Fogarasi József

Kultúra-informátorom és - gyakran általa (is) keltett - kultúrigényem kielégítését immár közel tíz éve folyamatosan elősegítő ismerősöm szeptember elején, telefonon azzal a gyors döntést igénylő hírrel állt elő, hogy szerinte kihagyhatatlan lenne - a világ egyik legsikeresebb musicaljének - a Budapesti Operettszínházban most műsorra tűzött Miss Saigonnak a megtekintése (amelyre az általam korábban körbehatárolt három kategóriába sorolt igényem szerinti elsőben tudna helyet biztosítani). Engedve – nem először – a rábeszélés e formájának – a rendező és a főszereplők nevének ismeretében a – válaszom igenlő volt.

Az előadás napján, a helyszínen a kezdet is már több mint biztató volt: a nézők korösszetétele ugyan vegyesnek látszott, de megítélésem szerint közöttük a közép- és az afölötti korosztály túlsúlyt képviselt. A busszal érkezett csoportok és a falkába verődött egymást túlkiabáló és fülsértően röhögcsélve hangoskodó fiatalok ezúttal „hiányoztak” a színházi büfé és a ruhatár előteréből és a nézőtérről is A kinti nyárutó hőmérsékletét a színház nézőterén a légkondicionáló kellemes és elviselhető hőfokra változtatta. Az akusztikára is ügyelve - kiválasztott földszinti kényelmes - ülőhelyem már az előadás kezdetén élvezetes kikapcsolódást ígért. A várakozás hangulatát tovább csigázta a szokásos telefonkikapcsolást kérő felhívást követő – nyilvánvalóan a gyengébb idegzetűeket felkészítő – tájékoztatás és figyelmeztetés is, miszerint az előadás kezdetén szokatlan, valamint erős hang- és fényeffektusoknak lesz kitéve a nézősereg. S valóban, egyszer csak a nézőtéri bejárat felől az emberek feje felett igazi harci zajjal katonai helikopterek érkeztek vetített képen a színpad fölé ahonnan - a levegőből - amerikai katonák hada ereszkedett a mélybe, majd a színpad deszkáin földet érve kézi gépfegyvereikkel azonnal golyózápor és robbanó kézigránátok okozta hang-, fény- és füstfelhővel árasztották el a nézőteret kellő szorongást kiváltva a nézőből. E bevezetés hatásos és magával ragadó volt s érzelmileg kellően megalapozta a színpadi cselekmény megértését és befogadását; a színpadra állított mű üzenetével való egyéni azonosulást. Az előadás – beleértve a rendezés látványosságát és a technikai megoldásokat is – igazi színházi élményt biztosított a néző számára: a színészek (énekesek) a fülnek is kellemes és elviselhető hangerővel érthetően artikulálva beszéltek és énekeltek, amelyet – playback hiányában – az élőzenekar hangereje nem nyomott el. Az előadás egésze igazolta a darabról szóló külföldi kritikákat „Musicalek jönnek és mennek, de ez a darab maradandó.”

Jó, jó, de mit kezdjek a cselekmény tartalmával – vívódtam magamban – mintha egy kicsit ismerős lenne, de máshonnan. David Belasko (1853-1931) amerikai író eredeti ötletéből (drámájából) vajon ki merít(h)ette a többet, s a musical szövegkönyvírója bírja-e az „ötletgazda” beleegyezését (hozzájárulását) a dráma musicalszerű feldolgozásához? Minderre nem tudom a választ, hiszen a musical szövegkönyvének szerzőjét, s így munkásságát egyáltalán nem ismerem, míg szemben vele Pucciniét valamelyest; annyi azonban biztos: a majdnem azonos témára írt két különböző műfajba sorolható zene szerencsénkre (a közönség szerencséjére) még véletlenül sem hasonlít egymásra és a maga nemében mindkettő - Claude-Michel Schönberg musicalje és Puccini operája - kiválóra sikeredett.                          

