Fogarasi József

Egyszer valaki valamikor azt mesélte nekem (persze nem biztos, hogy minderre jól emlékszem, de az sem biztos, hogy mindez meg is történt…), hogy az ember kétszer éli meg a gyer(m)ekkort: az első a megszületéssel kezdődik és az illető felnőtté válásáig tart; a második pedig felnőtté válásától a haláláig terjed (ez utóbbit jómagam leépülésként tartom nyilván). Mindennek lényege – mesélőm szerint – hogy az ember e második szakaszban megkezdi gyermekkora eseményeinek (történéseinek stb.) „visszaemlékezése szerinti újraélését” de nem időrendi vagy logikai sorrendben – születéstől felnőtté válásig, illetve fordítva – hanem csak ötletszerűen, az adott szituáció által diktáltan (kiváltottan) és soha nem az adott esemény teljességének megfelelően, hanem csupán annak kisebb-nagyobb részeire terjedően.

Úgy tűnik, hogy egy idő óta már ebben a második szakaszban lehetek, mivel gyakran mesélek életem korábbi (az első időszak) történéseiről (eseményeiről) és valóban az időrendet tekintve össze-vissza a jelenbe berobbanó szituáció által kiváltottak szerint, de sem az időrendet sem a történés logikai sorrendjét nem tartva és szinte ötletszerűen csapongva, a társaság tagjai által pedig biztosan követhetetlenül (legalábbis érzésem szerint, de mindennek különösebb jelentőséget nem tulajdonítok, hiszen ők úgysem voltak jelen, illetve nem együtt éltük át az eseményeket, gondoljunk csak a történés eseményeiről és körülményeiről beszámoló tanúk vallomásaira, akik bár időben majdnem mindent együtt láttak, hallottak, tapasztaltak mégis - akár egymásnak is ellentmondva - az adottakról saját „szűrőik” által megszűrten, sajátos formában  és tartalommal szoktak beszámolni a történésekről, az adott események objektív tényeiről).

A napokban úgy hozta sorsom (bár dönthettem volna másként is), hogy gyermekkorom nyaralóhelyén Balatonalmádiban néhány óra szabadidőm adódott. Leülve a vasútállomáson (amely az elmúlt közel ötven év eltelte ellenére szinte mit sem változott, emlékeim alapján az állomás majdnem minden kelléke a régi helyén volt, még az állomást a sínektől elválasztó díszítő láncot sem cserélték másra csupán átfestett színében különbözött a korábbitól) elővettem az aznapi napisajtót és olvasni kezdtem várva egy-egy vonat érkezését és távozását, mint gyerekkoromban. Egyszer csak egy képekben megjelenő fura emlékfoszlány – felidézve a hatvanas évek elejének egyik nyári eseménye részletét, ahol a „kegyetlen” államosítás okozta igen nagy szegénység miatt ránk ingyen „vigyázó” volt foglalkoztatott szakember (Katkó bácsi) a család barátjaként kézen fogva gyalogosan izgalmas felfedezés gyanánt kirándulni vitt minket Veszprém irányában árkon-bokron át meg sem állva Szentkirályszabadjáig, ahol az emlékmű előtt megdöbbentem álltunk és emlékeztünk Radnóti Miklósra az emberre, a költőre, akinek művei már abban az időben is nagy hatást gyakoroltak rám, különösen a „Nem tudhatom …” című verse, de akkor még nem értettem igazán, hogy adott időben kiknek és miért kellett üldözött-áldozatként idő előtt meghalniuk, csupán azért mert más anya szülte őket, mint másokat – arra vett rá, hogy ezúttal autóval zarándokoljak el Radnóti emlékművéhez.

