Fogarasi József

Munkácsy trilógia – sült-kolbász mellé csomagolva

2011. május 23. hétfő

 

 

Külföldi vendégeket gardírozni és Budapestet bemutatni nekik - úgy, hogy emlékezetükben maradjon is valami biztosan visszaidézhető élmény - nem egyszerű feladat. Ezúttal azonban szerencsém volt, célirányos kéréssel álltak elő: szeretnék megnézni a Krisztus-trilógiát, amely éppen a meghosszabbított határidőnek köszönhetően, a Várban még megtekinthető. Megszabadulva a tervkészítés és annak elfogadtatásának előzetes gyötrelmeitől, fellélegeztem és boldogan mondtam igent kívánságuk teljesítésére.

 

 

A városnézés eseményének egy részletét a Siklón való feljutás időtartamába sűrítettem. A szép panoráma és a kényelmes feljutás ára azonban ma már európai mértékű. Különösen, ha figyelmen kívül hagyjuk a minimálbér, a munkanélküli segély, meg az általam hasonló foglalkozást végző személyek európai átlagbére bonyolult átszámítását és összehasonlítását, nem beszélve a kapott összegnek az adott országban képviselt vásárlóértékéről.

 

 

A pénztárnál – vasárnaphoz képest is – szokatlanul hosszú sor állt. Hiába, Munkácsy az mégiscsak Munkácsy, nem véletlenül magyar unikum, büszkélkedtem magamban! Fent a Várban aztán még nagyobb volt a tömeg, s vele együtt sajnos a szemét is. A langyos és kellemes szellő szép lassan, de zajosan terelgette a macskakövön összevissza az eldobott vagy gazdátlan műanyag poharakat és a papírtálcákat, szalvétákat stb. pedig körbenézve a Vár miliőjéhez igazodó szemétkosarak kellő számban a helyükön voltak, igaz majdnem mindegyik tömötten telítve, ürítésre kész személyzet viszont sehol. Szemmagasságban egyedülálló panoráma, lábainknál pedig szél-hordta szemét. Mindez nem is maradt megjegyzés nélkül: szép-szép ez a város és a Vár is, de nagyon szemetes. E látottak és tapasztaltak okát, el nem fogadható magyarázatának indokát – kellően nem figyelve és olvasva a szellő lengette vásznon a hatalmas méretű reklámfelirat szövegét – a Galéria bejárata felől közeledő, fülnek nem kellemes, ám magyarosnak becézett nóta-zenefoszlány, az orr által azonban elismerően honorált ínycsiklandó illatfelhő adta.

 

 

A kultúra egyik fellegvára, a Magyar Nemzeti Galéria főbejáratához érve elénk tárult e fellegvárcsoda köré „varázsolt” magyar valóság élő látványa. Főző-sütő lacikonyhák, italos pultok, álló és ülő alkalmatosságok; lángos, kürtöskalács, apró sütemények, különböző édességek; kolbász, hurka, főtt és sült-tarja, hagyományos és párolt zöld-köret; bor, sör, üdítő s minden mi szem-szájnak ingere s vele, a mindezzel a dínomdánommal együtt járó és elmaradhatatlan egyik kísérő jelensége: a szemét. Majd e szél-hordta- terelte szemétkupac kikerülhetetlen előidézőjeként, a magyar emberre jellemző másik „hírességet” is megtapasztalhattuk: a Galéria kínálta lelki táplálék magunkhoz vételét megelőző, avagy csupán helyettesítő testi táplálékhoz jutás megküzdéséért a tolongó, lökdösődő tömegben való sorban állást. Történt mindez a Képtár bejárata tőszomszédságában, egymásba érve és összegabalyodva a „csupán” a lelki táplálékhoz jutást biztosító belépti jegyre várakozókkal. A világ országainak több, de Európa valamennyi fővárosát bejárva, egyetlen a Magyar Nemzeti Galériához hasonló kulturális intézmény – Prado, Louvre, Guggenheim, Ermitázs, Tretyakov, Uffizi, Zwinger stb. – előtti téren sem találkoztam ilyen, de még ehhez hasonlító nemzeti (magyaros) szalaggal átkötött zsibvásárral. Talán szigorúbbak a búcsú-zsibvásár engedélyezési szabályai külföldön, vagy náluk a kultúracsalogatás nem szükséges velejárója mindez? Tettem fel magamnak a költői kérdést.

 

 

Az egyes önálló, illetve állandó kiállítások látogatására külön belépőjegy szolgált, a Munkácsy Krisztus-trilógia megtekintésének személyenkénti ára 2.000-Ft-ba került, amelynek birtoklását a terembejutásig többször is ellenőrizték. Igaz, e jeggyel több, más magyar festőművész (Madarász, Benczúr, Paál, Csontváry stb.) híres képe is megtekinthetővé vált. A Galérián belül tett rövid sétát követően a látogató beléphetett a „szentélybe”. A hatás felemelő, egyben szívet-lelket melengető volt! A világhírű magyar festőművész három képhíressége - Krisztus Pilátus előtt, Ecce Homo (Íme, az Ember), Golgota (Kálvária) - végre együtt, egyetlen teremben vált megtekinthetővé. A misztikusan csodás látvánnyal egyszerűen nem lehetett betelni. Vendégeim szinte földbegyökerezett lábakkal állva, ámulva-bámulva, önfeledten gyönyörködtek a hatalmas méretű festményekben. Miközben - a légkondicionáló (esetleg szagelszívó) működése ellenére - a múzeum előtti piknik zaja ugyan nem szűrődött be a kiállító terembe, ellenben a kolbász-, hurka-, főtt tarja stb. olajos, sült illata láthatatlanul, de érezhető „konyhaszaggal” átitatva és elárasztva tette „elviselhetőbbé” a festménycsodákat falain kiállító, a kinti tűző naptól védve, sejtelmesen elsötétített terem belső atmoszféráját. S vele együtt, a festmények látványában, valamint az általuk közvetített üzenet(ek)ben elmélyedő látogatók áhítatát.

 

 

Hiába, no, a lelki táplálék a magyar embernél nem nélkülözheti és előzheti meg a test táplálékát: add meg a szemnek és a léleknek, ami a szemé és a léleké, de előtte ne tagadd meg a testtől, ami a gyomrot illeti! Jutott eszembe egy szólásmondásos szállóige, sajátos "elfordításban".

 

 

Budapest, 2011. május 23.