Fogarasi József

Nyáron nem szívesen járok kőszínházba vagy - még jelenlegi bezárását megelőzően nem szívesen jártam hangversenyre - a Zeneakadémiára. Jelenlegi színházaink többsége ugyanis nélkülözi a légkondicionálást és így a nyári hőségben szinte lehetetlen gondtalanul és kényelmesen, önfeledten élvezni az előadást. A Zeneakadémia „nyári koncertjei” ilyen szempontból elviselhetetlenek voltak úgy a közönség, mint a zenekar számára (csak remélni merem, hogy a felújítást követően mindez megváltozik). Véleményem szerint jelenleg egyedül a MŰPA felel meg az effajta igényeknek beleértve a kényelmes ülőhelyeket is! Nagy melegben hiába hűtik le az előadás kezdetére az Operaház nézőterét is, mindez a második felvonásra már csak legfeljebb múló emlékként létezik a néző számára.

E „szabályokat” és elveket azonban néha az ember kénytelen megsérteni, illetve felfüggeszteni, így tettem én is a napokban külföldi vendégem szórakoztatása végett. Beszerzett előzetes információim szerint a nyáron is működő kőszínházak előadásai közül az egyik legszínvonalasabb a Budapesti Operettszínház Rebecca című előadása és ráadásul a színház nézőtere állítólag légkondicionált is. A jegyvásárlási lehetőség igazolta az előzetes információimat, már csak az emeleti erkélyre kaptam jegyet igaz középre és a harmadik sorba. Vendégem mozgásában nehézkes és kicsit sántít is az egyik lábára, mindez problémát csupán akkor okozott, amikor kiderült, hogy az erkélyre vezető kétfordulós lépcsősor megmászását lift hiányában nem lehet elkerülni, egyéb segítséggel pedig a színház nem rendelkezik (jegyvásárláskor sincs információ arra nézve, hogy mozgásukban korlátozott személyek az emeletre jegyet ne vegyenek)!

Sebaj, másszunk hegyet jelszóval felküzdöttük magunkat az emeletre - vendégem az igyekezetben én meg a segítésben - kellően megizzadva. Helyünkre ülve, levetve minden feleslegeset a viszonylag kellemes hőmérsékletű nézőtér még megnyugtatóan hatott vérnyomásunkra. Kis idő elteltével azonban, ahogyan gyarapodott a nézők száma azzal egyenes arányban fogyott a friss levegő és emelkedett a nézőtér hőmérsékletének pozitív tartománya. Az előadás kezdetére aztán szinte elviselhetetlen katlanná vált a telt házas emeleti nézőtér.  A leülést és a felállást a szűk hely fizikálisan is fájdalmassá tette, melyet továbbnövelt a későn érkezők miatti ismétlés (tanulság: amennyiben egy színházi széksorban az ülőhelyek száma kétszámjegyű és a helyeket csak balról vagy jobbról lehet megközelíteni, akkor csak a sor közepére szabad jegyet váltani). A két felvonást összezsugorodottan ülve, és a melegtől izzadva szenvedtem végig, lábaimat sem kinyújtani sem oldalt elhelyezni nem tudtam, legszívesebben a nyakamba vettem volna (nyilván a nézőtér kialakításánál nem a kényelem, hanem a számszerűség volt a döntő szempont).

Mindennél már csak az előadás volt borzasztóbb. A magyar musical megteremtésekor – István, a király – még fontos szempont volt, hogy a zene erőssége a fülnek elviselhető decibelű legyen, az énekesek pedig a szerző által megírt szöveget érthetően előadva énekeljék el. Mindez ma már nem a legfontosabb követelmény: énekeseink manapság azt hiszik, hogy ha kifeszült erekkel a nyakukon teli torokból üvöltenek, akkor kiválóan teljesítettek, sajnos a néző is ezt honorálja, amikor felállva tapsol az előadás végén. Azonban nemcsak ez volt az egyedüli zavaró (elviselhetetlen) tényező: az emeleten a hangerő nem kellő bemérése/beállítása miatt visszhangzott majdnem minden szereplő hangja, aki éneklés helyett csupán üvöltött (ez alól még a beszélő színészek hangja sem képezett kivételt), az egyetlen élvezhető hangerővel éneklő és érthetően beszélő szereplő a Mrs. Van Hopper-t alakító Szulák Andrea volt.

Vendégem az angol feliratban bízva olvasta volna a történést, ha a színház vezetése közül valaki is ellenőrizte volna, hogy a kijelző felső szövegsorát a színpad tetejéről lelógó egyik díszítő elem takarja, ennek következtében a szereplők által énekeltek tartalma sem magyarul sem angolul nem volt megfejthető! Engem viszont az is meglepett, hogy gyakran véltem felfedezni a zenei motívumokban, valamint a rendezői megoldásokban olyan párhuzamosságokat, amelyek már az Elisabeth, illetve a Mozart musical előadása során is alkalmazásra kerültek. Behunyt szem mellett a fülben szabadon kalandozhattak az említett darabok zenei motívumai anélkül, hogy mindez különösebben zavart okozott volna a fül tulajdonosának. Ezen persze nagyon nem kell csodálkozni, hiszen mindhárom „sikermusical” egyazon szerzőpáros közös munkájának eredménye.