A gondolati rugók tettekre inspirálva szinte automatikusan kalauzoltak a réglátott helyszínre, ahol meghatódva egyrészt a múló időtől, másrészt az általam most is kedvelt költő emlékétől miközben felidéződtek bennem egyes ma is kívülről ismert verssorai, majd teljesen váratlanul eszembe jutott egy időben jóval később megismert költő egyik, élve soha el nem felejthető verssora is, amelyet már nem a gyermekkor részeként, hanem felnőttként ismertem meg, de a régi emlékekhez párosulva most jött elő hirtelen a semmiből: „A vers … sorsból épül. Hiszem, hogy a vers erkölcsi műfaj, s megóv minket attól, hogy embervoltunk alá süllyedjünk.” Hirtelen összerezzentem a felidéződött verssor tartami eszmeiségén elgondolkodva: vajon nem süllyedtünk-e már „embervoltunk” alá? Ha körbenézünk e hazában és a világ más országaiban a válasz biztos nem szívderítő! Az idézett verssor szellemi megszülője és örök tulajdonosa a Hajdúnánáson született Vihar Béla költő, újságíró és tanár, akivel személyesen először Újpesten egy Berda József emlékesten találkoztam, s akinek sziporkázó és mesélő előadóstílusa intellektuális szellemisége már akkor magával ragadott, s akinek feleségével ugyan egy munkahelyen dolgoztam, de akkor még csak nem is sejtettem, hogy néhány évvel később néhai nejem házassági tanújaként hosszabb ideig és közvetlenül is élvezhetem majd anekdotázó stílusát, bibliai-mitológiai műveltségének hatalmas és kimeríthetetlen tárházát.

Sziporkázó, csipkelődő és másokra meggyőző hatást gyakorló anekdotái közül Szigligethez közeledve idézzünk fel egyet, amelynek magja biztosan közel áll a valósághoz, de a köréje terebélyesedő és állandóan bővülő történet hitelességéért ma már nem feltétlen mernék felelősséget vállalni.

Nyár közepe lévén az idő igazodva az évszaknak megfelelő hőmérséklethez kegyesen osztotta melegét a Balaton-part fürdőzőit és Szigliget település lakóit nem kímélve. A település nevezetes alkotóháza és lakói izgalommal készültek az irodalmi találkozóra, melynek neves külföldi vendégelőadói is voltak (ezúttal eltekintek a személyek felsorolásától) köztük Vihar Béla költő (tanár) is. Az eseményre gondolatban is készülve az időjáráshoz igazodó könnyű és egyszerű ruházatban járta a költő (saját elmondása szerint) a határszélén a szántóföld környékét kezében két M.A. Nexő kötet szorongatva az egyik dán nyelven íródva, míg a másik magyarra fordítva. Nézelődve és elmélkedve botjára hol támaszkodva, hol a földet szurkálgatva sétálgatott és észre sem vette, hogy időközben csatlakozott hozzá egy férfi, aki angolul, majd németül érdeklődve kérdezte tőle, hogy mit csinál itt a szántóföldön és mivel is foglalkozik? Vihar Béla humorosan fogva fel a véletlen találkozást megkérdezte az idegent, hogy melyik nyelven válaszoljon, majd mindkettőn közölte, hogy ő egy magyar paraszt (a paraszti élet ismerete nem volt tőle idegen) és a föld várható termését vizsgálja botjával. De minek ehhez a kezében lévő két könyv - melynek címe és tartalma iránt is érdeklődött - kérdezte az idegen? Könnyebben megy a paraszti munka, ha közben néha-néha szünetet tartva egy kicsit olvas is az ember, válaszolta a költő. Az idegen meglepődött a válaszon, de még inkább a két könyv szerzőjét megismerve: M.A. Nexő. A magyar paraszt eredeti nyelven olvassa e nem könnyű műfajt képviselő dán származású írót, kérdezte? Igen, felelte a magyar költő kellő malíciával, majd elköszönve egymástól külön folytatták útjukat.

