Fogarasi József

Végre valami megmozdult a Magyar Állami Operaházban is! Már nem az a legfontosabb hír, hogy ki (lesz) a legfőbb direktor, a főzeneigazgató, a miniszteri biztos stb. Úgy tűnik, bátor és újszerű dolgokra is képes ez a jeles magyar kultúrintézmény. Izgalmas párosításnak ígérkezett az operalátogató közönség számára az egy estére (három alkalomra) „összehozott” Bolero (balett), és A kékszakállú herceg vára (opera) egy-egy felvonásnyi szeptemberi bemutató-sorozata. Nemcsak azért, mivel ebben a „párosításban”– emlékezetem szerint – Magyarországon még nem láthatta együtt e két darabot a zeneszerető közönség, de azért is, mert az ún. 3D-s megoldás – amely ez eddig szinte kizárólag csak a mozik világának kiváltsága volt – három előadási nap erejéig a budapesti operaházat is meglátogatta.

A hazai mozikban – különösen a plázákban – már volt alkalmam a D-k segítségével a virtuális valóságba átlépni, de színházban - nem beszélve az operaházról - még nem. Persze az is igaz, hogy az elmúlt évben a Hollywoodi Universal Stúdióban a Shrek-sorozat legújabb folytatásos epizódjának nézése közben a virtuális valóságot nemcsak szemem látásával, de a fizikális valóság más megnyilvánulásait is érzékelve sikerült már „átvészeltem” (túlélnem): Shrek súlyos futóléptei alatt nem csupán a filmbeli út remegett láthatóan, de a nézőtér valamennyi széke – beleértve, amelyen ültem – is mozgásba jött, és a permeteső cseppjeiből is, mint nézők valamennyien részesültünk - hacsak valaki előkapva virtuális esernyőjét azt időben ki nem nyitotta - sőt ízelítőt kaptunk a filmbeli pókháló és a mezőn esetlenül bukdácsolva menekülő apró rágcsálók virtuálisan is valóságos érintéséiből is, miközben jót szórakoztam az előttem lévő sorban ülő gyerekek „ügyetlenségén”, illetve az orrukra repülő, szárnyait kedvesen mozgató virtuálisan is aprócska-jótündér „ügyességén” amelynek révén az orruk előtt hadonászó gyerekek összezáródó tenyereik fogságából mindig ki tudott menekülni.   

Nem tudván, hogy az említettekből - az operaház műsorra tűzött két egyfelvonásos darabjában - melyekkel fogok találkozni, kellő kíváncsisággal tettem szememre a nézőtérre történt belépésemkor kézbe kapott feketés színű „napszemüveget”. Aztán felcsendültek a Bolero ismerős dallamai és a színpadon termettek a táncosok, akik fergeteges, lélegzetállító spanyol temperamentumos-erotikával lenyűgöző előadást produkáltak. Újszerűségnek nekem – talán –ennyi is elég lett volna, de ott volt még a „D”. Bevallva őszintén a D-vel azonban nem tudtam igazán mit kezdeni; a produkált tánchoz és Ravel zenéjéhez képest szerényebb és erőtlenebb látványt adott, hiányoltam belőle a merész ötleteket és a nézőt meghökkentő kivitelezést; a technikai bravúrokat, amelynek segítségével a díszlet vagy csupán részletei bekúszva a néző feje felé megfélemlítik, elkápráztatják, vagy csak lenyűgözik őket. A látott díszlet D-szemüveg nélkül színesebbnek tűnt, mint virtuális mása. A zenére koreografált és kivitelezett erotikus tánc viszont felejthetetlenné tette az előadást, a szűnni nem akaró taps köszöneteként előadott ráadás sztepptánc pedig a táncosok kivételes tánctudásáról árulkodott.

