Fogarasi József

 

Adyt lehet nem szeretni, szabad nem olvasni, de azt mondani, hogy hátrafele ment volna miközben előre tekintett, már nem! Mostanság viszont - vele ellentétben - egyre többen hiszik magukról, hogy előre mennek, miközben a hátramenetet is hátrálva lépik meg. Mindez nem kizárólag az ő hibájuk, hiszen néhányuk - perc-emberként megszületve funkciót-funkcióra halmozva - csak biztatásra mernek nagyokat álmodni, de félnek a felébredéstől, mivel akkor már nem képesek önállóan e maguk teremtette funkciótengerben - a gázpedálra vagy a fékre lépve - a haladás ritmusát felvenni, illetve a múltból a mába visszajönni és a menetirány szerint előre nézve a jövőben cselekedni. A népi bölcsesség néha ugyan kérés nélkül is segít irányban lóra ülni, s gyakran megsúgja a ki, kit csóvál játék végeredményét is, de sokan nem figyelve eléggé e nemzeti kincsre hajlamosak azt hinni magukról, hogy e bölcsesség velük született, s így kiválasztottságuk örök időkre szól.

A jelenből a jövőbe mutató kép első kockái még élesek, s benne egyelőre, minden „tárgy” kontúrvonala jól látható. De kérdésre az általános iskola osztályaiban is mindenki egyöntetűen skandálná: azon állítás, miszerint a főváros egy település, amelynek most huszonhárom kerülete van igaz, de ennek fordítottja – a huszonhárom kerület, mint mennyiség együtt azonos lenne a főváros, mint település minőségével – már hamis!       

Aki viszont e témáról többet is tud, esetleg a közigazgatás szakmai rejtelmeiről is hallott, az azzal is tisztában van - miszerint egy ekkora (méretű és lakosságú) települést, mint Budapest, nem lehet 23+1=24 féle autonóm elképzelés szerint gazdaságosan, eredményesen és ésszerűen „vezényelni”. Amennyiben körbenézünk a nagyvilágban tényként szembesülhetünk néhány, Budapestnél „alig nagyobb” méretű főváros (város) belső tagozódásának fontosabb mutatóival: Pekingben 18 közigazgatási egység található; Tokió 23 kerületből áll; New Yorknak 5 nagy kerülete van. Említettek közül egyikre sem mondható, hogy hozzánk képest kevésbé demokratikus vagy önkormányzat ellenes település lenne.

Persze a valódi önkormányzáshoz itthon tudatilag és emberileg is fel kellene nőni és legalább az Ötv. hatályos elveit ismerni: hazánkban ma a helyi önkormányzati jogok a településen választójoggal rendelkező lakosok közösségét (kollektív jogalanyként) illetik meg, akik e jogukat az általuk közvetlenül választott polgármester, valamint az önkormányzati testületbe választott képviselőik útján, és a helyi népszavazáson való részvételükkel gyakorolják. Mindebből az is következik, hogy a főváros (mint település) választópolgárainak egyik elidegeníthetetlen joga és egyben kötelessége, a főpolgármester közvetlen megválasztása, amely jogi aktus és jogállási kötődés - egy magára valamit is adó demokratikus jogállamban - nem bízható a kerületi polgármesterekre, illetve a nagyobb részt belőlük álló közgyűlésre.

Természetesen nehéz lehet a pártpolitikailag túldimenzionált polgármesteri gárdának tudomásul vennie, hogy tényleges és elsődleges autonómiával ma csupán a főváros, mint egységes település rendelkezik és rendelkezhet a jövőben is; míg a fővárosi kerületek e vonatkozásban sajnos, mint a politikai hatalom „csinálmányai” (szüleményei, kreálmányai) csupán származékos autonómiához juthatnak! De vajon a kerületek ténylegesen megfelelnek, eleget tudnak tenni az önkormányzati autonómia törvényi feltételeinek: a helyi önkormányzat érvényre juttatja a népfelség elvét, helyi közügyekben demokratikus módon, széleskörű nyilvánosságot teremtve kifejezi és megvalósítja a helyi közakaratot?

Álljanak itt a példák, a válasz tartalmáról döntsön maga az olvasó. A kerületek többsége törvényes „nevével” sincs tisztában, azt jogszerűen nem képes megadni és használni; honlapjuk eklektikus és áttekinthetetlen, egységes közérdekű adattájékoztatási rendszerrel nem rendelkeznek; a kerület határait a belépő/kilépő számára táblák nem jelzik; parkolási rendszerük áttekinthetetlen és bőszítő (az utca egyik oldala az egyik, míg a másik oldala egy másik társasághoz tartozik); az egyik kerületben lehet kukázni, a másikban nem; az egyikben vannak gondozott parkok, a másikban mindez csak álom; az utak/járdák minősége az egyikben csapnivaló, a másikban esetleg elfogadható stb. Az önkormányzás azonban nem üres (párt)politikai lózung, hanem rang és szolgálat, s elsősorban a település polgárai felé kötelesség, amelynek minőségi teljesítése az „istenadta” részéről - ha ezzel tisztában lenne - ellenőrizhető és számon is kérhető!

A fővárosi önkormányzás és így e cikk sem Tarlós István főpolgármesterről és a 23 „trónkövetelő kiskirályságról” szól, hanem többek között arról a „Rendről”, amelyet a kormányzó hatalom hirdetett meg a Nemzeti Együttműködésről szóló politikai nyilatkozatban, és nevesített az Alaptörvény Nemzeti Hitvallásában. A Rend egyik alapja a törvényesség. Itt tehát az ideje beletörődni: a 23 „monarchikus szövetség” a fejedelmi többes („Mi, a nemzet fővárosának, illetve a főváros kerületeinek választott vezetői, az általunk vezetett önkormányzatok nevében szövetséget hozunk létre …”) ellenére sem jogosult a főváros közgyűlése nélkül - az Ötv. 103/C.§ (1) bekezdés c) pontja értelmében - egyetlen össztelepülési érdek jogszerű megjelenítésére, képviseletére vagy erről szóló dokumentum aláírására!

Aki ismeri a költő címbeli sorral kezdődő versét, az e cikket önállóan is képes befejezni: „Jó lesz egy kis hódolás és csönd: Így nem fogok sohse meghalni.”

Budapest, 2011. szeptember 14.