Ebéd után a program szerinti előadó foglalta el a pulpitust és felvezető mondataiban csodálatának és elismerésének adott hangot - azon közvetlen élménye és tapasztalata birtokában - miszerint Magyarországon a szántóföldet járó-vizsgáló parasztember nemcsak, hogy nem rongyos ruhában és éhező kinézettel foglalatoskodik a földeken, de legalább egy idegen nyelven kommunikálni is képes miközben kezében könyvet is szorongat, amelybe időnként bele-beleolvas és nemcsak magyar nyelven, de dán nyelven is és méghozzá nem is akárkinek a művét lapozgatva, hanem hazájának egyik legnagyobb és legismertebb írójáét, M. A. Nexőét! Gratulálva a magyar állapotokhoz – melyet hatalmas taps követett – folytatta a dán küldöttség vezetőjeként az európai irodalomról szóló előadását. Költőnk, aki csak e szavak hallatán ismerte fel alkalmi ismerősét szégyenében majdnem kirohant a teremből, de nem tehette, hiszen ő következett az előadói emelvényre. Elegáns értelmiségi öltözetben az idegen sem ismerte fel mindjárt benne a „magyar parasztot”aki magyar nyelv helyett angolul szólalt meg és az idegen felé fordulva elnézést kért tőle az akaratlan tréfáért, majd hozzáfűzte, hogy ő meg nem gondolta volna, hogy a messzi nyugatról jött irodalmárt is megtévesztheti egy csavarosan gondolkodó alkalmi parasztember, majd mindezt magyarul is elmondva a tapsot követően összeölelkezve egy életre szóló barátság szövődött közöttük.           

De visszatérve a mába, Radnóti Miklós emlékműve előtt Vihar Béla költőről is megemlékeztem, aki 70 éves korában 1978-ban hunyt el, s akivel – említett házasságkötésemet követően – többször is volt alkalmam személyesen is találkozni és csodálattal hallgatni fanyar humorral fűszerezett csipkelődő megjegyzéseit, történeteit. Mivel alig több mint kétháznyira laktunk egymástól gyakran elmélkedő-gondolkodó sétái közben – amelyen nem volt szabad beszéddel közeledni hozzá – többször is, ugyan kicsit távolabbról, de láttam tovatűnő alakját akár a Városliget kanyargós sétányain, akár a Gorkij-fasorban (fején a költőknek kijáró jellegzetesen egyik oldalon fülre húzva félrecsapott sötét-fekete színű svájcisapkára emlékeztető fejfedőjével). Élményszerű volt azonban az is, amikor egy másik ugyanolyan sapkát viselő személy – aki akkor szintén a kerületben, vagy annak környékén lakott – meglátva költőnket tüntetően átvonult az utca másik oldalára (hiába a hiúság nem csupán emberi, hanem „írói, költői” tulajdonság is).

Persze az „Egy katona megy a hóban” megjelent gyűjteményes kötetét követően Vihar Bélának már nem volt szüksége - még a séták alkalmával sem - a „cégért jelző sapkára”, egy csapásra országosan is elismert és népszerű költővé emelkedett. A „halhatatlanságot” e kötet nyitó versének Sinkovits Imre színművésznek történt ajánlása, majd a művész úr állandó műsorszámai közé történt felvétele hozta meg számára.

Utolsó kötetét „Az alkonyat kapujában” már nem tudta befejezni, ezt talán már előre érezte is, hiszen e kötetben a költő már ifjúságára visszarévedve az öregedés komor élményét is felidézi, előhozakodva az elmúlás előtti belső lelkivilág vívódásaival a második gyermekkort lezáró végső állomás közelsége valóságának érzetével. Mindez kiolvasható a kötet egyes versei tekintetében a „hagyományos” kötött forma fel-felszakadásából és a lírai próza, az ún. prózavers megjelenéséből is, amely megkönnyítve teszi lehetővé a megszólalás „gyermeki” őszinteségét.       

Végül zárjuk ezt az összekuszálódott és történéseiben is a fejetetejére állított emlékfoszlányt, e „második gyermekkori” visszatekintést/visszatévelygést Vihar Béla születésének 100. születésnapjáról megemlékező, a 79. Ünnepi Könyvhét kötetének a költő „epigrammai tömörségű” címadó verssorával:
 
„Hagyjatok magamra, hogy együtt legyek az egész világgal.”

Budapest, 2011. augusztus 14.