Persze a Pillangókisasszonyban (is) van katonaság, mégpedig kikényszerített amerikai partraszállás formájában, van amerikai tengerésztiszt és az ősi kultusznak, szokásnak (hagyománynak) megfelelően kiszolgáltatott ázsiai (japán) lány (akit egy ügynök – kufár – olcsón ad el a tengerésztisztnek), s van „jó barát” is (az USA helybéli konzulja), aki intő szóval óvja a főhőst a szerelemtől és a „látszatházasságtól” amely a körülmények miatt soha nem lehet tartós és amely Cso-cso-szán (Pillangókisasszony) életébe kerülhet, kinek – a cselekmény szerint nem szülők által kijelölt helybéli jegyese, hanem - élő nagybátyja van, aki megátkozza hitehagyott húgát, majd jön az igaz szerelem és a többi; a tisztet később ugyan hazarendelik, de megígéri szerelmének, mire az orgona lombja lila színű fürtöt hajt, s a fecskék fészket raktak, visszatér. Az események azonban tovább bonyolódnak és a „házasságközvetítő” által új kérő érkezik hercegi rangban, de Cso-cso-szán hajthatatlan, ő férjét Pinkertont szereti és a sorhajóhadnagy felesége, akinek örökre hűséget esküdött. Az élet azonban egyes esetekben (különösen a drámákban) kegyetlen, Pinkerton odahaza megházasodik, de Pillangókisasszony minderről mit sem tudva szerelmetesen tovább álmodozik arról, hogy férje, gyermeke apja egyszer visszatér, s akkor a gyermek neve hirtelen megváltozik, Bánat helyett Boldog lesz. A révedezést hangos ágyúdörgés szakítja félbe jelezve, hogy a kikötőbe érkezett az Abraham Lincoln Pinkerton hajója, majd megérkezik a férj is a ház előtti kertben hagyva feleségét, de a két asszony összetalálkozik, a gyerekért jöttek messzi földről és szeretnék magukkal vinni, az álmodozás Pillangókisasszony számára ezzel véget ér, a gyerekért jöjjön az apja mondja, majd eltűnik a spanyolfal mögött s elővéve a megörökölt tőrt, amellyel apja öngyilkos lett - olvasva fennhangon a rávésett írást „Becsülettel halj meg, ha becsülettel élni már nem tudnál …” - az ősi szokásokat követve önkezűen végez  magával.    

