Fogarasi József

Külföldi ismerősöm, aki elég gyakori „vendége” Magyarországnak ismét hazalátogatott. Minden színesbe öltöztetett, magyarkodó és népinek álcázott kavalkád, zsibvásár, kirakodóvásár, étel-ital fesztivál (ezzel azonban a legutóbbi itt tartózkodásakor a Munkácsy trilógia megtekintésekor voltak kisebb problémái), aszfaltrajzverseny, országot átúszó és átfutó verseny, meleg-méltóság felvonulás, csillagszóró gyújtás, tűzijáték, roncsautó-derbi, elsötétítés (bár erről kellemetlen érzései szoktak támadni, különösen akkor, ha az akció jól sikerül és egy kis szirénahang is párosul hozzá), megvilágítási és becsomagolási nagyakció, lovasverseny műhuszárokkal (egyedül a rendőrlovakkal vannak gondjai, mivel csak, ha túl közel kerül hozzájuk ismeri fel őket igazán, de ilyen esetekben a látványosságból már baj szokott származni), óriás-plakátkiállítás, városligeti csónakázás a tóból(ban) kimagasló megfejthetetlen jelentésű „művészi” alkotások közötti stb. időtöltés érdekli, amely mások nyugalmát megzavarja s melynek következtében lezárnak utcákat, tereket, városrészeket (ettől egyszer nagyon megijedt és félve kérdezte tőlem, vajon a sárga csillagot is fel kell majd később vennie, hogy maradhasson a rendezvényen),országrészeket és általában mások gondtalan városélő életét átrendezik.

Most is örömmel tudatta, pár napig itthon otthon lesz vagy fordítva, idehaza otthonosan fogja magát érezni és nem akar nálam megszállni és kísérőként sem számít rám, mivel tudja, hogy utálom a több napig tartó nagy népi-nemzeti cirkuszt és kenyeret adó korabeli valóságot verejtékezéssel és izzadtságszaggal utánzó látványosságokat a velejáró felhajtást forgalom- és figyelemelterelésekkel együtt, valamint a felesleges tömeget ott ahol az egyébként nem jellemző és megszokott. Ennek ellenére felajánlottam: a négynapos itt tartózkodása ideje alatt, amennyiben elfoglaltsága ezt lehetővé teszi, igyunk meg valahol távol a világ és a Nemzeti Vágta zajától egy kávét és beszéljünk néhány szót otthoni nyomoráról, amelyet gyakran csak úgy tud élvezhetően elviselhetővé tenni, ha rövidebb-hosszabb időre az odahaza kapott/szerzett jövedelmét itthon (nálunk) költve gazdagnak érezve magát elegánsan élve élvezheti az itthon - onnantól szemlélve - gondtalannak tetsző ÉLETET. Nem ellenkezett a javaslattal, majd hívjuk egymást és időpontot egyeztetünk hagytuk félbe a (vele mindig hál’ istennek) rövidre sikeredő telefonbeszélgetést.

Találkozásunkkor tőle szokatlan módon érdekes kérdésekkel és fejtegetésekkel állt elő: tudom-e, hogy a Hősök-tere és környéke része-e a világörökségnek és vajon védett műemlékként van-e idehaza számon- és nyilvántartva, továbbá miért nem sikerült neki kétnapos keresgélést követően sem a Nemzeti Vágta rendezvény és lovasbemutató teljes engedély és költségvetést is tartalmazó közérdekű dokumentumainak a nyomára bukkannia a világhálón, holott őt mindez érdekelte volna és egyébként is odahaza e megismerési lehetőségekhez már hozzászokott? És eszébe jutott, hátha ez az észtvesztő falusias rohangálás a műemlékek között maradandó károsodást okoz a műemlék állagában, no meg a kis-földalatti amúgy is gyenge lábakon álló műszaki-technikai berendezéseinek működésében, ez esetben ki fizeti a révészt? Idegesítette az is, hogy nem lelte fel a világhálón a nemzeti műemlék-felügyelőség (védelem) által kiállított engedélyeket, valamint az alapjukat képező bizonyosan és számíthatóan (legfeljebb egyelőre csak rejtve) előálló károsodási-rongálódási tanulmányokat és a hozzájuk kapcsolódó helyreállítási költségvetési tervet. Vajon a hatalmas bevételből jut-e és amennyiben igen, mekkora összeg a műemlékvédelem és gondozó szolgálatnak vagy az egész bevételt költségként lenyúlják a Nemzeti Vágta megrendezésének és engedélyezésének „vállalkozói” arra hivatkozással, hogy a nép elégedjen meg a látványossággal, az idelátogató turisták evésével-ivásával és azzal, hogy az esemény kapcsán a média és a különböző nemzetközi hírközlő-továbbító szervek útján jó hírünk szétrepül a nagyvilágban. És persze kié is Budapest, a fővárosé vagy az országé, ez utóbbi esetben a bevételből vajon más településnek is csurran-cseppen-e?

