Fogarasi József

Bevallom, ha a vizsgán az egyik hallgatóm az SZMSZ (Szervezeti és Működési Szabályzat) tételt kihúzva saját települése – Vászoly – önkormányzatát választva szerette volna e vizsgakérdést rendeletük segítsége révén szemléletessé téve bemutatni vissza kellett volna kérdeznem: hol is van e nevesített település? Nevével eddig nem találkoztam, legfeljebb községi jogállásának megsaccolásával nem vallottam volna oktatóként szégyent. 

Az idén, egy kiállítás kapcsán ismerkedtem meg a település fontosabb paramétereivel a „böngésző” segítségével.

 

A mintegy 250 lakost számláló Balaton-felvidéki (kis)község Balatonfüredtől 15, Aszófőtől 10, Balatonudvaritól pedig 5 kilométerre fekszik egy kis völgyben, ahonnan  alig 5 kilométer hosszúságú védett bükkerdőn, majd napsütötte szőlőültetvények között kanyargó út vezet le a Balatonhoz. A település névtörténete valószínűleg Vazul Árpád-házi herceghez nyúlik vissza, amely történelmi múlt emlékei – az Árpádkori templom romjai – a temető mellett még ma is láthatók. A település a török pusztítást követően 1689-ben népesült be ismét a környékbeli - főleg szőlőműveléssel foglalkozó - magyarokkal. A kis falu méretéhez képest több nevezetességgel is büszkélkedhet. Szervezett megtekintésükről, évről-évre a Vászoly Fennmaradásáért Közalapítvány “Vászolyi Nyár” – a Balaton környéki települések lakói által már jól ismert – elnevezéssel színvonalas és változatos kulturális eseménysorozat rendezése keretében gondoskodik. Helyszínei, többek között: a római katolikus templom, a Vászolyi Galéria, a kultúrház, a faluház udvara és az idilli szépségű természetes környezetben kialakított vízi-színpad, mely említett helyszíneken képzőművészeti tárlatokat, színházi és zenei produkciókat láthat, hallhat az odalátogató közönség. 

A Vászolyi Nyár 2011. évi eseményeiről dr. Medvegy Mihály kardiológus főorvos úrtól, kiállítása kapcsán szereztem tudomást. Ismeretségünk a betegségek véletlenségének eredménye. Majdnem pont hét évvel ezelőtti a történet, amikor is Marokkóba tervezett utamat szinte egyik pillanatról a másikra lemondva a BM Központi Kórház Kardiológiai Osztályán kötöttem ki. Éjszakát igazán soha nem töltve kórházban nem ismertem annak „belső hangulatát” (ma sem szívesen emlékszem vissza). A bent töltött napokat Medvegy főorvos úr személyisége, emberi-szakmai közvetlensége és az élet/élő iránt tanúsított hihetetlen optimizmusa tette számomra „elviselhetővé” (túlélhetővé). Az eltelt időszak alatt többször is találkoztunk (hál’ istennek csupán) kontroll vizsgálatok keretében. Az egyik alkalommal a főorvosi szobában feltűnt nekem egy vagy talán kettő, a falra felakasztott - általam ilyet a középiskolai szertárban, illetve a kémia, biológia órákon látott - üveglappal lezárt közepes méretű fadoboz, amely valamilyen fehér lepellel volt - úgy sebtében - letakarva. A doboznak egyik lepellel nem takart sarkában szabályos sorrendbe rakott preparált bogarakat véltem felfedezni. Kíváncsiságomat - visszafogni nem tudván - kérdésben fogalmaztam meg. A válasz nem volt elhárító, inkább kitárulkozó és azonnal cselekvésbe átmenő, amelynek révén a lepel lekerült a dobozokról és a szem számára szabaddá vált két „vitrinből” csodálatos színekben pompázó nagy műgonddal és szakértelemmel felépített és elhelyezett lepke- illetve - általam még nem látott - trópusi bogárgyűjtemény tárult elém. 

Később, már a bogarakról, lepkékről és a különböző tudományos expedíciós – egzotikus – utakról, azok szépségéről embert próbáló keménységéről és sajnos emberek által okozott veszélyektől sem mentes érdekességeiről, kalandjairól is szót váltottunk. Sőt, Főorvos úrtól budapesti lakásába egy kávézással egybekötött tárlatvezetésre is meghívást kaptam, amely – az idő múlása miatt – végül is egy igazi kiállítás megtekinthetőségére változott, nem mellőzve azonban előtte a már korábban felajánlott – de nem a lakásban, hanem a Balaton-parti telek romantikus, ember keze által alig pusztított természetes környezetben fogyasztandó – kávézást.      