E megható történet a Miss Saigon -ban megismétlődik, csupán az évszázad (1900-as évek közepén túl) és a helyszín (Vietnam), valamint a fegyverek és a harci eszközök (gépfegyverek, helikopterek, napalm stb.) mások, sokkal kegyetlenebbek és pusztítóbbak; s a színpadi kép is változik: katonák szexuális szükségleteit kielégítő nyilvánosházak, szolgáltatást nyújtó hölgyek, bárok, ital, szex, ősi szokások szerint eldöntött (kijelölt) jegyesség, majd a „Kék tiszta szerelem” következik; a cselekmény folytatásaként pedig öldöklés, szenvedés és a háború lezárásaként az amerikai katonák szerelmeseket elválasztó szívszorító evakuálása hatalmas harci zaj és zűrzavar közepette. A viszonylagos nyugalmat a gyerekkori jegyes-társ megjelenése zavarja meg, aki a háború után kialakult új rendben vezető pozíciót betöltve a vele járó hatalom erő és pénz birtokában régi jussát követeli, de akinek a főhős Miss Saigon ellenáll, hiszen ő a fehér embert, az amerikai katonát szereti, aki egyben gyermekének is az apja. Az erőszakkal szemben kétségbeesetten védekező Saigon az amerikaitól kapott pisztollyal lelövi a zaklatót, ezért az országból menekülnie kell. Az évek múlnak, az amerikai megnősül, majd barátja révén hírt kap korábbi szerelme életben létéről és hollétéről, s arról, hogy gyermeke van; feltámad benne a látásuk iránti vágy és a lelki gyötrődés, hogy mindezt hogyan magyarázza meg újdonsült feleségének, akinek élete ezen előzményéről alig mesélt valamit; végül barátja - volt katonai felettese - segítségével megszerveződik a terv a gyermek elvitelére és az utazás is megtörténik, de e cselekményben is előbb a két asszony találkozik egymással, melynek során kiderül a látogatás igazi célja, s az, hogy mindennek vesztese csak a vietnami anya lehet, aki gyerekének jobb jövőt és sorsot szánva tőr helyett férje lőfegyverével maga vet véget életének felidézve találkozásuk kezdeteit, szerelmüket és az evakuálás zűrzavarában történt elszakadásukat, melyet valóságossá a páncélozott katonai helikopterek és az amerikai katonák bázisukat hátrahagyó rohanásuk és katonai vezényszavaik teljes hangerővel történő színpadi bejátszása teszi a néző számára elképzelhetővé és átélhetően élővé. Az őrtoronyban megszólaló szaxofon hangján azonban a cselekményhez képest egy más évjáratba keveredtem ifjúkorom '60-as éveinek Balatonja idéződött fel bennem nevezetesen a B.Almádi vasútállomással szembeni kerthelyiség és a körülötte épített hangulatos park ahonnan ingyen lehetett hallgatni a zenekar játékát és látni a táncolókat, amely "attrakció" állandó főszereplője volt a mélabús hangon megszólaló szaxofon hol szólóban, hol a zenekar összjátékából kiválva, melynek dallamjátékán elmélázva gondolataim igen messzire is képesek voltak elkalandozni. Azóta kísért és elborzaszt e hangszer sajátosan mélabús hangja és előbújik az álomvilág, amely mindig visszahozza a balatoni helyszínt és az onnan elindult időutazás állomásait.

 

A két színpadi mű cselekménye - álom közeli révedezés övezte – összevetésének, mindkét fülem bedugulásának köszönhető magamhoz térő tényleges felébredésem vetett végett, melynek során felsóhajtó megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy a tíz órát is meghaladó, de viszonylag kényelmes és eseménytelen repülőutam ténylegesen is véget ért, megérkeztem Torontó repülőterére. A szokásos útlevél és személyellenőrzés viszontagságait észre sem véve alig néhány perc alatt jutottam csomagokkal együtt a kijárathoz, ahol már várt - szolgáltatásként - az előre lefoglalt szálloda biztosította gépkocsi, amely alig két óra leforgása alatt - az autópálya gyémánt sávján haladva - Niagarába „repített”. A település látványa már az első pillanatban eloszlatta a színházi előadást - időben szinte azonnal - követő hosszas repülőút okozta kialvatlanságom miatti pillanatnyi fáradtságomat.           

A város a legteljesebb mértékben alárendelve az idegenforgalomnak (a turistalátogatóknak) - abból élve - keresve jó értelemben véve kegyeiket élte mindennapi életét. Szinte minden - a legegyszerűbbtől a leggyönyörűbb látványosságig beleértve a természet csodáit is - ehhez van igazítva. A vendéglátás, a szórakoztatóipar, a kulturális és műemléki intézmények nyitvatartási ideje, a közlekedés, az információellátás-szolgáltatás, az vízesés esti dísz ki- és megvilágítása, a biztonság, a járdák-úttestek kivilágítása, burkolata (amely igazodva az esős télies viszontagságokhoz elegáns, de ugyanakkor biztonságosan egyenetlen nem úgy mint nálunk a belvárosban a gyalogosok, különösen a tű- vagy hegyes sarkú cipőt viselő hölgyek bosszantása és a baleseti statisztika növelése végett hivalkodóan tükörsimára csiszolt műmárvány-kövezet esetében), de talán még az időjárás is a vendégek kényeztetését (visszacsalogatását) szolgálja valamilyen központból vezérelt, de tudatosan felépített terv alapján. Mindez nálunk odahaza sajnos a legteljesebb mértékben hiányzik, esetleg néhány tájegység esetében gyermekcipőben jár.

