és a királynőért áldozó katonáira. A kastélyt azonban – amelynek építése az első világháború kitörése miatt leállt és így elképzelt, teljes pompájában el sem készülhetett – Sir Henry Pellatt teljes anyagi csődje miatt élete vége felé kénytelen volt elhagyni és életét a továbbiakban egyszerű polgárként leélni.

A kastély (12. kép), amely működő szökőkútjaival és gondozott parkjával még ma is viszonylag jó állapotban van a látogatók tömegeit vonzza nem kis belépti díj ellenében, igaz a kastély fenntartása is hatalmas összegeket emészt fel, amelyet egy alapítvány igyekszik - lépést tartva az inflációval - finanszírozni. A halála előtt visszalátogatott Pellatt a krónikások szerint meg is jegyezte: „ … a saját gyönyörűségére építtetett kastély az alapítvány segítségével nem is szolgálhatna jobb célt, mint a nagyközönség gyönyörködésének kielégítését …” A kastély – melynek termeiben tematikus állandó kiállítás látható Pellatt személyes és kora történelmi időszakának tárgyaiból – szinte minden helyisége a pincétől a toronypadlásig látogatható. A látnivalók közül feltétlen megtekintendő: a kastély közel 18 méter magas Nagytermének impozáns kivitelezésű mennyezete; a Tölgy-teremben az idők vasfogának is ellenálló tölgyből készült falburkolat; Sir Henry dolgozószobája a két titkos kijárattal együtt, amely közül az egyik a magánborospincébe, míg a másik az emeleti hálószobai lakosztályba vezetett; a hálószoba közelébe épített személyes használatú fürdőszoba (13. kép; 14. kép), amelyben a mai igények kielégítést szolgáló berendezések mellett egy a kor akkori megoldásaihoz képest luxust jelentő önálló zuhanyfülke (15. kép) is helyet kapott, ahol a zuhanyból szabályozható módon egyszerre felülről és oldalról is jöhetett a hideg/meleg vízsugár; a vállalkozó látogató ne hagyja ki a nem kevés lépcsők megmászását követően a toronyból (16. kép; 17. kép) a kastélyra és annak környezetére, valamint a városra kínálkozó lenyűgöző kilátás élvezetét; majd az üvegház megtekintését és az alatta lévő, de soha meg nem épült úszómedence helyének látványát; továbbá a föld alatt több mint 5 méter mélyen húzódó a kastélyt a kocsiszínnel és az istállókkal – melyekben a lovakat elkülönítő bokszok mahagónifából készültek, a lovak megcsúszását, pedig a halszálkában lerakott burkolatot akadályozta meg (18. kép) – összekötő néhány száz méter hosszúságú alagutat, s végül a kastélyt övező közel 20.000 négyzetméteren elterülő pázsitos növénykertet a működő szökőkutakkal (19. kép) együtt. A kivételes luxushoz tartozott az addig Kanadában, magánházakban még sehol nem alkalmazott elektromos lift (amely még ma is működőképes), valamint a világítástechnika innovációja, amely lehetővé tette, hogy a hálószobából egyetlen panelről lehessen vezényelni a világítás, a fűtés és a szellőző berendezés elektronikus be- és kikapcsolását.  

Mindezen látnivalók ellenére Torontó világhírének igazi letéteményese és garantálója a világ legmagasabb tornya: annak építményi külső látványa (20. kép; 21. kép), valamint a belsejében nyújtotta különböző szolgáltatások. A torony (CN Tower) magassága 553 méter, amelyből a turista legfeljebb a 447 méter magasságban lévő Sky Podhoz juthat el, egy külön e célra biztosította lift segítségével. Ennél lejjebb található a világ legnagyobb – az üvegfalú lifttel alig egy perc alatt, egyébként pedig 1776 lépcsőfok megmászásával megközelíthető – forgó étterme, amely 72 perc alatt tesz meg egy teljes kört szinte észrevétlenül, de a kínálkozó látvány (22. kép; 23. kép) következményeként az étteremben fogyasztók ámulatára. Amennyiben valaki biztosra akar menni célszerű, ha már utazása előtt, az interneten foglaltat magának helyet, így talán sikerül neki az étterem üvegfalának közvetlen szomszédságában lévő asztalok valamelyike mellett helyet foglalva étkeznie (ebédelnie, vacsoráznia) és gyönyörködnie az elé táruló városképben, különben kénytelen lesz megelégedni a középső vagy a dobogóval megemelt asztalok melletti helyek egyikével, amelyekről egyébként szinte teljesen azonos minőségű kilátás nyílik a forgó toronyétteremből a város körpanorámájára. A legfelejthetetlenebb élményt a naplemente és az azt követő az Ezeregyéjszaka fényében úszó, csillogó-villogó város látványa adja. Egyébként a torony biztosította látnivalókért, valamint az elegáns körülmények melletti étkezésért viszonylag borsós árat kell fizetni (az elfogadható öltözékre pedig már az asztal foglalásakor felhívják a kedves vendég figyelmét). A város táj(lát)képe a torony 346 méter magasságában kialakított belső és külső kilátószintről élvezhető a legjobban, ez utóbbi esetben a nézelődő egyben az időjárás viszontagságaival is megismerkedhet. A 342. méteren kiépített vastag üvegpadlóról az alánézést csupán a bátrak és a nem szédülősek válasszák, egyébként szörnyülködve láttam, hogy vannak, akik hassal lefelé ráfeküdve az üvegpadlóra gyönyörködnek a mélyben elterülő látnivalóval vagy fényképezik azt.

