Fogarasi József

Több mint két éve működtetem e honlapot saját „szórakoztatásomra”, illetve hobbiból költséget nem kímélve, megvonva ezzel időt és anyagiakat más irányú igényeimtől, szükségleteimtől (mielőtt azonban bárki is sírva fakadna, vagy számlát nyitna eltartásomra mindenkit megnyugtatok, mindezt szívesen és élvezettel teszem nem kis iróniával és malíciával, egyik hozzám közelálló barátom szóhasználatával élve: vitriollal fűszerezve).

A felgyorsítás egyetlen akadálya a nap 24 órája, amelyet még fiatalabb koromban az egyetemi vizsgaidőszak alatt muszájból egy-egy hónap erejéig meg tudtam duplázni, de ma már ez nem megy csak úgy, ha valami mástól vonom el az időt. Ez az egyetlen más, jelenleg az éjszaka és az alvás. Késő este, amikor már máshol nem égnek a lámpák, alig van az ablak alatti főútvonalon dübörgő személy- és közforgalom és a megkülönböztető jelzésükkel igen gyakran indokolatlanul hosszan – szerintem élvezettel visszaélve – szirénázó mentő-tűzoltó-rendőrségi stb. gépkocsik is ritkábban bosszantanak fel, számba veszem az eltelt nap – személyes és más – eseményeit, látott és közvetlenül tapasztalt életmozaikjait, elolvasom-felelevenítem korábban írt rövidebb-hosszabb feljegyzéseimet és ha e műveletet követően fennmarad valami említésre méltó a rostán, akkor jöhet az alkotás és a küzdelem az álmosság ellen. Csak a befejezett és a saját szigorú kritikámnak is ellenálló mű esetében tudom álomra hajtani fejem, és nyugodt belső lelkülettel a megmaradt idő alatt jólesően aludni majd felébredve folytatni a szokásos következő napi „robotot”.

Hogy irodalmilag, műfajilag minek is tekinthető és hova is sorolható a „Blog” fogalmam sincs (megmondva őszintén különösebben nem is érdekel) direktben nem néztem utána, egyszer a közéleti klubban (ahova néha-néha lejártam/lejárok) azt mondta az irodalomtudós (Babits kutató), hogy nehéz definiálni és besorolni a jelenleg ismert rendszerek alapján, kérdésemre a karcolathoz, az egypercesekhez vagy a szösszenethez való viszonyát illetően rám nézve csupán jóízűen és elnézően elmosolyodott. Én a szösszenethez hasonlítom leginkább, nem tekintem valamilyen befejezett írásműnek, annak ellenére, hogy lehet eleje, közepe meg befejezése, de legtöbbször csupán egy villanás valamiről vagy valakiről és egyáltalán nem biztos, hogy a mondanivaló teljes vagy kerek, mert a teljesség igényével hiába keressük benne az ún. elejét, közepét vagy a befejezést nem fogjuk megtalálni, mivel írója szinte csak vázlatszerűen vet fel valamit, amelyet megválaszolatlanul akár nyitva is hagyhat, de le is zárhat, de szerintem sohasem fejez be mivel nem az a fontos, hogy a „mű” irodalmilag befejezve legyen (legyen vége), hanem csupán az, hogy az írás (lehet, hogy a történet is) csak felvessen valamit és ezért a történet egyszer csak váratlanul abbamarad, illetve nem folytatódik tovább, mert az egész sztori csak eddig volt érdekes számára, így terjedelmileg az alkotás lehet akár egyetlen sor, de többoldalas szövegfolyam is amellett, hogy a cselekmény felvezetéséből még a szokásos logikai rend is hiányozhat és ráadásul nem is biztos, hogy a lényeg a leírtakból derül ki, hanem esetleg csupán a sorok között olvasva, egy-egy zárójelbe tett írásjelen vagy megjegyzésen való elmélkedés után vagy az adott szó szinonimáinak ismeretében lesz csak megfejthető, de lehet, hogy a leírtak értelmét az átlagolvasó hiába is keresi, mivel az egész csupán egy üzenet s talán nem is mindenkihez, hanem csak egyvalakihez, aki talán már (vagy sohasem létezett) létezik, s emiatt a történet vagy a leírtak tényszerűségét nem lehet kideríteni (esetleg számon kérni), mert maga a megszólalás vagy annak célja nem a leírtak aktualitásában a tartalom szó szerinti igazságtartalmában rejlik, hanem csak valódiságában esetleg valószerűségében és nem is a mában inkább a múltban vagy a jövőben keresendő! (Kifulladtam, de megérte, még egyszer ugyanígy biztosan nem tudnám sem elmondani, sem leírni.)  
 