Niagara település tulajdonképpen négy „kitapinthatóan észlelhető/érzékelhető” területi részegységre tagolható: a vízesésre és annak közvetlen környékére, valamint e természeti csodát látogathatóvá és élvezhetővé tevő „kiszolgáló intézményekre”; a csodálatosan gondozott és rendben tartott, szemet-lelket-szívet gyönyörködtető szín kavalkádban tündöklő, kiterjedt méretű parkterületre, amely egyszerre szolgálja az idelátogatók gyönyörködését és megpihenését; az evést, ivást biztosító éttermek, pubok gyorsétkező-helyek, utcai mozgóárusok stb. valamint a szórakozást nyújtó, a világ nagyvárosaiban működő vidámparkok jellegzetes látványosságainak lemásolt, helyben felépített és működtetett vásári hangulatot tükröző - képtelenségeitől kezdve a bécsihez hasonló átlátszó falú kabinokkal felszerelt  - óriáskerékig; a kívülről és belülről is Las Vegasi hangulatot árasztó szálloda és kaszinólánc; s végül a várost állandó jelleggel lakó és használó/fogyasztó helybéliek utcáit, házait/lakásait magában foglaló lakóterületre.

Haladjunk fordított sorrendben, a mindennapok világától kiindulva a természet szülte csodával zárva a várossal való ismerkedést. A város emberléptékű: széles utcák és járdák, végük lekerekítve a biciklisek és a mozgásukban korlátozott emberek közlekedésének segítése végett, mely utóbbiak megőrizve emberi méltóságukat kerekes székükkel is akadálymentesen szinte mindenhova önállóan bejuthattak megalázó kényszersegítség nélkül; még a részükre kialakított és bőven található utcai illemhelyekre is. Érdemes ezen idehaza ráérős emberi perceinkben elgondolkodni: vajon az emberi méltóság csupán a hazai politikusok és választott tisztséget betöltő személyek által sokat és sokszor hangoztatott üres szólamhalmaz, avagy az érzelmi-tartalmi viszonyuláson kívül meg- és kikövetelhető emberi juss, amely tényleges védelem alatt áll, és amelynek bárminemű és formátumú mellőzése végrehajtható-, hajtandó tényleges büntetéssel jár.

A város közúti autós és biciklis forgalma viszonylag nyugodtnak látszódott, de mindig gyalogostisztelő és dudaszómentes maradt mellőzve az idehaza elmaradhatatlan, „felsőbbrendűséget” tükröző durva kiszólásokat és megjegyzéseket; igaz a gyalogosok sem használhatták a kijelölt és lámpákkal védett átkelőhelyeket sétálásra, andalgásra, az átkelés idejének múlására a közlekedési lámpák hangos kattogással figyelmeztették az álmodozó gyalogost. A szabálytalanul parkoló autó, bicikli látványa, valamint a fülsiketítő hangon folyamatosan szirénázó mentő, tűzoltó és rendőrségi autó ritkaságszámba ment. A legtöbb bicikliparkoló viszont pénzbedobós vagy kártyás biciklikölcsönzőként is működött. A nyárutó utcaemberének (helybeli és turista) megjelenése és öltözéke kellemes benyomást keltett a szemlélőben; soraikban az itthoni slágerembert - a dupla méretre kigyúrt agyú, nyakán vastag aranyló nyakláncot vagy nyakörvet, ujjatlan atlétatrikót és fél lábszárig érő színes klottgatyát meg strandpapucsot viselő, látható testrészein pedig színesre tetovált tahó kinézésű férfit - a nagyító sem volt képes felfedezni. A hölgyek többsége viszont már a rövid szoknyát a télies, bokáig, térdig vagy combközépig érő csizmával párosította, míg a fiatalabbak arcuk különböző helyein „büszkén” viselték az idehaza is ismert különböző klipszeket, piercingeket. Az igazi meglepődést azonban számomra az utcán dohányzó férfiak és nők előre nem várt magas számszerűségi aránya okozta, míg az otthon megszokotthoz képest az utcán, köztéren vagy nyilvános közösségi helyen jóval kevesebben „mobiltelefonoztak”. Viszont az otthoni kutyasétáltatás pórázon vagy a nélkül szinte teljesen hiányzott az utcai forgatagból. E kutyás-jelenség gondolom otthon is elsősorban a romló közállapotok, a látható szegénység és a - mindenkori divatnak alárendelt, ahhoz alakított, kutyát megcsúfító - kutyatulajdonosi hivalkodás, kivagyiság emberi ostobaságának függvénye.     