A kérdések további sorjázását budai várbéli nyugdíjas ismerősöm ránk köszönése és invitálás nélküli asztalunknál történt helyfoglalása szakította félbe. Amitől legjobban féltem – a fogyasztás számlájának rám háruló kiegyenlítésén kívül – bekövetkezett, két ismerősöm az ismeretlenség ellenére alkalmilag hamar összemelegedett és szót értettek egymással, nem véletlenül: mindketten kinti jövedelmüket élik fel itthon. Nagyjából, gondjuk-bajuk a világgal és kishazánkkal is azonos előjelből táplálkozik, az itthon zajló valódi eseményekből alig értenek valamit (velük nem lesz baj a választójog megadásakor, legfeljebb az életvitelszerű itt lakás ellenőrzése és bizonyítása okoz majd gondot: az életvitelszerűséghez vajon mennyi itthon és kivel/mivel eltöltött időt kell majd igazolniuk?). A kölcsönös udvariasság felületes bemutatkozásán történt átesést követően ismét visszatértünk a Vágtatémához: miért maradtak csendben a zölden látó-halló-ízlelő és szagló érdekvédők, valamint az állatvédők, hiszen szegény lovaknak nem tesz jót a kikövezett vagy aszfaltozott útra felszórt mázsányi homok ellenére a műemlékek közötti eszelős vágtázás; de a városvédők sem akarták kivont karddal védelmezni szeretett (tudják-e melyiket?) városukat, pedig valamennyi műemlék beleértve az érintett utakat is jelentős károsodás elszenvedésének van/lesz kitéve e gagyi sportnak, versenysportnak, kulturális eseménynek stb. titulált hatalmas – a népnek meg nem térülő – üzleti vállalkozás miatt; a levegő- csoportokat és a Greenpeace odaláncolós alakulatát sem lehet(tett) a helyszínen vagy környékén látni, de külföldi ismerősöm a zaj és hanghatások erősségét bemérő hatóság képviselőivel és sajátos masináival sem találkozott a helyszínen.

Várbéli ismerősöm az egészre csupán legyintett és nem törődve a beszélgetés témájával az elmúlt évben a műemlékvédelmi hatósággal történt összeütközését és sajátos végeredményét kezdte elég részletesen és a már megtörtént eseményeket a jelenben átélően mesélni: a Vár budai Duna-partra néző több mint 100 négyzetméter nagyságú panorámás lakásában, amely tudvalevően műemlékvédelem alatt áll egy kisebb átalakítást szeretett volna elvégeztetni a mesteremberekkel; az ablakkal szembeni falban egy 70x50 centiméteres vakablakot képzelt el réginek álcázott speciális téglákkal kiképezve annak érdekében, hogy a készletéből egy - az elmúlt évek valamelyikében engedéllyel hazahozott - pár milliót érő eredeti keretben lévő olajfestmény-műalkotást oda helyezhessen kellő háttér-hangulatvilágítást alkalmazva. Mivel tudata, hogy a hatóság engedélye nélkül a falba még egy szeget sem verhet be, nemhogy kisebb átalakítást végezhessen baráti ismerőse közvetítésével helyszínre hívta a hatóság hivatalos képviselőjét, aki az elgondolástól és különösen annak elképzelt kivitelezésétől verejtékezni és enyhén rángatózni kezdett, amely csak az engedélyt meg nem adó, elutasító határozatban ért véget. A fellebbezés és minden létező jogorvoslati kísérlet elutasítást nyert. Mígnem egy mesteremberekkel felvértezett ötletgazda-vállalkozó hatóság és engedélyek nélkül, csendben, a szomszédok zavarása, kosz és piszok meg törmelék hátrahagyása nélkül potom egymillió forintért - a háttérvilágítást is beleértve - kivitelezte az elképzelteket. Ennyit a Nyugat közepén horgonyzó keleti furfangos vagányságról!

Lehet, hogy a Nemzeti Vágta műemlék-hatósági engedélyezése is hasonló magyaros huszárvágással kiviteleződött? Nem véletlen, hogy nem találom a világhálón a teljes engedélyezési dokumentációt, fejezte be a gondolatot várbéli ismerősöm helyett idelátogatott külföldi vendégem, majd hozzátette: nem hiszem, hogy hasonló műbalhé-verseny megrendezésére Rómában a Colosseum körül – akár az ottani maffia támogatásának elnyerésével vagy segítségével is felvértezve – bármelyik állami hatóság bárkinek is érvényes engedélyt adott volna, pedig ott mindezen bohózat eredetibbnek tűnt volna!

Egyébként 2011-ben a rongyrázás és a hivalkodó magyaros puccosság velejáró, elengedhetetlen és ellenőrizendő követelménye a lovon ülő huszár testtartásának megtartott eleganciája (ha pedig nem megy, akkor le kell szállni a lóról és az utat gyalogosan kell folytatni), a huszárruha gyűrődésmentessége és kellő tisztasága, továbbá a lovon ülve az előrenézés mellett a „huszárnak” azzal is tisztában kell lennie, ami lóból hátul, távozhat. Mindez, a nagy népi cirkuszhoz szintén hozzátartozik, ára pedig benne van a megrendelt zenében! Kultúr huszár a „származékot” ugyanis vagy felfogja (technikája és kivitelezése legalább száz éve ismert) vagy leszállva a lóról azt maga takarítja össze, amennyiben a huszárszázadot követő takarítóbrigádra már nem futja, de semmiképpen nem hagyja a Damjanich utca Városligetig terjedő utcahosszban az aszfalton bízva a természet gyors lebontó és feldolgozó funkciójában!

Budapest, 2011. szeptember 18.