Fogarasi József

Először egy 1988-as újságcikk erejéig találkoztam a szenzációs hírrel, miszerint Kínában, a Vej folyó völgyében Hszian-tól (Xi’an-tól) a régi fővárostól alig negyven kilométerre található Kína egyik legizgalmasabb régészeti rejtélye, a kínai egység megteremtőjének Kína első császárának - Csin Si Huang-nak - a sírja, és attól nem sokkal távolabb négy-hat méter mélyen a föld alatt a császár több mint hatezer főből álló teljes hadserege (földre térdelő íjászok, dárdások, lovasok, hadiszekerek, tábornokok, tisztek, és közkatonák egy hatalmas négyzetben elhelyezkedve kilenc oszlopba tagolva) agyagba öntve, melyek között nincs két egyforma alak/szobor, fegyverzetükön és jelvényeiken kidomborodva a legkisebb szög is. Sajnos az idő vasfoga a fa-részeket elkorhasztotta, így a szekerekből már csak a fémrészek, a lovak és a katonák maradtak meg, kezükből a lándzsákat és egyéb más valódi fegyvereket pedig a sírrablók vitték el. Ezt az egész csodát 1974-ben egy kútfúrás folytán véletlenül fedezték fel, majd tárták fel fokozatosan, amely feltárás – és helyreállítás/rekonstruálás – még jelenleg is tart.     

Aztán később, valamikor – pontosan már nem emlékszem, hogy időben mikor – a csoda igaz, hogy csak másolatban, de hazánkba is megérkezett a Városligetbe a Szépművészeti múzeum mögötti területre. Egy esős időszakban sáros és csúszós talajon közlekedve kiállításhoz méltatlan körülmények közepette vehettem szemügyre a „hadsereg” egy részét egészen közelről az egyes szobrok között sétálva. Az jutott eszembe, mint az egyiptomi piramisokkal és a Kínai Nagy-fallal történt találkozásomkor: vajon milyen emberi ésszel felfogható értelmes célt szolgálhatott mindez, amely egyben az alkotók és kivitelezők százainak-ezreinek halálát is követelte? Nem találtam meg a választ a mai napig sem!   

A válasz keresése közben persze arra sem gondoltam/gondolhattam, hogy a cikk olvasását követően majdnem húsz év múlva Kínába (Pekingbe) utazva a pekingi olimpiát megelőző évben ott-tartózkodásom ideje alatt nyílik egy lehetőségem az egész csoda közvetlen megtekintésére is, amely azonban sajnos a nagy távolság, a nyelvi és a közlekedési csatlakozások időpontjainak pontos összeállíthatóságának nehézsége és tényleges érvényesülésük megbízhatatlansága, valamint a helyi viszonyok nem kellő ismerete, továbbá az ebből adódó bizonytalanságok miatt végül is elmaradt.

Ez év májusában aztán egyszer csak hirtelen az agyagkatonák a viszonylag nagyméretű utcai plakátokról rám köszöntek. Közelebb menvén azonban hiába kerestem árgus szemekkel a kiállítás helyének pontos címét a plakátokon nem tudtam felfedezni. Hiába ez is Magyarország, plakátra van pénz turistacsalogatásra viszont csupán ostoba újítással rendelkezünk, miközben a dizájn - utca és házszám hiányában - megöli a tolongást. Miért mérgelődök és keresek a kákán is csomót, miért nem vagyok képes befogadni az újdonságokat, hiszen valamennyi plakáton, de még a kiállítást hirdető reklámhordozókon is fel van tüntetve a kiállítás helyszíne: VAM Design Center (pontos utca és házszám nélkül)! De hát Magyarországon és egyáltalán Budapesten van ez a Center kérdeztem méltatlankodva magamtól és ismerőseimtől? Útbaigazító válasz nem érkezett, mígnem az egyik színházjegyirodában megtudtam, hogy Budapesten a VII. kerületben található az intézmény. Próbaként a kerületben spontán módon néhány járókelőtől igyekeztem megtudakolni merre is keressem ezt a megjegyezhető nevű kiállító csarnokot, nemleges fejrázás volt a válasz, végül az internet útbaigazított: Király utca 26.

A megtalált címen egy viszonylag kellemes és tetszetős külsővel és belső kiállítótérrel rendelkező építmény udvarias és kedvesen mosolygó személyzettel fogadott. Sajnos magyar nyelvű kiállítás-ismertető nem volt, viszont kaphattam angol és német nyelven íródott szórólapot. A magyarul értő ember megtekintheti és meghallgathatja a végtelenített szalagú DVD ismertetőt a vetítőteremben (volt az udvarias válasz), amely ugyan a kiállító teremtől elkülönítetten fogadja a látogatókat, de ajtók hiányában az előadás a hozzá közel eső – és a kiállítás megtekintésére érkező vendégek lépései alatt recsegő-ropogó – falépcsők hangja és az idegesítően beszédes látogatók zajegyvelege, no meg a vetítőszobában az ide-oda tologatható rendkívül kényelmetlen székek okozta szőrfelborzoló súrlódó hangja miatt nem igazán élvezhető. A vetítés befejezését követően megtekinthető kiállítás tárgyi anyaga véleményem szerint igen szerény kivitelezése viszont nagyon tetszetős, mely utóbbi egyes megoldási módozataiban az élvezhetőség minőségét rontja. A falra szerelt ismertetők szabad szemmel a terem és a kiállítási tárgyak megvilágítása mellett még olvashatók, ellenben a vitrinekben elhelyezett tárgyak ismertetői a fényvisszaverődés és a feliratot olvasó mögött meg-megálló, illetve el-elvonuló bámészkodók okozta árnyjáték miatt már nem. Van viszont ruhatár, illemhely, shoppult és felvonó, de kizárólag a láthatóan mozgáskorlátozott (bottal, vagy segédeszközzel közlekedő) vendégek számára (hangzott az érdeklődésre adott hivatalos személy általi válasz). A csupán öregek vagy fájós-, ízületes, avagy csupán nehezen levegőhöz jutó, magas vérnyomással bajlódó személyek küzdjenek meg az átlagoshoz képest magasabb lépcsőfokokkal - a kapaszkodókorláttal ugyan ellátott falépcsősor megmászásával - amely különösen vissza(fel)felé teszi próbára az ember fizikai tűrőképességét.

Van még mit másoktól ellesnünk gondoltam, miközben szinte észrevétlenül a szemben lévő oldalon a kellemesen hangulatos cukrászda bejáratánál álló felszolgáló (kiszolgáló) kisasszony igen udvariasan becsalogatott, mint leendő fogyasztóvendéget. Ez igen, ez már valami, mondtam elismerően magamban!

Budapest, 2011. július 31.