Úgy tűnt, a kellemes időtöltés egyik fő attrakcióját itt is - miként a szomszédos USA-ban is - a kaszinózás, a nyerésre irányuló emberből kioldhatatlan játékszenvedély kiélése képezi. A viszonylag kis területet elfoglaló szállodákból álló játékközpont-épületegyüttest a település bármely szegletéből aránylag gyorsan és egyszerűen lehetett megközelíteni. A folyamatos üzemű „bűnbarlang” belül – a híres Hong Kong-i Makaóval ellentétben – szinte mindenben a Las Vegasira hasonlított, a legkedveltebbek itt is a félkarú rablók voltak, amelyek ma már a kar elfáradása esetén gombnyomással is működtethetők, a pénzt pedig a tikett helyettesíti, amely nyerés - a játékból bármikor történő kiszállás - esetén a teremben elhelyezett automaták segítségével könnyedén visszaváltható. Bevallom, a kellemes és hangulatos környezetben jól esett a játék.  

A gyerekek és a másfajta szórakozást igénylők a vidámpark, a mini golfpálya vagy az őskori állatokat eredeti nagyságukban bemutató szabadtéri kiállítás nyújtotta stb. érdekességek és látványosságok között válogathattak kedvükre. Ellenben igazi bécsi hangulatot árasztott az egész nap működő – este teljes díszkivilágításban tündöklő – óriáskerék, melynek minden oldalról átlátszó kabinjaiból – amelyben halk Strausz muzsika szólt – tiszta és páramentes időben, valamint este - különösen - gyönyörű kilátás nyílott a város panorámájára. A Tíz Ezer Buddha kolostor (templom) is kívülről, tökéletes mását adta a Hong Kongi eredetinek csupán belső terméből hiányzott a kb. 12.800 db Buddha szobor, amelyek számszerű meglétének időközönkénti ellenőrzése állandó feladatát képezte az arra illetékes személynek.      

Az evés, ivás test által igényelt táplálékról és az ínyencségekről a különböző jellegű, méretű, hangulatú és árkategóriájú éttermek, sörözők, vendéglátóhelyek gondoskodtak. Az étlapok általában kétnyelvűek (angol, francia) voltak, de az elegánsabb szórakozóhelyeken, a más nyelven íródott ismertetők sem hiányoztak. A felszolgált étel-ital minőségével és a kiszolgálás udvariasságával sehol sem volt probléma, a pincérek közül pedig valaki - legalább egyszer - mindig érdeklődött a vendégtől elégedettsége felől. Az árak viszont borsósnak tűntek. A vásárlás egyéb sajátosságát és játékosságát adta, hogy az áruknál feltüntetett ár csak a nettó értéket képviselte, így fizetéskor az előre kiszámolt összeg mindig kevésnek bizonyult, melynek következtében jöhetett az aprót képviselő pénzérmék sorban állókat feltartó további keresése zsebben és pénztárcában megspékelve az egész folyamat azzal, hogy a régebbi pénzérméken – amelyek szintén forgalomban voltak – értékük számmal nem volt feltüntetve.  

