Fogarasi József

Jogi státusomnak megfelelő minőségben a tanszékre érkezett leveleimet olvasgattam, amikor rám nyitottak és a szobámba lépő személy ténylegesen is megörült véletlen találkozásunknak. Az illető nem volt ismeretlen számomra, hiszen vagy húsz évvel ezelőtt az esti tagozaton tanítottam, majd az ezt követő két szakirányú képzési ciklus ideje alatt többször is találkoztunk, továbbá a központi közigazgatásban korábban betöltött és a jelenlegi ciklusban viselendő meghatározó pozíciójából kifolyólag szakmai konferenciákon, különböző fórumokon, illetve a parlamentben, valamint a képviselői irodaházban is gyakran összefutottunk és kávézás mellett vagy anélkül, mindig váltottunk néhány szót egymással tiszteletben tartva a másik saját, vagy képviselt álláspontját.

Segíthetek valamiben, kérdeztem az üdvözlést követően, majd hellyel kínálva vártam a válaszra. Nem kellett sokat biztatnom, mint az eltörött vízvezetékcsőből szinte ömleni kezdett egy hosszú ideje elfojtott indulat felszakadásaként a problémahalmazba zárt panaszlavina. Ez az egyetem vajon munkahelyül vagy csupán tartózkodási helyként szolgál az oktatóknak és a tanulmányi igazgatással foglalkozó személyzetnek tette fel a számomra költőinek tekintett kérdést. Napok óta próbálok két tanszéken három oktatót utolérni, reménytelenül. A telefont sem ők, sem a titkárnőik nem veszik fel, a fogadóórán pedig – kiírás ellenére – szobáik zárva vannak és még csak az sem tudható meg, hogy mikor méltóztatnak a hallgatók rendelkezésére állni. Nem szólaltam meg.

Véleménye szerint – folytatta – az oktatók a hallgatókért vannak, és nem azért fizetik őket, hogy szinte állandóan külföldön vagy vidéken legyenek magasan fizetett díjak ellenében, illetve ügyvédkedjenek vagy építkezzenek, esetleg saját vállalkozásuk feladatait az oktatás ideje alatt teljesítsék. Azt is megtudtam tőle, hogy vannak olyan oktatók is, akik a szemináriumi foglalkozások megtartására másokat kérnek fel zsebből fizetve érte, s még csak azt a fáradtságot sem veszik, hogy az illető beugró személyt kellően felkészítsék a foglalkozás témakörére, az elvégzendő feladatra; legtöbbször csupán annyit mondanak nekik, hogy nem kell semmi mást csinálniuk, mint az általuk végzett tevékenység gyakorlatából hozott konkrét problémák megoldási lehetőségeit körbejárni a megjelent hallgatókkal. Minderről, mármint a személycseré(k)ről persze a hallgatók legfeljebb a foglalkozás elején értesülnek, így aztán az udvariasabbja csak a szünetben hagyja el az előadó (szemináriumi) termet, de vannak olyanok is, akik, amikor szembesülnek a „nem azt kapják, amit előre a tantárgyi tematika és órarend meghirdetett”  szinte „tüntetve” e stílus és módszer elfogadhatatlanságával szemben nyomban felállnak és távoznak. Nem tudom, hogy mindezt az adott személy miként éli át és, hogy beszámol-e erről megbízójának. Mindenesetre nem ez a felsőoktatás minőségi fejlődésének jövője fejezte be eszmefuttatását, s nézett rám kérdően. Nem tudtam (nem akartam?) mit mondani, hát hallgattam.

Úgy tűnt indulata csillapodott, kezdeti feszültsége, pedig oldódni kezdett. Tulajdonképpen gyerekének, aki jelenleg az egyik olasz egyetemen folytat valamilyen speciális igazgatási kurzust egy nemzetközi ösztöndíjpályázatot elnyerve annak itthoni kreditbeszámítása, illetve az egyéni tanrend/vizsgarend engedélyezése ügyében szeretett volna helyette a tanulmányi hivatalnál és az egyik tanszékünkön eljárni, mivel a gyerek által kintről indított telefonok nem jártak sikerrel, az általa küldött e-mail üzenetekre pedig vagy nem kapott választ vagy azok tartalma számára megfejthetetlenek voltak. Talán a feltett kérdés sem volt … nem kell mentegetned a kollégáidat, ez nálad nem fordulna elő, fejezte be a gondolatot. Mindkét gyerekem (ezek szerint másik is van) az is, aki jelenleg a brüsszeli bürokráciában dolgozik csak jót mondtak rólad: kemény, szigorú és sokat követelő tanár vagy, de s ilyenből kevés van a felsőoktatásban korrekt voltál végig (talán nem nálam vizsgáztak gondoltam) pedig mindketten mindkét vizsgájukat nálad tették le, igaz nem jeles eredménnyel, de általuk is visszaigazoltan produktumuknak megfelelő, objektív érdemjegyet kaptak.