A második felvonást a narrátor vezette be. Misztikus és túlartikulált mondataiból néhány szónál alig hallottam és értettem többet, ráadásul az egész beszéd visszhangos volt. Sajnáltam a többségében külföldi nézősereget, mivel ők nemcsak nem értettek az egészből semmit, de még csak angolul sem olvashatták a kivetített fordítást, mivel a „kivetítő gépezet” csak az énekesek megszólalása előtti percekben kúszott be a színpad fölötti részbe a nézők látóterébe. (Talán az sem lett volna haszontalan cselekedet, amennyiben a magyar nyelven elhangzó előszó magyarul is olvasható lett volna.) Az alkalmazott megoldás viszont legalább igazságosnak tűnt: egységesen senki nem hallott és nem is értett semmit az egészből. Bartók – véleményem szerint igen letisztult – zenéjét a zenekar kiváló tolmácsolásban adta elő, az énekesek (Komlósi Ildikó és Kovács István) szintén minőséget produkáltak azzal együtt, hogy a magyar nyelvű előadás egészének csupán egy kisebb része volt érthető még a magyar ajkúak számára is. Sajnos kevés azon (magyar) énekesek száma, akik magyarul is úgy tudnak művészien úgy énekelni, hogy annak eredményeként az énekelt szöveg érthetővé válik (legalább) a nyelvünket beszélő és értő operalátogató által. Mindettől eltekintve az előadás szintén kimagasló élményt nyújtott a nézők jelentős többségének, amelyet a szűnni nem akaró tapsvihar objektíve is visszaigazolt. A D-vel itt sem voltam megelégedve, egyrészt a díszlet által közvetített szimbolika nem mindegyik eleme (része) volt világos számomra; másrészt a díszlet D-vel és D nélkül is inkább hasonlított emlékeim közül a lecsupaszítottan lehangoló és elhagyatott San Francisco melletti szigeten felépített Alcatraz, vagy az írországi Dublin városában látható Kilmainham börtönére, mint egy hercegi várra, kastélyra még akkor is, ha és amennyiben az opera sztorija alapján tisztában vagyunk a tényekkel: e kastély valójában inkább minősül börtönnek, mint főúri lakóhelynek. Bár a díszlet a D segítségével bekúszott ugyan a nézőtérre, elvonva néhol a figyelmet a zenéről és az énekesekről is, tervezője és kivitelezője azonban (szerintem) a kivételes alkalom adta lehetőségekhez képest erősen visszafogottan és visszautasító tartózkodással reagált a nem mindennapos kihívásokra.  

Mindezen élménnyel felvértezve bátran és büszkén mentem a Bécsi Operaházba. Annak ellenére, hogy a rendszerváltozást követően több alkalommal is volt szerencsém élvezni Bécs városának vendégszeretetét, sajátosan vonzó hangulatát és néhányszor hosszabb időtartamot is eltöltöttem ott, de ennek ellenére nem sikerült az operába eljutnom: kellő idő, ráhangoltság, megfelelő öltözék hiánya vagy a műsoron szereplő számomra kevésbé értékelt operairodalom miatt. Most viszont minden szükséges „kellék” együtt volt és a műsoron szereplő előadás – Rossini: Sevillai borbély című operája – is kedvenceim között van/volt számon tartva. Bár a bécsi átlaghelyárak valamivel drágábbak, mint az itthoniak, de még – az első emeleti helyárak (13.500- forintra átszámolt összege) is – megfizethetőek (meg kell azonban jegyezni, hogy a fentiekben említett hazai operaházi előadás olcsóbb földszinti helyára is már 23.500-Ft-ot kóstált). Kívülről, a Bécsi Opera épülete ugyan nem mondható szépnek, de több vonásában emlékeztetett a budapestire, amely viszont jobban tetszik nekem. Belülről azonban a kettő közül a mienk a szebb, a méltóságteljesebb és a reprezentatívabb kivitelezésű; igaz a bécsi sem megvetendő még ha talán kevésbé cifrázott és aranyozott is, látványát tekintve azonban modernebb, mint a mienk (mindezt talán kellően érzékelteti az 1. számú kép is ); kényelmi és látási szempontból viszont vitathatatlanul a bécsié az elsőbbség, még a páholyok második, sőt harmadik soraiból is kiválóan lehet élvezni (hallani és látni) a színpadi eseményeket. A technika elsődlegesen nézőt-szolgáló, és személyre szabott: a szövegkivetítő az ülésekhez igazodva van kialakítva, azaz minden néző saját kivetítővel rendelkezik, amelynek fénye a mellette/felette/előtte ülőket nem zavarja, a tolmácsolási nyelv pedig választható és állítható (nálunk mindez jelenleg még hiányzik).

Az énekesek által - olasz nyelven - produkált előadás a színészi alakításokat is beleértve szinte már bántóan volt hibátlan, bár azt nyelvtudás hiányában nem tudtam ellenőrizni, hogy amit énekelnek az egyébként az olasz anyanyelvű néző számára is érthető volt-e vagy sem. Mindenesetre az opera nézőtere a „kakasülőket” leszámítva zsúfolásig tele volt, talán már ennek a ténynek is volt/van jelzésértéke, bár más napok és más darabok előadásait illetően – mint ahogyan már a fentiekben is jeleztem – nem rendelkeztem kellő összehasonlítási alappal, így valós értékítéletet sem mondhatok, annyi azonban - kellő kíváncsiskodást követően - kiderült számomra, hogy a szeptemberi előadásokra - egy átlagos zeneszerető (rajongó, értő) - a magyar ember által is elfogadható és megfizethető helyek már elkeltek! Persze cinikusan azt is meg kell jegyeznem, hogy arról nincsenek információim, vajon a Bécsi Operában helyettesít(het)ik-e a kultúra szakmai szempontjain alapuló műsorválasztás és szerepkiosztás követelményeit a napi párt/kormánypolitikai elvárások? Mindenesetre odahaza nem megy ritkaságszámba az élvezhetetlen vagy „érthetetlen” megjelenésű/kivitelezésű előadás, amelyet a néző csupán a kultúra iránti tisztelete jeléül nem hagy ott menekülésszerűen!  