A városnézés és más látványosságok megtekintése, no meg a sétálás okozta fáradtságot a sokszínű gyönyörűen rendben tartott parkokban elhelyezett viszonylag kényelmes padok és ülőalkalmatosságok voltak hivatva enyhíteni. E parkokban, melyek az egész város lényegét és egyben sajátosságát is adták ritkaságszámba ment az elszórt szemét, eldobott (fém vagy műanyag) üdítőitalos doboz, illetve a kiszáradt, elsárgult fű, levél, virág látványa. E látványminőség folyamatos fenntartásáról zöld munkaruhába öltözött és kellően gépesített munkacsoport gondoskodott. A parkrengeteg egyik gyöngyszemét a hatalmas kiterjedésű és látványos virágszín-összetételű virágóra (1. kép) képezte, amelynek a Westminster harangjait megszólaltató hangjaira London belvárosi képe idéződött fel emlékezetemben.        

Természetesen a fő attrakció a vízesés, amely két részre tagolódik, amerikai (2. kép) és kanadai (3. kép) vízesésre; közülük az első a kisebb, a második a patkó alakú a nagyobb a híresebb és a látványosabb/látogatottabb (amely 800 méter széles és majdnem 50 méter magasról zuhan a Niagara folyó hatalmas mennyiségű vize a mélybe s melynek ereje a vízierőműveknek köszönhetően a korábbi évente 1 méteres mértékű sziklaerodálás évi 30 cm-re csökkent); közöttük a távolság jó néhány méter, de mindkét természeti csoda jól megfér egymás mellett miként említett tulajdonos-országaik is a közöttük létrejött határkijelölő megállapodás segítsége révén szemben egynémely európai „testvér ország” acsarkodásaival. A két vízesés mindenhonnan megtekinthető: alulról, hátulról, közelről, szintből a körülötte kiépített sétányról, dombtetőről, a Szivárvány hídról, fentről az Aerocarból, a magasból a Skylon Towerből és még a levegőből helikopterről is.

A szemmel történő birtokbavételt érdemes lentről a Maid of the Mist nevet viselő hajókirándulással kezdeni, amelynek révén mindkét vízeséshez közel merészkedve felejthetetlen látványban és élményben lesz részünk, persze a belépőjegy részeként kapott esőkabátot célszerű magunkra húzni és lehetőleg a hajó alsóbb részében elhelyezkedve bámészkodni (4. kép; 5. kép) különben a hirtelen és váratlanul ránk zúduló víz(eső)permettől akár tetőtől-talpig bőrig is ázhatunk. Egy lifttel lehet lejutni a vízesés mögé a sziklába vájt alagutakhoz, amelynek igen vastag falába vágott „ablakokon” kitekintve a lezúduló víztömeg a napfényt sem áteresztő vízfüggönyt képezve ejti bámulatba a nézelődőt.

A vízesést közelről, egyrészt a hömpölygő folyó közvetlen közeléhez épített parti sétányon végighaladva, (6. kép), másrészt a vízesés mellet kiépített felső sétányról (7. kép; 8. kép; 9. kép) lehet megtekinteni. Este, a turista szezonban (amely ezúttal szeptember 30-ig meghosszabbítást nyert) a hétvégeken (péntek-vasárnap) 21 órai kezdettel e helyről lehet a legjobban élvezni a világ minden tájáról idesereglett kíváncsiskodó tömeg szórakoztatására szervezett 20 perces impozáns tűzijátékot és a vízesés váltakozó színben történő éjszakai megvilágítását, amelynek levezényléséhez nincs szükség külön kormánybiztosra, rendkívüli rendőri biztosításra, megduplázott mentő és tűzoltói egységekre, kordonokra és hangosbemondókra csupán normális emberekre (gyerekek, mozgássérültek, terhes anyák, öregek, fiatalok stb.), akik a tűzijáték előtt a sétányon gyülekezve nem tapossák agyon egymást és a tűzijátékot megtekintve minden külön oszlatás nélkül folytatják útjukat az éjszakában az újabb látványosságokat keresve. A vízesés érdekes és kényelmes szemrevételezését teszi lehetővé a közeli domboldal teteje, amelyre egy sikló (10. kép) segítségével lehet fel és visszajutni. A zuhatag mélységétől a Kanadát és az USA-t összekötő Szivárvány-hídról (11. kép) letekintve lehet megszédülni, melyet napos időben felfelé nézve a vízpermet keltette szivárvány látványa sem képes ellensúlyozni.

