Fogarasi József

Fáy Miklós „Bánk bán Los Angelesben” (Népszabadság, 2011. augusztus 2. kedd, 15. oldal) című írásában – számomra szimpatikus okfejtést követően – nem éppen Erkel zeneművével (operájával) szoros összefüggésben mondandójának utolsó bekezdésében arra a végső következtetésre jut, miszerint

„A magam részéről sokkal kevesebbel is beérném. Ha tényleg megmaradnánk a saját körünkben, ha itthon tudnánk szeretni a Bánk bánt. A minisztériumból szétküldtek egy körlevelet, amely szerint méltó körülményeket kell biztosítani az opera amerikai bemutatásához. Tudom, hogy a helyesírás mostanában nem menő, de a levélben végig nagy b-vel írják a bánt. Én már akkor boldog lennék, ha legalább kormányzati szinten világossá válna mindenkinek, hogy a bán nem Bánk keresztneve.”

E nevesített bekezdés minden mondatával, sőt szavával azonosulni tudok! A jelen „középkorban” azonban még (egyelőre) meg tudom érteni – elfogadni természetesen nem – ha a választójog meglétéhez kötött választott funkciók megszerzéséhez (betöltéséhez) nem írható elő (nem követelhető meg) törvény által kötelezően bizonyos fizikai, szellemi és általános műveltségnek nevezett kultúra-szint/intelligencia-szint megléte, amelynek elengedhetetlen feltétele legalább a hibátlan írni, olvasni (felolvasni) tudás, illetve a magyar helyesírás alkalmazási szintű ismerete (amelyek hiányának nyilvánosságra kerülése esetén a fenti körbe sorolható funkciók egy meghatározott szintje felett „közszolgálatot” teljesítő/vállaló személyek esetében előadódhatnak blamázs esetek) – amikor saját országa iránt érzett és kimutatandó tisztelete jeleként az illetőnek minimum meg kellene fogadnia, hogy a jövőben nem szólal meg (plíz, madám) vagy ellenőrzés nélkül nem ír le semmit (Isten áld meg a …) ország-világ szeme láttára, és az állami költségvetésből finanszírozottan isten bizony felkészült nyelvtanártól órákat véve (a jó pap holtig tanul) elfogadható időn belül pótolja általános(közép)iskolai tanulmányainak hiányosságait.

Persze a közhivatalokban közösségi szolgálatot teljesítő, az állami költségvetésből finanszírozott „közszolgák” esetében nem lenne szabad kivételt tenni/adni az említett szabályok alól. Esetükben mindezt alkalmassági követelményként kellene érvényesíteni nulla kivétellel/toleranciával (azaz nem a személyhez igazítani a követelményeket, hanem fordítva: nincs helye a közszolgálatban olyan személyeknek, akik a törvényben meghatározott alkalmassági követelményeknek maradéktalanul nem felelnek meg)! Akiről pedig menet közben (szolgálata ellátása során) derülne ki, hogy magyarul helyesen, továbbá értelmesen és érthetően képtelen - az államot megjelenítő tevékenysége ellátása során - egy szöveget hiba nélkül felolvasni, elfogadható tartalmú/szövegű határozatot hozni, levelet megírni, jogszabálytervezetet készíteni, illetve az ügyféllel értelmes kommunikációt folytatni, azt - ezen indokra hivatkozva - azonnal fel kell állítani a köz szolgálatából!

Ennek megvalósításához természetesen kevés lesz az ún. Magyary program, amelyből szinte teljes mértékben hiányzik a szakmai és politikai alkalmasság/megfelelés következetes szétválasztása és érvényesülésének biztosítékrendszere. Továbbá nélkülözi egyrészt a teljes körű szakmai-emberi alkalmassági szűrőt, másrészt a valódi versenyvizsgát, harmadrészt a folyamatosan és szigorúan ellenőrzött szakmai továbbképzésen való tényleges részvételt és az ott elhangzott ismeretek elsajátításának utólagos mérését, negyedrészt a folyamatos önképzés megvalósulását, ötödrészt az ügyfelek részéről érkező elégedettségi jelzéseket figyelembe vételét, hatodszor az időszakonkénti minősítést és az attól függő szakmai (anyagi, természetbeni juttatási) karriert. Ameddig előfordulhat, hogy egy tábornokhoz, illetve egy miniszterhez kell igazítani a hatályos jogszabályi követelményeket - azok módosításával, vagy a funkcióba állítás várakoztatásával - addig képletesen szólva mindig elő fog fordulni, hogy a köz szolgálóinak hivatalaiban és hatóságaiban valaki nagybetűvel írja majd a Bánt!

