Fogarasi József

Két külön jelenség kapcsán kell értekezni, persze lehet, hogy sokkal többről, majd kiderül menet közben, szokták volt mondani amúgy falusiasan!

A szivárvány szóról elsőre sok mindenkinek ugyanaz a kép ugrik be, jut eszébe. Az óvodában a ballagó ovisok közül e szó hallatára többen az égre mutattak és arról beszéltek, hogy ez egy gyönyörű, csodás természeti jelenség, voltak, akik még többet tudtak erről, részleteket is: az égen körben látható, sok színből tevődik össze, de hangsúlyosabb a piros, a kék, a zöld, egyesek az aranyszínt is vélni látták, sőt volt aki szerint amíg a jelenség látható a színösszetétel is állandóan változik, a meleg vagy a hideg szellő hatására, illetve az égboltot borító bárányfelhők kiterjedtségétől és mozgásától függően. Sokat tudnak a mai óvodások, sikerrel fogják venni az első iskolai évet gondoltam, persze az apukák és az anyukák is segítettek a beszédtéma továbbgördítésében. Én is felfrissíthettem a régen tanult, de már feledésbe merült szivárványismeretemet, természeti jelenség (tehát nem emberi) hangsúlyozták a jelenségértelmezők, szükség van esőre és napfényre esetleg mindkettőre egyszerre sokan a színösszetételt a sárgával is kiegészítették (de a rózsaszín egyszer sem hangzott el) általában körív alakú (nem egy menetfolyam hömpölygésére emlékeztető) az okosabbak az esőcseppeken megtörő napfényt emlegették a jelenség előidézőjeként. Mennyi ártatlan, tiszta lelkületű, kedves és a kétértelműségtől mentes fiú- és leánygyermek tud egyszerre egyetlen helyen is elférni (vajon e „jelenségre” a felnőttek miért nem képesek?). És még sok minden kedves és gyerekesen őszinte információval lettem gazdagabb a ballagás végére.

Külföldi ismerősöm viszont nem akart hinni a fülének, amikor megtudta tőlem, hogy majdnem egy teljes délután időtartama alatt miért is nem lehet Budapest szívében az Andrássy út egyik oldaláról a másikra átmenni. Mindenképpen közel kellett vinnem a vaskorlát-kordonhoz, megmozdíthatatlannak és eldönthetetlennek tűnt messziről, az volt közelről is! Idegenforgalmi, turistacsalogató trükknek tekintette a hosszú métereken kígyózó majdnem egyenes vonalú kordonfolyamot, amelyet mint látványosságot szinte megunhatatlanul és számolatlanul minden oldalról és látószögből alaposan lefényképezett (mint a távol-keleti apró méretű emberkék, akik hazánkba látogatva mindet megörökítenek digitális készülékeikkel még a készülékeikről is képet csinálnak) miközben állandóan azt ismételgette, hogy ezt náluk (Washingtonban) nem lehetne a város többségi lakosságával szemben elkövetni (érdekesen formálta és hozta össze az amerikai gondolatokat és a magyar szavakat) még akkor sem, ha maga az elnök szeretne egy előre meg nem határozható időben és időtartam alatt végigvonulni a központi sugárúton.

Sokáig szemlélte a korlátkordont, utoljára ilyen hosszan elnyúló elválasztó vonalat kőből látott és Kínában (a Nagy falat), bár ugyanakkor volt „szerencséje” (annak nevezte) a Berlint kettészelő falat is annak idején még mindkét oldalról lefotózni (e fotókat máig őrzi), sőt ott volt Sopron környékén a „vasfüggöny elhúzásakor” (költőien fejezve ki magát), de aztán egyszer csak megállt a mesélésben és arca komorrá változott megelevenedett előtte az Auschwitzi haláltábor szöges-fal „kordon-a” ugyanis zsidó volt és egyik szülőjét elgázosították, azóta rettegni is tud az embereket elválasztó falak-kordonok láttán, megszédülve kezemet akkor fogta meg, amikor egyszer csak megpillantotta a megérkező fekete egyenruhába öltözött „kommandósokat” (többen vigyáztak a felvonulókra, mint ők maguk voltak) ettől már valóban megrettent, érzetem a kézszorításából pedig ide látogatóba és kikapcsolódni, élményeket szerezni jött (remélem ezek maradtak meg benne maradandóan).