Aki a városképben a Torontó-szegetekről szeretne gyönyörködni, annak a folyamatos időközönként közlekedő komphajók egyikével át kell oda kelnie Az átkelés fáradtsága azonban megtérül, mivel a szigetek gyönyörű színes virágok és zöld parkok övezte oázisként veszik körül a várost, ahol a hétvégeken a városból menekülő emberek felüdülést és kikapcsolódást találnak a nyári forróság elől is. A visszaút során az egyre közeledő városkép látványa (24. kép; 25. kép; 26. kép; 27. kép) ismét New Yorkot idézte fel bennem, amikor az átkelőhajón Manhattanhez közeledve, különösen az esti kivilágításban - az amerikai filmekből már ismert módon - ékszerként tündöklő és villogó hatalmas felhőkarcolók egyszer csak eltüntetik az égboltot az átkelő szeme elől. A szigeteken tapasztalt üde látvány (28. kép; 29. kép) első látásra a Margit-szigetet tükrözte vissza emlékezetemben, de bejárva a hatalmas parkot az összehasonlítás bátorsága a mi szigetünk kárára elfogyott. A Torontót övező szigetparkok ugyanis tiszták és gondozottak, sőt ápoltak; területük mentes az eldobott szeméttől és a szélfútta porfelhőtől, a virágok és a kisebb bokrok színe üde-zöld és egyetlen bokron sem látható napfényt visszaverő kosz(pók)háló!         

Ottawa

Még idehaza mondták az ismerőseim, amennyiben valaki Torontóban van, akkor szinte kötelező illendőség autóval vagy vonattal átmenni a „közeli” Ottawába és/vagy Montrealba. Időm rövid volt az ide-odautazás megszervezése pedig problematikusnak mutatkozott, viszont a kihívás izgatott ezért úgy döntöttem, hogy autóbérlés helyett vonattal rándulok át, de a közelibb Ottawába, Montrealt pedig egy valamikori későbbi időpontban fogom meglátogatni. A jegyvásárlás procedúráját még itthon sikerült elintézni, így Torontóban már csak a pályaudvart és a vonaton a számozott ülőhelyemet kellett megkeresnem. A Union Station nevet viselő pályaudvar stílusában kívülről, de különösen belülről (30. kép; 31. kép) a konzervatív (1920-30-as) éveket idézte fel emlékeimben (kicsit emlékeztetve a régebben szebb képet is mutatni tudó Keleti-pályaudvarunkra). Az utazással összefüggő tennivalók és eljárások majdnem mindenben megegyeztek a New York – Washington közötti utazás részleteivel. Az induló és az érkező vonatok idejének, helyének, információi észrevehetően és mindenki számára olvashatóan és hallhatóan volt biztosítva. Magához az induló vonatokhoz azonban nem lehetett odamenni, a számmal megjelölt mozgólépcső előtt várakozó személyeknek a jelet az indulásra a vasútőr/biztonsági őr adta meg 15 perccel a vonat indulását megelőzően. Ezt követően egyesével a jegy ellenőrzése mellett léphetett az utas a mozgólépcsőre, amely felvitte őt az indulásra kész vonatszerelvény utolsó kocsijához, ahonnan az emelkedő számsorrendben számozott kocsik közül mindenki megkereste a vonatjegyén feltüntetett kocsi számot, majd az utas elfoglalhatta kijelölt helyét a tiszta és kényelmes ülésen, amely állítható volt és karfájából előhúzható asztallapot is tartalmazott. Az ülések külön beállítható világítással is rendelkeztek. A kalauz az indulást követően minden kocsiban saját kiválasztási szisztémája szerint egy-egy utast felkért baleset esetére az ablak kitörésére és az ajtók vészműködtetésének üzembe helyezésére, akik számára azonnal gyakorlati szemléltető bemutatót tartott, majd ezt követően a bólogatást sikeres vizsgának tekintve az ülésük fölötti csomagtartóra felragasztotta a feladatnak megfelelő színű bilétát. A büfés, folyamatosan járta oda és vissza a kocsikat egy a repülőkön használt étkező tolókocsival. Az általa kínált portéka friss és gusztusos volt, betartva végig a higiénikus előírásokat. A vonat kocsi hangosbemondója minden egyes állomás előtt érthetően felkonferálta a következő állomás nevét és figyelmeztette az utasokat a szükséges tennivalókra. A szerelvény különösebb esemény nélkül percnyi pontossággal az itthon már megismert időpontban indult és futott be a célállomásra.