Megkönnyebbültem, egyik gyerek tekintetében sem emlékszem sem közvetlen sem közvetett szülői megkeresésre pedig mindketten jelentős pozícióban voltak/vannak, de még csak mások (az egyetem vezetői, más tanszékvezetők, a tanulmányi hivatal munkatársai, illetve saját tanszékünk titkárnője) irányából érkezett kérésekre sem; és a tények szerint mások segítségét sem kérték/vették igénybe kiírt vizsganapjaimon történő elkerülésem végett; ez utóbbi társasjátékról viszont érdekes (gyakran jogsértő vagy tisztességtelen) esetekre derül(t) fény utólagos visszaemlékezések keretében. E „játékot” mindig is a korrupció - felsőoktatásban dívó - sajátos megnyilvánulási formájának tekintettem és tekintem ma is!         

De nem is voltam/lettem népszerű tanár jöttem vissza gondolataimból a jelenbe beszélgetőpartneremhez. Sőt jutalmat és kitüntetést sem kaptam tettem hozzá szóban. (Egyszer, emlékszem vissza egy vizsgát követően, az egyik hallgató megkérdezte tőlem, nem hiányzik-e a hallgatói népszerűség? Nem volt a válaszom. Pedig ha a vizsga elején másokat követve én is megajánlanám a kettes érdemjegyet, biztos lenne a siker és még kevesebbet is kellene „dolgoznom” tette hozzá.) A végzett munka minőségével a kitüntetések száma ritkán van egyenes arányban folytatta ismerősöm gondolataimra a választ, a kitüntetéseket nem kiérdemlik, hanem odaítélik (ezt mintha már hallottam volna valahol jutott eszembe), s legfeljebb csak arra jók, hogy a temetésen birtokosuk előtt haladva vigye valaki azokat a díszpárnán. Az utóbbi időben sajnos igen gyakran okozott meglepetést egy-egy ilyen temetésen az elhunyt kitüntetéseinek számszerűsége mivel azok tényéről egyrészt nem volt tudomásom, másrészt e számszerűségek nem tükröződtek vissza az illető személy életében produkált tevékenységéből, emberi tisztességéből, fejeződött be a beszélgetés e része.

Folytatva a diskurzust egyszer csak váratlanul a felelősség kérdése is előkerült: ezt én sem úsztam meg. A felelősség titeket oktatókat is terhel a jelenlegi állapotok kialakulásáért. Alig használható gyakorlati tudással jönnek ki a hallgatók erről a Karról, még hatósági határozatot sem tudnak önállóan szerkeszteni, némelyikük pedig a Ket. szubszidiaritásáról sem hallott, sőt volt olyan itt végzett kolléga, aki a Magyar Közlönyben is alig igazodott el, nem is maradt sokáig nálunk! A mester szakon pedig olyan tantárgyakat is oktattok, amelyeknek gyakorlati haszna nem igen van, illetve némelyiknek még a tartalmi tematikája sincs kidolgozva érthetően, ezeket gyerekeim odahaza egyszerűen csak tölteléktantárgynak titulálják. Itt kicsit kénytelen voltam helyeslően bólogatni, de miben áll az említett oktatói felelősség, kérdeztem vissza? Egyrészt az oktató kollégák kiválasztásában, másrészt az óraadók személynek megválasztásában, harmadrészt az oktatói fegyelem számonkérésében, negyedrészt az oktatott tantárgy elméleti és gyakorlati ismereteinek arány meghatározásában. De hiszen érted miről beszélek, hiszen nem csupán oktató vagy, hanem egyben tantárgyfelelős is!          

