Fogarasi József

Aligha valószínű, hogy a világon - Magyarországon kívül - van még egy ország, ahol egy szolgáltatás tekintetében akkor örül és boldog igazán a szolgáltatás igénylője és előfizetője, amikor a szolgáltatást hosszas lelki gyötrődés eredményeként végre-valahára felmondja és azt követően hallani sem akar arról, hogy mindezt a lépést miért is tette meg, illetve miért várt vele heteket, hónapokat esetleg éveket.

Több mint harminc év után egy szolgáltatást (újság-előfizetést) az ember nem mond fel elhamarkodottan, kivéve, ha elfogyott a „regimentje” és már a tartalékait is felélte; esetemben ez még nem állt elő. Előfordulhat azonban, hogy az illető megunva a régit egy új és érdekesebb újságot fedezett fel a piacon vagy esetleg már kevésbé elégedett az adott napilap tartalmi színvonalával, a mondanivaló stílusával, az előjelek változásával, stb. Mindezen okok már valamivel közelebb visznek az igazsághoz, de ez még mindig csak a „valódi”. Az egészből annyi viszont igaz, hogy a korábbi „kedvenc” lap minőségi színvonala (nem a papíré) valóban veszített régi fényéből, csillogásából, melynek következtében az előfizető számára a lap már nem képvisel elegendő szellemi táplálékot, kellő szellemi értéket. Közeledve az igazsághoz - bántó szándék nélkül - megvallom, a Népszabadság nívója már valóban nem a régi. Az újság - nem csupán strukturális átalakítása következtében, de valamilyen számomra nem ismert ok miatt - belső tartalmi mondanivalóját tekintve megváltozott, és sajnos nem előnyére.

Az első, a címoldal nem kelti fel az olvasó érdeklődését, a többi oldal írásai pedig érdektelenségük miatt elaltatják őt. A lap a minőségi ranglétrán – ha egyáltalán van ilyen mérce – lesüllyedt az óvatos és érdektelen tájékoztatás, de inkább az egyszerű tényközlés szintjére, úgy hogy közben még e tényközlés is színét veszítve tovább halványodott; értékorientáltsága, pedig az óvatos semlegességből a semmitmondó (mert ugye ebből baj nem lehet) légüres térben keresgéli önmaga identitását. Az egyetlen, minőségét még őrző üde színfoltot az olvasó számára a tévéműsor - időjárás, illetve a minimálisra zsugorodott hirdetéseket tartalmazó oldalak jelentik. Persze, hogy ezért érdemes-e (szabad-e) újságot „csinálni” annak eldöntése nem az én feladatom, bár az „újságcsinálási” folyamatnak biztosan nem érdektelen és figyelmen kívül hagyható mellékes tényezője a - hosszabb távra (félévre, egy évre) előfizető és/vagy az újságot folyamatosan megvásárló személyekről készült - számszerűségi mutató. Mindennek alakulását - minden bizonnyal előbb vagy utóbb - tovább finomít(hat)ják a lapot ténylegesen el is olvasó emberek a lapról alkotott véleményükkel, kíváncsiságukat felkeltő/kielégítő megelégedettségükkel, vásárlási szokásukkal.

A pozitív összhatást az előbb említettekhez képest prózaiabb mellékhatások is képesek kikezdeni, mi több lerombolni és az olvasót más újságtermék felé terelni. Így történt ez velem is! Beleuntam - felőrlődtem - az újság napi kézbevételéért folytatott reménytelen gigászi küzdelembe! Az előfizető az újságot legkésőbb reggel 8-ig szeretné kézbe venni és először csupán bele-bele lapozgatva aznapi mondanivalójával felületesen, majd azokkal a témákkal, amelyek érdeklődését felkeltették később elmélyülten is megismerkedni. Ennek következtében nem felüdítő esemény, ha reggel hiába megy le az előfizető a levélszekrényéhez akár többször is, de abban újságot nem talál, még délben sem!    Hiányérzetét nem oldja fel s nem is elégíti ki e játékban az sem, ha ilyen esetekben türelmet emésztő módon a telefonos reklamációt rögzítő hölgyeken igyekszik elégtételt venni. Egy napilap két nappal későbbi olvasásának élvezete nem tud vetekedni az aznapiéval, de az sem kielégítő megoldás, ha az érintett személy „fájdalomdíjként” az adott lapcsalád egy másik termékét kapja meg, még ha ingyenesen is. Természetesen az elmaradt példány (több napi példány) értékének visszatérítése sem kárpótol az adott napi kulturális veszteségért, de általa a hibásan teljesített szolgáltatás miatt kár sem érné a fogyasztót (és még ekkor az ezzel együtt járó tortúrát meg sem említettük!). Sajnos azonban sem a lap tulajdonosa, sem szerkesztősége, de még a fogyasztók védelmére létrehozott fogyasztóvédelmi („só”) hivatal, hatóság sem szemlélődik ezen az alapon. A „pénzt vissza nem adunk” jelszó kivont kardjával szállnak szembe a fogyasztó-előfizetővel és panaszát tekintve segítség helyett inkább csak taszítanak egyet rajta! Pedig a szolgáltatás-ellenszolgáltatás íratlan szabályai szerint a nem teljesített vagy hibásan teljesített szolgáltatás díja, illetve annak meghatározott mértéke visszajár! Ellenkező esetben a szolgáltató jogsértő módon jogosulatlan előnyhöz jutva jogalap nélkül gazdagodna! Mindezt az érintettek nem képesek felfogni és e szabálynak automatikusan érvényt szerezni. Külföldi ismerőseim e problémámat értetlenkedve hallgatták, s elképedtek az általam végül is alkalmazott kényszermegoldást illetően: a Népszabadság című országos napilap előfizetését közel 40 év elteltével, azonnali hatállyal felmondtam, s egyidejűleg a számát kiállítójának visszaküldtem. A Népszabadság főszerkesztőjét pedig a történtekről levélben tájékoztattam.  Kíváncsian várom az eredményt: egyetlen olvasó elégedetlensége számít-e valamit egy napilapnál ebben az országban.

 Budapest, 2011. szeptember 13.