Persze az a kérdés is feltehető, hogy az ilyen személyek, hogyan és milyen módon, milyen teljesítmény mellett és mely kiskapuk nyitva felejtésével, illetve megolajozásával szerezhettek általános-, közép-, felső iskolai bizonyítványt (oklevelet, diplomát)? Válaszként eszembe jut annak a főiskolai nappali és esti tagozatos diákoknak az esete, akiknek kritikán aluli helyesírása miatt nullás érdemjegyet írtam a beadott írásbeli dolgozatára és emiatt vizsgára bocsátását nem engedélyeztem azzal az indokkal, hogy az oklevél birtokában alsóbb szintű iskolai ismereteik hiányossága miatt ügyfelek százainak, esetleg ezreinek okoznak majd felesleges kilincselgetést és - a jogorvoslatért történő folyamodás miatt - fejfájást stb. A jogállami demokrácia azonban érdekes műfaji megvalósulással (is) párosulhat: mindketten panasszal fordultak a Kar főigazgatójához aki – adott politikai párt prominens képviselőinek közbenjárására (is) figyelemmel – szóban vezetői utasítást adott, miszerint törvényesen a dolgozati helyesírás „förtelmességére” hivatkozással a TVSZ szabályai nem teszik lehetővé a vizsgára bocsátás megtagadását! Csak reménykedem, hogy egyikük sem közhivatalban dolgozik jogalkotás előkészítésével, illetve jogalkalmazással foglalkozva.

És innen már csupán néhány évtizedet kell az időszámításban visszaugorva, az 1967. évben személyesen átélt „élményre” gondolnom, amikor is az alkalmazásomról döntő hatalom négy elemit végzett párttagkönyvvel rendelkező a párt bizalmát abszolút élvező káderes - F. elvtársnő - akit akkor már személyzetissé „léptettek elő”, de a későbbi hármas-követelményből még csupán az elsővel, a párthoz való hűséggel rendelkezve - zártkörű és párnás ajtóval ellátott szobában - kérdezett származásomról, valamint személyemet és szűkebb, tágabb családomat érintő adataimról, melynek végén lakóhelyem utcanevét leírva a Frangepán utca nevet kettébontva Frange Pán-két rögzítette személyi anyagomban, melyet a „beszélgetés” (káderezés) végén aláírásra elém tett. Aláírás előtt azonban tapintatosan jeleztem az utcanév helyesen írandó változatát: Frangepán utca. Megjegyzésemre a hatalom jelképe és valósága kioktatott: „a Magyar Népköztársaságban minden rendes embernek két neve van, egy vezetékneve és egy keresztneve, ezért nem lehet a két részt egybeírni!” Tudálékosságommal nyugdíjazásáig (még két évig) sikerült kivívnom szimpátiáját: kiemelt figyelmet szentelt személyemre.                 

Végezetül a kincstári optimizmus mellett végre észre kellene már venni, hogy az ún. szolgáltató igazgatás – ideértve a bíróságokét is – szakmai tartalmában és a határidők betartása vonatkozásában a Nemzeti Együttműködés Rendszere eszmeiségéhez mérve egy jottányit sem lett jobb, legfeljebb a központi vagy a felettes szerv parancsainak végrehajtása tekintetében, de ez a közeljövőben hatályba lépő Alaptörvény Nemzeti Hitvallás erkölcsi dinamizmusának sugallatához viszonyítva aligha tekinthető kielégítő eredménynek! Éppen ezért bízom benne, hogy írásomban nem csupán a leírt mondatokat, de a sorok közötti gondolatokat is érteni fogja az olvasó. Mondandómat ennek ellenére a konklúzió szájbarágásával fejezem be: amíg a közhivatal viselés – rátermettség, képzettség, szakmai tudás –  személyre szabott hármas követelménye helyett a párthoz való lojalitás és/vagy a feudális hűbéri függés lesz a meghatározó, addig a közhivatalokban - legyen az bármilyen magasan a hatalmi hierarchiában - mindig lesznek, akik a Bánk bán-ban a Bán-t nagybetűvel, és a Frangepán vezetéknevet kettébontva Frange Pán-ként fogják írni, belső bölcsességből indíttatva!

Budapest, 2011. augusztus 3.

 

 

*A publikálásra szánt változatot lásd a Cikkek, tanulmányok (2011) között.