A magasból - természet közelből - az őrjöngő és örvénylő lezúduló víztömeg szelídülő háborgása a drótkötélpályán oda-vissza közlekedő Aerocar fedélzetéről (12. kép; 13. kép; 14. kép) élhető át leginkább (amelynek a folyó két partja közötti távolságát kötélen egyensúlyozva többen is „átszelték”, közülük a leghíresebb többször cifrázva is: hátára véve menedzserét, később talicskát tolva maga előtt). A természeti csoda madártávlati panorámás áttekinthetősége a vízesés fölött 236 méterre magasodó Skylon toronynak köszönhető (15. kép; 16. kép; 17. kép), amelyről tiszta időben akár 130 km-es távolságra is elláthatunk. Az igazi csoda bekövetkeztéhez azonban fantázia keltette bátorságra volt szükség. A levegőben fent kőröző, lentről alig szitakötő méretűnek tűnő helikopterek segítségével elképzelésem szerint a természet olyan összképe is előtárulhat és láthatóvá válhat, amely még a toronyból sem észrevehető. Nem hagyott nyugodni a gondolat és a magasban „repülés” utáni vágy, miközben eszembe jutott - nem pontosan - egy régebben valahol hallott idézet, amelynek lényege elhangzásának helyszíne és körülményeinek sajátossága miatt örökre fejembe vésődött: „… az emberek többsége a madarakkal inkább a földön szeret csipegetni, mint merészet álmodni, hogy egyszer majd szárnya nő s repülhet is a velük …” Megelégeltem hát a „csipegetést” és befizettem magam egy helikoptertúrára egyenesen a pilóta mellé. A felszállás és a minden oldalon, még alul is átlátszó plexin keresztül elém tárult természeti csoda lenyűgözött. A hatalmas tó- és az ember építette erőmű-gátrendszer által megzabolázott és áramot termelő szilaj Niagara folyó egybefüggő látványa (18. kép; 19. kép; 20. kép; 21. kép) föntről - a félelmet ébresztő félköríveket leíró habkönnyű, homo sapiens alkotta berregő járműből - ki/letekintve, a földre épített hatalmas méretű objektumok is csupán porszemnek látszottak, míg minden lenti mozgás föntről könnyedén áttekinthető volt.

A természet szépségén és nagyságán elmerengve egyszer csak fülembe kúszott az Operett Színház Miss Saigon előadásának színpadra vetített páncélozott katonai helikoptereinek látványa és a fület süketítő berregő hangjuk és az érkező katonák által leadott géppuska sorozatok keltette harci zaj közben rádöbbentem miért is könnyebb és embertelenebb fentről a magasból ölni, s a fentről csupán „légypiszok” méretűnek látszó településekre bombát dobni vagy a menekülő emberekre lejtmenetben sorozattüzet zúdítva végtelen szenvedést okozni, mint lent a földön ölni szemtől szembenézve az áldozattal. Letelve a repülés ideje a pilóta ereszkedni kezdett és én a földről feltekintve úgy éreztem, hogy az álom megvalósult, egy rövid ideig együtt repültem fent a madarakkal.