A lényeg, hogy legyen (mint a raktáron az áru), ha valaki ezt keresi, akkor rátaláljon, beleolvashasson, elolvashassa, továbbgondolva továbbszője, bővítse, szűkítse, átírja, továbbvigye, híresztelje, beszéljen(ek) róla mindaddig, amíg az írás lényege, a megírt jelenség maga stb. létezik és hat! Mindebből következik, hogy megjegyzéseimre, megszólalásaimra választ nem várok (ahogyan fentebb írtam: a cél saját szórakoztatásom) és a megküldött reakciókra nem reflektálok (talán egyetlen kivételt, ha tettem), legtöbbször azokat el sem olvasva rögvest véglegesen törlöm még a memóriából is. Pedig érdekes a „nép” hangja, véleménye, reagálása stb. se füle se farka, de sokszor értelme sem; persze, ahogyan az általam igen tisztelt professzor úr szokta volt írni/mondani „.. a népnek alkotmányos joga van a hülyeséghez ...” (vagy valami ehhez hasonlót) ez valahol igaz és el is fogadható, de névvel és viszont válaszolható módon (a fáma szerint ugyanis a magyar ember lelkületével csak a nyíltság fér össze) nos, a legtöbb válaszolgató tudálékos, okoskodó, kiegészítgető, helyesírást kritizáló (pedig nem vagyok államfő), pontosító, kétségbevonó-kételkedő, stb. mind anonim és beazonosíthatatlan marad; az ocsmánykodók és vádaskodók valamennyien! De nem sokkal jobbak az írni, olvasni ugyan (papírral igazolhatóan) tudó, de a szöveget vagy a mögöttes sorokat már érteni nem képes okoskodók és jó tanácsokkal ellátó csupa Költőcske Mihályok, és Muszáj Herkulesek, akik veszik a fáradságot és leírják az általam felvetett jelenséget, eseményt, ahogyan szerintük valójában volt, mivel ők igazolható módon ott voltak az eseményen! Az igazi és értékes - sokszor nyers formátumú - rezümék azonban eljutnak hozzám, elsősorban szóban és személyesen a barátok, ismerőseim köréből, újságírók leveleiből, a kétségbeesve segítséget kérőktől (ez utóbbiaknak személyesen szoktam lehetséges válaszomat tolmácsolni, kivéve a konkrét jogi probléma megoldására választ keresők körét).

Miért is szóltam most közbe? Biztatok mindenkit: olvassanak csak minél többen és az olvasottakon gondolkodjanak, vitatkozzanak és kételkedjenek sokat, de ne eleget; bővüljön törzsolvasó közönségem napról-napra folyamatosan, de ne csak az írottakra figyeljenek, legyen „gyanús” a sorköz és a befejezetlen mondat is, a felesleges írásjel és zárójel, a torzítás és gúnyolódás, az élcelődés és a súlyos kritika, a követett iránytű azonban a valódi helyett mindig az igaz legyen! Amit viszont nem kérek: tudálékos hozzászólást, kiegészítő részletezést, pontos és hiánytalan helyszínrajzot és leírást, iniciálét, sormintát, margót, színezést, útbaigazítást, jó tanácsot, jövendölést, simogatást, vállveregetést, elismerést, meleg kézfogást, jutalmat és kitüntetést!

Talán most (még) ennyi is elég.

Budapest, 2011. június 23.