         
És ha már az embernek szerencséje van, és Bécsben nem fúj a szél és süt a nap, sőt meleg az idő, akkor biztosan kedve támad Grinzing hangulatos kerthelyiségeinek egyikében leülve étellel, itallal múlatni az időt. Majd kipihenve az evés-ivás fáradalmát villamossal és egy kicsi sétával akár a bécsi Kunsthalle-ba is betévedhetünk és megnézhetjük a múzeum időszaki Salvador Dali – elég szegényes – kiállítását, megcsodálva egyben a kiállítás megtekintésére invitáló plakáton az extra híres művész mással össze nem téveszthető arcképét (2. számú kép), s azon a különlegesen formált bajuszt, amely az orr alól kiindulva balra és jobbra elágazva mindkét irányban egyformán vékonyodva halad az arc két oldalán felfelé egészen a szemek alsó szempilláiig, ahol aztán a bajusz feszesen megáll és tartja magát ott mozdulatlanul, amely pozíció rosszmájú megjegyzések szerint azért jöhet létre, mivel a művész, amikor fontosabb eseményeken való megjelenésre készült, akkor a vendégközönség csodálatának elnyerése végett képes volt (félelmetes) bajuszának mindkét vékonyka végét egyrészt a bal, másrészt a jobb szem alsó pilláihoz „ragasztani”. De ne figyeljünk az irigykedő pletykákra, inkább vessünk néhány maradandó pillantást a kiállítás két érdekesen és maradandóan kihívó funkcionálisan is figyelemre méltó tárgyára: a telefonra, amelynek kézbe vehető kagylóját egy rák testesíti meg és a női lila színű és minden csillogóvillogó ékszerrel feldíszített magas sarkú cipőpár egyik darabjára, továbbá az első látásra egy koponyát, de jobban fókuszálva három meztelen női testből álló alkotásra, amelyet követően a két tárgy és az említett kép kapcsán hosszasan elmélkedhetünk a konstruktivizmus, a funkcionalizmus és a szürrealizmus közötti határvonalakról és a közöttük lévő összefüggésekről, valamint Dali önimádatáról - „mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem”- továbbá a saját maga teremtette eszme(filozófia)világ egyik alaptételéről: „A képzelet függetlenségének és az ember saját őrültségéhez való jogáról”.

Művészettel megtelt agyunkat felfrissíthetjük amennyiben átkelve a Hofburg kapuján bekapcsolódunk a hatalmas zöld gyepen éppen valamilyen népi hagyományt ünneplő tömegzsongásba és elkábulva össze-vissza és cél nélkül bámulhatjuk a különböző mutatványosok attrakcióit, az ostorcsattogtató verseny résztvevőinek ügyességét és a többi, itthon is ismerős lacikonyhás-kiállítóvásáros zsibvásári forgatagot. Persze mindezt előbb-utóbb úgyis megunjuk, de akkor jöhet gyalogosan a Graben, ahol megcsodálhatjuk a négy önálló figurából álló fura alakú (ufó) szoboralkotást (3. számú kép), melyek közül a turisták által legjobban szeretett alakot arról ismerjük fel, hogy sajátosan széttárt karjainak alsó része és a két lábbelije sötétfeketés színét a fotózásra odaálló-kapaszkodó „sztárok” mára, sárgarézszínűre csiszolták. És végül a nap befejezéseként a tavasz és a nyár együttesének köszönhetően leülhetünk és pihenhetünk egyet a Dorotheer gasse 6. szám alatt található jó öreg és megbízható Hawelka (4. számú kép) kávézó (söröző) sajátos hangulatot árasztó kinti teraszán (a benti helyiség valamennyi tárgya ugyanis az ajtó és ablakok kitártsága ellenére is elviselhetetlen erősségű dohányillatot áraszt, amelytől a belépő vendég aligha menekülhet szemének könnyezése nélkül). Este, a nap végére a Metropol-ban, igazi Ír „kocsmai hangulati” környezetben ismét felejthetetlen koncerttel jutalmazta meg lelkes és korosztályát tekintve vegyes összetételű közönségét a The Dubliners ír együttes.   