Ez utóbbi titulusról felvilágosítottam látogatómat, miszerint egy tantárgyfelelősség gyakorlatilag csak akkor ér valamit, ha ahhoz jogosítványok is párosulnak, de mivel ilyenekről egyetlen belső szabályzat sem rendelkezik, ezért ezt a „rangot” legalább három éve nem használom és nevem mellett sem engedem feltűntetni; magamat „csupán” A helyi önkormányzatok című tantárgycsoport oktatási koordinátorának tekintem. Ami pedig az oktató kollégák kiválasztását illeti abban szinte teljesen ártatlan vagyok: a legtöbben pályázat alapján nyerték el e posztot, amely tekintetében legfeljebb, ha véleményt mondhattam … [Igaz, futott rajtam végig a hideg az egyes esetekre visszaemlékezve ezek egy része „irányított” pályázat volt, egy másik részében pedig a kiválasztás ún. felsőbb vezetői sugallatra történt, legfeljebb utólag a hallgatók általi tömeges visszajelzések esetén lehetett hatni vagy megválni tőlük (bár a hadaró és így élvezhetetlen foglakozásokat tartó kolléga ma már többszörös professzor, és ma is követhetetlenül gyorsan beszél; a hallgatókat letegező személy napjaink egyik sztárügyvédjévé emelkedett; a gumicsizmás úr pedig, aki az órát követően a telkére rohant minden alkalommal, magas politikai tisztséggel büszkélkedhet(ett); az órákra való felkészültség helyett a dekoltázsnak és a feszülő szoknyának nagyobb jelentőséget tulajdonító kolléganő viszont ma is oktat, igaz máshol és csak férfiakat; a gyakran betegeskedő sincs már közöttünk - az utolsó diagnózis szerint a háziorvos torokgyulladást állapított meg nála, melyet a szakorvos a torkába nézve a felkarban észlelhető daganati csomóra módosított, megeshet, hogy mára a csomó már a lábujjáig húzódott - közülük, legfeljebb ha kettőre nézve volt a véleményem támogató, nyilván utólag másként döntenék, igaz egyiküknél a bemutató órán szakavatott kolléga hospitált, véleményt azonban se pro, se kontra nem alkotott, sőt annak lényegét még nyugdíjba vonulását követő egyik véletlen találkozásunk alkalmával sem volt hajlandó elárulni]. Az óraadók? Ők, egyszerűen csak vannak; legtöbbször szakmaszeretettől és lelkesedéstől vezérelve, ingyen vagy megalázóan alacsony óradíjért; nincs mit követelni tőlük, örülünk nekik, szükség esetén még helyettesítenek is minket. Ez az állapot, nyilván méltatlan mindenkihez: oktatóhoz, hallgatóhoz és a felsőoktatáshoz is, mint intézményhez; a továbbiakban pedig tarthatatlan! Ma már ott tartunk, hogy a tantárgynak előbb-utóbb nem lesz vezető oktatója, sőt oktatója sem, hacsak a szülési szabadságon lévő fiatal tanársegéd kolléganők gyorsan vissza nem jönnek e szabadságról. Ennyit az oktató kollégák kiválasztásáért viselt felelősségemről. És még annyit, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen (szokták volt mondani), követelni is csak akkor lehet, ha az illető oktatót (főállásút és óraadót egyaránt) meg is fizetik!