Már mentünk volna tovább, de valaki a „keménymagból” bekiabálta „jönnek már a szivárványosok”! Ezek szerint a rózsaszín is a szivárvány színe gondoltam, mivel a felvonulás domináns színe a rózsaszín volt (jó, hogy a ballagó óvodások ezt az összefüggést még nem ismerték/hallották). A menet érkezésekor ismerősöm elborzadt, no nem a rózsaszín láttán, ilyen felvonulást közelről és élőben állítólag soha még nem látott pedig bejárta a világot (nekem hirtelen összképként egy jóval kellemesebb benyomást keltő felvonulás ugrott be, a 2011. évi Hong Kong-i holdújév üdvözletére szervezett színpompás utcai kavalkád-folyam), majd mély filozófiai gondolatként azt mondta, hogy véleménye szerint az egyetlen állítólag értelmes élőlény az ember képes csak önmagából kivetkőzve önmagából színes és röhejes bohócot (állatot) csinálni, az állatnak ez „eszébe” sem jutna (igaz bohócruhával az állatokat is csak az emberek képesek öltöztetés címen elcsúfítani)! Nem néztük végig, ennyi elég is volt (egy életre, kommentálta ismerősöm)!

De nézzük a másik szót: méltóság, hogy ez meleg-e ezen még nem gondolkodtam. A méltóság állítólag az emberhez kapcsolódik, legalábbis alkotmányilag írva vagyon [bár én láttam már állatban is méltóságot, egyszer volt szerencsém ilyesmit észrevennem egy évfolyamtársam jóvoltából, aki „civilben” nyomozó tiszt volt és „bemutatott” a kutyájának, állítom ilyen benyomással azóta sem találkoztam, pedig feszülten figyeltem kerestem a lehetséges hasonló eseteket az összes olyan helyen ahol a világban az elmúlt 35 évben megfordulva állatokkal találkozhattam (állatkertekben, szafarin), de az akkor általam látottak/tapasztaltak soha nem ismétlődtek meg, a nekem bemutatott kutya méltósággal rendelkezett, a legmagasabb állatival, amely már eléri az emberit, illetve most már tudom, hogy jó néhány ember ezt az állatit sosem fogja elérni (!), a kutya tisztában volt „állati fontosságával” emberi méltósággal kommunikált velem, érezte, hogy félek a kutyáktól (abban az időben minden kutyát kikerültem, ha utamban állt, sőt átmentem a másik oldalra) de metakommunikációja révén megnyugtatott nem kell félnem tőle, kedvel engem legalábbis ezt éreztem ki a felém irányuló tekintetéből, majd a kutya gazdája belépve a szobába mindezt észrevette és azt mondta én lennék az egyetlen idegen, akinek a simogatását a kutyája eltűrné, ez számára is meglepő, de próbáljam meg, nem mertem, de a kutya hívott a tekintetével és biztatott, a gazdája mondta, hogy kezdjek bele az „akcióba” soha nem harapna a jelenlétében és amennyiben ellenszenves lennék neki akkor a támadást megelőzően morgással jelezné gazdájának, hogy nem helyes amit cselekedni engedek neked mondta, majd közelebb mentem a kutyához aki méltósággal lehasalt, hogy a legkisebb félelmem se igazolódjon és intelligens tekintetével szinte vezényelte kezem irányát fejéhez a simogatás megkezdéséhez, kezem és fejének találkozásakor barátsága jeléül fejét a bokámhoz dörgölte, amely „mutatvánnyal” évfolyamtársamat örök időre gondolkodóba ejtette személyiségem bonyolultsága tekintetében].           