A teraszon aztán, kávézás közben tovább lehet azon meditálni, vajon a sógorok miért optimistábbak nálunk és miért is élnek jobban, mint mi: pedig ők sem adnak számlát, de még blokkot (az Operában) sem – igaz a pénztárgép nálunk is éppen az előadás szünetében romlott el az emeleti büfében tartalék gép pedig nem volt a raktárban –; Grinzing csodálatos környezetű kerthelyiségeiben pedig a bankkártyás fizetésről a pincérek (állításuk szerint) még soha nem is hallottak; a  Hofburg említett parkjában megrendezett „majális” egyetlen sátorában sem ismerték a számlatömböt és magát éppen szolgálatba léptető adó- vagy fogyasztóvédelmi ellenőr sem termett elő váratlanul a semmiből; náluk is a tömegközlekedési jármű ajtajának becsukódást követően veszik elő karszalagjukat az ellenőrök; és a népi-banzáj alatt és közvetlenül utána ugyanolyan szemétrengeteg lepi el a zöld gyepet és a körülötte lévő járdafelületet, mint odahaza; mindezek ellenére eredményesebbek és talán ügyesebbek is; igaz, dolgozni jobban szeretnek és jobban is tudnak, mint mi; az árak viszont mindenütt fel vannak tüntetve az árukon, vagy azok előtt a pulton, avagy az étlapon, és még valami: mindig annyit adtak vissza, mint amennyi visszajárt! És van az utcákon a metrónál vagy megállójához közel pénzbedobós biciklikölcsönző szemre tetszetős gépekkel, és persze biciklisek is voltak szép számmal – jóval többen, mint tavaly – igaz a külön biciklis utak száma és hosszuk is mintha – a korábbi időszakhoz képest – jelentősen megnövekedett volna; a biciklisek azonban a külön utak mellett a járdákat és az úttesteket is igénybe veszik céljaikra; jönnek-mennek néha kicsit száguldanak gyerekek és felnőttek egyaránt egyedül vagy csoportosan, de általában szabályosan a közlekedési szabályok és a közlekedési kultúra betartásával, ritkábban cikk-cakkban és össze-vissza, de soha nem a forgalommal, illetve a menetiránnyal szemben! Kultúrájuk részeként biciklis és gyalogos között nincs egyenlőségjel, mindig a gyalogos az úr a gépekkel szemben legyen az akár csak lábbal is hajtott, a gyalogosokat kikerülik, és ha ez nem sikerül, akkor megállnak és elsőbbséget adnak nekik, nem csengetnek és nem szitkozódnak! De hozzuk szóba a vasutat is: oda és vissza is tiszta, kulturált, kényelmes volt; az utast végig folyamatosan és hitelesen – szóban és elektronikusan is – informálták az összes szükséges tudnivalóról, na és a lényeg: a vonat a menetrendben ígértekhez képest EGYETLEN PERCET SEM KÉSETT!! (Ez már teljesítmény, nemde-bár?)       

Hazafele az egyetlen említésre „érdemes” eseményt azon 20 és 30 év közötti utas szolgáltatta, aki Bécsben a vasúti kocsiba szállva a velem azonos sor másik oldalát elfoglalva nyomban dolgozni kezdett extrákkal felszerelt kézi komputerén és bár három ujját nem hétköznapi méretű és értékű aranygyűrűk övezték és terhelték ujjai gyorsan és könnyedén mozogtak a billentyűzeten; öltönye, inge, nyakkendője és cipője pedig előírásszerűen követte a legutolsó férfidivatot. Aztán hirtelen rájött a tüsszentés először, másodszor, harmadszor majd negyedszer is, de szája elé sem kezeit nem tette, sem pedig zsebkendőt nem vett elő; az ötödik bacilusfelhő kieresztését követően aztán figyelmességből, no meg önmagam egészségének védelme érdekében egy originált papír zsebkendő csomagot nyújtottam át neki néhány keresetlen szó társaságában utalva arra, miszerint ilyen eseményt követően mit illik és kell cselekednie egy kultúrembernek különösen, ha ennyi „gépi és öltözéki extrával” engedték el hazulról, mint őt. Udvariasan megköszönte a zsebkendőt (talán a kísérő szavakat is) majd azt kibontva és előhúzva egy darabot szétnyitotta és legnagyobb megrökönyödésemre vele a szája és keze helyett számítógépének klaviatúráját törölgette meg igen óvatos mozdulatokkal, majd, mint aki jól végezte dolgát elégedetten biccentett fejével felém. Nem hittem a szememnek, felálltam és két sorral előbbre ültem. Talán nem osztrák, védelmeztem magamban a gazdagabb sógort.

Bécs - Budapest, 2011. szeptember 13.