Ami viszont a kimeneti oldalt illeti, az nagyrészt függ a bemenetitől is. Az átlagminősítést végre valahára ki merte mondani nem is csak „valaki” a Magyar Tudományos Akadémia elnöke az idei egyetemi tanévnyitó szenátusi ülésen, az egyik egyetemen: „ … szellemei értelemben újjá kell építeni az országot …”, azaz, ha hiányos műveltségű, helyesen írni, olvasni és beszélni nem tudó, pályaválasztásában és szorgalmában motiválatlan fiatalok érettségi helyett csupán papírt szerezve jutnak be a felsőoktatásba ott velük már csodát művelni nem lehet. Ráadásul a – pénzhiány miatt – létszámában indokolatlanul megnövelt hallgatóság és a létszámában lecsökkent és egy személyben anyagilag több helyen is érdekelt oktatói állomány találkozása eleve nem szülhet minőséget. Rohan mindenki, és az egész oktatáson mindenki gyorsan akar túl lenni. Ennek következtében a jó és népszerű oktató az, aki „sokat és gyorsan tud teljesíteni”, aki képes egy vizsganapon érdemben 30-40 hallgatót is levizsgáztatni déli 12 óráig, lehetőleg „visszarendelés” nélkül. Aki nem ezt teszi, az akadályozza a gépezetet és nem örvend népszerűségnek, sok (adminisztrációt és szívességet kérő telefonokat eredményező) problémát szül minden, a (legfelsőbb)vezetői szinteket is beleértve. A rohanás viszont mindkét (oktatói-hallgatói) oldalon felületességgel párosul, nincs elég idő a szóbeli számonkérésre, ezért aztán gyakori a szóbeli vizsga kiváltása írásbelivel, ez a szakma azonban a szóbeli alkalmasság és rátermettség mérése és vizsgaellenőrzése nélkül fabatkát sem ér; az átadott ismeretek gyakoroltatására pedig már ténylegesen sem a kellő idő, sem a szükséges órakeret nem áll rendelkezésre, nem beszélve mindezek anyagi fedezetének hiányáról. Védekezésként nem marad más hátra, mint a gyakorlati foglalkozások idejének és gyakoriságának csökkentése, az egyetlen nagy előadótermet igénylő nem kötelezően látogatandó előadások számszerűségének növelése (legtöbbször a terem méretének kiválasztásába eleve bekalkulálva a nem kötelező látogatottság miatti kisebb megjelenési hallgatói létszámot is). Mindennek ismeretében már biztosan számodra is világos, hogy az elmélet és a gyakorlat közötti óraarány megváltoztatása nem az ún. tantárgyfelelős akaratán vagy elképzelésén múlik, hanem: az egyetem által megfogalmazott és az arra illetékes szervek által elfogadott oktatási céltól, az ennek alárendelt tantervtől, továbbá a rendelkezésre álló, illetve engedélyezett személyi tárgyi és pénzügyi feltételektől függ.

Persze …, de ezennel nem hagytam szóhoz jutni váratlan látogatómat és folytattam az általa feltett kérdésekre, felvetett problémákra általam adandó, nagyobbrészt személyes véleményemet tükröző választ/magyarázatot. Ami a mesterképzés „minőségi kritikáját” illeti arra nézve csak „a helyi önkormányzati tantárgykörbe” tartozó téma tekintetében tudok és merek véleményt nyilvánítani. Nem az én agyamban fogalmazódott meg az ötlet, ráadásul „kiagyalója” a tantárgy oktatási céljának, módszertanának és tematikájának kidolgozása előtt áthelyezéssel távozhatott az intézményből, így aztán az egész egy tanársegédre, majd szülési szabadsága miatt egy adjunktusra zúdult. Csupán annyit sikerült elérnem, hogy a tantárgy elnevezése „Önkormányzati modellek”-ről „Helyi önkormányzati modellek”-re szűküljön, de mivel továbbra sem értettem és értetlenségemet értelmes és tudományos igényű válaszokkal senki sem oldotta fel, mármint, hogy tudományosan mit jelent, illetve mit is kell „modell” alatt érteni, valamint mitől/miért lehet az USA és más gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan jelentősen eltérő fejlettségű európai országok helyi (területi) önkormányzati struktúrája és működése számunkra (hazánkra) modellértékű, ezért a tantárgy oktatása elől elzárkóztam. A tantárgy oktatására felállt oktatói team azonban nem volt képes a szerteágazó feladattal, a sokasodó oktatási problémákkal és a hallgatói értetlenkedésekkel megbirkózni, ezért e tanítási év elején az egész problémahalmazt megoldandó feladatként tanszékünk nyakába zúdították dékáni utasításra, a tárgy oktatására (művelésére) felkészült oktatók, egységes oktatási cél, tematika, jegyzet és előadási anyagok nélkül. A problémát tárgyaló tanszéki értekezleten feltett megjegyzésünkre a dékáni válasz az volt, hogy a tanagyagi tematika ma már az internet segítségével nyelvtudás és kellő szakmai felkészültség nélkül is összehozható! Ez viszont öngyilkosság és nem méltó egy felsőoktatás rangjához, mesterszintű képzéséhez. Azaz rövidre zárva reflexióimat, jogosak az általad felvetett észrevételek és kritikák, melynek jelentős részéről én is tudomással bírok, azokat a hallgatók hozzám is eljuttatták.                     