A még hatályos Alkotmány értelmében minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, ebből azonban úgy tűnik, hogy az és kötőszó révén a méltóság jogilag csak az élő embert illeti meg és őt is csupán a születése pillanatától kezdve és az élete végéig, illetve halálának kezdetéig (nem tudom az elválasztó pillanat hol húzódik) pedig szerintem a halott embernek is van méltósága, sőt néha ez a halotti méltóság méltóságosabb az élő ember méltóságánál! Az új Alaptörvény az előbbiekhez képest továbbmegy: szerinte az emberi lét alapja az emberi méltóság, vagyis a léthez és nem csupán az élve születéshez kapcsolja az emberi méltóságot, de e törvény sem szól a halott embert megillető emberi „halotti” méltóságról, talán kellene erről is rendelkezni, gondolva a különböző halott- és sírgyalázásokra, de én gondolok az utcaelnevezések megváltoztatására is (az élő ember tud tiltakozni, ha róla akarnának utcát elnevezni, sőt akár vissza is utasíthatja a megtiszteltetést, a halott ember minderre már nem képes, pedig ismerve az élő ember méltóságellenességét biztos, hogy gyakran megtenné gondolva az egyes elnevezési széljárások és divatidőszakok gyakori változásaira). Mindkét említett dokumentum viszont egységes abban, hogy az emberhez kötődő méltóságot egyrészt nem köti-rövidíti egyetlen napra, hétre, évre, és az is kiolvasható belőlük, hogy az emberi méltóság nem osztható fel életszakaszok szerint, de jelzőkkel sem darabolható fel. Ennek következtében aligha van értelme a jelzős méltóság bevezetésének és ünneplésének egy maghatározott naphoz kötésének. Amennyiben van értelme a Meleg Méltóság Napjának, úgy lenne értelme az Anyai Méltóság Napjának, a Megalázott Emberek Méltóság Napjának, a Beteg Méltóság Napjának, a Hajléktalanok Méltóság Napjának, a Vakok Méltósága Napjának, a Siket Méltóság Napjának stb. is, de külön is említsük meg a Mozgáskorlátozott Méltóság Napját, hiszen nap, mint látjuk, hogy aki tolókocsiban ülve éli életét az még a közhivatalokba sem jut be szégyenteljes segítségkérés nélkül ügyei intézése végett, ilyenkor vajon hol marad a két alapdokumentumban is deklarált emberi méltóság? És vajon a ténylegesen életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltnek lehet-e, van-e a börtönben emberi méltósága, hiszen még reménye sincs a kiszabadulásra, ennél talán a tényleges halálbüntetés is emberibb és méltóságosabb, mint a börtönben élethosszig tartó „rohadás” méltósága.

A napokra kijelölt jelzős méltóság legfeljebb csak egyre jó: azon a napon az összes többi jelzős méltóság haragja biztos, hogy össztűzként zúdul az ünneplő jelzős méltóság kisebbségre. Nem lehet egy demokratikus állam fővárosát egy évben már szinte minden napra egyetlen központi helyre koncentrálva egész napra, félnapra, de akárcsak órákra sem úgy lezárni, hogy az ott lakó nagy többség ne tudja mindennapi életét rendeltetésszerűen élni, bonyolítani, s gyerekkel, mozgáskorlátozott székkel, öregen, betegen stb. arra kényszerüljön, hogy hazajutása végett, a város jelentős részének megkerülésére kényszerüljön! Jelzős szerkezetekben gondolkodva az emberi méltóságot kiporciózva az adott Méltóság Napján a többséget is megilleti az emberi méltóság, amely ilyen „kisebbségi” napokon állami védelmet kell, hogy kapjon a kisebbség drasztikus méltóságával szemben! A kisebbségi méltóság mindenki magánügye kell, hogy legyen, ha ez nem marad a „négy fal között” és másokat megbotránkoztató módon az utcára kerül, akkor a védelem nem e kisebbséget illeti meg, hanem a megbotránkoztatott többséget. Ebben az esetben az államnak igenis fel kell lépnie védelmük érdekében, nyugalmuk biztosítása végett, de ilyenkor nem maradhat csendben sem az ombudsman sem a különböző jogvédő szervezetek. Éppen ezért szükséges a jelenlegi ombudsmani szervezeti rendszert hatékonysága érdekében újragondolni és alkalmassá tenni mind szervezetileg, mid személyügyileg feladatainak optimálisabb ellátására. A jelenlegi rendszer nem optimális és működésképtelen, egyrészt az eljárási határidő-nélküliség, másrészt az ügyek közötti (önkéntes és szubjektív alapú) „mazsolázás” lehetősége miatt.

A probléma megoldását tehát nem az jelenti, ha az esti híradásokban arról számol be a kommentátor cinikus mosolygás közepette, hogy a felvonulás különösebb atrocitás nélkül ért végett, mivel a rendőrség cselt vetve be a felvonulókat egy előre nyilvánosságra nem hozott útvonalra terelve lehetetlenné tette az ellentüntetőkkel való találkozásukat, összetűzésüket!

Budapest, 2011. június 19.