A mindenképpen megnézendő látnivalók között első helyen a Parlament épülete szerepelt, amely az előzetesen kapott információk szerint mindennap látogatható még akkor is, ha éppen ülésezik akár az Alsó vagy akár a Felsőház. Nem volt szerencsém, a Parlament épületét kordonokkal vették körül a rendőrök, a kordon és a Parlament épülete közé pedig senkit sem engedtek be. A kordon előtti terület szintén le volt zárva egy bejelentett nagyszabású tüntetés miatt (ennek időpontja és időtartama sajnos az interneten itthon nem volt olvasható). Igyekeztem tehát megtudni a tüntetés befejezésének végét, a kordonok elbontásának időpontját. Erről a várható „eseményről” éppen a kivezényelt rendőrök parancsnokát sikerült véletlenül kiszemelnem és szóra bírnom, aki sajnálkozását kifejezve udvariasan érdeklődött, honnan, melyik országból jöttem ide Ottawába. Magyarország nevének hallatára azonban roppant barátságossá változott és zsebéből előhúzva egy rendőrségre utaló, valamint a kanadai zászló kicsinyített mását ábrázoló kitűzőt a két parányi jelvényt ingem gallérjára kitűzve kezét nyújtva tiszteletbeli kanadai polgárrá és rendőrré fogadott. A tüntetés eközben rendbontás nélkül zajlott, néhány százan valami ellen hangosan tüntettek a törvényhozás székháza előtt, majd beszédek hangzottak el, a beszédek közötti szünetekben élvezhetetlen hangerővel a hangszórók valamilyen fiataloknak tetsző zenét bömböltek, amelyre néhányan táncra perdültek. A rendőrök nyugodtan tették a dolgukat különösebb fegyverviselet nélkül, lovas rendőröket és fekete ruhás, arcukat takaró kommandósokat viszont nem láttam sehol a közelben.