A helyszínre főorvosi „felvezetéssel” érkeztem, majd hirtelen elém tárult a „FALU” teljes nagyságában együtt összes szinte egyetlen helyen álló az előbbiekben már nevesített „hírességével” és (ottani mértékkel mérve) a kultúra iránt áhítozó embertömeggel. Lám így is lehet ezt művelni gondoltam, csupán néhány gondolkodó és tenni akaró ember szükségeltetik, kár, hogy nem tolong a média és nincs több pénz a fejlesztésre.

Belépve a kiállító teremnek nevezett nem túl tágas helyiségbe csoda tárult elém, a földrészek bogár-, lepke világának számos képviselője leírhatatlan színpompában tündökölve, szerető műgonddal válogatva, dobozokba rendezve, (a helyszűke miatt) szorosan egymáshoz illesztve falra akasztva és vitrinszerűen elhelyezve, elvek (filozófiák) szerint haladva. Órákig lehetett volna állni és nézelődni a természet alakította és művelte, formálta teremtményeket bámulva és szerencsémre egyben hallgatva szakavatott tárlatvezetőmet (idegenvezetőmet). Kár, hogy ezt a csodát nem láthatja mindenki (valamennyi általános- és középiskolás diák vándorkiállítás formájában) hivatalos kiállítási időszaktól függetlenül. Mennyire más és szemléletesebb lehetett volna ilyen gyűjtemény láttán/mentén középiskolás korom valamennyi biológia órája, s mennyi kérdést ébresztett volna bennem szaktanáraimhoz címezve az élővilág oly büszke magasabbrendűsége miatt orrát fennhordó ember és a más élőlény viszonyát illetően? Készítettem ugyan mobilkészülékem segítségével néhány felvételt, de így utólag visszanézve azokat alig adnak vissza valamit a helyszínen szerzett élmény sokszínűségéből és gazdagságából.

 

 

 

 

Nézelődve és tanulmányozva a természet egyedi csodáit messzire kalandoztam gondolatilag, de nem a „könyvtárban”, hanem csupán egy kiállító teremben, s nem ülve, hanem vitrinről vitrinre járva. Vajon – tettem fel magamnak a kérdést – boldogabb, esetleg szabadabb s általa elégedettebb és így eredményesebb-e az a gyógyító-oktató-kutató, aki egy személyben foglalkozhat az élőtermészet két nagy – állati, emberi – ágával, és akinek így megadatik, hogy szakmai- és hobbitevékenysége során is olyan törvényszerűségek/törvények mellett végezhesse munkáját, amelyek megszülője maga az objektív természet, annál az oktató-kutatónál, aki szakmai- és hobbiszinten is kénytelen megelégedni – ugyan a természet szülte élőlények legmagasabb rendű képviselője az ember által alkotott, de mégis –  a politikai széljárásoktól függő „törvényszülőkkel” és e szülési folyamat csupán objektívnek nevezett „eredményével”? Nem tudom adtam mindjárt választ önmagamnak, hiszen a feltett kérdések költőiek, azaz nem várhatók rá válaszok.

Az viszont – fűztem tovább gondolataimat – biztos, hogy mindkét érintett – az élőtermészet és a társadalom – tudományterületet művelő, kutató stb. személyi körnek közös a felelőssége: egyrészt mivel mindkét tudományterület törvényszerűségeit és megengedhetőségeit csak az élő természet legmagasabb rendű/rangú „produktuma” a gondolkodó ember képes - a következményeket is látva és felfogva - fürkészve kutatni, a folyamatokba kísérletezve beavatkozni; másrészt mivel szintén egyedül csak ez az élőlény (az ember) tudja, érti a végső konklúziót: sem a természet, sem a társadalom nem tűri a végtelenségig büntetlenül az objektív folyamataiba (törvényszerűségeibe) történő dilettáns és durva beavatkozás(oka)t. Előbb vagy utóbb úgy a természet, mint a társadalom kíméletlenül elsöpri a határt nem ismerő betolakodót. A természet mindezt talán kiszámítható(bb)an és talán előre láthatóbban is cselekszi meg, mint a társadalom, de utóbb – s ez a vonás is közös a két tudományterületet illetően – a vihart követően mindkettő képes a megújulásra, miközben ugyan elpusztítja önmaga részeként a „beavatkozót”, az objektív fejlődés gátját - amelynek során fajok halnak ki, megdönthetetlennek hit birodalmak tűnnek el az örök természet süllyesztőjében - képes a megújulásra az újabb csodák megszülésére.

Köszönöm a kiállítás megtekintésének és megismerésének lehetőségét, valamint a gondolati inspirációkat; egyben jó egészséget, további sikereket és eredményeket kovácsoló, kiállításokat szülő önbizalmat kívánok Főorvos Úrnak és Családjának a magam nevében és a jövendő látogatók örömére!