Akkor egy ideig az új intézmény keretében rengeteg új feladatod lesz - jutott végre szóhoz „bennfentes és szakavatott” ismerősöm - hiszen téged biztosan megtartanak, szakmailag elismert vagy, politikailag pedig legjobb tudomásom szerint nem igen kötődsz egyetlen párthoz vagy pártalakulathoz sem. A „megtartanak” itt már nem elég vettem ismét magamhoz a beszélgetés irányvonalát; olyan új intézménynek kell létrejönnie a Nemzeti Közszolgálati Egyetem keretében, ahol a célok világosak, a feladatok egyértelműek és kizárólag ezekhez igazodva kerül majd összeállításra az oktatandó tantárgyak rendszere és kialakításra az ezeket oktató-kutató-művelő tanszéki struktúra a hozzárendelt, de előre meghatározott szakmai, emberi követelményeknek megfelelő, objektív alapon kiválasztott oktatói és hivatali személyi állomány, s végül vagy először szükség lesz egy erőskezű, szakmailag, emberileg idehaza és külföldön is elismert tudós vezetőre, rektorra. Ez utóbbi személy kiválasztása nem lehet nehéz feladat, hiszen úgy a had-, mint a rendészeti- és a közigazgatás-tudomány rendelkezik ilyen minősített és tapasztalt személlyel. Itt elkerekedett vendégem feje és furcsa lett tekintete, te nem tudod, hogy ki lesz a rektor, kérdezte? Majd folytatta, a kiszemelt személy „felépítése” a feladatra most van folyamatban. Akkor nem egy közismert, a hazai és nemzetközi tudományos életben kellő elismertséggel és felkészültséggel rendelkező személyről van szó, kérdeztem vissza? A nevét nem mondhatom meg, de szerintem te is ismered, mégpedig személyesen. Akikről az itteni folyosói pletykaözönben hallottam, azok véleményem szerint vagy fiatal koruk, vagy szakmai-emberi „gyarlóságuk” miatt, illetve egyikük pártpolitikai kötődése (tagsága?) alapján alkalmatlanok a rektori posztra. Olyan személy kell az induláskor, aki nem pártpolitikus, viszont tudósi tevékenysége, emberi támadhatatlansága és élettapasztalata okán mindkét (a politikai és a szakmai) oldal kérdőjelek nélkül is képes elfogadni és munkáját segíteni, támogatni.

Érzem és értem az okfejtésed mögött meghúzódó aggodalmat, de nem ilyen ember van az elképzelések középpontjában. Arról is van információm, hogy az általa folytatott két tevékenységi területen nem egyértelmű felkészültségének megítélése, viszonylag fiatal korát pedig többen is szóba hozzák. Ráadásul a felsőoktatásban a kettős vagy többes kereső tevékenység együttes fennállását én sem tudom elfogadni már csak személyes, negatív tapasztalataim alapján sem. Nem tesz jót az alkotmánybíró, a bíró, az ügyész és még a kormánytisztviselő „függetlenségének” sem, ha egyben felsőoktatási intézményben tanszékvezetői, intézetvezetői, de még ha csupán egyszerű oktatói tevékenységet végez fizetett foglakoztatási jogviszony keretében. Esetükben ugyanis nemcsak befolyásolhatatlanságukat (pártatlanságukat) és függetlenségüket kell megőrizniük, de ennek látszatát is biztosítaniuk kell; márpedig ez utóbbi követelmény szemmel láthatóan sérelmet szenved az oktatói (vezetői) tevékenység végzése során kialakuló/kialakult és mások által is ismert „szimpátia” kapcsolatok miatt. Mindezeket miért nem teszed szóvá, kérdeztem? Hiszen rendelkezel tényleges beleszólással az új felsőoktatási törvény koncepcióját illetően, sőt talán normaszövegének alakításában is! Szeretném nyugodt körülmények között befejezni jogi egyetemi tanulmányaim utolsó évét, hangzott a lakonikus és egyszerű válasz!

De ígérem, a diploma átvételét követően tanulmányt írok e problémakörről és azt nyilvánosságra fogom hozni, kérdést feltéve és általa választásra kényszerítve valamennyi felsőoktatásban tevékenykedő oktatót: munkahelynek vagy tartózkodási helynek tekinti az általa oktatási tevékenysége színteréül önként választott felsőoktatási intézményt?

Budapest, 2011. október 11.