Felhagyva a reménytelen várakozással gyalog indultam el, hogy körbejárva legalább kívülről jól szemügyre vehessem és a lehető legközelebbről részletesen is megszemlélhessem az épületegyüttest. A neogótikus homokkő épület valóban csodás építmény – de véleményem szerint a mienkkel nem vetekszik – amely egy az Ottawa folyóra néző kb. 50 méter magas dombra épült úgy az 1860-as évek környékén; a kivitelezés stílusa, valamint színösszetétele és az egész épületegyüttes összbenyomása erősen emlékeztetett a londoni Westminsterre. A Parlament belsejének megtekintésére szánt időt átcsoportosítva a közelben lévő Bytown Múzeum megtekintésére esett a választásom, amely az ismertetők szerint a főváros legrégebbi kőépülete és arról volt híres, hogy a Rideau-csatorna építéséért felelős John By ezredes itt létesített a munkálatok idejére főhadiszállást és ebben a házban őrizték a katonák felszereléseit és az építkezéshez szükséges nagyobb mennyiségű készpénzt is. A csatornarendszer – amely egykor védelmi célokat szolgált 200 km hosszú, 47 zsilippel és 24 gáttal rendelkezik – még ma is kihagyhatatlan turistalátványosság technikai megoldásaival, gyönyörű zöld színű füves gyepjeivel, gondozott gyalogos sétányaival, valamint kiépített kerékpárútjaival együtt. A rendszeren hajóval is végig lehet haladni, de erre már sajnos - a visszautat is beleértve - nem volt időm. A park sétányai - a beültetett színes virágok és más bokrok, fák mentén - kellemes kikapcsolódást biztosítottak beleértve a domb magasságának köszönhetően a sétáló elé táruló lenyűgöző kilátást is a városra és környékére a nyárutó időjárásának köszönhetően, megállásként pedig lehetőség adódott egy-egy érdekesebb szobor, műalkotás megszemlélésére, amelyek közül számomra a legkifejezőbb mondanivalóval az egyik őslakost ábrázoló szobor tűnt (emléket állítva Samuel de Champlainnek, aki francia Kanada első kormányzója volt).  A délutáni kávézás gondjait a Parlament oldalával szemközt, a csatorna és a nagy kiterjedésű parksétány tőszomszédságában épült külső és belső megjelenésével luxust sugárzó, építésében a francia kastélyokat utánzó (Fairmont Ghateau Laurier) hotel kávézója vette le vállamról megelégedésemre, beleértve a felszolgált kávé minőségét is, igaz nem spórolós fizetség ellenében. A kávézást követően már kevésbé kápráztatott el Ottawa híres piaca (a ByWard Market), de az is igaz, hogy az idő már a kora délutáni órákban járt, amely tény rányomta bélyegét a híres piac színpompájára és annak élénkségére, valamint nyüzsgő hangulatára, hiszen néhol az árusok már a csomagolással és a zárással voltak elfoglalva. Emlékezve azonban ismerőseim intelmei közül az egyikre: „juhar íz nélkül nehogy haza gyere!”, beültem hát az egyik ételárus szabad ég alatti teraszára és rendeltem egy juharszirupot tartalmazó üdítőt, mit mondjak felejthető volt, idehaza biztosan nem leszek tőle függő.      

Végül időmbe már csak a – Parlament közelében épült – Föderáció és a Legfelsőbb Bíróság épületének megtekintése fért bele. Meglepetésemre azonban e két bíróságot angol-francia idegenvezető kíséretében és szaktolmácsolása mellett a tárgyalótermeket is ideértve belülről is szemügyre lehetett venni. Ilyen kuriózumról otthon nem tudok, sőt arról sincs tudomásom, hogy a Legfelsőbb Bíróság vezetése - a volt Kúria épületébe történő visszaköltözhetőség megvalósíthatósága mellett - ennek esetleges megoldásáról legalább elvben gondolkodna. Nálunk a Legfelsőbb Bíróság „épülete” és személyi állománya annyira magába és a maga építtette elefántcsonttornyába zárkózott, hogy teljesen elfeledkezett az olyan alapelvekről, mint a nyitottság és a nyilvánosság, amelyek érvényesülésük esetében talán hozzájárulhatnának tevékenységük szolgáltató jellegének valóságosságához, valamint a bíróságok kedvezőbb társadalmi megítéléséhez. A kanadai „nyilvánosság” azonban nem csupán az épület belső, nép általi szemrevételezését jelenti, hanem kereteibe belefér a két bíróság konkrét tárgyalótermébe (32. kép) való belépés és az ottani székekre, de akár az emelvényen elhelyezett „karosszékeken” történő leülés ténylegessége is, amely lehetőség valóságosságának élményszerűvé tételéhez a két bíróság azzal is hozzájárul, hogy a turisták és a fényképészkedők számára ingyenesen a talárt is rendelkezésükre bocsátja (tudva, hogy ezzel még nem esik csorba a két nagy tekintélyű bíróság méltóságán és a pártatlanságukba vetett bizalom, hit sem lesz kisebb). Mindez nálunk az épület belsejének esetleges látogathatósága esetén sem fordulhatna elő! De ezzel a nyilvánosság tartalma és tárháza (Kanadában) még nem merült ki. Az említett bíróságok általi tárgyalások - szó szerint értve - teljesen nyilvánosak, melynek terjedelmi határait/korlátját nem a teremben elhelyezett székek számszerűségei adják, hanem az internet biztosítja azáltal, hogy a két bíróság valamennyi eljárása a tárgyalás megkezdésétől annak befejezéséig a világháló segítségével odahaza a fotelben ülve nassolgatás és kávézgatás közepette bárki által figyelemmel kísérhető. Ennek következtében a sajtó munkatársai a teremben az eljárás alatt csak szemlélőként vehetnek részt, szüneteltetve hang- és képtechnikájukat. Amennyiben pedig az érintett perben valakinek a személyes bekapcsolódása válna szükségessé, úgy az illető nem kényszerül költséges és fáradtságos utazást tenni a bíróság székhelyére, mivel a web-kamera segítségével jogszerűen bármikor az eljárás személyes részesévé válhat. Néhány kérdésemre [például: milyen esetekben és utoljára mikor rendelt el a bíróság a nyilvánosság (internet) kizárása melletti tárgyalást, illetve mi célt szolgálnak a bíróság és a peres felek képviselői asztalán a számítógépes monitorok] a szakavatott vezetőtől olyan konkrét és részletes választ kaptam [emlékezete szerint ilyenre még nem került sor és elrendelhetősége tekintetében is inkább a tiltó szabályok jutnak eszébe; illetve a számítógép azt a célt szolgálja, hogy segítségével a jogosultak az eljárás bizonyítékait egyszerre és egy időben tekinthessék meg, anélkül, hogy emiatt bárki a terembe segéd által kocsin betolt aktaheggyel kényszerüljön megérkezni] amelynek következtében belső elpirulásom és szégyenkezésem miatt a további kérdések feltételétől már eltekintettem és azon kezdtem gondolkodni vajon odahaza az igazságszolgáltatásnak nevezett állami tevékenység átlépte-e már az igazságszolgáltatás előszobájának tekintett jogszolgáltatás első lépcsőfokát? Mindezek miatt bódultan hagytam el Justitia fellegvárát.

