Fogarasi József

Igen, – harag és részlehajlás nélkül – ma is érvényes kellene, hogy legyen ez a tacitusi bölcsesség, amelyet gyakran fordítanak „harag és elfogultság nélkül”-ként is. Ez utóbbi értelmezést nem kedvelem még akkor sem, ha vannak, akik a két jelentést egybemosva, nem látnak közöttük eltérést. Nem látni, érezni kell a különbséget! A részrehajlás durvább megnyilvánulási módja az elfogultságnak, elkövetője a másik személlyel szembeni palástolatlan ellenérzéssel veszi kezébe az adott ügyet és annak szubjektív töltetű, az adott személy(ek)re „kihegyezett” tartalmú eldöntéséhez kéri – különvélemény nélkül – a „semleges döntéshozó testület” támogató szavazatát.

Ez történt a minap is. Az Alkotmánybíróság (AB) a határidő nélkülinek tűnő nyári szabadságát (mivelhogy téli szabadsága is van) váratlanul megszakítva - a lépre csalt média segítségével - a társadalom érdeklődését alaposan felcsigázva az augusztus 29-i teljes ülése napirendjére tűzte többek között a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvény alkotmányellenességének vizsgálata tárgyában készült határozattervezetet. A többi négy témából három az OVB határozatai ellen több mint egy éve (!) benyújtott választópolgári kifogások elbírálását ígérte. Mint ahogy ez lenni szokott a hegyek még egereket sem voltak képesek szülni. Az AB határozattervezete ugyanis nem volt kellő alapossággal és körültekintéssel előkészítve, s emiatt újabb – az AB által nem kommunikált – szempontok is felmerültek, amelyekre a taláros testület korábban nem figyelt fel.

Semmi gond, az emiatti pironkodást enyhítette a három „túlkoros” a törvény által soron kívüli eljárást előíró OVB határozatok elleni kifogások elbírálása. Az ígért döntések ebben a körben meg is születtek, igaz a jelentős késedelem miatti megkövetést és elnézéskérést hiába keressük a határozatok indokolásában, ez a stílus itthon még nem honos még a Nemzeti Együttműködésről szóló nyilatkozat szellemiségének ismeretében sem! Viszont szembesülhettünk egy ténnyel: az AB vagy nem ismeri vagy nem képes alkalmazni azokat a hazai [mivel az AB Ügyrendje sem tartalmaz eltérő rendelkezéseket lásd az Abtv. 19.§-a alapján alkalmazandó Pp. 13-21/A.§-aiban foglalt rendelkezéseket] és nemzetközi jogelvi követelményeket, amelyek szerint „mindenkinek joga van, arra, hogy ügyét törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja és hozzon határozatot...”!

Nos, két határozat tekintetében egyik követelmény sem érvényesült: a jogorvoslati fórumként eljárt „bíróság” se nem volt pártatlan, se nem volt tisztességes; eljárásában pedig nem volt tetten érhető a nyilvánosság és az ésszerű időbeliség. Ez utóbbi követelmény teljesüléseként az eltelt több mint egy évi időtartamot nyilván nem tekinthetjük se „ésszerűnek” se soron kívülinek. Az AB eljárásának „titkossága” pedig közismerten törvény által rögzített tény: ez alól még a Ve. szerinti jogorvoslati eljárás sem képez kivételt annak ellenére, hogy a nyilvánosság és az iratokba való szabad betekintés joga a Ve. alapelveit képezik.

A pártatlanság és a tisztességes eljárás megcsúfításaként ráadásul - a két említett OVB határozat esetében - előadóbíróként azon alkotmánybíró lett kijelölve, akivel szemben a jogorvoslatot előterjesztő személyek személyiségi jogi pert indítottak, amely még jelenleg is folyamatban van. A „lehetséges elfogultság” fennállását azonban sem az ügyiratot kiszignáló, sem az ügyben a határozattervezetet kidolgozó és előterjesztő alkotmánybíró nem érzékelte és nem is jelezte! (Nyilván, mert közismert: a világon, egyedülálló módon a magyar bírák pártatlanságát, elfogulatlanságát tekintve kétség még akkor sem merülhet fel, amikor saját ügyükben járnak el és hozzák meg a döntést.) Az említett ügyben az eredmény nem ezt támasztja alá: előkerült a korábbi személyeskedés (kezdeményezők nem rendeltetésszerűen jártak el és az általuk kezdeményezett kérdés nem egyértelmű).

Vajon amikor az AB szabadságának lejártát a „nyár végében” jelölte meg, a törvény által előírt soron kívüliség időtartamába pedig az egy évet meghaladó időtartam is belefért, akkor az AB fogalomhasználata megfelelt-e az egyértelműség; egy éven túli jogorvoslati eljárása pedig a rendeltetésszerű és tisztességes eljárás követelményének?

Az alapvető kérdés persze a jelen állam-átalakító folyamatban az, hogy a talár képes-e elfedni az összes tisztességtelenséget és elfogultságot? A válaszhoz elegendő egyrészt egy egészalakos tükörbe tekinteni, másrészt azzal is tisztában lenni, miszerint a talár viselése az alkotmánybírák esetében csupán a nyilvános határozat „kihirdetésekor” válik szokásjogi alapon kötelezővé, miként a nyakban lógó Aranybulla is csak ilyenkor csillog a fotóriporterek vakuinak pergőtüzében.

Akkor hát mi a teendő: amennyiben a talár már nem takar, úgy a szakmai-emberi tisztesség a lemondást sugallja, gondolva arra is, amikor a talárnak, s az Aranybulla ragyogásának a felsőoktatásban - különösen a leendő felsőoktatási törvénnyel szembeni indítványok elbírálásakor - az alkotmánybírói tisztséggel párhuzamosan betöltött tanszékvezetői, intézetvezetői stb. - anyagiakat is eredményező - funkciók miatti összeférhetetlenséget is el kellene takarnia, hogy a köznép még mindig hihessen a nemzet szolgálatának pártatlanságában és tisztességében a látszatot is beleértve.   

Budapest, 2011. szeptember 2.