A vasútállomásig tartó elmélkedésemet azonban útközben még valami megzavarta: az egyik téren megláttam Sir Winston Churchill egészalakos köztéri szobrát, előtte egy képpel illusztrált ismertetővel. A képen (korabeli fotón) a három győztes nagyhatalom képviselői - Churchill, Roosevelt és Sztálin - láthatók a krimi konferencia eredményeként megszületett Jaltai Egyezmény aláírását követő pillanatban egymás mellett ülve. A kép alatti ismertetőben azonban csupán Churchill méltatása olvasható, a fényképen látható másik két személynek még a neve sem kerül megemlítésre és feltüntetésre. A méltató sorok olvasása során gondolataimban ismét elmerültem: Churchill sokat idézett híres beszédében a legnehezebb helyzetben sem hazudott (sem pártbelijeinek szűk körben zárt ülésen), de nem is kért senkit a merész álmodozásra, korrekt államférfiként miniszterelnöki bemutatkozásakor csupán a várható tényeket ecsetelte az angol Alsóház ülésén és tárta azokat köntörfalazás nélkül népe elé: „Nem ígérhetek mást, csak vért, gyötrelmet, könnyeket és verejtéket.” Mégis talpra álltak, és győztek! Mikor fogunk ide mi is eljutni?  

Toronto - Ottawa, 2011. szeptember 27.

Ui. Újra itthon, Ferihegyen (bocsánat a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren) a vadonatúj csarnok egyik – mozgólépcső hiányában – sok fokból álló lépcsősora tetején állva, mellettem egy sántikálva járó idősebb hölgy, aki a szokásosnál nagyobb méretű kézipoggyászát (bőröndjét) maga után vonszolva igyekezett a lépcső korlátjába kapaszkodva egyben maradva lejutni az alsó folyosóra. Segítettem neki, a csomag valóban nehéz volt, leérve a lépcsőről hálálkodott nekem, inkább a mozgólépcsőt kellett volna megépíteni a névváltoztatás költségéből gondoltam, majd utamon tovább mentem különösebb bosszankodás nélkül. Nem jutottam messzire, összefutottam egy másik bosszúsággal: csomagom átvételekor szembesültem a ténnyel, bőröndöm nyitva, a lakat róla hiányzik. Legalább a tény jegyzőkönyvezése korrekt és szolgálatkész volt. Később, odahaza kiderült, a lakaton kívül más is hiányzik, néhány kintről hozott szuvenír. Bejelentettem, rögzítették, majd a bőröndös azonnal házhoz jött és elvitte a bőröndöt javításra, rövid időn belül vissza is hozta. A lopás miatti káromra válaszként kérték csatoljam a lakat és a kint vásárolt suvenir-ek eredeti számláit, csupa életszerű kérés. Az ember általában nem a lopásra számít, tehát nem gyűjti össze és nem teszi el évekig a számlákat, én sem tettem ezt, most bejelentésem elbírálására várok. Remélem legalább a lopás miatt elrendelik a belső vizsgálatot, szerencsére nem a Malévnél, hanem a KLM-nél lenne erre szükség!